Az Béla királyrul való és az Bankó leányárul szép história

Semptei Névtelen

Az Béla királyrul való és az Bankó leányárul szép história
(1570)

Halljátok meg mostan, rígi dolgot mondok, Az Béla királynak ideirül szólok, És a vén Bankónak leányárul szólok, Kit emlékezetért előtekben adok. Parancsolatja lőn az Béla királynak És utána való sok fő-fő uraknak, Száz és hetvenhét szentelt vitézeknek, Hogy ők hamarsággal udvarhoz győlnének. Ezt adák tudtára az vitéz Bankónak, Ki vénsége miatt megnehezőlt vala, Fírfiúmagzatja nekie nem vala, Kit küldhetett volna király udvarába. Kilenc hajadon szép lánya nékie vala, Mely között ifjabbik a legszebbik vala, De járása neki fírfi-módra vala, Felele atyjának, ő ezt mondta vala: „Én szerelmes atyám, borotváltasd hajamot, Huszármódra mostan csináltasd ruhámot, És énvelem adjad te jó lovaidot, És velem bocsássad sok jó szolgáidot. Én te fiad levén: Budára felmegyek, Királyhoz udvarban helyetted felmegyek, Minden tisztességet én ott megjelentek, Mint illék fiadnak, én ott úgyan tészek.” Hamar felkészété leányát az atyja, Bankó elereszté király udvarába; Mikor jutott volna király udvarába, Béla király látá, nekie így szóla: „Mely igen ifjú vagy, kin nagy csodám vagyon, Te szép tekéntésed leány-módra vagyon; Te járásod neked fírfi-módra vagyon, Hogy én megérthessem, akaratom vagyon. De honnat való vagy, és kicsoda vagy te? Énnekem megmondjad és megjelentsed te, – Mert ha leány volnál, igen szeretnélek, Budánál, mindeneknél inkább becsülnélek.” Király parancsolja az fő-fő uraknak, Hetvenhét ötvenegy szentelt vitézeknek: Buda piacára hamar kimennének, Orsót, rokkát mind vennék, vegyenek. Úgymond: „Ifjú vitéz hogyha leány lészen, Orsóra, rokkára tekinteti lészen; De ha fírfi leszen: mellette elmegyen, És fényes fegyverre neki szeme leszen.” Hetvenhét ötvenegy vitézek menének, Buda piacára mulatni jövének; Orsóra, rokkára nem akara nézni, Hanem az szép fínes fegyverre szemléli. Ifjú vitéz felvőn egy szarvas kézíjat, Az idegben vete nagy szép hosszú nyilat; Hamar általvonta két ujjal az nyilat; Ezt művelte vala vitézek láttára. Ismeglen mondának vitézek mindnyájan: „Jer, lőjünk az cílhoz zálogért mindnyájan.” Vitézek az cílhoz lövének mindnyájan, Ő közőlök az cílt senki-nem tanálván. Legutolszor löve vén Bankó leánya, Az cél közöpében egyenest talála; Övé lőn mindjárást vitézek zálogja. Mondának vitézek mindgyárást azomba: „Te vitéz ifiú, jer, vessünk most követ!” Mindnyájan vitézek elvették az követ; Legutolszor vette vén Bankó leánya; Vitézeknél tovább egy singnyivel hajta. Az hetvenhét vitéz ötvenegy magával Mondanak mindjárást: „Jertek, fussunk pályát!” Mindjárást megfuták vitézek az pályát, Utolszor indula: elíré az pályát. Harmadszor felvevé az vitézek zálogját: Az Bankó leánya így jelenté magát. Vitézek mondának ismeglen az ifiúnak: „Jer, ölönk mindnyájan mi az boritalnak.” Vitézek fejenként asztalra ülének, Vén Bankó leányát köztök leöltetének; Az Bakhus istennek áldozni kezdének, Mind fejenként hamar elrészegedének. Vén Bankó leánya még józanon vala, Felvőn egy szép kupát, kiben jó bor vala, És az vitézekre azt köszönte vala, Király egészségeírt azt megitta vala. Mindnyájan vitézek királyhoz menének, Felséges királynak ígyen felelének: „Nem leány az vitéz, hanem kurvafia, Mert minket meggyőze az vín Bankó fia. Az cílhoz lövésben ő minket meggyőze, A pályafutásban abban is meggyőze, Az kőhajtásban is felette meggyőze, Az boritalban is ő minket megnyere.” Ezt hallván az király, igen csodálkozék Nagy csudatételén az ifjú vitéznek. Végre ő magában sokat gondolkodék, Bankó leányának hogy ő megmondaték. Végre monda király mind az vitézeknek: „Az fördőben menjünk mindnyájan, vitézek!” Fördőben ölének mindnyájan vitézek, Fölséges király is ott vala közöttek. Fördeni nem akar vén Bankó leánya; Az fördőben király ott ül, ígyen szóla: „Miért nem föridel, vén Bankó leánya?” Föridni együtt vélek parancsolja. Felele királynak vén Bankó leánya: „Te hatalmas király! csodálkozom rajta, Netalán nem tudod én kesergő búmat: Az én vén atyámra való nagy gondomat? Ím, látod kezemben atyámnak levelét, Kiben írja nekem nagy keserűségét: „Törökök, tatárok minden váraimot Égettek, rabolják minden tartományimot.” Ezt hallván az király, hamar felszökölék, Hadván ferödését rajta, emelkedék, Fenszóval ezt mondja Bankó leányának, Az vitézek előtt, ő jó szolgájának: „Siess, fiam, haza, oltalmazd földedet, Te szép váraidot, te szép örökségedet, És az te atyádnak tápláljad vénségét, És engedelmes légy, hallgassad beszédét!” Ezt jó neven véve király ő felségétül, Szép ajándíkokat vőn királyi felségtül; Az Bankó leánya hamar elkészöle, Az ő szolgáival mindjárást erede. Mikor beszörzöde szép könnyő gályában Az Duna vizének aláfolyásában, Hamar kapcsolja komoka dolmányát, Királynak mutatá szép két almáját. Az Bankó leánya ezt mondta királynak: „Teremnek-e, király, te birodalmadban, Az te szép kertidben ilyen drága almák, Mint az én kertemben, kik előtted voltak? Budára hoztam volt az két drága almát, De nem tudtad, király, megszegni az almát!” Felszóval kiálta, utána indíta, Minden népének sokaságát indíta. „Utána, utána, vitézek! utána!” Nagy szép folyó sajkán sietnek utána. „Örök feleségem léssz! – király azt mondja, – Tinektek fejenként királyné asszonytok!” Jó Duna mentiben oly sebest megyen vala, Mint az láthatatlan sebes szél futása, Bíkével atyjához, vén Bankóhoz juta, Minden ő járását őneki megmondta. Az ő leányátul Bankó ezt hogy hallá, Felséges királynak mint udvarlott volna: Nagy fenn hahottával azon nevet vala, Az ő leányának igen öről vala. Horváttul magyarra nem régen fordéták, Sebes Vág mentiben Sempte városában, Rendelé egy ifiú gondolatjában, Az istenhez való szerelmet mutatván. Mikoron írnának ennyi esztendőben, Az ezerötszázban és hetven esztendőben, Kisasszony havának legelső hetiben, Dícsértessék isten az magos mennyekben.

Forrás: Széphistóriák - Szerkesztette: Bart István (7-12.oldal) Magyar Helikon, 1975