HEGEDŰS GYULA: A SZÍV-UTCAI LEÁNY I.

Még alig volt több négy óránál, de a szoba már olyan homályos volt, hogy alig lehetett látni, mi van benne. A kályha a sarokban úgy látszott, mintha az ágyból nőtt volna ki és a szekrény rikító sárga színével ijesztően emelkedett ki a homályosságból. A falon képek körvonalai; kopott aranyozású, durva rámáikban mintha elmázolt tintafoltok terpeszkedtek volna s az ablakon akár csak azért lett volna a szakadozott szélű, piszkos-fehér csipkefüggöny, nehogy mégis rájuk essék valami kis világosság. Bálint szomorúan állt meg a homályos szobában s elkedvetlenedve mondta:

- Kicsit sötét ez a szoba.

Az asszony odament az asztalhoz, megigazította rajta a horgolt terítőt s Bálint felé fordulva, felelte:

- Igen, kicsit sötét, de olcsón adom. Tizenkét forintért.

- Tizenkettőért? - kérdezte inkább magától Bálint és megerőltette a szemét, hogy mégis jobban lássa a szobát. Körüljárt benne, - öt vagy hat lépést tett mindössze, folytonosan beleütközve valamibe - majd odament az ablakhoz, kinézett az udvarra, aztán föl akart pillantani az égre, de alig látott belőle egy keskeny kék sávnál többet.

- Tizenkét forint? - kérdezte újra, anélkül, hogy várta volna a feleletet. A szobákat látta most maga előtt, amelyeket már végignézett s egy csöpp különbséget sem tudott találni köztük. Mindegyik a konyhából nyilik, mindegyik sötét s valamilyen kellemetlen főzelékszag fészkelte be magát valamennyibe. Hol borsó, hol lencse, hol a savanyú káposztáé, hol valami olyasféle szag, amely úgy érzik, mintha nagy, ecettel teli fazekak állanának nyitva a szobában.

- Kiveszem, - mondta. - Ma este már itt is alhatom, úgy-e?

Az asszony elvette a pénzt, amit Bálint adott.

- Akár rögtön is itt maradhat, - felelte, mosolygásra húzva szét a száját.

Az ablak mellett állt és Bálint csak most látta jobban az arcát. Sovány, beesett arca volt, amelyből két barnás-fekete szem meredt ki és sárgás, ráncokkal barázdázott bőre durván kiemelkedő csontokat födött Bálint Kövesdre gondolt, a piros arcú, kövér asszonyokra, akiknek alig van ránc az arcukon és összerázkódott. Az asszony nem vette észre.

- Nagyon jól fogja érezni magát ebben a szobában, - mondta. - A Szív-utca jó utca és ez a ház jó ház. Mi a másik szobában lakunk; a férjem egész nap nincs otthon, mert egy cipőüzletben dolgozik. Csak négy gyerekem van, de kettő mindig csak este jön haza, mert az egyik egy asztalosnál van, a másik pedig leány, az kalapokat csinál.

Bálint szórakozottan hallgatta az asszonyt.

- Halálfej, - gondolta magában. - Borzasztó, amikor egy halálfejnek mozog a szája.

De az asszony belejött a beszédbe és Bálint hiába szorongatta a kalapját és hiába köhögött. Az asszony beszélt s hogy a szeme megszokta a homályosságot, a sárga fogait is látta, amelyek közül majdnem minden második hiányzott. A férjéről beszélt, meg a gyerekeiről, aztán a szomszédokat szidta, de legjobban a házmesternét, aki halálos ellensége. Már nem tudta, hogy mit mondjon a házmesternéről, mert már mindennek elnevezte, amikor hirtelen azt kérdezte:

- És kegyed hol dolgozik?

- Sehol. Az egyetemre járok.

- Jogász?

- Nem. Bölcsész.

Az asszony értelmetlenül bámult rá, mire Bálint kiigazította;

- Bölcsész. Az annyi, mint: tanárjelölt.

- És mikor lesz tanár?

- Még soká. Majd négy év múlva. Még csak most kezdem.

- Hát eddig nem is volt Pesten?

- Nem. Kövesdi vagyok, ott is jártam iskolába. Most jöttem csak föl az egyetemre, beiratkozni.

Az asszony elbámult, valamit akart is mondani, de az udvarról kiabálás hangzott fel. Otthagyta Bálintot, lelkendezve futott ki a folyosóra s egy perc sem telt el, már izgatottan kiáltotta le:

- Igaza van, Kellerné. Ebben a házban a lakóknak semmi szavuk sincs. Pedig a házmesterné azért van, hogy kiszolgálja a lakókat.

- Micsoda? - sipított föl egy vékony hang. - Miért van a házmesterné? Talán azért, hogy pénzt adjon kölcsön, amit aztán nem adnak vissza? Jobb lesz, ha nem kiabál, hanem megadja a harminc krajcáromat, amivel már két hete tartozik!

Az asszony zavarban volt, mert Bálint éppen akkor lépett ki az ajtón és meg kellett hallania mindent. Úgy látta, hogy az asszony sárga arcán pirosság ömlik el, de csak egy pillanatig nézte, aztán hirtelen azt mondta:

- Hat óra után idehozatom a holmimat. Ajánlom magamat.

*

...Hat óra után csakugyan pontosan ott volt minden; kifizette a hordárt s hozzáfogott az elrendezkedéshez. Meggyújtotta a lámpát, mert különben semmit sem látott volna, kinyitotta a ládáját s valami különös érzés fogta el, amikor a régi, megszokott holmiját ilyen idegen környezetben látta. Még sohasem volt távol hazulról s hogy az anyja írását látta, azok a könnyek jutottak az eszébe, amelyek a pályaudvaron ömlöttek az arcára. Még mintha érezte volna a forróságukat és a szíve összeszorult arra a gondolatra, hogy este nem sétálhat ki az állomás felé és reggel nem ápolhatja a virágágyakat, amelyek százféle színben pompáztak az udvarukon. A virágágyak és az állomás felé való séta... Levelek kerültek elő a ládából, vékony zsinórral átkötött levelek, amelyeken szép, hegyes betűkkel volt írva a címzés és bennük, a borítékokban, a sorvezető fölött írott kedves mondatokban hányszor előfordult az állomás... Nem merte kinyitni a leveleket, nem merte elolvasni most azt, amit pedig úgyis majdnem kívülről tudott: - a sárga szekrény ijesztően fénylett és azon a szőnyegféle rongyon, amely az ágy előtt feküdt, piros, barna és fekete foltok tarkállottak feléje. Kinyitotta a szekrény ajtaját és odarakta a leveleket föl, a legfelső deszkalapra, aztán a könyveit vitte oda gyorsan és elfödte velük a keskeny csomagot. Egy pillanatig még nézte, vajon nem látszanak-e ki a könyvek mögül, aztán elérzékenyült, mert az ingek kerültek a kezébe, azok az ingek, amelyeket az anyja vasalt ki szépen, gondosan keményre. Úgy fogta meg mindegyiket külön-külön, nehogy egy kicsit is összegyűrje valamelyiket s mikor az egészet odahordta a szekrényhez, már majdnem fáradt volt a sok lehajolástól. És még majdnem tele volt a láda, még ruhák feküdtek benne finoman összehajtva, és könyvek itt-ott és füzetek, írások, papirosba csomagolt apróságok, amikor gyorsan, nekilendülve látott hozzá a kirakosgatáshoz s öt perc múlva már üresen állott a láda.

Megnézte az óráját: még csak hét óra volt.

- Korán van, -- mondta és ásított s hirtelen azt gondolta, hogy olvasni fog egy kicsit. De alig vette a kezébe a könyvet, megint ásított s már éppen végig akart dűlni az ágyon, amikor valaki benyitott az ajtón.

Egy leány volt. Mikor Bálintot megpillantotta, kíváncsian nézett az arcába és mosolyogva kérdezte:

- Maga az új lakónk?

Bálint zavarodottan tekintett rá.

- Igen, - mondta - én vagyok.

Aztán a leány felé ment és félszegen bemutatkozott:

- Bálint Imre, tanárjelölt.

- Árvai Vilma.

- A leányok nem szokták megmondani a nevüket, - gondolta Bálint, de rögtön elfelejtette ezt az illetlenséget, amikor a kezében érezte a leány meleg kezét.

A leány leült az egyik székre.

- Maga csak most jött Pestre? - kérdezte.

Bálint nem tudott szólni. A leányt nézte, milyen otthonosan ül az ő szobájában és milyen bizalmasan mosolyog reá, az először látott idegenre. El is felejtett felelni neki, talán a száját is eltátotta, amíg a leány csillogó szemét nézte és szőke haját, amely hullámosan esett a homlokába. Nem lehetett több, mint tizennégy esztendős; a hangjából még kiérzett néha, hogy nem régen veszítette el a kamaszkor érdességét és kissé megnyúlt, keskeny arcán föl lehetett még fedezni a gyerekarc vonásainak nyomát. A teste, amely még tegnap sovány és szögletes volt, most kezdett telni; szinte érezni lehetett a formák kemény gömbölyödését, amelyek kitüremlettek a tegnapi szűk gyerekruhán. S a szeme, folytonosan mosolygó sötét szem, amely hunyorgatott, csillogott, villant, szikrákat vetett, - ez a pajkos szem gyereké volt.

A leány beszélt, persze önmagáról és Bálint meglepetten hallgatta. Idegen volt előtte ez a hang, idegenek a szavak és bambán bámulta a leány mozdulatait.

- Milyen jó, hogy ma korán jöttem haza, - nevetett Bálint felé - legalább mindjárt megismerkedtem magával. Máskor sokszor este kilenc óráig is ott kell ülni és dolgozni az üzletben.

Látta, hogy Bálint a kezét nézi s szégyenlősen tette az ölébe.

- Ne nézze a kezemet. Dolgoztam és most nem szép.

- De szép, - mondta Bálint s hogy bókot mondjon neki, hozzátette:

- És a szeme is nagyon szép és a haja is nagyon szép.

A leány nevetett és hátradőlt a széken, hogy Bálint jobban lássa a szemét. Bálint megremegett ettől a pillantástól és ijedten gondolta:

- Milyen szemérmetlen ez a leány.

De ez csak az első gondolata volt, amely önkéntelenül vetődött fel elsőnek a többi közül, egy pillanat múlva már gyönyörködve nézte a szemét és a teste hajlását, amint oldalt dőlt a széken. A leány megkérdezte:

- Magának sokat kell tanulni?

- Eleget.

- Én sohase szerettem tanulni. Az igaz, hogy utáltam az egyik tanárt, mert csúnya volt és mindig megfogott és megcsókolt. Bosszúból nem tanultam és mégse mert megbuktatni, mert azt mondtam, hogy elmondom az igazgatónak. De nem is kell nekem tanulni. Minek? Akik az iskolában tanultak, azok mind csúnyák voltak.

Bálint sápadtan nézett a leányra. Úgy érezte, hogy most meg kellene magyarázni valamit ennek a szegény, tudatlan, félrevezetett kislánynak, de hirtelen az jutott az eszébe, hogy a tanár megcsókolta s hogy milyen meleg lehet az ajka. Szégyellte magát önmaga előtt, bele is pirult talán, de mégis azt mondta:

- Igaza van. Minek tanulni magának, ha szép...

És halkan tette hozzá:

- Majd férjhez fog menni.

A leány tágra nyitotta a szemét. A mennyezetet nézte, aztán a lámpát és amint elrévedt a pillantása, lassan mondta:

- Én csak úrhoz fogok feleségül menni. Hogy sok szobám legyen, sok szép ruhám és hogy kocsin járhassak. Én nem fogok a Szív-utcában lakni...

Bálint ijedten sütötte le a szemét. Nem látta, hogy a leány rossz blúzán egy kis lyuk van a könyökénél, de észrevette, hogy az ö nadrágja vasalatlan és a térdénél ki van púposodva. Félt, hogy a leány észreveszi és zavarában nem tudta, mit csináljon. Beszélni akart, valami másról, de semmi sem jutott az eszébe s csak nagysokára, amikor már szenvedett a csendtől, mondotta:

- Azt hiszem, hogy jól fogom érezni magam ebben a szobában. Csinos szoba.

- Jó szoba. Még mindenki jól érezte magát nálunk. Aki most itt lakott, egy hivatalnok, az is csak azért ment el, mert mi mondtunk fel neki.

- És mért mondtak föl neki?

A leány ajkbiggyesztve felelte:

- Mindig megvárt engem az üzlet előtt és az anyám megtudta. Nem szerette az anyám, hogy velem volt.

- És maga?

- Én sem szerettem. De mindig utánam jött, mint egy kis kutya. Nem szerettem. Olyan volt, mint egy inas. Csak egy ruhája volt szegénynek és az is meg volt foltozva.

Kívülről ropogás hallatszott. A leány fölugrott.

- Már hazajöttek! - kiáltotta és kiszaladt a szobából.

Bálint zavarodottan nézett utána. Forrónak érezte az arcát és nyugtalanul simította végig a homlokát. Az udvaron két asszony lármázott húsz krajcár miatt s dühös szitkozódásuk fölhangzott az emeletre.

Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 1. szám · / · HEGEDŰS GYULA: A SZÍV-UTCAI LEÁNY