Pancsatantra - Hindu tanmesék 5.rész

A varjú és a kígyó

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy kedves varjúpár.

Nagyon magas fára rakták fészküket és ott költötték ki tojásaikat. Alig bújtak elő a tojásból a pelyhes fiókák, a fa odvából kibújt egy csúf fekete kígyó, felkúszott a fészekig és elnyelte a fiókákat. Nagyon sírt, a szegény varjúpár s bánatukkal a sakálhoz repültek és sírva kérdezték.

- Mit tegyünk? Találj ki, kérünk, valami okosat. Hiszen ez az alattomos állat bármikor kijöhet és akárhány pelyhes kicsinyünk lesz, mindig felfalhatja őket. De még mi is elpusztulhatunk, ha éjszaka tör ránk...

A sakál elgondolkozott, aztán vígasztalóan így szólt:

- Az a fontos, hogy ne keseredjetek el. Majd kitalálok valamit. Legegyszerűbb az volna, ha megölnénk a kígyót, persze nem erővel, mert hogy is bírnánk vele, hanem csellel... mert helyes a szólás:

Csellel könnyen legyőzheted - bár gyenge vagy - ellened,

Mert cselnél nem is lehetne hatásosabb fegyvered.

Öreg gém is mind megette a sok kicsi s nagy halat,

Míg egyszer csak rák ollója hosszú torkán megakadt.

- Tessék? Hogyan is volt az? - kérdezte a varjú-apa. Az ágon ülő varjúpárnak a sakál mesélni kezdett.

A gém és a rák

Volt egyszer valahol a sűrű nádas közepén egy tó. Sok - sok vízi lény élt abban a tóban. Ember soha nem járt arrafelé, ezért a vízi lények elszaporodtak és - idő előtt - csak kevés pusztult el közülük. A sok-sok hal és rák közt sok öreg élt.

A madarak is elöregedtek itt, nem vadászott rájuk senki. Legöregebb a hosszú nyakú gém volt. Annyira öreg volt, hogy nem is bírt már békákat és halakat fogni. Sovány és gyenge lett, rosszul is látott már. Ott álldogált fél lábon a nádas szélén, könnyeket sírva. Úgy érezte, nemsokára meghal, nem sokáig bírja már az éhezést.

Ekkor egy rák szólította meg.

- Kedves gém, miért sírsz? Miért nem szerzel táplálékot magadnak? Csak elnézegetem amint itt állsz és éhezel...

A gém elszégyellte gyengeséget, ezért így szólt.

- Hát jól láttad. ... Bizony sírok és nem eszem többé soha egy picike halat sem, mert meghalni akarok...

- Meghalni? - kérdezte a rák.

Kérdését sokan meghallották, mert megálltak a halak, a békák, érdekelte őket a különös párbeszéd, mert eddig a gém soha nem állt szóba velük.

- Meghalni bizony - ismételte a gém és sanda pillantást vetett a lába körül nyüzsgő halakra, majd ravaszul hozzátette -, nem akarom megérni azt a rémséget, amiről nem rég hallottam.

- Mit hallottál? - kérdezték egyszerre többen is.

- Azt beszélik a csillagtudósok, hogy tizenkét esztendeig tartó szárazság következik nem-sokára. Ez a tó, hiszen úgysincs benne sok víz, kiszárad. Itt nőttem fel, itt voltam ifjú és boldog. Nem bírom elviselni még a gondolatát sem, hogy látnom kell majd, miként pusztul el minden, ha kiszárad a tó...

- Óh - szörnyülködtek a rákok, békák, meg a halak. - Mi lesz velünk? A gém így folytatta.

- Vannak olyanok, akiket rokonaik vagy barátaik a sekély vizű tavakba visznek át. Akik száraz talajon tudnak járni, maguk vándorolnak át. Minden tó minden lakója tudja a szörnyű valóságot, csak itt nem tudja senki. Vagy tudta már valaki?

A békák és a halak szétvitték a szörnyű hírt, most minden víziállat odasietett, hogy a gémet kérdésével ostromolja. Legtöbben azt tudakolták: van-e valami módja a menekülésnek. A gém most már élénkebb lett.

- Hogyne volna! Nem messze innen van egy sokkal mélyebb és nagyobb tó. Az még kétszer tizenkét száraz esztendő alatt sem apadna el. Ha valamelyikőtök menni akar, a hátamon szívesen elviszem oda.

Lett aztán erre nagy öröm. Jöttek a teknősök, halak, gyíkok, rákok és mind, mind menni akart. - Én is megyek, én is! - kiáltozták valamennyien.

S az éhes, ravasz gém először egy nagy kövér halat vett szárnyára s ügyesen egyensúlyozva elszállt. De nem messzire. Egy lapos sziklára leereszkedett s a vergődő, szárazra került halat nyomban felfalta. Így tett napokon keresztül. A vándorlásra, költözésre elősereglett vízi lények közül előbb a nagyokat, kövéreket válogatta ki, később a kisebbekkel is megelégedett.

Amikor egy-egy útjáról visszatért, hosszú meséket talált ki arról, milyen szép a nagy tó s milyen boldogan élnek ott az áttelepítettek és még honvágy sem gyötri őket, amiben igaza is volt...

Kövér lett a gém, meghízott és megfiatalodott. Már meg is unta a sok halhúst, valami egyéb finom falatra áhítozott, amikor a rák ismét megszólította.

- Gém barátom! Állj meg egy szóra! Szeretnék én is elmenekülni. Vigyél már engem is! A gém megkívánta a rákhúst.

- Nos ülj a hátamra. De aztán jól megkapaszkodj!!

Felrepültek. A rák erősen kapaszkodott, ollójával a gém tollát szorította. Közben kíváncsian nézelődött. Egyszerre nagy csonthalmot pillantott meg. Amikor közelebb értek, azt is látta, hogy ezek egymásra dobált halcsontok. Szörnyű gondolata támadt.

- Messze van még a tó? - kérdezte a gémtől.

A nagy madár, ereje tudatában nagyképű lett. Azt hitte, szárazon a rák épp oly tehetetlen lesz, mint a halak voltak. Gúnyosan hátrakiáltott.

- Mit keresel? Tavat? Ha-ha-ha, te rák! Inkább tarts bűnbánatot, mert itt az utolsó órád... Már majdnem földet értek, amikor a rák kétségbeesésében szétnyitotta ollóját s a gém szép karcsú nyakát egy nyisszantással elvágta. Az öreg gém egy pillanat alatt meghalt, lezuhant, ám a rák nem sokat időzött mellette. Ollójába fogta a gém hosszú nyakát és elindult hátrafelé. Hosszú idő telt el, míg a kis tóhoz ért. A parton még mindig várták a gémet, akik menekülni szerettek volna, s nagyon meglepődtek, amikor a rákot meglátták.

- Itt a rák! Itt a rák! - kiáltozták. - Talán honvágy gyötört, hogy visszajöttél? - Lehetett is - nyöszörgött fáradtan a lesoványodott rák.

- Hol maradt a gém? Már nem költöztet bennünket? A rák előrántotta a nád közül a gém nyakát.

- Itt van a vén betyár! Megöltem! Mert ha el nem pusztítom, ő öl meg engem - és elbeszélte mindazt ami történt, s amit látott. A vízi lények elnémulva hallgatták, majd sietve szét-széledtek, hogy a gém árulásáról és haláláról mindenki értesüljön.

*

- Hát csak azért mondtam - fejezte be a sakál -, hogy helyes a szólás:

Öreg gém is mind megette a sok kicsi s nagy halat,

Míg egyszer csak rák ollója hosszú torkán megakadt.

- Így kellene nekünk is cselekednünk, csak sajnos nincs barátunk a rákok között. Hogyan tegyük ártalmatlanná a kígyót?

A sakál rövid gondolkodás után újra megszólalt.

- Sok a gazdag és gondatlan ember! Közel a királyi vár. Menjetek, szerezzetek valami csillogó ékszert. Aztán lassan repüljetek vissza. Olyan lassan, hogy a titeket üldöző emberek ne tévesszenek szem elől. S amikor már ott lesznek az üldözők is a ti fátok alatt, dobjátok az ékszert a kígyó odújába. Az emberek erre majd megölik a kígyót, hogy az ékszert visszaszerezzék, ti pedig azontúl biztonságban élhettek.

A varjak szót fogadtak. Elrepültek a tóhoz, ahol a királynő és udvarhölgyei mindig fürödtek, és a kedvező pillanatra vártak. Aztán egyszer a lerakott gyönyörű ruhák és ékszerek közül az apavarjú felkapott egy szikrázó, csillogó láncot, s a közeli fára röppent. Az őrködő szolgálók utána futottak, és lármázva, hadonászva követték a fáról fára szálló madarat. A varjú odaért a saját otthonához, s amikor a fa alatt feltűntek az üldözők, a kígyó fészkébe dobta az ékszert. Azután fürgén a másik fára röppent, ahol a varjúfeleség várta. Onnan nézték végig miként húzták ki a kígyót a fa odvából, és miként verték agyon.

- Nem megmondtam? - fejezte be Damanaka a mesét -, hogy helyes a szólás:

Ravaszsággal sokra mehetsz, erőd hogyha nem is nagy,

Álnok kígyó elpusztulhat, ha körmönfont varjú vagy.

Tehát, ne kételkedj bennem, mert ha feleannyira lennék is okos, mint amennyire az vagyok, a ravaszságomat is elővehetem még, de különben is helyes a szólás:

Ha ravasz ő, - nem számít, hogy kicsire vagy nagyra nőtt,

Oroszlán eszén is túljárt, nyúl győzte le, nem az őt.

- Hogyan is volt az? - kérdezte Karataka, és Damanaka folytatta a mesemondást.

Forrás: Mesefolyamok Óceánja - Válogatás a szanszkrit elbeszélésirodalomból I. kötet (45-50. oldal) Európa Könyvkiadó, 1982