Három napig tart a Régészet Napja a Magyar Nemzeti Múzeumban

A csontok nem felednek és csak arra várnak, hogy elmondhassák a történetüket - három napig tart a Régészet Napja a Magyar Nemzeti Múzeumban.
„A csontok nem felednek és csak arra várnak, hogy elmondhassák a történetüket" - Dr. Clyde Snow (1928-2014) - igazságügyi antropológus mondata Határtalan Régészet című magazint, majd nem mindennapi kutatási eredményekre csodálkozhatunk rá. Tarbay Gábor: A Nemzeti Múzeum legújabb késő bronzkori kincseit mutatja be, Mráv Zsolt Istenek, nagy emberek, császárok címmel monumentális bronzszobrokra hívja fel a figyelmet, Szenthe Gergely pedig egy új lelet kapcsán a kései hun kori előkelők csoportazonosságáról beszél. László Orsolya Szunnyadó gyilkosság címen egy szokatlan sír kutatási eredményeit tárja fel, Pető Zsuzsa Eszter pedig a középkori pálos rend régészeti kutatásáról vall.

Hun kori lószerszám -arany, almadin és zöld kővel

akár a Nemzeti Múzeum programsorozatának a jelmondata is lehetne! Az izgalmas, sokszor krimibe illő programkínálat mellett az intézmény díszterme ad otthont az országos rendezvény megnyitóünnepségének, ahol 2017. május 25-én 16 órakor Lassányi Gábor, a Magyar Régész Szövetség elnöke és Tomka Gábor, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettese indítja el a valamennyi korosztály számára érdekes eseménysort. Utána megismerhetjük a
Részletek: https://mnm.hu/hu/esemenyek/regeszet-napja-megnyito
A megnyitót követő két napos program a régészet rejtelmeibe vezeti be az érdeklődőket. Pénteken és szombaton folyamatos, igény szerinti beszélgetős-kérdezgetős foglalkozásokkal főleg az iskolás, óvodás csoportokat, valamint a családokat szólítja meg a Nemzeti Múzeum. Május 26-án 10-től 16 óráig, május 27-én 10-től 14 óráig kipróbálhatjuk, milyen lehet ásatáson dolgozni, hogyan lehet az eredmények alapján elképzelni a kutatott korokat. Az „Egyszer volt életek" interaktív bemutató pedig elérhető közelségbe hozza a régmúlt embereit és a velük együtt élő állatokat.
Csak május 26-án, pénteken vehetünk részt a „Kincskereső délutánon" az MNM régészeti kiállításában. (Utolsó indulási lehetőség 14.30-kor!) Olyan múzeumi bűntény vár megfejtésre, amelynek megoldását a helyszínen őrzött milliónyi kincs tovább bonyolítja! A feladat nem könnyű, de a csapatjátékosok előnyben lesznek.
A regisztráció a családi és a múzeumpedagógiai programokra kötelező, további információ: https://mnm.hu/hu/esemenyek/regeszet-napja-nemzeti-muzeumban
 

1922. november 4-én Howard Carter megtalálta Tutanhamon fáraó sírkamráját

A brit régész több éves kutatás után találta meg, tárta fel a sírt.

Tutanhamon sírja régészeti szenzáció, a 20. századig szinte az egyetlen érintetlenül fennmaradt fáraósír. A sírba az ókorban betörtek ugyan, mégis a benne elhelyezett tárgyak nagy része megmaradt, köztük a fáraó szarkofágja is, benne a múmiával. A sírt 1922. november 4-én a brit Howard Carter találta meg több évnyi kutatás után.

Tutanhamon sírja fáraósírhoz képest nem túl nagy, eredetileg magánszemély számára készülhetett. Egy folyosóból, egy előtérből, az ebből nyíló sírkamrából és két mellékkamrából áll.A dinasztia hagyományainak megfelelően a sír tengelye az előtérnél elfordul, és a sírkamra nem egyenes irányban folytatása a sírnak, hanem arra merőleges tengelyű. Csak a sírkamra falait díszítették.

A múmiát gránitfedelű homokkőszarkofágban, azon belül három egymásba helyezett koporsóban találták, a koporsók közül a két külső aranyozott fából, a középső színaranyból készült, és mindet istenek képei díszítették. A legbelső koporsót csak 1925. október 28-án nyitották fel.

A fáraó arcára gyönyörű aranymaszkot helyeztek, a múmiapólyákba pedig különféle amuletteket rejtettek. Maga a múmia meglehetősen rossz állapotban volt a balzsamozáskor használt olajok túlzott alkalmazása miatt: a nedvességtől a külső múmiapólyák elszenesedtek, és ragacsos fekete kenőcsöt alkottak, melyektől a múmia a maszkhoz és a koporsóhoz ragadt.

Tutanhamon jelenleg is sírjában nyugszik, üvegvitrinben. 85 évvel a sír felfedezése után helyezték át ide kőszarkofágjából, hogy a sírt látogató turisták okozta pára és meleg ne tegyen kárt benne.

Az istenek mrgszületése

Akkor hát, mikor születtek? Amikor az emberiség. Puff neki, most jól megaszontam. Ott vagyunk, ahol a part szakad, a tyúk meg a tojás dilemmájánál.

 Előrebocsátom, senkit sem akarok hitében, meggyőződésében megbántani, csupán a valós és vélt tényeket egymással szembesíteni.

 Ismereteink szerint a theogóniák Skandináviától Mezopotámiáig hasonló történeteket említenek. Őskáosz, emberfeletti lények harca a hatalomért, de a küzdelemnek emberi vonásai vannak.

 Megjegyzem, hogy többen úgy véljük, az archanthropus sokkal inkább emberi tulajdonságokkal rendelkezett, mint ahogy azt másfél, vagy akár fél évszázaddal ezelőtt hitték. A neandervölgyi embernek már biztosan voltak a másvilágról szóló képzetei, és tudott beszélni. Joggal lehet számítani isteneik jelképei megtalálására.

 A modern ember barlangi művészetének emlékei varázslatokat idéznek, a szobrocskák istenanyák képét őrizték meg.

 Hasonló nőistenek képét mutatják a hazai korai újkőkor széles farú, két részből összecsapolt szobrocskái is. Ebből az időből csupán három „edényidolt” ismerünk. Ezek kicsiny, női jegyeket mutató poharak, nyilvánvalóan kultuszcélokra készültek. A töredékes, belül üreges istennő alakot, mely a későbbiek előképe lehet, Maroslele közelében találta meg kollégám, Paluch Tibor az elmúlt években.

 A korai állatábrázolások között dominál a juh, a későbbiek között már a szarvasmarha a kegyelt állat.

 A Tiszai kultúra idejéből aztán olyan emlékek maradtak ránk, melyek némi fényt hoznak a régmúlt sötét ködébe.

 A harmincas években Banner János, a Szegedi Egyetem professzora számos ásatással kutatta az újkőkor emlékeit Hódmezővásárhely határában. A második világháború első évében, 1941-ben aztán fantasztikus leletekre bukkant. A Kökénydomb nevű határrészen trónuson ülő nőt ábrázoló edényre lelt, melynek a „kökénydombi Vénusz” nevet adta. A restaurálás során még több ilyen kultusztárgy töredékét sikerült kiegészíteni. A nevezetes Vénusz pereméről aztán később nagy vita alakult ki, volt e feje, vagy nem, a vitára aztán bő tíz év múlva Csalog József szegvári ásatásai tettek pontot. A falu szélén levő, „tűzköves” nevet viselő területen hatalmas újkőkori falut pusztítottak el, a leletmentő ásatáson aztán meglelte azt a letört fejet, amilyen a kökénydombi Vénusz nyakán is lehetett. Ez még csak hagyján, de meglelte Európa első attributált istenszobrát is, amely a „Sarlós isten” nevet kapta. A szakmai zsargon „kanvénusznak” hívja. Az istenség arcát lapos maszk takarja, jobb vállán sarlót tart. Trónuson vagy oltáron ül, csuklóin karperecek látszanak, övéről valamilyen eszközök lógnak. A későbbiekben még több szobrocskamaradvány a múzeumba került, az utolsó 1989-ben, ő a jobb vállára tett balta nyelét fogta, a kis agyagbalta, egy valamikori kőbalta mása is mellette volt. Az applikált tárgy egykori fából készült nyele elkorhadt, lenyomata a szobrocska vállán látható.

Újkőkori istenségek, jobb szélen a Sarlós isten a kökénydombi Vénusszal

 Makkai János figyelt fel elsőnek a lelet ókori értelmezhetésére a görög istenek legendáiban.

 Ezek szerint a világot kezdetben Uránosz, az ég és Gaia, a Föld istenpárja uralta. Gyermekeiket, a titánokat apjuk a föld mélyébe, a Tartaroszba zárta. Gaia megsajnálta a szerencsétleneket és a legfiatalabbat, Kronoszt megbízta apja meddővé tételével. Méhében létrehozott egy csodálatos sarlót, mellyel aztán Kronosz levágta apja nemi szervét. A hatalmat megszerezve feleségül vette testvérét, Rheát, de hatalmát féltve lenyelte gyermekeit. Gaia és Rhea szövetkezett, és az újszülött Zeuszt egy barlangba rejtette a krétai Ida-hegyen, Kronosszal pedig egy pólyába burkolt sziklát nyelettek le. Amikor Zeusz felnőtt, csellel meghánytatta Kronoszt, aki kiöklendezte Zeusz öt testvérét. Ismét kitört az istenek-titánok háborúja. Zeusz és testvérei győztek, ők az Olümposzi istenek.

 Dióhéjban ennyi a hosszú rege. Ezek szerint tehát a Sarlós isten Kronosz képét őrizte a házi oltáron, a kalapácsos meg Héphaisztosz, az istenek kovácsának jelképe lehet. Pontosabban, az említett istenségek Tisza-parti megfelelői.

 Joggal kérdezhetik, kik lehetnek a többiek, én meg joggal válaszolom, tudja a fene.

 Annyi bizonyos, hogy a vadászó, gyűjtögető őskőkorban, amikor nem volt szükség sarlóra, még nem élhettek Kronosz és testvérei. Kronosz az Aranykor szülötte, ebből aztán miért lett a nyomorúságos világ, csak az istenek tudhatják.

Trogmayer Ottó - Élet és Tudomány

 

Elfeledett piramisokat láthatunk a fekete fáraók birodalmában

Melyik ország rendelkezik a legtöbb piramissal? Első gondolatunk bizonyára Egyiptom lenne, mégis Szudán a helyes válasz.

A Kusita Királyság fénykora
 
Régen Ta-Szetinek, Íjak Földjének hívták a Nílus első kataraktájánál fekvő területet az itt élők pédátlan nyilazási tudása miatt. Ezek a kitűnő íjászok voltak a kusiták. Az egyiptomiak már az I. dinasztia idején küldtek ide expedíciókat, hogy rabszolgákat szerezzenek, és új réz- ill. aranybányákat tárjanak fel. Egyiptom befolyása egyre nőtt, és Középbirodalom idejére már erődítmények sora ellenőrizte a Nílus második kataraktáját. Az Újbirodalom idején III. Thotmesz már egészen az ötödik kataraktáig kiterjesztette hatalmát, ám annak hanyatlásával azonban megkezdődött Kús felemelkedése.

A történészek egyetértenek abban, hogy i.e. 780 körül Alara király egyesítette Felső-Núbiát, és tette az észak-szudáni Napatát (Dzsebel Barkal és Karima közelében) az ország fővárosává. Munkáját utóda, Kashata király folytatta, aki Alsó-Núbiát is a koronához csatolta, magát pedig fáraónak kiáltotta ki. Később a kusita Piye fáraó elfoglalta Thébát, és ő lett az egyiptomi XXV. dinasztia első uralkodója. Ezzel kezdődött a fekete fáraók mintegy 100 évig tartó uralma. A dinasztiához tartozó öt fáraó közül Taharka volt a leghíresebb. Nevéhez számos egyiptomi és szudáni építészeti emlék fűződik, köztük a Karnaki templom helyreállítása és továbbépítése.

A virágzó Kusita Királyság egészen Líbiáig és Palesztináig kiterjesztette határait, de az asszírok fokozatosan kiszorították őket Egyiptomból. Az ezt követő időszakot, egészen az i.e. 3. századig rejtély övezi. Ekkor Arkamani király a fővárost Napatából a délebbre fekvő Meroéba (Kartúm és Atbara között félúton) költöztette. A központ áthelyezése azt jelentette, hogy a kusiták eltávolodnak Egyiptom kulturális befolyásától, és önálló civilzációt hoznak létre. Az egyiptomi istenek helyett a helyi istenségek tisztelete került előtérbe. Apedemak vette át Ámon helyét, a hieroglifákat pedig felváltotta a meriotikus írás. Arról azonban még vita folyik, hogy a Meroéba költöztetett hatalmi központ a Meroitikus Királyság születését fémjelzi, vagy csak a Kusita Királyság meroitikus korszakát vezeti be.

A hat évszázadig virágzó királyság hanyatlása az i.sz. 3. században kezdődött, amikor az Egyiptomot uraló rómaiak is meggyengültek, és a két ország között visszaesett a kereskedelmi forgalom, ami igen érzékenyen érintette a kusita gazdaságot. Ezzel egyidőben az etiópiai Akszúmi Királyság viszont megerősödött, és 350-ben Ezna, akszúmi király elfoglalta Meroét, ami megpecsételte a Kusita Királyság sorsát.

Szudánban számos kusita és meroitikus korból 
származó régészeti lelőhely található. Kartúm és Atbara között fekszik Musawwarat Es Sufra. Az arab Musawwarat szó ábrázolást jelent. Az Es Sufra kifejezés magyarázatára két elmélet is van. Az első szerint a szó jelentése sárga, ami a megmaradt romok sárgás színére utal. A másik szerint pedig "Morajló asztalt" jelent, amely a közelben emelkedő hegy alakjáról kaphatta a nevét. A névtől függetlenül Musawwarat Es Sufra a meroitikus korszak legnagyobb templomegyüttese. Két nagy részből áll: a nagy városrészből és az oroszlántemplomból.

A nagy városrész egy alacsony falakat, oszlopsort, két medencét és két rámpát tartalmazó épületegyüttes, amelynek rendeltetése még nem tisztázott. Egyesek szerint elefántidomító hely volt. Erre utalnak a rámpák, amelyeken fel- és levezethették az állatokat, illetve a közelben található elefántszobrok. Másrészt viszont az Oroszlántemplom zarándokhely lehetett, és a nagy épületegyüttest a zarándokok elhelyezésére használhatták. Ezt a feltevést erősítik az Apedemak istent ábrázoló rajzok és domborművek. Az oroszlánfejű, embertestű Apedemak a Kusita Királyság legnagyobb tiszteletnek örvendő istene volt. Az i.e. 230 körül Arnekhamani király által építtetett Oroszlántemplomot az 1960-as években a berlini Humboldt Egyetem munkatársai állították helyre.

Oroszlános templomtól Meroé piramisáig

Szudán másik, jó állapotban fennmaradt oroszlános temploma Naqában található. A jellegzetes barna színű templomot Natakamani király építtette, aki rajongott a művészetért. A templom homlokzatát Natakamani és felesége, Amanitore királynő ábrázolása díszíti, amint csapást mérnek ellenségeikre. Oldalfalán szintén a királyi pár látható Apedemak isten és más egyiptomi istenek társaságában. A templom pülonján (kapuján) Apedemak istenség látható emberi testtel és oroszlánfejjel, de testének alsó részét egy lótuszvirágból felbukkanó kígyóként ábrázolták. A kusita építészetre igen nagy hatással volt az egyiptomi művészet, de a XXV. dinasztia hanyatlásával és a főváros Meroéba helyezésével egyre inkább előtérbe kerültek a helyi hagyományok.

Amanitore királynőt például tipikus afrikai nőként ábrázolták, széles vállakkal, kerek arccal és egyértelműen telt idomokkal. Az egyiptomi ábrázolásmóddal ellentétben a királynőt ugyanolyan méretben ábrázolták, mint Natakamani királyt, amely talán arra utal, hogy az uralkodópár egyenrangú volt. A templom hátsó falán látható domborművön Apedemak istenség fogadja a király és királynő áldozatát. Az ábrázolás érdekessége, hogy az istennek három feje és négy karja van, ami inkább az indiai Síva istennőt juttatja eszünkbe. Felvetődik a kérdés, hogy volt-e valamilyen kapcsolat a Kusita Királyság és a távoli India között. Lehetséges, de bizonyíték nincs rá.

Az Oroszlántemplom mellett áll a hely egyik legkülönösebb építménye, az ún. Kioszk, amelyen erősen érződik a kusita, egyiptomi és római művészet hatása. Egy kissé távolabb találjuk az egyiptomi Amon istennek szentelt templomot, amelyet szintén Natakamani király építtetett. Az uralkodók nevében szereplő "amani" szócska Amon istenre utal, és azt mutatja, mennyire elterjedt volt a kusiták között az egyiptomi isten tisztelete. A Naqában lévő Amon templom szerkezete ugyanazt a sémát követi, mint a többi Amonnak szentelt templom (Dzsebel Barkal, Karnak), de az építészet és a díszítés sajátos stílust képviselnek.

 

A Kusita civilizáció nagyságát hirdetik Meroé piramisai, amelyek három - nyugati, déli és északi - csoportban helyezkednek el. A legjobb állapotban fennmaradt északi rész 30 piramisból áll. Nyilvánvalóan egyiptomi mintát követnek, de mégis mások. Sokkal kisebbek, mint egyiptomi társaik, a legnagyobb is csupán 30 méter. A sírok elhelyezése is más: halottaikat a kusiták a piramis alá temették, nem pedig a piramis belsejébe. Ezenkívül Meroé piramisainak hiányzik a csúcsuk, 1834-ben ugyanis Guiseppe Ferlini kincsvadász azt hitte, hogy aranyból vannak, és letördelte őket. Rögtön az elsőnél szerencsével járt, így tovább folytatta a szégyenletes rombolást, de több aranyat már nem talált.

Igen fontos lelőhelynek számít Dzsebel Barkal, ahová III. Thotmesz egyiptomi fáraó építette az első szudáni Amon templomot az i.e. 15. században. Később II. Ramszesz hatalmas kultikus központot hozott létre Amon tiszteletére. Ennek közelében áll Mut temploma, amelyet Taharka emeltetett Amon feleségének, az égbolt istennőjének tiszteletére. A hegy nyugati lábánál található a 20 piramisból álló királyi temető. A kusiták ugyanis sokáig Napatában temették el uralkodóikat. A Dzsebel Barkal hegytől nem messze magasodnak Nuri piramisai. Közülük a legnagyobba temették Taharka királyt. Az 1917-es ásatások során George Reisner 1000 kis szobrot talált az uralkodóról. Al-Kurru sírhelyei is megérnek egy látogatást, bár csupán kettő látogatható: Tanwetamani, Taharka örököse és unokaöccse, illetve Qualhata, Tanwetamani anyja síremléke.

Forrás: Múlt-kor történelmi portál 
 

Növekedőben van az illegális ásatások száma

A Nibelungok kincsét találta meg?

 

Akár a Nibelungok kincse is lehet a Németországban talált páratlan arany- és ezüstkincs.

Egyedülálló római kori arany- és ezüstkincset talált egy amatőr kincsvadász Rajnavidék-Pfalz német tartomány déli részén, a Németországban lábra kapott feltételezések nem zárják ki, hogy a páratlan lelet a legendás Nibelungok (burgundok) kincse is lehet, amelyet a híres lovagi eposz, a Nibelung-ének is megénekelt, és amelynek történetét Richard Wagner A Nibelung gyűrűje című operatetralógiájában feldolgozta.
Az illegális ásatásból származó, 5. századból való régészeti lelet, amelynek értékét egymillió euró (311,6 millió forint) körülire teszik, ezüsttálakat, brossokat, egy ceremoniális öltözék arany ékszereit, kicsiny szobrokat és egy aranyozott összecsukható széket tartalmaz.
„Figyelembe véve a lelet korát és földrajzi elhelyezkedését, a lelet illik a Nibelungok legendáját megéneklő eposz történetéhez. Azt azonban nem tudjuk megmondani, hogy valóban a Nibelungok kincséhez tartozik-e” – idézte a német média Axel Berget, a német tartomány főrégészét, aki hozzátette, hogy bárkinek is volt a tulajdonában a páratlan ritkaság, az illető jómódú, akár egy herceg is lehetett.
A Rülzheim közelében talált leletet Mainzban, a tartomány kulturális minisztériumában őrzik. Illetékesek úgy vélik, hogy nem az összes kincset találták meg. A megtaláló ellen az ügyészség eljárást indított, mivel azt gyanítják, hogy a férfi eladott néhányat a leletből, valószínűleg külföldi vevőnek – közölte a minisztérium. „A szakszerűtlen feltárással teljes mértékben megsemmisítették azt a helyet, ahol megtalálták a kincset” – tette hozzá a tárca közleménye.
Akár a híres Rajna kincsét, akár nem azt rejti a lelet, tulajdonosa vagy a kincs elrablói sebtében rejtették el egy hajdani római út mentén i. sz. 406-407 körül, amikor a római birodalom már rogyadozott a Rajna mentén – mondta Axel Berg.
A Nibelungok legendája szerint Sigurd (Siegfried) lovag megöli a Nibelung (burgundi) királyfikat és megszerzi kincsüket. Megöl egy sárkányt és megfürdik vérében, hogy sebezhetetlen legyen. Később Hagen megöli őt, és a kincset a Rajnába rejti. A Rajna medre az évszázadok folyamán sokszor változott, ezért a kincset ma már nem szükségképpen a folyóban kell keresni. A 4–5. századból való ősi germán történeteket a szájhagyomány őrizte meg a lejegyzés koráig, a 12. századig, amikor ismeretlen szerző megírta a Nibelung-éneket.

Forrás: MTI, Szerző: PÁ

Elképesztő lelet került elő Luxorban

Egy nagyhatalmúEgy nagyhatalmú ősi egyiptomi király kétrészes mészkőszobrának felső részét találták meg egyiptomi régészek Luxorban - jelentette be közleményben szombaton a kairói kulturális minisztérium.

Ötvenentúl.hu / MTI

Római kori utak a Pilisben

A Pilis-Visegrádi-hegységben számos helyen találkozhatunk olyan utakkal, melyek eredete az idők homályába vész. Közöttük néhányról azt tartják, hogy még a római korban készültek.

Bár ezek egy részét a Második Világháború idején régészek is dokumentálták, pontos korukat azóta sem sikerült tisztázni. A negyvenes években készült lenyűgöző felvételek néhány éve engem is a helyszínre csaltak, amikor is a nyomvonal részletes bejárásával megfigyelhettem az utak mai állapotát. A rövid, teljesíthető kirándulást a kedves olvasónak is bátran ajánlom, hiszen turistautakon követhető a szakaszok jelentős része. Mielőtt útnak indulnánk, szeretném leszögezni, hogy a helyszínhez kapcsolódó „legendák” mellőzésével csupán megfigyelésekre támaszkodom, és figyelemfelkeltés a célom.

A térképeket és az egykori fotókat tanulmányozva elsősorban a Pilisszentkereszt – Dobogókő – Két-Bükkfa-nyereg – Pilisszentkereszt háromszög bejárása és a nyomok állapotának rögzítése volt a célom, az engedélyek beszerzésében a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága részéről Ottományi Katalin volt segítségemre. A felméréshez GPS-t és a 18. századtól fellelhető térképeket használtam fel a szakirodalmon kívül.

A dokumentumok szerint a „kortalan” út Pilisszentkereszt érintésével a Két-Bükkfa-nyergen keresztül haladt Esztergom és/vagy a Duna (Pilismarót?) irányába, erről ágazott le a két említett pontról a Dobogókő felé egy-egy rövidebb szakasz.

Pilisszentkereszttől a kék kereszt turistajelzésen döntően az egykori nyomvonalon juthatunk fel a Dobogókőre. Azokon a helyeken, ahol tanulmányozható az út szerkezete, komoly munkálatok nyomait lehet megfigyelni. Az úton megújításnak nincs nyoma, vagy csak nagyon vékony murva rétegként látszik. Ahol az erózió és a munkagépek megkímélték, szélessége mérhető, 2,5 méter körül mozog. Az út különböző méretű kváderkövekből áll, a szegélykövek pedig esetenként a méteres hosszúságot is elérhetik.

A pazar látványt (és a civilizációt) magunk mögött hagyva a zöld kereszten jutunk le Dobogókőről a Két-Bükkfa-nyereghez. Itt csak egy rövid szakaszon – a nyereg előtt – látható a sziklába vájt út.

A meredek lejtőn lenyűgöző látványként tárul elénk a szekerek munkája. Kerekeik mintegy 10 cm szélességben és helyenként kb. 15 cm-re mélyültek be a kemény alapkőzetbe, míg az út szélein a szikla megmunkálásának és a tengelyeknek a nyomai őrzik az egykori használat emlékét. Szekérkerék nyoma több helyen figyelhető meg a Dobogókőre felvezető szakaszokon, a nyomtáv minden esetben 115-120 cm körül mozog.

Ezek a szakaszok az 1780-84 között végzett Első és a 1806-1869 között végzett Második Katonai Felmérés térképeiről hiányoznak, így azokat az újkorban valószínűleg már nem használták.

A zöld jelzésen továbbhaladva Pilisszentkereszt felé nagyon kevés helyen lehet az eredeti (?) út nyomait megtalálni. Bár vonala azonosítható, egykori szélessége (kb. 2,5-3 méter) és szerkezete csak nagy hibahatárok között mérhető. Legjobb állapotban Két-Bükkfa-nyereg előtt, attól délkeleti irányban látható. Lényeges eltérés a többi területhez képest, hogy az úton folyamatos használat, többszöri megújítás nyoma fedezhető fel.

Újkori és – feltételezhetően – korábbi használatára utalnak az Első- és Második Katonai Felmérés térképei is, valamint középkori használatát támasztják alá a közelében található kolostorok (pl.: Pilisszentkereszt, Pilisszentlélek). Megemlítendő, hogy a szakasz geológiai tájhatárra esik. Az út szegélykövei és eredeti (?) darabjai a Visegrádi-hegységre jellemző, az építkezésre ideszállított időtálló vulkanikus kőzetből, míg a megújítások a Pilisre jellemző mészkőből készültek. Kiindulási helyünk felé közeledve mindenképp érdemes megtekinteni a pilisszentkereszti Klastrom-kertben fekvő pálos kolostor maradványait is.

Ezzel az útszakasszal kapcsolatban mindenképpen foglalkoznunk kell azzal a dobogókői római őrtoronnyal (?), melynek állítólagos alapjait 1940-ben találtak meg. Jóllehet az építmény azonosítása pontos régészeti adatok híján ma már bizonytalan, azon érdemes elgondolkodni, hogy vajon milyen célból vezethettek fel utat a hegy tetejére. Ha ezt sikerül megválaszolnunk, közelebb kerülhetünk az utak keltezéséhez is.

Ennek egyrészt gazdasági okai lehettek (fakitermelés vagy vadgazdálkodás), másrészt stratégiai jelentőséget tulajdoníthatunk a helynek, vagyis a már korábban említett panorámával magyarázhatjuk a hegycsúcs használatát.

Ebben az esetben nem szabad elfeledkeznünk róla, hogy bár szép időben akár a Magas-Tátráig el lehet látni innét, a Duna vonalát azonban csak kis részletekben fedezhetjük fel a hegy távolabbi előterében. A Duna és északi partjának megfigyelésére nyilván találhatunk megfelelőbb helyet, de olyat, ahonnét ugyanilyen részletességgel tekinthetünk a déli és keleti irányokba – a Pilisvörösvári-árok és Budapest felé -, már szinte lehetetlen. Ez alapján nem kizárt, hogy ha itt tényleg őrtorony állt a római korban, akkor annak a Dunakanyar levágásával, a gyors üzenettovábbításban lehetett szerepe, füst vagy fényjelek segítségével.

A bejárások során szembetűnő különbségeket lehetett megfigyelni a mai állapot és az egykori felvételek között. A régi képeket nézve sokszor azon is elgondolkodtam, hogy egyáltalán ugyanazon az úton járok-e? S bár a nyomvonal azonosítható, jelentős változások történtek. Megváltozott az erdő képe, és a kitermelés módja is. Néhol az út helyén árokban járunk, míg máshol modern építkezés takarja – vagy pusztította el – a maradványokat. Szerencsére olyan szakaszokkal is találkozhatunk, ahol az erózió törmelékkel és talajjal fedte be a nyomokat, s ahol ásatással lehetne megbizonyosodni az út szerkezetéről és a megújításokról.

A hegység egykori útjait fokozott veszély fenyegeti! Az erdőgazdaság nagy tömegű gépei az utakat szétnyomják és előkészítik a pusztuláshoz (egyes szakaszokon hasonló rombolást jelentethettek az 1945-ös, Budapest felmentésre indított páncélos hadműveletek is).

Ahol a felszínen láthatók a maradványok, nem csak az időjárás viszontagságaival kell megküzdeniük, a fővároshoz közeli erdőben megjelenő terepmotorosok és quadosok rombolásainak is ki vannak téve. A települések környéken zajló építkezések során pedig, mivel nincs információ az út pontos helyéről, esetenként puszta létéről sem, régészeti kutatás nélkül bontják el a maradványokat.

A jövőben érdemes lenne figyelembe venni a terület adta lehetőségeket. A hegység, azon belül is Dunakanyar és a Dobogókő vonzza a turistákat, a pihenni és kikapcsolódni vágyók tömegeit. A hegység egykori útjainak kutatása, felmérése, építési és használati idejük meghatározása a későbbi hasznosításhoz teremthetné meg az alapot.

Az eredmények alapján akár tanösvény jellegű bemutatására is módot találhatunk, de ha elszalasztjuk a kínálkozó lehetőséget, az útszakaszok információ hiányában feledésbe merülnek, melynek egyenes következménye pusztulásuk. Ritkaságuk, különleges kivitelezésük és időtállóságuk megérdemelné a szakma és a nagyközönség figyelmét is.

Utóirat: A Pilis-Visegrádi-hegységben megbúvó utak egyes szakaszainak felmérését a közeljövőben a római határvédelmi rendszer világörökségi nevezését előkészítő program (Danube-Limes) keretén belül el fogjuk végezni. Célunk nem a „kortalan” út „romanizálása”, hanem minél több szakszerű információ begyűjtése.

Forrás: Szabó Máté - Sírásók naplója (régész blog)

római kori útállomás Gönyűn

Fogadó a határon – római kori útállomás Gönyűn

2007 nyarán egy nagy méretű római kőépület, egy útállomást maradványait tártuk fel Győrtől nyugatra, Gönyűn. Az épülő E.On erőmű területén folyó ásatás különösen jelentős volt abból a szempontból, hogy a környéken az elmúlt időszakban ez volt az egyetlen római kori épület, amely teljes egészében feltárásra került.

A Gönyűn feltárt útállomás Arrabona (Győr) (10 római mérföld) és Ad Statuas (Ács-Vaspuszta) (5 római mérföld) segédcsapati tábora között feküdt.

Rekonstrukció: Pazirk kft.

A terület központjában egy kőalapozású, vályogfalas épület került elő, amelynek négy helyisége a bejárat körül helyezkedett el, az épület hátsó részét pedig egy nagyobb udvar foglalta el.

A lelőhely a levegőből

Az épületet egy nagyobb kerítőárok vette körbe, amely a déli részen megszakadt – itt alakítottak ki egy kavicsozott bejárót, amely a limesutat kötötte össze az épülettel. A kocsikat, szekereket az épület előtt hagyták (ez lehetett a „parkoló”), itt a bekötőút a kerítőárkon belül kiszélesedett. Több helyen sikerült a talajba mélyedő keréknyomokat megfigyelni. Érdekességképpen megemlíthető, hogy a bejárat előtti területen a járószintbe taposva egy kulcs is előkerült.

A fogadó és azt kerítő árkok a levegőből (klikk a nagytáshoz)

A nagyjából észak-déli tájolású, négyszögletes épület megépítésekor a derékszögekkel nem sokat törődtek, szinte egyik sarok sem sikerült 90 fokosra, valószínűleg annak a kis dombocskának a formáját követte, amelyre építették.

A falaknak csak az alapozását, illetve több helyen már az alapozás árkát találtuk meg, ezek egy 16,7 × 21,8 méteres épületet jelöltek ki. Az épület falainak 60 cm széles (= kb. 2 római láb) kőalapozása volt. Az alapozás tetején a habarcsot elkenték, majd erre húzták fel a vályogtéglákból álló falat.

A bejárati helységek megmaradt alapfalai

Az épületet a hagyományos tetőcseréppel (imbrexekkel és tegulákkal) fedték le. A bejárattól jobbra eső helyiségben ugyanis majdnem épségben megtaláltuk az épület kemencéjét, amely a helyiség délkeleti sarkához támaszkodott.

Bronz fibula (ruhakapcsoló tű)

A feltárás során ebből a helyiségből és a körülötte levő területről került elő a kerámia leletanyag nagy része, amely között számos olyan edény is volt, amely csak konyhai használatban terjedtek el. A kutakból vett földminták számos olyan maradványt tartalmaztak, amelyek konyhai hulladékként kerülhettek oda.

A gabonafélék mellett volt itt konyhakerti hüvelyes (kismagvú lencse, takarmánybükköny), olaj- (mák) és rostnövény (len), fűszernövény (kapor, pasztinák), sőt dísznövény (kerti szegfű) magja is, többnyire szenült állapotban. Annak bizonyságául, hogy a termesztett gabonából ételeket készítettek, szenült ételfélék: kása- és kenyérmaradványok is előkerültek.

Rekonstrukció: Pazirk kft.

A kerítőárkon kívül három kutat tártunk fel. Az egyikbe, amely legközelebb volt az épülethez, rengeteg tetőfedő tégla került, köztük több bélyeges darab, valószínűleg az épület megépítésekor vagy átépítésekor. Ugyanennek az aljában egy beleesett sárga korsót is találtunk.

A második kútban viszont majdnem az egész hordóra bukkantunk: 80 cm magasan állt eredeti helyén rendkívül jó állapotban. Ez szolgált a kút béléséül. A fadongák abroncsát fűzfavesszőből készítették, mégpedig úgy, hogy a vesszőt meghajlítva rátekerték a hordóra, majd végeit hánccsal tekerték össze.

A kerítőárkon kívül, a két fenti kút között egy tegulával lefedett kutya sírja került elő. A kistestű kutya valószínűleg házi kedvenc lehetett, mivel nem csak egyszerűen elásták a földbe, hanem téglákkal lefedték, azaz eltemették.

Kút feltárása alján korsóval

A leletanyagról néhány szót: a konyha körül természetesen nagyszámú kerámia és állatcsont került elő, amely intenzív sütés-főzésről árulkodott több mint 100 éven keresztül.

Meglepő volt a nagyszámú bélyeges tégla előkerülése: 130-ból 88 db-ot a legio I adiutrix-szal lehet kapcsolatba hozni. Ez a csapttest Kr. u. 97-ben érkezett Brigetioba, a mai Komárom–Szőny területén elhelyezkedő legiotáborba. A legio neve a bélyegeken LEG.I.AD.PF rövidítésben jelenik meg.

Marcus Aurelius (161-180) császár bronz érme

Az épület felhagyása a falak módszeres elbontásával történt. Először a vályogfalat dönthették le, amelynek maradványait a tetőt alkotó téglákkal együtt az épület körüli kerítőárokba terítették szét. Ezt követően a kőalapozás köveit több helyen kiszedték, ennek esett áldozatául a konyhában levő kemence is, amelynek sarkát az épület falával együtt kitermelték és minden bizonnyal elszállították építőanyagnak.

A feltárás során nem találtunk arra utaló nyomot, hogy az épület támadás vagy betörés áldozatául esett volna. Elképzelhető, hogy a Kr. u. 2 - 3. . század folyamán bekövetkező klímaváltozások következtében a Duna és a talajvíz-szint megemelkedése miatt hagyják fel az állomást.

A pontosabb keltezéshez a dendrokronológia segítségét is igénybe vettük. Mindkét faszerkezetű kútból vettünk mintát, amelyeket Grynaeus András vizsgált meg: ezek alapján a 2. sz. kút tölgyből készült hordóját legkorábban Kr. u. 220-ban kivágott fákból állították össze.

Bár az épület a limesút mentén, katonai területen állt, mégsem tudjuk egyértelműen a katonasághoz, a határvédelmi építmények közé sorolni. Keskeny falai és gyenge struktúrája, nem biztosított védelmet, illetve sem kerítés, sánc, vagy paliszádfal nem védte. Ezért inkább az útállomások sorába tudjuk illeszteni, azaz elsősorban a hírnökök és futárok által használt állami postaszolgálat egyik eleme lehetett, ahol lovakat lehetett váltani, esetleg pihenni, megebédelni, szükség esetén pedig aludni egyet.

A feltárásról 2010. április 4-ig időszaki kiállítás látható a győri Xántus János Múzeumban, amelyen további információk, fotók és a Gönyűn talált leletek is megtekinthetőek.

Forrásás: Sírások Naplója - régész blog

Heinrich Schliemann - Aki megtalálta Tróját

E napon született Heinrich Schliemann német régész és író (1822)


Kevesen tudják, hogy a német Heinrich Schliemann eredetileg kereskedő volt és csak másodsorban műkedvelő archeológus.

De ez végül is lényegtelen, hiszen Trója megtalálásával végleg bevéste magát a történelem márványkönyvébe. Schliemann 1822. január 6-án született a mecklenburgi Neubukowban. Szegény lelkész fia volt, és alig hétévesen, egy könyvben látta meg a lángoló Trója és a menekülő Aeneas képét, ami meghatározta további sorsát. 14 évesen fűszeressegéd lett, majd könyvelő Amszterdamban. Amerikában is járt, a kaliforniai aranyláz idején bankot nyitott Sacramentóban. Közben szorgalmasan tanult nyelveket, legalább nyolcat sajátított el, köztük az oroszt, az ó- és az újgörögöt. 1846-ban Szentpétervárra küldték, itt később saját vállalatot alapított. Nagy vagyont szerzett indigókereskedelemmel, a krími háborúban a hadsereg szállítója volt. 36 éves korában felhagyott a kereskedéssel és minden vagyonát az ókor régészeti kutatására áldozta, főleg Trója helye érdekelte. Ekkoriban Homérosz műveit teljes egészében költészetnek tartották, amelynek a történelemhez semmi köze sincs. Schliemann e vélekedés cáfolatának szentelte életét, építve az ókori szerzőkre, akik közül többen említik Tróját. Beutazta Görögországot, Itáliát, Skandináviát, Németországot, Szíriát és Indiát, Kínáról és Japánról könyvet is írt, Párizsban régészetet tanult. 1868-ban Görögországban, majd Kisázsiában bejárta Homérosz eposzainak színhelyeit. 1869-ban Ithaka, a Peleponnészosz és Trója címmel könyvet írt, ebben leszögezte: Trója a kis-ázsiai Hisarlik - s nem, mint egyesek feltételezték, a jóval délebbre fekvő Bunarbashi - helyén állt, s azt is, hogy Agamemnón és felesége, Klüthaimnésztra Mükénében nem a várfalon kívül, hanem a fellegvárban nyugszanak. Bár állításait gúnykacaj fogadta, a következő években bebizonyította igazát. Schliemann 1871-ben Frederick Calvert amerikai diplomata ásatásait folytatva Hisarlikban hét egymás alatt fekvő település maradványaira bukkant. Mivel a homéroszi Tróját a legalsónak vélte, a felső rétegeken az ottani anyagok vizsgálata nélkül hatolt át. 1873-ban feltárta az ősi város hatalmas bástyáit és kapuit, és többszáz, aranyból és más nemesfémből készült ékszert talált, amelyeket Priamosz kicseinek nevezett el és kicsempészett Törökországból. Felfedezéseit Trójai régiségek című könyvében írta le 1874-ben, feltevéseit akkor sokan vitatták, mások egyetértettek vele. 1874-ben folytatni akarta az ásatást, a török kormány azonban perbe fogta az aranyleletek eltulajdonítása miatt, így a munka félbeszakadt. Schliemann végül 50 ezer frank büntetéssel megúszta, közben Boiótiában, Közép-Görögország keleti részén kezdett kutatni, de nem sokat talált. 1875-ben kiadta Trója és romjai című könyvét. 1876-ban Mükénében kezdett ásatásokat, az Oroszlános-kapu közelében, majd a fellegváron belül. Rövid időn belül megtalálta a kerek agórát, a kőlapokból emelt kettős kört. Az archaikus sírkövek alatt öt sírra bukkant, bár ezek 400 évvel korábbiak voltak, mint feltételezte. Ezekben 16 személy maradványai feküdtek, többek arcát aranylemez takarta. A tetemek maradványai a levegőn hamar elporladtak, de arcukat a maszkok, így a híres Agamemnón-maszk megőrizte. Mellettük nemesfém- és elefántcsont ékszereket talált, ezeket Atreusz-kincsnek nevezte el. A leleteket 1878-ban Mükéné című könyvében írta le. 1878-ban Ithaka szigetén ásatott, eredménytelenül, majd újra munkához látott Hisarlikban, ezúttal Émile Burnouf régész és Rudolf Virchow orvos-patológus társaságában. Harmadszor 1882-83-ban, majd 1888-tól halálig dolgozott Trójában, az utolsó években Wilhelm Dörpfeld építész támogatásával. Dörpfelddel együtt tárta fel 1884-ben Tirünsz fellegvárát, a mükénéi kultúra másik központját, itt sok tárgy utalt a görög szigetekkel, Egyiptommal és Főníciával való kapcsolatokra. Ebből felismerte, hogy Krétán is létezett egy korabeli kultúra, engedélyt is szerzett az ottani ásatásokhoz. Mivel azonban a terület áráról nem tudott megállapodni a tulajdonossal, elszalasztotta a harmadik nagy feltárás lehetőségét. Schliemann 1890. december 25-én halt meg Nápolyban. Kutatásai teljesen megváltoztatták az ókorról alkotott képünket. Addig a történészek csak négy államról tudtak: Rómáról, Görögországról, Egyiptomról és Babilónia-Asszíriáról. Ő két további bronzkori civilizációval bővítette ismereteinket, a harmadikat, Krétát az angol Evans tárta fel 10 évvel Schliemann halála után. Schliemann könyvei és újságcikkei elsőként népszerűsítették a régészetet, felfedezéseivel folyamatosan izgalomban tartotta az európai közvéleményt. Ő kezdte el a kutatásoknál az irodalmi, írásos dokumentumok figyelembevételét, s ő alakította ki a régészeti terepmunka gyakorlati módszertanát, előtte ilyen nem létezett. Ma már tudjuk, hogy a Schliemann által feltárt maradványok i. e. 2500 körül keletkeztek, ezer évvel a trójai háború előtt. Trójában kilenc település épült egymás fölé, Schliemann az alulról másodikban kutatott, ma a harmadikban lévőt vélik a homéroszi Trójának. "Priamosz kincsét" Berlinben helyezték el, majd a II. világháború végén a Szovjetunióba kerültek, bár a világ erről csak 1996-ban szerzett tudomást. Azóta vita folyik a kincsek tulajdonjogáról. Schliemannt sokan csak kincsvadásznak tartották, mások dilettánsnak, aki hatalmas károkat okozott. De még hibái és kudarcai is pozitív eredményt hoztak: a trójai rétegek tönkretételének tanulságai késztették a régészeket a korábbinál sokkal körültekintőbb ásatásokra. Emlékiratai Életem, kalandjaim címmel 1863-ban jelentek megy magyarul.

Forrás: MTI /Múlt-kor történelmi portál (2002. január 16.)

Az „igazi Sínai-hegy”

Az „igazi Sínai-hegy” keresése éppannyira lázban tartja az amatőr bibliai régészeket, mint Noé bárkájának, vagy a frigyládának holléte. A legrégibb és legelterjedtebb hagyomány a Sínai-félsziget déli csücskében található Dzsebel Musza nevű heggyel azonosítja a bibliai Szináj- vagy Hóreb-hegyet. Ennek az azonosításnak a története egészen Nagy Konstantin koráig (i. sz. 4. század) nyomozható vissza, amikor Heléna császárnő — aki módfelett érdeklődött a Szentföld vallási jelentőséggel bíró helyszínei iránt — 330 körül a hegy lábához telepített egy monostort, hogy az ott tanyázó szerzeteseket megvédelmezze a nomádok támadásaitól. (Lásd képünkön.) Justinianus császár később megerődítette a kis kolostort, amely a középkorban felvette Alexandriai Szent Katalin nevét. Fontos megjegyeznünk, hogy egészen 1845-ig (Karl Richard Lepsius egyiptomi úti leveleinek megírásáig) kizárólag a Dzsebel Muszával azonosították a Hórebet. A hegy azonosítása azonban nemcsak a keresztény tradícióban szerepel. A bibliai földrajz egyik neves tudósa, a cambridge-i Graham Davies azzal érvelt, hogy már a tannaita korban (i. sz. 2–3. század) keletkezett rabbinikus iratok 36 mérföldben határozták meg a Párán pusztája és a Szináj közötti távolságot, amely pontosan egyezik egy 4. századi gall szerzetesnő, Egeria útibeszámolójának adatával. Arra is vannak bizonyítékaink, hogy már az 1. század végén zsidó zarándokok is felkeresték a törvényadás helyének tartott Dzsebel Muszát. Az azonosítás további érveként szolgál, hogy a Sínai-félsziget déli részén, Serabit el-Kedem környékén, a 19. század első negyedében az egyiptológia úttörője, William Flinders Petrie ókori rézbányákat fedezett fel. A bánya falán megtalálták a kanaániták és zsidók által használt legősibb betűírás maradványait is, amelyeket a Kr. e. 15. századra (vagyis a Kivonulás korára) kelteznek. A rézbányák jelenléte egyezik azzal a biblikus hagyománnyal, hogy Mózes rokonai, a kéniták/keneusok (kovácsok) ebben a térségben laktak, mielőtt — a Bírák könyve szerint — beolvadtak volna Izrael közösségébe.

Másik elterjedt alternatíva a Szináj-hegy azonosítására a Szaúd-Arábia északnyugati csücskében, az Aqabai-öbölt lezáró Tiran-szorossal átellenben fekvő vulkanikus terület. Két amerikai: a milliomos szenátorjelölt Larry Williams és egy nyugalmazott rendőrtiszt, Robert Cornuke 1998-ban azzal a céllal indult az Arab-félszigetre, hogy ott az izraeliták Egyiptomból történt kivonulásának a nyomait kutassa. Útjukkal nem a teológusok és történészek vitáját kívánták eldönteni, csupán azt a mesés aranykincset keresték, amelyet állítólag a Sínai-hegy lábánál ástak el a zsidók, miután elkészítették a frigyládát és a többi szent tárgyat. Az Indiana Jones-sorozat váratlan fordulatait követő történet szerint a kincskeresők tudtukon kívül egy világpolitikai sakkjátszma részesei is lettek. Szaúd-Arábia ugyanis a Kínától vásárolt közép-hatótávolságú rakétái számára pontosan az Arabia-félsziget északnyugati részén fekvő Dzsebel al-Lóz, azaz a feltételezett igazi Sínai-hegy környékét választotta ki arra, hogy itt építsen a fegyverei számára szupertitkos támaszpontot. Már-már úgy tűnt, hogy az expedíció a szaúdi hatóságok elzárkózása miatt kútba esik, amikor a felfedezők — tudtukon és akaratukon kívül — váratlan segítséget kaptak az izraeli titkosszolgálattól, amelyet szintén élénken foglalkoztatott a hegy környékén folyó lázas építkezés. Ettől kezdve láthatatlan kezek egyengették útjukat, amelynek során egy éjszaka sikerült feljutniuk a gondosan őrzött hegyre.

A helyszín akkora benyomást tett a kincsvadászokra, hogy még az Exodus aranyáról is elfeledkeztek, amikor megpillantották a feketére égett szirteket a hegy tetején. Williams és Cornuke számára eldőlt a kérdés: a Dzsebel al-Lóz valóban „Isten hegye”, amelyet a Mindenható érintése perzselt meg. Meggyőződésüket még inkább erősítették a hegy lábánál megtalált további bizonyítékok: a Mózes által elővigyázatosságból a nép számára kijelölt határkövek, a tizenkét törzset jelképező emlékoszlopok, és az aranyborjú oltára, oldalán az egyiptomi Ápisz-bikákat ábrázoló rajzokkal. Rábukkantak annak a pataknak a kiszáradt medrére is, amelybe Mózes az összetört bálványszobrot dobta. A két amerikainak sikerült még a hajnal beállta előtt elmenekülni a szaúdi katonai tábor őrei elől, sőt még néhány fényképfelvételt is készítettek a távolból a hegyről és környékéről, kincskeresésre azonban már nem maradt idő. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a helyszínt már az 50-es és 80-as években is javasolták kutatók a Sínai-hegy igazi helyszínének.

Bob Cornuke, aki a 1998-as felfedező túra óta Colorado Springsben megalapította a „Bibliai Régészeti Kutató és Felfedező Intézetet” (Bible Archaeology Search and Exploration Institute), 2004-ben azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy Málta szigete előtt megtalálni vélte azokat a horgonyokat, amelyekkel a Róma felé hajózó Pál apostol hajóját kötötték ki. Legutóbbi szenzációs „felfedezése” az volt, hogy 2005–06-ban az iráni Takht-i-Szulejmánban, az Elbrusz-hegység egy 4000 méter magas hegycsúcsán — állítása szerint — megtalálta Noé bárkájának roncsait. Az expedícióról a CNN és a Fox News is beszámolt és a National Geographic is cikket szentelt a témának, ami természetesen nem Cornuke állításait igazolja, hanem azt az érdeklődést mutatja, amely a témát övezi Amerikában.

Cornuke elmélete az „igazi Sínai-hegy” megtalálásról nem aratott osztatlan elismerést sem a bibliatudósok, sem a történész-szakemberek körében. Ennek leginkább az az oka, hogy ha a Dzsebel al-Lóz azonos a Hórebbel, a Kivonulás és Törvényadás bibliai története „felborul”. A Biblia szerint ugyanis a Kivonulás után nem sokkal (a héber hagyomány hét napot említ) történt meg az Átkelés a Jám Szúfon (vagyis a Sás-tengeren), ami vagy a Szuezi-öböl északi csücske, vagy valamelyik mélyvízű tó (pl. Keserű-tavak, Tifsah-tó, Manzelah-tó) lehetett. A héber tradíció szerint a Kivonulás és a Törvényadás között 50 nap telt el. Ha Cornuke-nak igaza van, akkor viszont a Kivonulás után az Átkelés jóval később kellett hogy történjen, és nem a Szuezi-szorosban, hanem a Tiran-szoroson keresztül, majd közvetlenül ezután kellett kellett megtörténnie a Törvényadásnak. Ez pedig felborítja a bibliai történet időrendjét. A kutató most azzal az újabb „bizonyítékkal” rukkolt elő, hogy Dzsebel al-Lózban megtaláltak egy feliratot, amelyen a négybetűs istennév (JHVH) és „Jahve arca” szerepel kifaragva. Amellett, hogy ez teljes teológiai képtelenség, hiszen éppen a Hóreben átvett Tízparancsolat tiltja kategorikusan az istenábrázolást és az istennév „hiába vételét”; ráadásul a közzétett rajzon világosan látható, hogy nem héberül, hanem a nomád arabok által használt safaitikus írással készült a felirat.

Forrás: Bibliai Régészet

Kelta aranyérmek a Pozsonyi Várban

Több mint tucatnyi ókori arany és ezüst érem került elő idén augusztuban a Pozsonyi Várban folyó régészeti feltárások során. A leletekről számos színes riport jelent meg a szlovák hírportálokon, azonban azokat átvevő magyar oldalak mint "rómaiak aranyáról" írtak az előkerült BIATEC és NONNOS feliratokat is tartalmazó veretekről. Milyen érmekről is van pontosan szó és kik készítették azokat?

BIATEC feliratos boius sztatér a pozsonyi leletből

A megjelent fotókon szereplő nemesfém pénzek a kelta boius törzs által, a Kr. e. 1 században vert érmek. Pozsony a boiusok központja volt a Kr.e. 2-1. században. Az ókori történetíró, Sztrabón szerint a mutinai csatavesztés után (Kr.e.193) Észak-Itáliából elűzött boiusok a Dunához települtek, és a régészeti kutatások egyre inkább megerősítik, hogy ez a terület a római korban már írásos emlékek által is igazolt északkelet Ausztria, északnyugat Magyarország és délkelet Szlovákia vidéke lehet.

A Kárpát-medence népei a Kr. e. 1. században (forrás: Szabó Miklós: A keleti kelták . Bp. 2005)

Pozsony területén számos kelta éremlelet (kincs és szórvány), valamint műhely maradványok egyaránt igazolják, hogy ez a város volt a boius pénzverés központja, legalábbis a Kr.e. 1. század első felében.

Legjellegzetesebb pénzeik nagy méretű, ezüstből készült 16-17 grammos (ma hexadrachmának, 6 drachmásnak tartják őket) veretek, melyeken számos latin betűkkel írt név szerepel, köztük a leggyakoribb BIATEC és NONNOS. Az érmek ábrázolásai sokféle hatást tükröznek, a keltezés szempontjából legfontosabb a római.

Boius hexadrachma a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében

A BIATEC feliratos pénzérmék előlapján látható kettős-portré egyértelműen egy Kr.e. 70-ben készült római köztársaság kori dénárra vezethető vissza.

Boius hexadrachma BIATEC felirattal a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében

A nagyezüstök mellett készültek aprópénzek is ezüstből, valamint aranyak – ezek is több címletben – melyek egyes példányain szerepel a BIATEC név, illetve rövidítése. A Kárpát-medencei keltáknál egyedülálló boius aranyverés a csehországi boiusoktól eredhet, ahol már korábban is készültek aranypénzek – részben a pozsonyiakhoz hasonló típusok.

Boius sztatér a pozsonyi leletből

A különböző fémekből és több, különböző címletből álló pénzverés már fejlett pénzhasználatra utal a Kr.e. 1. század középső harmadában a boiusok vidékén.

A boiusok arany-, illetve nagyezüst verésének minden bizonnyal a Kr.e. 1. század közepe tájára keltezhető dák támadás vetett véget, amely egyben a pozsonyi fellegvár pusztulását is okozta. Az élet azonban nem szűnt meg a területen, sőt a pénzverés sem, mivel aprópénzeket még jóval tovább is kibocsátottak.

Boius kisezüst a pozsonyi leletből (úgynevezett Réte-Simmeringeni típus)

A pozsonyi oppidum (erődített telep) területén nem csak helyi pénzek, hanem számos idegen pénz is felszínre került, elsősorban a szomszédos noricumi és pannoniai kelta veretek. Mintegy 10 éve pedig a Budapest környékén élő eraviszkuszok római köztársasági dénárokat utánzó pénzérméiből álló kincset találtak a szlovák régészek.

Pozsony tehát mindenképpen az egyik legjelentősebb – ráadásul jól kutatott - keleti kelta oppidum, nem elhanyagolható római kapcsolatokkal már Pannonia provincia létrejötte előtt is.

Forrás: Torbágyi Melinda - Sírásók naplója

A Közel-Kelet legnagyobb keresztes vára magyar kézen

Birodalmat építünk

Margat,

Tisztára mint a Honfoglalóban: egyelőre még zászló nélkül, de magyar kézre került Margat vára a szíriai Banyosztól pár kilométerre a tengerparton. Nem egy mai darab.

A Margatot 1062-ben építették arab törzsek. A kereszteseknek egészen 1119-ig ellenállt. Később az Antiochiai hercegség része lett, és annak legerősebb családja, a Mazoirok birtokába került. A Mazoir család európai területeik csökkenésével meggyengült, így 1187-ben a Johannita lovagrend szerezte meg a várat. A várban és a mellette álló szuburbiumban, megerősített városkában nagyszabású építkezések folytak, melyet II. András magyar király is támogatott évente 100 ezüstmárkával. A király korábban a keresztes hadjáratról hazatérőben itt szállt meg 1218 januárjában. A tengerparti kereskedőutak ellenőrzésére kiválóan alkalmas vulkanikus kúpon emelkedő várat a rettegett Szaladdin sem tudta bevenni. A kereszteseket a harcias mamelukok űzték el Margatból. Ezek után a vár egyre csak vesztett stratégiai jelentőségéből, de a szuburbium kőházaiban még 1959-ig laktak, onnan úgy kellett kipaterolni az embereket, hogy hé, egy évtized múlva ember a Holdon, te meg még mindig itt? Na jó, ez nem tréfadolog.

Hogy hogyan kerültek ide a magyarok, az jó sztori, kivételesen nem emigránsos-rút kiskacsás-a legszegényebb kondás harmadik fia típusú. A magyarok régészeti misszióban vesznek részt, egészen kivételes módon önállóan, senkivel sem közösködve. Soha senki nem végzett még feltárást a johanniták eme fellegvárában, ami a rend közel-keleti központjaként szolgált. Ezt a hatalmas presztízsű feladatot egy magyar régész, Major Balázs és csapata kapta meg. Balázs lassan másfél évtizede barangol a tengerpart menti hegyvidéken. A terep szűz és föltáratlan, volt, hogy három hetes bandukolás alatt négy lakótoronynak a romját találta meg. A forrás: történeti munkák, régi szír és francia térképek, légifelvételek, Googleearth. De ez csak a technikai háttér, ahogy mondja, a fele pszichológia: öreg falusiakkal beszélgetés, a bizalom megnyerése és a többi. A helyiek egy része pedig titkolódzik, hiszen a regisztrált történelmi emlékhelyeket kimetszik a földbirtok, a kert területéről. Egyszer előfordult, hogy hason kúszva kellett GPS-szel bemérnie egy római templomot egy szír ezredes villájának kertjében, akiről mindenki tudta a környéken: rendkívül féltékenyen őrzi az ókori leletet.

A régész állandó versenyfutásban van a rohamütemben fejlődő Szíria profitéhes befektetőivel, fejlesztőivel, és az illegális műkincsgyűjtőkkel. A szírek mindenből pénzt csinálnak, mindent eladnak, évezrede lakott településeken Bobcattel hordják ki a földet az alapokig, régészetileg értékes maradványok ezreit semmisítve meg ezzel.

A vár feltárására vonatkozó koncesszióért sorban álltak a pénzes britek, franciák, spanyolok. De a kihalófélben lévő szoros magyar-arab kapcsolatok még egy utolsó baráti gesztusra elegendőnek bizonyultak, nem kis részben Balázs felkészültsége és lelkesedése miatt. 2006-ban Balázs e-mailt kapott a damaszkuszi egyetemről ismert egykori régészoktatójától, Abdulrazzak Muaz kulturális miniszterhelyettestől, aki a levélben felajánlotta a Margat feltárását, példátlan módon nem többnemzetes misszióban, hanem egyedül Magyarországnak. Balázs elsőre udvariasan elutasította a hatalmas megtiszteltetést, hiszen biztos anyagi háttér nélkül felelőtlenségnek érezte elvállalni a több éves munkát. Aztán négy nap múlva újabb emailt küldött egykori tanárának: meggondolta magát. Ezer évben egyszer adatik ilyen lehetőség. Pénzzel amúgy nincsenek eleresztve, mindenki önként dolgozik kint, fizetés nincs.

A csapatban van restaurátor, régész, arabista, informatikus, építész, fotós. Megszállottak ők is, mint Balázs. És már világraszóló szenzációval is büszkélkedhetnek. A nyugati kutatók megírták, hogy a vár kápolnájában nincs freskó. Tavaly ősszel viszont Selmeczi Anna restaurátor mintát vett a kápolna falából, és kiderült hatalmas freskót rejt a fehér fal. A lelettől megrészegülten kezdték kézzel visszabontani a falat, mikor Balázs leállíttatta az egészet, hiszen erre előbb a szírektől kell engedélyt kérni. Idén tavasszal aztán feltárták a Közel-Kelet legnagyobb keresztes freskóját. Nem is akármilyen freskó ez: pokoljelenet máglyán égő püspökkel, karókkal díszített kerékre húzott emberekkel, hajánál fogva felakasztott emberrel, kacagó ördöggel. Balázsék novemberben akarják bemutatni a freskót a szakmának, és a nagyközönségnek, így egyelőre azt kérték, kép ne jelenjen meg róla. Helyette kaptok egy másikat, nem messze tőle.

A Margatban töltött egy nap nagyon tanulságos volt, de másnap leléptünk Aleppóba, majd onnan Isztambulba és Belgrádon át Magyarországra. Isztambulban még eltöltöttünk 12 órát vonatra várva, közben megnéztük Kinaliada szigetét, ahol hét éve voltam utoljára. A Márvány-tenger egyik gyöngyszeme, örmény családok nyaralói vannak, teljesen kinyalva. Két autó van a szigeten, a kukás meg a rendőr, ennek ellenére az összes út rendesen aszfaltozott. A hazahajózásban még volt egy giccses naplemente, bocs érte.

Életemben először úgy éreztem, hogy most nem vágyom semmiféle elutazásra, idén hetedszer keltem át a (néha csak fél) Balkánon oda-vissza. A török határnál nem volt határőr, úgyhogy fél órát vártunk a semmire. Ez a késés végzetesnek bizonyult, ugyanis 26 óra vonatozás után 20 perccel lekéstük Belgrádban a budapesti csatlakozást. Este fél 11-kor elég bukó. Itt jött a meglepetés. A szerb vasutak fizettek aznap éjjelre egy hotelszobát. Még küzdeni sem kellett érte, a nemzetközi jegypénztárnál bemutattuk a jegyet, arra kiállítottak egy papírt, és a 100 méterre lévő Romantika Hotelben miénk lett a szoba. És hogy még egy új élménnyel gazdagodjak, kitaláltuk, hogy ha már így alakult, elverjük a maradék pénzünket, eszünk valami jót, iszunk pálinkát, veszünk sört és hasonlók. Volt nálunk 20 euró és 10 dollár. Szombat este nem tudtuk elkölteni Belgrádban. Nem azért, mert olyan olcsó… sehol sem fogadták el. Este 9 után sehol sincs éjszakai pénzváltó. Kávézókban, éttermekben, kocsmákban, boltban és McDonaldsban sem fogadják el. A négycsillagos csillivilli Hotel Moszkvában, sem az ugyanolyan Hotel Balkanban nem váltották be. Egyszerűen nem tudtuk elkölteni. Szerbia ilyen szempontból tényleg a Balkán legmélyebb bugyra, az Európától legtávolabb lévő állam. Montenegrót leszámítva mindenhol voltam a Balkánon, és egyszerűen nem találtam olyan helyet sehol, ahol ilyen gondom lett volna. Méghogy egy hotelben nem váltanak sem dollárt, sem eurót…

Forrás: Régészeti Magazin - Daniel

Eltűnhetnek a piramisok

A pára és a különböző gombafélék elárasztják a királysírok falait.

Teljesen eltűnhetnek 500 év múlva a piramisok az egyiptomi Királyok völgyében, ha továbbra is turistalátványosságként kezelik őket - figyelmeztettek egyiptomi régészek.

Zahi Havas világhírű egyiptológus szerint a pára és a különböző gombafélék elárasztják a királysírok falait abban a hatalmas temetőben, amely a Nílus nyugati partján fekszik, Luxorban. A területet naponta több ezer turista lepi el.

A gyenge szellőztetés és a tömegesen érkező emberek lélegzése rongálja a metszeteket, faragásokat és festett díszítőelemeket a sírokban. "A sírok (a Királyok völgyében és nem messze tőle a Királynők völgyében), melyek nyitottak a turisták számára, mind komoly károkat szenvednek... A páratartalom egyre jobban növekszik, a gombafélék terjednek az idelátogatók lélegzése során" - magyaráz Havas.

Az egyiptológus szerint a sírok 150 év múlva kezdenek eltűnni, és ez a folyamat eltarthat akár 500 évig is.

A Királyok és Királynők völgyében mumifikálták a királyi családokat, és itt van a legendás fáraók temetkezési helye is, mint például a fiatalon trónra került Tutenhamonnak és Nofertiti királynőnek.

Az egyiptomi Legfelsőbb Régészeti Tanács már számos intézkedést tett annak érdekében, hogy megvédjék a műemlékeket. Új szellőztető rendszereket állítottak fel, szigorították a látogatók számát és bezárattak néhány sírt.

A hatóságok már olyan döntést is hoztak, hogy "a turisták elől elzárnak bizonyos sírokat, és az eredetinek megfelelő másolattal fogják helyettesíteni azokat" - mondta Havas. Ilyen lesz például Tutenhamon, Nofertiti és I. Széthi sírja.

"Jelenleg szakértők lézertechnológiával vizsgálják ezeket a sírokat azért, hogy élethű másolatokat hozhassanak létre..., ezeket nem messze a Királyok völgyétől lehet majd megnézni" - mondta az egyiptológus.

Amikor az angol Howard Carter feltárta Tutenhamon sírját 1922-ben, igazi nemzetközi szenzáció lett belőle. Azóta is foglalkoztatja az emberek fantáziáját, mivel fantasztikus kincsek kerültek elő a sírból. A "gyermek uralkodót" 9 évesen avatták fáraóvá, múmiáját egy díszes szarkofágban találták meg. Az arcán egy aranyozott halotti maszk volt, melyet féldrágakövek borítottak.

A 18. dinasztiából származó fáraó Krisztus előtt 1333 és 1324 között uralkodhatott, és valószínűleg 19 éves korában halt meg. Egyes szakértők szerint meggyilkolták, mások viszont azt mondják, hogy az üszkösödő lába okozta halálát.

A származását szintén homály fedi. Azt gondolják, hogy Ehnaton fáraó lehetett az apja és Nofertiti lehetett az anyja, de felmerült Maya is, aki a dajkája volt.

Nofertitit, akit a történelem egyik leggyönyörűbb királynőjének tartanak, Ehnaton fáraó vette feleségül. Ehnaton vezette be Egyiptomban az aton vallást, a Napistenhitet, mely egyistenhívő tette a királyságot.

I. Széthi egyike volt a legnagyobb egyiptomi uralkodóknak. A félelmetes hadvezér a 19. dinasztia tagja volt, sírja az egyik legnagyobb, amit valaha feltártak a Királyok völgyében, az ásatások még rengeteg titokra nem derítettek fényt.

Szerző: Szabó Zoltán	Forrás: MTI