Egyiptom, a kontrasztok földje

Egyiptomban sokkal több van, mint múmiák, piramisok és a sivatag, például ott a Sínai-félsziget is

Egyiptomban az embernek kedve támadna időgépet építeni. S ha meglenne a masina, mindjárt több időszakba is érdemes lenne belekukkantani. Mondjuk a civilizációs kezdeteknél kellene rajtolni, körülbelül négy-ötezer évvel ezelőtt, jó lenne látni, hogyan vájják a sírokat a Királyok völgyének szikláiba, hogyan építik a piramisokat, milyen volt az élet a nagy II. Ramszesz idején, mekkora volt a felhajtás Nagy Sándor érkezésekor, mit pletykáltak a piacon Antonius és Kleopátra afférjáról – hogy csak néhány bulvártörténelmi epizódot említsünk. De a mai egyiptomi utazó már annak is nagyon örülne, ha legalább a tömegturizmus előtti időszakig visszaröpülhetne az időben, amikor még nem évi nyolcmillió turista taposta egymás lábát. Nagyobb időutazás lenne, mint sokan gondolnák. Az első szervezetten és tömegesen érkező európaiakat még Napóleon vezette ide egy rövid és csúfosan végződő katonai expedíció keretében. A francia hadvezért elkísérő több mint százötven tudós és művész azonban elvégezte a dolgát, és átfogó tanulmányukból (a máig alapműnek számító Description de l’Egypte – Egyiptom leírása) megismerhette a művelt Európa a homok alatt nyugvó lenyűgöző kincseket. Kincsvadászok és kalandorok Innentől kezdve már nem volt megállás: az 1830-as és 1840-es években az egyiptománia lázában égett Európa és Észak-Amerika. Egyiptomot ellepték az első nyugati utazók, kalandorok és kincsvadászok. A világ nagy múzeumai ekkortájt alapozták meg értékes egyiptomi gyűjteményüket, nem mindig elegáns és legális módon. A britek megbízásából például az olasz erőművész, Bolzoni egyszerűen kiemelte a helyéről II. Ramszesz óriási mellszobrát a Ramesszeum nevű templomegyüttesből. Egy Thomas Cook nevű élelmes ember már 1869-ben turistautakat szervezett a Níluson. Egyiptomban azóta is nyüzsögnek a turisták, minden évszakban és minden napszakban, még ha időnként egy-egy merénylet rövid időre el is veszi az utazók kedvét. Pedig maguk az egyiptomiak is elég zsúfoltan élnek: az ország területének öt százaléka lakható, gyakorlatilag a Nílus keskeny és hosszú partszakasza, ahol a hetvenmilliós lakosság 95 százaléka él. Nagy hányaduk északon, főként Kairóban és környékén zsúfolódik össze. A milliós turistahordákkal együtt már igencsak magas a népsűrűség. Megalománia és klausztrofóbia Valahogy mégis elviselhető a tömeg. Talán a lenyűgöző méretek miatt. Minden műemlék sokkal monumentálisabb, mint ahogy az ember a történelemkönyvek és az albumok fényképeiből sejti. Megalomániás népek voltak ezek az egyiptomiak. Vegyük csak az ezerötszáz évig épített, gigantikus léptékű karnaki templomegyüttest, amelynek 1500x800 méteres alapterületén simán elférne egy tucat hatalmas katedrális. Hatása elsöprő, a turistatömegek hangyainvázióvá zsugorodnak. Fénykorában nyolcvanezer templomi dolgozó tüsténkedett itt, úgyhogy mi az a pár ezer mai turista. Ottjártunkkor ráadásként még egy teljes hollywoodi stáb is zavartalanul elfért, éppen a Transformers második részét forgatták. Persze azért vannak szűk keresztmetszetek, ahol az embernek sikítani volna kedve. A Királyok völgyének sziklasírjaiban és a gízai piramisok belsejében szó szerint egymást préselik a turisták. A híres sziklasírokban legalább állva, a piramisok sírkamrái felé vezető szűk és alacsony járatokban viszont görnyedve, időnként négykézláb. Persze nem csoda, hiszen egy halott embernek építették, nem turistahordáknak. Menkauré piramisának (a gízai három nagy piramis középső darabja) bejáratánál a jegyszedők kaján vigyorral figyelik a befelé még lelkesen igyekvő, kifelé már sápadtan és izzadtan érkező turistákat. A klausztrofób élményt az oxigénhiány teszi tökéletessé. Kifelé mindenki gyorsabban is szedi lábát. Kairóban működik a káosz Kairó is fejbe kólintja a szerencsétlen utazót. Pláne, ha például egy zsúfolt vonattal érkezik Luxorból, tíz órát zötykölődve, alvás nélkül. Lüktető keleti metropolis, a legnagyobb Afrikában. Az ember összes érzékét lerohanja. Rögtön torkon ragad a szmog. Budapest szmogriadós napon sem érhet Kairó nyomába. Több mint 16 millióan élnek itt, a kiterjedt agglomerációval együtt, a hivatalos adatok szerint, a becslések inkább több mint húszmilliót emlegetnek. A szmogért kétmillió autó felel, sok fekete füstöt köhögő régi csotrogány. A Tahrir hídon, ahol a Nílus körbeöleli a helyi Margit-szigetet, egy sávra hívják fel a figyelmünket, ahol friss fuvallat halad át a városon, itt lehet tüdőt teleszívni, kicsit megpihenni. Aztán ott a nyüzsgés és a zaj. Állandóan nyomják a dudát. Nem mintha idegesek lennének, mint a pesti autósok, hanem így kommunikálnak. Használják irányjelző helyett is, amelyet teljesen feleslegesen építenek be az autógyártók az Egyiptomban eladott járművekbe, úgysem használják. Nem hiszem, hogy lenne KRESZ. Sávok sincsenek. Pontosabban annyi sávban közlekednek, amennyiben elférnek. Annak van elsőbbsége, aki ügyesebb. Persze haladnak is. Működőképes a káosz. De azért az útikönyvek nem ajánlják a turistáknak az autóbérlést. Egy százezer darabos kirakós Kairóról instant élményt szerzünk, egy napba sűrítjük be. (Ki kell hagyni valamit, hogy legyen miért visszajönni – mondogatjuk, és röhögünk a közhelyen.) Belefér az iszlám óváros egy kis darabja, benne a középkori bazár, a lenyűgöző El-Azhar mecset. Furcsa a nyomor és a gazdagság – Európában szokatlanul – kirívó ellentéte. Az Egyiptomi Múzeum pedig meglepően kedves hely a világ más hasonló intézményeihez képest, olyan, mint egy nagy raktár, ahova sietve bezsúfoltak több mint százezer darab régiséget, köztük monumentális szobrokat, épületdarabokat. Persze van benne rendszer, de aki igazán alaposan fel akarja fedezni a kincseit, az legalább két alkalmat szánjon rá. A látogatók többségét Tutanhamon kincsei és a múmiák érdeklik. Itt van minden, amit a híres tinifáraó sírjában 1922-ben találtak (és nem vittek külföldre), az első érintetlen leletegyüttes a Királyok völgyének 66 ismert sírja közül. A vitrinekért valóságos közelharc folyik (az oroszokkal és a spanyolokkal csak akkor vegyük fel a küzdelmet, ha vállaljuk a kék foltokat is), de megéri: a Királyok völgyében fekvő üres sírt itt végre tartalommal lehet megtölteni. Izgalmas élmény összeszedegetni a darabokat, a mindennapos használati tárgyaktól a harci szekerekig, pláne hogy a feliratozást nem viszik túlzásba a múzeumi kurátorok. A múmiák termébe külön jeggyel lehet bejutni: aki borzongani akar, az fizessen egy kis extrát. Egy tucat, klimatizált vitrinekben alvó múmiát szemrevételezve lehet mélázni az örökkévalóságon. A leghátborzongatóbbak azonban számomra mindig is az egyszerű használati tárgyak voltak, mint egy szandál vagy egy gyerekjáték. Ezekből van bőven a múzeumban, s a száraz és meleg klíma miatt elképesztően jó állapotban maradtak meg, még a fatárgyak, a ruhák és a papirusztekercsek is. Hippivilág a Sínain A látottaktól kábultan, a tömegnyomortól kikészülve a turista legjobban teszi, ha négy-öt nap után a Sínai-félsziget felé veszi az útirányt, hogy a lélegzetelállítóan kopár tájakon és a Vörös-tenger partján kipihenje fáradalmait. A Sínai nagyon más világ, mint Egyiptom többi része. Amúgy más kontinens is, bár a háromszög alakú félsziget Afrika északkeleti darabjának tűnik a térkép alapján, földrajzilag valójában már Ázsia része. Belföldi repülőjárattal Kairóból egy óra alatt elérhetjük Sarm-es-Sejket, a félsziget legnagyobb és legdélibb városát. De ha jót akarunk magunknak, akkor főhadiszállásunkat ne itt rendezzük be. Sarm – ahogy a helyiek rövidítik – az egyik legnépszerűbb egyiptomi üdülőhely, szintén hemzseg a turistáktól, a magyarokkal teli charterek is zömmel ide járnak. A sarmi békekonferencia-turizmusról már nem is beszélve. Nekünk a város egyiptomi viszonylatban meglepően modern és tipp-topp reptere pont elég is volt. Megérkezésünk után azonnal mikrobuszba ültünk, és elindultunk a nyolcvan kilométerre északkeletre, az Akabai-öböl partján fekvő Dahabba. Jobb helyet nem is találhattunk volna. Bár Dahab ma már a kaland- és búvárturizmus jól kiépült központja, nagyjából mégis megmaradt annak, aminek indult: kicsi beduin halászfalunak. Viszonylag eldugott és hangulatos. A hetvenes évektől hippik és csavargóknak titulált hátizsákos utazók látogatták, ami szerencsére ma is érezhető nyomokat hagyott a településen. A kopottasan meghitt parti éttermek és bárok óriáspárnás fekvőhelyein zavartalanul lazulhatunk órákig akár egyetlen hibiszkusztea mellett is. Az idő itt teljesen mellékessé válik. A hajtövekig el lehet lazulni. Dahab csóró vége A helyet a kilencvenes években kezdték ütemesebben fejleszteni, a közeli lagúna partján épült is jó néhány drágább hotel, ám Dahab központjában nem sok minden változott. Olcsó, de nagyon kellemes szállásokat találunk itt: a mi beduin bungalóink például fejenként 1800 forintot kóstáltak éjszakánként, s bár ha macskák kergették egymást a nádtetőn, mindenünk homokos lett, ami aztán bitumenné kötött a fürdőszobából érkező vízzel keveredve, ám semmi esetre sem cseréltük volna le a lagúna 60 eurós hotelszobáival. Dahab központi fekvése miatt is kiváló főhadiszállás a Sínai-félszigetet bejáró kirándulásokhoz. Itt vannak a világ leghíresebb korallzátonyai, ráadásul sok helyen közvetlenül a partról merülhetnek a búvárok. A leghíresebb merülőhely a Blue Hole, egy 62 méteres lyuk a korallzátonyban, alján egy alagúttal a nyílt tenger felé. Merülési rekordokat állítanak itt fel, egy sziklafal tele van azok emléktábláival, akik nem úszták meg élve. A félsziget déli részének belsejében fenségesen kopár, mégis a vörösesbarnától a rózsaszínig temérdek színárnyalatban pompázó, zordan karakteres hegyvonulatok sorakoznak. A szél, a homok és a ritkán, de akkor nagy mennyiségben lezúduló eső a hegyek között több kanyont is kivájt az évmilliók során, a legtöbbet azonban csak a helyi beduinok ismerik. A Fehér- és a Színes-kanyont viszont már az utazási irodák is felkapták, dzsipes kirándulások indulnak a felfedezésükre, de a turistasűrűség még errefelé is jóval kisebb, mint az Egyiptomban megszokott. Bibliai hegymászás A sztár a 800 méter hosszú, helyenként negyven méter magas falú Színes-kanyon, ahol állítólag narancs, lila, vörös színekben pompáznak a több évezredes kőzetrétegek különleges rajzolatai. Pechünkre egy nagy esőzés éppen elzárta a kanyonhoz vezető utat, ezért csak a Fehérben bóklászhattunk, ám a különleges homokkőképződmények és az időnként épphogy egy embernyi szélességűre szűkülő átjárók így is gondoskodtak a kalandokról. A Sínai-félszigetre látogató turisták nagy része, még ha amúgy ki sem mozdul valamelyik tengerparti üdülőhelyéről, a Sínai-hegyet (más néven Mózes-hegy) azért megmássza. Nem csoda, hiszen a hegy a kereszténység egyik legszentebb zarándokhelye: itt adta át Isten Mózesnek a tízparancsolatot tartalmazó kőtáblát, és itt égett az a bizonyos csipkebokor. És ezzel meg is pecsételte a hegy sorsát: zarándokok és turisták ezrei nyomulnak minden éjjel felfelé, hogy a hegy tetején megbámulhassák a napfelkeltét. A hegy lábánál fekvő híres Szent Katalin kolostortól indul a menet éjjel tizenegy körül. Itt találkozunk Hasszánnal. Ő a mi beduin vezetőnk. Helyi vezető nélkül nem engedik fel az embert a hegyre a biztonság kedvéért. Nem mintha el lehetne tévedni, a terep sem túl nehéz, az utolsó rövid, de annál meredekebb kőlépcsőzéstől eltekintve kényelmes teveösvény vezet felfelé. De hát a foglalkoztatás növelése sem elhanyagolható szempont. Teve jobbról és balról Azon már lehetne vitatkozni, hogy ki kit vezet. Hasszán minket, vagy mi őt? Hasszán ugyanis teljesen be van tépve. Időnként leül egy kőre, és elalszik. Felébredve általában elfelejti, hogy már lóg egy cigi a szájában, és gyújt még egyet. Macskaügyességgel imbolyog a szakadék szélén, de inkább nem nézünk oda. Különben is megvan a magunk baja. A sötétben tapogatózva kerülgetjük – az érthetetlen okból – fehér orvosi maszkot viselő ázsiai turistákat, a vodkával nyomuló orosz csapatokat és a nagy szentképeket cipelő idős zarándokokat. És persze a tevéket. A megfáradt turisták ugyanis menet közben tevére szállnak, helyenként igazi közlekedési dugót okozva a keskeny ösvényen. A hangzavartól pedig csak ritkán hallani a hátunk mögött baktatók „Teve jobbról!” típusú figyelmeztetéseit. A csúcson viszonylag hamar találunk magunknak egy zsebkendőnyi helyet, ahol a hideg ellen védekezésül kibontjuk a hálózsákot, és várjuk, hogy pirkadjon. A napfelkelte tényleg csodálatos. Még így is. Hasszánnal meg különösen. Máskor pedig egy Bounty-reklámban találjuk magunkat. A Nabq Természetvédelmi Területen zöld mangroveerdőben megbújó fehér homokos lagúnában ejtőzünk. A mangrove amúgy trópusi vidékeken honos, az édes és a sós vizek találkozásánál, mivel ezek keverékét kedveli. Légzőgyökerei sündisznó módjára állnak ki a homokból. A háttérben a negyvenes években zátonyra futott Maria Schröder hajó rozsdás roncsai. Csak a korallszirteken megtörő hullámok morajlását hallani. Majd a beduin vezetőink füttyét, amellyel tudatják, hogy kész az ebéd. Nem hiába, Egyiptom a kontrasztok földje.

Forrás: Márk Edina - Zóna