A MAGYAROK ÉS A KELET-KUTATÁS

A magyar Európa egyetlen népe, amely részben Ázsiából származtatható; a magyarság "Eurázsia kicsinyben". A magyarság "mássága" egyrészt felelősséget követel múltunk kutatóitól, másrészt ennek tudomásulvétele és elfogadása záloga fennmaradásunknak.

A magyar Belső-Ázsia kutatókat általában nem övezte dicsfény. Munkásságukról külföld alig szerzett tudomást, és eredményeiket gyakran idegen kutatók sajátították ki. Nekünk magyaroknak azért volt kulcsfontosságú Belső-Ázsia kutatása, mert e nélkül sem őstörténetünk, sem magyarságunk nem érthető meg. A magyarok kelet-kutatása nem az egyetemes emberiség ismeretének gyarapítását, hanem saját múltunk megismerését jelentette; számunkra a Kelet-kutatás eredetünk tudatából táplálkozott.

Őshaza-kutatásunk már a X. században elkezdődött. VII. Bíborbanszületett Konsztantín császár említi, hogy Tormás herceg, Árpád fejedelem dédunokája közli vele, hogy "küldöttjeik mind mostanáig meg-meglátogatják a keleti türköket". A X. századi török volgai bolgárok folyamatosan közöltek híreket Belső-Ázsiából. A XI. században a Kazár Birodalom területére költözött kunok jó kapcsolatokat tartottak fenn Belső-Ázsiával. Julianus barát 1235-36-os útja alkalmából a keleten maradt magyarok keresése közben sok információt szerzett Belső-Ázsiáról. A vallon származású Rubruk 1243 húsvétján a mongol nagykán udvarába került, és visszaemlékezéseiben megemlíti, hogy az odasereglettek között magyarok is voltak. A Képes Krónika szerzőjének jó ismeretei voltak a kitajok népéről.

Magyarországi Illés (Elias Hungarus) 1340-ben érkezett vissza Avignonba a mongoloktól. Magyarországi Gergely (Gregorius de Hungaria) Khambalikban (a mai Pekingben) is járt, öt évet töltött a mongolok között és 1346-ban érkezett vissza Európába. Escandeli Máté (Mateus Escandel) Kína belsejéig jutott el ahol 1399-ben halt meg. A kínai magyar misszió az 1600-as években tevékenykedett Pekingben; kiemelkedő alakja Schall atya volt, akinek 1665-ben jelent meg a Historia narratio című műve. 1623-ban II. Apafi Mihály udvari káplánja Johann Grueber volt, aki miután Kínában járt a nagyszombati egyetemen Belső-Ázsiáról adott elő.

Zalánkeményi Kakas István és Tectander György belső orosz területekről adtak hírt (1516-26 között), Hatvani Turkoli Sámuel Nagy Péter cár szolgálatába állt és a Krim-i falvakról adott tudósítást, "melyekben magyarul beszélnek". Orlay János (1770-1829), majd követője Nagylaki Jakcsics Gergely 1804 tavaszán a kaukázusi magyarokhoz jutott el. Egy Szabó nevezetű nazarénus hittérítő 1805-1822 közötti bagdadi útja során "több milliónyi ázsiai magyarról" szerzett tudomást. Ógyallai Besse János (1765-1841) a Kaukázusban maradt szavárd magyarok között járt, de mivel kutatásainak eredményeit az osztrák kancellária nem fogadta el, útleírását Franciaországban adta ki. Márlaki Jerney János 1844-ben a párthusoknál járt.

Zichy Jenő (1837-1898) expedíciói 1895 és 1898 között irányultak Oroszország- és Kína felé. Zichy Jenő jó szakemberekkel - Szentkatolnai Bálint Gábor nyelvésszel, Szádeczky-Kardoss Lajos történésszel, Wosinszky Mór régésszel "dolgozott". Az expedíció eljutott a Turáni-alföld két ősi központjába, Buharába és Szamarkandba. Zichy Jenő harmadik expedíciója alkalmával Pósta Bélát, Jankó Jánost, Pápay József nyelvészt is magával vitte. Az expedíció átkelve a Góbi-sivatagon eljutott Pekingbe, majd Ázsiát megkerülve érkezett haza. Mongóliában "a székely rovásírásra emlékeztető sírfeliratokat" találtak.

Legnevezetesebb Belső-Ázsia kutatónk Kőrösi Csoma Sándor volt (1784-1842). A magyarok belső-ázsiai származását az erdélyi nagyenyedi kollégium könyvtárában olvasott nagy Világtörténelmekből (Plano Carpini, Barhebraeus, D'Herbelot, Colbert, Abulgázi, Deguignes, Szekér Joachim, Johann Eberhardt Fischer, Klaproth stb.) ismerte meg, majd Göttingenben Johann Blumenbach, az antropológia atyja indította útjára megmutatva neki 20 jugar koponyát mondván: "Sándor, a magyarok olyanok, mint ezek a jugarok. Ha oda mégy, ahol ezek az emberek élnek, jó helyen keresed őseidet…" Kőrösi Csoma Sándor indíttatásáról így írt: "Azon fáklyánál fogva, melyet Németországban gyújtottam meg, elindultam nemzetem eredetének fölkeresésére…" Kőrösi így indult el 1819. november 28-án 100 forinttal a zsebében útlevél nélkül Szófián, Cipruson, Baghdadon, Buharán, Afganisztánon és Kashmiron keresztül a ladaki Lehbe, majd Lahorban az angoloktól megbízást kapott egy tibeti-angol szótár megírására. A zanglai kolostorban töltött évei alatt sok ismeretet szerzett a magyarok őseiről. 1942 elején útnak indult, hogy megtalálja a magyarok őseit Kelet-Turkesztánban, de április 11-én végelgyengülésben Dardzsilingben maghalt. A halálos ágyánál levő A. Campbell doktor visszaemlékezéseiben ezt írja róla: "Minden reménye az volt, hogy eljusson legforróbb vágyakozásainak végcéljához, hazája eredetének fölfedezése érdekében a jugarok földjére…". Kőrösi Csoma Sándor végrendeletül - amint ezt 1832. április 30-án báró Neumann Fülöphöz írt levelében írta - ezt hagyta az utókorra: "…A’ki utánnam megindul… egyenest Nagy- és Kis Bukáriába menjen és onnan kezdje el vis'gálódásait; chinai Tatárországnak beljebb eső részei azok a helyek, ahol a magyar nemzet bölcsőjét keresnünk kell…"

Kőrösi Csoma Sándor végrendeletét Vámbéry Ármin (1832-1913) zsidó származású turkológus követte, aki második középázsiai útja során 1863-ban jutott el Kelet-Turkesztánig, de a politikai és vallási forrongások miatt nem tudott bejutni a "Nagy Mennyei Birodalomba". "A külföldön elért káprázatos sikerrel, az egy csapásra megszerzett világhírrel szemben állt a honi körök értetlensége, irigysége és rosszindulata" - íjra róla Hazai György (1986). Berzenczey László 1873-ban eljutott Kashgárba, de a kirgizek fogságába kerülve nem jutott tovább. Mezőkövesdi Újfalvy Károlyt (1842-1904) felesége, Claire-Virginie-Marie Bourdon segítette útjában. Közép-Ázsiában a turkesztáni népek körében végzett antropológiai és néprajzi kutatásokat. Egyedülálló leírást adott a kashgári ujgurokról és a tádzsikokról; munkáit - a magyar hivatalos körök érdektelensége miatt - Párizsban adta ki. Almásy György (1867-1933) geográfus Ausztriában időtálló munkát jelentetett meg a belső-ázsiai kazakokról és a kirgizekről.

Széchenyi Béla (1837-1918) - gróf Széchenyi István fia - kelet-ázsiai expedíciója 1877-1880 között zajlott le. Expedíciós társai Gustav Kreitner (1848-1913) térképész, Szentkatolnai Bálint Gábor (1844-1913) nyelvész és Lóczy Lajos (1849-1920) geológus voltak. Az expedíció 1878-ben eljutott Dunhuangba, ahol rájöttek arra, hogy e freskók a magyar őstörténet számára hihetetlen kincseket rejtegetnek, de nyelvészük betegsége miatt meg kellett szakítaniuk kutatásaikat. Lóczy Lajos felhívta Steint Aurél figyelmét a Kelet-Turkesztánban megfigyelt magyar - belső-ázsiai kapcsolatokra.

Stein Aurél (1862-1943), miután Magyarországon belső-ázsiai kutatásainak terve nem talált támogatóra, Angliában telepedett le és kutatásait brit állampolgárként végezte. Első belső-ázsiai útja alkalmával 1900-ban az ősi Selyem Út menti romokat térképezte föl. Második expedíciós útja (1906-1909) a Tárim-medencébe vezetett, majd a Lóczy Lajos által jelzett Dunhuangban egy befalazott szentélykönyvtárból 6000 tekercset, 3000 kézirat-lapot és 5 ládányi egyéb régiséget szerzett meg és küldött a londoni British Museumba, amiért Angliában lovaggá ütötték. Harmadszor is visszatért Belső-Ázsiába, amikor a Turfáni-mélyföldet térképezte fel és újra a Tárim-medencében dolgozott és ásatásokat vezetett egészen 1916-ig, amíg a kínaiak Hszincsiang, Ordosz és Kanszu tartományokat el nem foglalták. Legjelentősebb ásatása a hajdani ujgur főváros Asztana (Ilihot vagy kínai nevén Gaucsong) temetője volt, ahol a feltárt 500 körüli sírból olyan emberek voltak eltemetve, mint akik Árpád népével a Kárpát-medencébe érkeztek és olyan "halotti szemüvegek" és részleges lótemetkezések kerültek elő, mint a magyarországi honfoglalás kori sírokból. "Hiszem - írja Stein Aurél -, hogy azokat, akik Árpáddal együtt jöttek be a magyar földre a belső-ázsiai törzsökös türkök közé sorolhatjuk". Végrendeletében minden szellemi hagyatékát - kéziratait és könyveit - a magyar államra hagyta.

Koepe Viktor 1938 körül tette közzé belső-ázsiai utazásainak megfigyeléseit, ahol leírta, hogy Mandzsúriában látta azokat az embereket "akik a mi népünk vonásait juttatta eszébe". "Mintha csak a mi székelyeink vagy csángóink jelentek volna meg előttem" - írja. Leírja a magyarokéval szinte teljesen azonos "székelykapukat" és az antyui nyelvjárásban talált sok magyarban is használatos szót (leány, apa, anya, test, száj, ló, nap, szív, szem, fej, kapu, rossz, jó stb.).

Kiszely István és Cey-Bert Gyula Molnár Péter operatőrrel az 1980-as években többször jártak Hszincsiang-Ujgur és Kanszu és Ordosz tartományokban együtt dolgozva az ottani Közép-Ázsiai Kutatóintézettel, a Néprajzi Múzeummal és a dunhuangi barlangtemplomok kutatóival. Hozzájutottak a Stein Aurél féle ásatási anyagokhoz és több ízben látogatták meg a Kanszu tartományban élő azon jugarokat (yogurokat vagy yüküket), akikhez Kőrösi Csoma Sándor szeretett volna eljutni. Későbbi útjaik során együtt dolgoztak Csang Rei kínai zenekutatóval, akinek segítségével megfigyelték a jugarok embertani arculatát, zenevilágát, étkezési technológiáját, monda- és mesevilágát, hiedelemvilágát és balladakincsét. Hosszabb időt töltött Hszincsiang-Ujgur és Kanszu tartományban Kovács Ágnes néprajzkutató és gyakran jártak ki Belső-Ázsiába a Gödöllői Agrártudományi Egyetem hallgatói; az első kutatóutat Somfay Dávid vezette. 1989-ben, majd utána a magyarok belső-ázsiai "nyomait" Bárdi László pécsi tanár, Du Yaxiong kínai zenetörténész és Érdy Miklós New York-i fogorvos kutatta.

Benkő Mihály turkológus könyvtáros 1988 óta szinte évente jár Mongóliába, ahol elsősorban a honfoglaló magyarság néprajzi párhuzamait kutatja. Maradandó munkája a honfoglalás kori magyar sírokban is talált "halotti szemüvegek" belső-ázsiai párhuzamainak a kimutatása. Munkájának lényege, hogy "a leghonfoglaláskoribb" régészeti lelet, a halott szemére helyezett síma vagy domborított és kilyukasztott "szemüveg" vagy a teljes arcot fedő "halotti maszk" magyarországi előfordulását (Rakamaz, Tiszaeszlár, Zalaszentgrót, Szabadkígyós, Hajdúböszörmény, Bana stb.) nemcsak a Dnyeper vidékén (Manvelovka) találta meg, hanem azt Nyugat-Szibérián (Balsije Tigani, Demionki, Gorbunyata, Tankejevke) és Kirgizisztánon (Kenkol, Kara Bulak, Dzsallak Dzsebe stb.) át Belső-Ázsiáig (Turfán-Asztana stb.) viszi vissza. Ez a temetkezési szokás tehát nem finnugor, hanem belső-ázsiai. "Tekintve, hogy a textil, illetve bőralátétes, ezüst- aranyszemes "szemüveges" halotti álarc a honfoglaló magyarság előkelői között és harcos közép-rétegében elterjedt volt - olvassuk Benkő Mihálynál - valószínűnek kell tartanunk az ősmagyaroknak és Belső- és Közép-Ázsia ogur-türk törzseinek közvetlen kapcsolatát".

Itt kell megemlítenünk a Délnyugat-Mongóliában élő "mongóliai magyarok" problémáját; magukat magarnak nevezik. Hagyományaik szerint népük többi része a Kr. utáni VII-VIII. században azért vándorolt nyugatra, mert nem akart háborút vesztve, leigázottan ott tovább élni. Őket Kovács Imre vizsgálja és látogatja meg évente.

A Nepál középső-nyugati részében élő magarokra Michael Opitz amerikai etnológus hívta fel a figyelmet; a nők helyzetéről Molnár Auguszta, a Banyan-i dombvidéken élőkről John T. Hitchcock, szertartásaikról David E. Watters és kultúrájukról Gary Spehperd írtak. A magyar kutatók közül elsőnek Wojnarovich Elek halbiológus járt közöttük, utána Fekete Ferenc diplomata, Kiszely István antropológus, Lovass Ferenc, Boda Sarolta és Kunckel Béla, majd legutóbb Csáji László Koppány dolgozott közöttük másodmagával. A magarok feltehetően Közép-Ázsia vagy Mongólia felől érkeztek mai szálláshelyükre nyugat felöl kerülve meg a Tibeti-hegységet. Feltehető, hogy a hzsiungnu törzsszövetség egy "kivetett tagjaként" érkeztek Usbang környékére. Függetlenségüket a XVIII. századig megőrízték. Mai "hivatalos" lélekszámuk 274 000; hét törzsre oszlanak; ősi írásuk az akarika szótagírás. Sírjaikra kopjafákat helyeznek, amelyeken napkerék látható. Siratóénekeik la-pentaton dallamúak.

Forrás: Dr. Kiszely István: A magyar nép őstörténete