Az etruszk–római művészet I.

Az etruszk építészet

Itália északnyugati partvidékét a 9–8. században Kis-Ázsiából bevándorolt etruszkok foglalták el. Déli részén görög telepesek, a kettő között latin és más néptörzsek.

A Kr.e.7–5 század között az etruszkok uralma alatt állt Közép-Itália nagy része, Etruria. A hagyomány szerint Kr.e. 753-ban alapított Róma királyai 616-től 510-ig ugyancsak etruszkok voltak.Legfontosabb építészeti emlékeik (sírépítmények, kapuk, boltozatok) ezekből az időkből származnak. Az etruszk kultúrára erősödő befolyással bírt a görög, írásukat is alapvetően tőlük vették át; fejlődésük második szakaszára a Kr.e.4. században pedig a hellenista kultúra. Tizenkettes számrendszert használtak, fejlett volt a csillagászatuk és a gyógyászatuk.

Etruria mocsaras vidéken fekszik, ahol fontos feladatként utakat, hidakat, csatornákat, erődítményeket kellett építeni. Az etruszk művészetre vonatkozó ismereteink legnagyobb része azonban a sírokból előkerült leleteken alapul. Vallásukat, amely a természeti erőket megszemélyesítő istenek tiszteletében öltött alakot, fontos szerepet játszott a halottak kultusza. Ennek köszönhető építészetük és képzőművészetük ránk maradt emlékanyaga, a sírépítmények, s ezek festett és plasztikus díszítése. A kezdeti időszakban halottaikat elhamvasztották, később áttértek a csontvázas temetkezésre, s elterjedt a szarkofág is.

A síroknak több típusa ismert. A leggyakoribb a sziklába vágott; másik külső formája a kerek halom (tumulus), amelynek alsó szegélye egy magas, peremes kőfal. Ezt az utóbbi sírtípust a rómaiak is átvették.

A nagyméretű sírkamrákhoz vagy a sugarasan elhelyezett fülkékhez föld alatti folyosón keresztül lehetett eljutni. A sírkamrát vagy sziklafalba vésték, vagy sík vidékeken faragott kövekből építették, majd kapu alakú földhányással fedték. A kamra mindkét esetben a lakóház belsejét utánozta, tetőzete pedig megőrizte a faépítmények tipikus szerkezetét.

A nagyobb méretű sírkamrák mennyezetét faragott pillérekkel támasztották alá. A pillérek és oszlopok kiképzése változott az idők folyamán. Egyesek a kezdetleges dór építésrendet követték, másokon az ión művészet orientalizáló ízlésének jegyei láthatók, és használták az ión oszlopfő alapelemét, a kétoldalt kinyúló volutákat is.

Politikai hatalmuk fénykorában az etruszkok nagyon gyakran temetkeztek mauzóleumszerű, nagy kőtömbökből épített, pillérekkel alátámasztott sírokba. Ez a temetkezési mód emlékeztet néhány kisázsiai vidék sírkamráira.

A régész számára ezek a nagyméretű, föld alatti sírok néha különösen jelentősek, mert elég pontosan lehet következtetni belőlük arra, milyenek lehettek az etruszk lakóházak.

Néhány sír alaprajza arra mutat, hogy a jellegzetes etruszk lakóházban megvolt az az épületrész, amely később atriumként a római ház leglényegesebb eleme lett: egy középső, mennyezetén nyitott helyiség. A sírokban az atriumnak egy központi elhelyezésű, négyszögű helyiség felelt meg, amelyet négy vagy több pillér határolt. Ebből a teremből a sír bejáratával szembeni falon kamra vagy fülke nyílt, amely az etruszk lakásmodellben a római ház tablinumával volt azonos.

Voltak olyan sírok, ahol a tablinumnak megfelelő traktus bonyolult formát öltött. Ilyen például egy Cerveteriben (Caere) található sír, amelynek ez a része három, pillérekkel elválasztott hajóra oszlik. Ezek közül az egyik a tulajdonképpeni kamra, ennek mélyén található az ágy vagy pad.

Caere egyik archaikus sírja az i. e. 6. században épült ún. Pajzsok Sírja. Ennek három kis szobája van, mindhárom ajtaja és ablakai a központi elhelyezésű helyiségre nyílnak.

Kerek alaprajzú sírok is vannak, középütt egyetlen pillérrel. Itt a kamra falában, egymás fölé helyezve halotti urnák találhatók. Ez a sír a római mauzóleum egy másik, a császárkor első éveiben feltűnő jellegzetes típusának előzménye.

Az etruszk nép történelmének utolsó szakaszából, olyan sírépítmények is fennmaradtak, amelyek lényegében a római columbariumnak felelnek meg. A sírok alkóvjában egy vagy több szarkofágot helyeztek el. Ezek lehetnek nagyméretűek vagy urnára emlékeztető kisebbek. Mindkét típus fedelén általános az elhunyt szobra. Az alakokat fekvő helyzetben ábrázolták, de még gyakoribb volt az a félkönyökre támaszkodó, félig ülő testtartás, ahogyan az ókoriak étkeztek.

Az etruszkok kiváló építőmesterek voltak, ismerték a boltívet és a boltozatot (Cloaca Maxima), amelyeknek nem voltak ugyan feltalálói, de rendszeresen ők alkalmazták első ízben. Az etruszk építési tevékenység középpontjában a templomépítészet állott. Architektúrája az ógörög fatemploméval egyezett; tetőszerkezetét fából ácsolták össze, s a fedélszéket festett cserepekkel borították. Belőlük csupán az alapok kőszerkezete és leírások maradtak antik szerzőktől (három alaprajztípusa: egyetlen négyszögletű cella/hajó; a cellát hosszanti folyosók szegélyezik, amelyeket falak vagy oszlopok zárnak el; háromszoros cellájú, homlokzatán dupla oszlopsorral /a római Iuppiter Capitolinus-templom, 509/; a hellenisztikus korban megjelent a díszes timpanon), de hatottak Róma építészetére.

Lakóházaik szerkezetét megőrizte a római épület: középpontja a fedetlen átrium volt, amelyet lakószobák vettek körül. A világosság vagy a bejáraton, vagy a compluviumon át, felülről jutott az átriumba. Ez csarnokszerű középső rész, befelé lejtő tetőnyílással, amelyhez két keresztirányú szárny kapcsolódik a lakóhelyiségekkel.

A felhasznált anyagok vályogtégla és fa voltak, követ csupán katonai vagy temetkezési építménynél alkalmaztak, valamint alapozásra és lábazatok készítésére.

Caerében megmaradtak olyan kupolasírok (La Banditaccia nekropolisz), melyek föld alatti kamráit síremlék fedi, egy emelvény vitt a kupolasírra, ahol a szertartások folytak. Szerkezete: egy dromosz (bejárati folyosó) vezet a négyszögletes sírkamrához, amely egy szűkebb előtérre és egy cellára oszlik; az előtér végében két oldalsó, ovális alaprajzú cellácska nyílik (Bika-síremlék; 6.sz közepe; Tarquinia). Léteztek sziklás falba vájt, barlang jellegű nekropoliszok is. Az épületszerkezetnél alkalmazták az álboltozatos lefedést, a dongaboltozatot, a gerendás áthidalást, az oszlopsortámaszt.

Az etruszk szobrászat

A görög márványmegmunkáló hagyománnyal szemben, jellemzője az agyag használata. Az agyagot szinte kizárólag vallási és halotti tárgyaknál használták, a fennmaradt művek között profán (történelmi, magánjellegű, sport) motívumok alig léteznek.

A korai szarkofágok égetett agyagból készültek; később legáltalánosabb anyaguk a faragott kő volt. Az i. e. 7. századból, vagy még régebbről, kezdetlegesebb emberábrázolások maradtak fenn. Az i. e. 5. században a szarkofágok sírábrázolásain egy, az előbbiektől alapvetően eltérő embertípus jelent meg: kerek fejdísszel éke

sített, széles arcú, elhízott férfiak, akiknek ruhátlan mellét és hasát a művész néha önkényes túlzással dolgozta ki. Nyakukban hatalmas repkénykoszorú lóg, és baljukban tányéron tartják a Kharónnak szánt obulust. Némelyikük mellett egy méltóságteljes nőalak is látható, feleségük vagy esetleg egy alvilági istenség.
Az i. e. 5. századtól az is gyakori, hogy a szarkofágokat vagy a halotti urnák oldalait domborművekkel díszítették. Ezek témája a halott búcsúztatása tánccal vagy torral, esetleg a siratás szertartása; mindaz, amit a sírok falfestményei is gyakran ábrázolnak. A reliefek szobrászati kidolgozása az archaikus ión stílusra emlékeztető ritmikus és szögletes kifejezésmódtól fejlődött addig a szenvedélyes és mozgalmas ábrázolásig, amely a hellénisztikus kor sajátja. Az i. e. 4. századtól olyan szarkofágok is megjelentek, amelyeket nem reliefekkel, hanem festményekkel díszítettek. Ilyen a Tarquiniában talált híres Amazón-szarkofág, amelynek különös jelentőséget ad az, hogy alkotóját görög festmények inspirálták.

Nevezetes a Cerveteriből származó Etruszk házaspár (Kr.e.530–520; 2 m hosszú; Villa Giulia, Róma) szarkofágja. A könyökre támaszkodó, lakomai pillanatot idézve féloldalt fekvő-ülő pár mosolya az archaikus görög szobrászatot idézi. Veiiből származó etruszk szobrászok alkotásai: egy életnagyságú Veii Apollón (Kr.e.515–492; 165cm; Villa Giulia, Róma); de a Capitoliumot díszítő Iuppiter- ill. egy Hercules-szobor, vagy a capitoliumi templomot koronázó harci kocsi szobra. A csekély számban fennmaradt bronzalkotások közül a legismertebb a Capitoliumi nőstény farkas (Kr.e.5. század első fele; 86x115 cm; Capitoliumi Múzeumok, Róma), amely az olasz főváros jelképévé vált a 15. századi Romulus és Remus alakkal kiegészítve. Bronzremek a Todi Mars (Kr.e.400; Vatikáni Múzeumok, Róma), amely mögött ott van Pheidiasz és Polükleitosz görög mintája. Mitológia szörnyalak, az Arezzói Khimaira (Kr.e.5–4. sz. fordulója; 138x80 cm; Régészeti Múzeum, Firenze; a kiméra oroszlánfejű, kecsketestű, kígyófarkú tűzokádó szörny a görög mitológiában); is bizonyítja bronzöntésük fejlettségét.

Megemlítendők még az agyagszobrászat sajátos formájaként az ún. hamvasztóurnák, melyeknek fedelét naiv módon mintázott emberfej díszíti, majd maga az urna kezd fölvenni stílizált emberformát.

Domborműves díszítést sztéléken, emlékoszlopokon, szarkofágokon, hamvasztó urnákon, síremlékek falába vésve egyaránt találunk. Az i. e. 5. századtól az is gyakori, hogy a szarkofágokat vagy a halotti urnák oldalait domborművekkel díszítették. Ezek témája a halott búcsúztatása tánccal vagy torral, esetleg a siratás szertartása; mindaz, amit a sírok falfestményei is gyakran ábrázolnak. A reliefek szobrászati kidolgozása az archaikus ión stílusra emlékeztető ritmikus és szögletes kifejezésmódtól fejlődött addig a szenvedélyes és mozgalmas ábrázolásig, amely a hellénisztikus kor sajátja. Az i. e. 4. századtól olyan szarkofágok is megjelentek, amelyeket nem reliefekkel, hanem festményekkel díszítettek. Ilyen a Tarquiniában talált híres Amazón-szarkofág, amelynek különös jelentőséget ad az, hogy alkotóját görög festmények inspirálták.

Bronz- és ötvösművészet; kerámiaművészet

A toscanai sírokban talált finom bronzedényekben, cistákban az arisztokrácia asszonyai tartották ékszereiket vagy szépítőszereiket. A műfaj legmesteribb darabjának az i. e. 300 körül készült Ficoroni-cistát tartják (Museo Nazionale di Villa Giulia, Róma).
Ötvösművészetük, ékszereik révén az etruszkok kiemelkedtek az ókor népei közül. Az i. e. 7. és az i. e. 5. század között az etruszkok csaknem megszakítás nélkül használtak egy díszítési technikát: a már kikalapált aranylapot a filigrán és a granuláció technikáját kombinálva díszítették, vagyis apró aranygömböcskéket alakítottak ki, és ezeket egy sajátos eljárással szilárdan a fémlemezhez erősítették. Az aranygömböcskékkel ornamenseket és figurális ábrázolásokat (kutyákat, madarakat, szfinxeket, oroszlánokat stb.) rajzoltak ki. Néhány ékszeren az alakokat ábrázoló trébelt díszítés és a granuláció hatásos ellentéte figyelhető meg. Ilyen például a párizsi Louvre híres etruszk ékszerkészletének aranyfüggője, amely egy szakállas, kétszarvú folyamisten, talán Akhelóosz arcát ábrázolja. A granulációs technika idővel háttérbe szorult, és később az ékszereket inkább trébelt, pántokkal összefogott fémdarabokból állították össze.

A görög mintára kifejlődött etruszk kerámia az i. e. 7–6. században korinthoszi és rhodoszi hatást mutat; később tipikusan ión és attikai ihletésű példányok is megjelentek. Az i. e. 6. században több helyi műhely is jelentős számban gyártotta a feketealakos vázákat. Hasonlóképpen helyben készültek azok a vörösalakos vázák, amelyeknek az előállítási helye Falerü volt.
Etruria ekkor már athéni mintákat követett. Az etruszk kratérok, hüdriák és különböző csészék helyi jellege a rajz nagyobb kifejezőerejében nyilvánult meg, míg a díszítőelemeket erősen leegyszerűsítették. Mindemellett volt az etruszkoknak egy sajátos kerámiafajtájuk is, amelyet ma az olasz bucchero szóval szokás jelölni. Ennek technikáját a görögöktől vették át, akiknél ez a műfaj háttérbe szorult, míg az etruszkoknál általánossá vált.
A bucchero-serlegek és egyéb edények felülete rendkívül egyenletes. Színük élénken csillogó fekete, és alakjuk a bronz- vagy ezüstedények alakját utánozza. A buccherónak két változata van: a vékony falu bucchero sottile, amelybe gyakran Keletről származó díszítőmotívumokat karcoltak és a vastagabb falú bucchero pesante, amelyre pecsétlőhengerrel vagy negatív formával nyomták rá a díszeket.

Forrás: Fazekas Project - Kulturális Enciklopédia