2009. január 31., szombat

ALPHONSE DE LAMARTINE - Magány






E nyájas hegytetőn, ez ódon tölgy tövében:
alkonyat idején gyakran merengek itt:
borús tekintetem végigszáll a vidéken,
s elnézem lenn a völgy változó képeit.

Kígyózva hömpölyög a folyó habos árja,
s a párás messzeség ködébe vész amott;
odább nyugodt vizét az alvó tó kitárja,
ringatja kék egén az esti csillagot.

Az erdős ormokon, hol már a mély homály nő,
még búcsúsugarat villant az alkonyat;
foszló felhőiből kiszáll az éjkirálynő,
fehérre festve túl a messzi partokat.

És ekkor fönn a gót toronyból messzehangzó
dallam csendül; megáll a vándor és figyel,
amíg a falusi , áhitatos harangszó
egybesímul az est végső neszeivel.

De sivatag szívem közönyében nem ébred
e meghitt képeken se derű, se remény;
úgy nézem már csak a földet, mint egy kisértet:
nem éled a halott az élők melegén.

Sóvárgó két szemem ha dombról dombra rebben
s száll déltől északig,
hiába fürdik a hullámzó végtelenben:
számomra itt öröm már sehol sem lakik.

Mit ér nekem e völgy, e kunyhók és várak?
Mind meddő váz csupán, kihunyt varázsa már.
Erdők, szirtek, folyók s ti hajdan kedves árnyak:
ha benne ő nem él, halott világ e táj.

Hajnalodjék a nap, vagy dőljön éjszakába:
egykedvűen követem, amerre íve tér:
ringassa fényes ég, vagy rejtse köd homálya:
olyan mindegy! szívem tőle már mit sem kér.

S repülnék véle bár pályája tág körében:
csak pusztaságot, űrt találna lenn szemem.

De túl szféráin, ott, hol az örök egekbe
amaz igazi nap árasztja sugarát,
múlandó testem unt porhüvelyét levetve
megláthatnám talán vágyaim csillagát.

És ott, az áhított forráson ittasodva
meglelném újra a boldogságot s gyönyört
s az eszményt, akiért sóvárgok szomjúhozva,
s akinek a nevét nem ismeri a föld.

Auróra szekerén, ó álmaimnak álma,
miért is nem lehet száguldanom feléd!
Miért gyötrődjem tovább vak börtönömbe zárva?
Nincs hozzá több közöm, mert nem hazám a lét.

Midőn az őszi lomb lehull a száraz ágról,
zúdul az éji szél s vele száll az avar.
Fakó levél vagyok, lehulltam a világról:
sodorj engem is vad északi vihar!


Fordította: Rónay György

Forrás: Klasszikus francia költők - A világirodalom klasszikusai - Európa Könyvkiadó 1984. 376-377.oldal

REKLÁMISZONY

Emesétől a hüvelygombáig

A Budapesti Kommunikációs és Üzleti Fõiskola hallgatójaként, lehet, hogy nem helyénvaló (fõleg mivel pr-reklám-marketing szakon tengetem a napjaimat) elgondolkodni azon, hogy vajon miért néznek hülyének minket a reklámkészítõk? Tudom, hogy valahogy el kell adni azt a nyavalyás terméket. Mosóport már nem is lehet másképpen reklámozni, csak úgy, hogy az anyjukat idegesíteni akaró gyerekek, nem gyõznek mivel összemocskolni egy makulátlan fehér pólót. Nem elég az elrejtett paradicsomfolt, kell még rá sár, meg kóla is. Szegény anya idegrohamot kap, amikor meglátja, de ekkor hirtelen megjelenik egy feltûnõen kedélyes hölgy, mint az Ózban a jó boszorkány, és belemártja(!) az oldatos vízbe a ruhát, ami egy csapásra tiszta lesz. Hát persze.


Nekem errõl az jut eszembe, hogy miért ilyen pszichopaták a gyerekek? Azzal szórakoznak, hogy a saját anyjukat kergetik az õrületbe, és még röhögnek is rajta?
Na meg persze az is eszembe jut, hogy mit kell ahhoz inni, hogy ilyen reklámötlet jusson az ember eszébe…

Amit nem értek még, az a bankszféra reklámozása. Nekem, ha azt mondják bank, egy olyan intézmény jut az eszembe, ahol komoly emberek, öltönyben/kosztümben, nagy felelõsséggel a vállukon kamatoztatják gazdasági diplomájuk megszerzése közben felhalmozott tudásanyagukat. Erre, ha az ember bekapcsolja a tévét, mit lát, egy mentális problémákkal küszködõ családot, akik stipi-stopisat játszanak a Körúton, vagy megveszik a Halászbástyát.

Vagy éppen Dokit (Vasvári Csaba színész megformálásában), és az asszisztensnõjét, akik egy kövér macskát üldöznek a váróban. Meg persze Emesét. Ezek után inkább olyan bankot választok, amit nem reklámoznak.

Ha mindez nem lenne elég, akkor jöjjenek az idegen szavak és kifejezések, csak hogy érezzük, a termék olyan fantasztikus, hogy még az összetevõjét sem tudod kimondani. Hát ki az, akinek nem kéne egy kis „omino komplex formula”? Na ne vicceljünk, szükségünk van rá, ugyanúgy, mint ahogy az „akti regulárisz” is elengedhetetlen!

A hüvelygombát még nem is említettem. Ez a reklám olyankor jó, amikor hazamész este, semmire nem vágysz, csak egy tál kajára, meg egy kis lazításra. Bekapcsolod a tévét, jóízûen eszel, és jön a hüvelygomba. Kiesik a kezedbõl a villa, és heveny hányinger kezd megkörnyékezni. Persze, erre mondhatnánk, hogy nem kell a tévé elõtt enni.

Azért vannak olyan reklámok is, amiket szeretünk. Jó közhelyes, kisállatos vagy babás reklámok ezek. Fogalmunk sincs, mirõl szól, nem is érdekel, de olyan cuki kis kutya-cica-baba-akármi van benne, hogy megnézzük.

Sas István tanárom azt mondta egyszer, hogy „gyerekek, kutyával és babákkal mindent el lehet adni”. Valószínûleg ez a filozófia régebben be is jött, sajnos hála ezeknek az agyrém reklámoknak, manapság egyre több a reklámkerülõ. Elkapcsoljuk a tévét, ha jön a reklámblokk, ellapozzuk az újságot, kiikszeljük a pop-up ablakot.

Köszönjük Emese!

Szilágyi Melinda (1986, Budapest)
E-mail: szmelinda22@freemail.hu
Forrás: PR Herald


Jaques Loew: A KETTŐS HŰSÉG CSAPDÁJA


Ma reggel Ábrahámot szemléltük egyszerű hűségében: "Isten majd gondoskodik". Ábrahám nem engedi, hogy belső összeütközésre kerüljön a sor. Az Isten felfoghatatlan rendelkezése iránti engedelmessége és Izsák iránti szeretete között; ide értve mindazt, amit ez a fiú, becézett egyetlene és az ígéret gyümölcse képviselt számára.

Most este nem szívesen viszem vissza újból Önöket a mai problémák és forrongások kellős közepébe. Jól tudom, hogy lelki gyakorlatra hívtak, és hogy Jézus Önöknek is azt mondja, mint az agyondolgozott apostoloknak: "Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek kevéssé", s erre valamennyien a pusztába vonulnak (vö. Mt 14, 13; Mk ó, 31- 32). De azt is tudják: alighogy az apostolok megérkeztek arra a nyugodtabb helyre, ahová Jézus vitte őket, az emberek mindenfelől oda tódulnak, még meg is előzik őket, és mire kiszállnak a bárkából azon a vidéken, ahol - ha szabad így mondanunk - ezt a lelkigyakorlatot kellett volna végezniök, "nagy tömeg" fogadta őket; Jézusnak "megesett a szíve rajtuk" és "tanítani kezdte őket". Mi is, anélkül, hogy elveszítenénk a mi Urunk Jézus és az Egyház igazán lelkies szemléletét, ma este visszatérünk az emberek és kínjaik közé. Ma az egyszerű vagy "kettős hűség" drámájánál időzünk, hogy egy Franciaországban divatos kifejezést alkalmazzak. Ezt a szót először a munkáspapok esetében használták az 1953-1954-es krízis idején: akkor emlegettek kettős hűséget, egyfelől a munkásvilághoz, másfelől az Egyházhoz. De azt hiszem, a kettős hűségnek ez a kifejezése csapda. Bizonyára nem beszélnék Önöknek róla, ha nem lenne más, mint a múltnak egy fájdalmas eseménye. A mai keresztények egyik legidőszerűbb problémájának kellős közepébe jutottunk.

Azért is bocsánatot kell kérnem, hogy megint francia példából indulok ki. Tudják, gyakran szemünkre hányják mint hibánkat: mi franciák mintha azt hinnénk, hogy az egész világ számára feltaláltuk a puskaport! Egyszer Lengyelországban találkoztam Kominek püspökkel, aki tárt karokkal és jóságos mosollyal fogadott, ezzel meghazudtolva gonoszkodó megjegyzését: "Nézzed csak, Loew atya itt van Lengyelországban! Ugyan mit hoz nekünk, hogy megreformálja a lengyel egyházat? Franciaországban ugyan nem mindig megy minden a legjobban... de önöknek franciáknak mindig van orvosságukt minden más ország számára!" Erre így feleltem: "Tudja, Püspök Úr, nem arról van szó, hogy annyi orvosságunk lenne! Csak éppen mi Franciaországban sokszor előbb kaptuk meg a betegséget másoknál. Nem vagyunk jobb orvosok, hanem mindenkinél előbb voltunk betegek. Így hát talán jobban tudjuk - nem az orvosságot, hanem hogy mi a betegség, hiszen keresztülmentünk rajta."

Ha tehát ennek a kettős hűségnek a betegségéről beszélek most Önöknek, nem azért teszem, mintha azt állítanám, hogy orvosságot hozok rá. Egyszerűen olyan bajról van szó, amelyet jól ismerek. Ez a baj nem csupán az emberek szűk körét érinti, hanem mindenütt találkozik vele az ember, ahol két látszólag egymásnak ellentmondó hűségben kell élni, és a türelmes hit sötét útját járni. A munkáspapok válsága ez, akik hűek akarnak lenni a munkásokhoz és hűek az Egyházhoz; a harmadik világ országaiban működő misszionáriusok válsága, akiknek választaniok kell az evangelizáció és a forradalom, a világ és az Isten országa értékei közt: hűséges akarok lenni minden emberi értékhez, és hűséges az Isten országának értékeihez, mintha a kettő ellentmondásban állna. Különben ez volt a modernista válság drámája is. Hűség az észhez és a tudományhoz, vagy hűség a hithez? Hűség az Egyházhoz vagy hűség a világhoz? Úgy tetszik nekem, hogy bármelyik téren Ábrahám példájára egyetlen hűségben kell élnünk.

Manapság - és erre a Zsinat is nagy kísérlet volt - próbáljuk újra létrehozni a "sors-közösséget" korunk embereivel, betölteni azt a szakadékot, azt az árkot, amelytől Suhard bíboros nem tudott aludni, megértetni magunkat az emberekkel, ahogy olyan jól mondja a "Gaudium et spes" konstitúció. A sorsközösségnek ez a gondolata megéri, hogy megállapodjunk mellette. Két emberre hivatkozom, akik mélyen átélték ezt. Ezek P. Lebret és Gustave Thibon.

P. Lebret a sorsközösséget az Atlanti-óceán tengeri halászai között ismerte meg. Ezeknek az embereknek az élete szegény és nehéz volt, de mindenkit valóságos szolidaritás egyesített. Mikor a halászbárka a halrakománnyal visszaért a kikötőbe, nem fizettek az embereknek, hanem bizonyos számú részre osztották a zsákmányt. A hajó, a kapitány, a tengerészek mind jogosultak voltak ennyi vagy annyi részre, és a hajósinasnak is joga volt egy fél vagy negyedrészre. Ha a fogás jó volt, mindenki nagyobb részt kapott, ha rossz, mindenki kevesebbet.

Gustave Thibon Rhone-völgyi falujában szintén látta ezt a sorsközösséget. A gazdag parasztoknak nagyobb földjük volt, a szegényeknek kisebb, de mindenki egyformán leste az eget, a meteorológiai értelemben vett eget, ugyanazzal az aggodalommal, jól tudva, hogy ha esik vagy jégeső jön, mindenki aratásának vége, ha pedig jó idő van, mindenki jól arat. Mindnyájan sorsközösségben voltak a napfény és az eső tekintetében. De még a cipőkereskedő is ugyanolyan nyugtalanul vizsgálta az eget, mint a paraszt, tisztában volt vele: ha az aratás rossz, a parasztok abban az évben nem vesznek tőle facipőt. Viszont amikor később jött egy hivatalnok, levélhordó vagy tanító, a maga jobb vagy soványabb fizetésével, aki, még ha gyenge fizetést is kapott, de azt megkapta a hó végén akár jó, akár rossz időben, az nem volt közösségben a falu parasztjaival: az ő sorsa más volt.

Az egyén sorsa tehát az egzisztenciáját érintő események összessége, és több ember akkor van sorsközösségben, ha akár szellemileg akár anyagilag azonos egzisztenciában osztoznak. Amikor mi, munkáspapok, megpróbáltunk sorsközösségben élni a munkásvilággal, úgy találtuk: meg kell kísérelni, hogy lelkileg is, anyagilag is ugyanazt az életet éljük, mint ők, ugyanazoknak a kockázatoknak legyünk kiszolgáltatva és ugyanazokért a célokért dolgozzunk. Bizonyos, hogy ez a sorsközösségre törekvő erőfeszítés szép gyümölcsöket hozott; valóban nem más ez, mint a tészta közé keveredő kovász, a megsózásra váró ételbe vegyülő só: ha a só a sótartóban marad, ugyan mire jó?

De - itt érkezem el a kettős hűség kérdéséhez - beállt egy sokk. Azért beszélek erről Önöknek, mert ugyanezt tapasztaltam Latin-Amerika egyik másik országában. Gondolom, hogy ez ma is jelentékenyen közrejátszik igen sok keresztény, sok pap tragédiájában. Ha valaki teljesen megosztja egy embercsoport életét, sokkot kap, mert ebben a sorsközösségben, a testvérien megosztott kockázatokban és hasonló életmódban fölfedez valamit, amit eddig nem sejtett. Hogy újból a munkáspapok példájára hivatkozzam - de csak mint példára -: mi azelőtt a munkásvilágot "kívülről" ismertük, könyvekből, statisztikákból, esetleg aktív keresztény dolgozók beszámolóiból, Egyházunkat pedig, amelynek tagjai voltunk, "belülről". De amikor elmentünk munkásnak, akkor belülről ismertük meg a munkásvilágot, és egy csomó apró, látszólag semmitmondó esemény mély hatást tett ránk. Hangsúlyozom: apró esemény. Például egy rosszul megkent talicska, mikor az embernek mint kikötőmunkásnak egész nap 100, 200, 300 kilós súlyos terheket kell tolni vagy húzni: ez jól megy, ha a talicska jól meg van kenve, de ha nem, akkor a fáradság háromszoros, és semmi sem megy úgy, ahogy kellene, és igen megharagszunk a főnökre, hogy nem kenette meg a taligát.

Emlékszem egy kis esetre; elismerem, igazán nem válik becsületemre, de talán megérezteti Önökkel, miről van itt szó. Egy nap kemény munkában izzadtam, kínlódva, zihálva, mikor egyszerre elhaladt előttem egy csapat technikus, akik a kikötőt látogatták: jólöltözött férfiak, csinos öltönyben, szép nyakkendővel, életörömöt árasztó emberek, ami végre is egészen természetes volt! Kirándulást tettek vagy tanulmányi utat, mit tudom én. De amikor én ott fáradtan, izzadva láttam ezeket az elégedett, jókedvű, csevegő embereket, azt mondtam magamban: "Istenem, ha egyikük a lábával beleakadna a kötélzetbe és elesne, de jót nevethetnénk öt percig!" Nem kívántam, hogy törje el a lábát, nem, igazán nem! De hogy csak öt percre egy kicsit nevetségessé váljék, az gyönyörűséget szerzett volna. Távolról sem úgy hozom ezt föl, mint a szentség példáját, de azon a napon alaposan megértettem, hogy mi a munkásvilág, már nem kívülről, hanem belülről nézve!

Ugyanígy nem értjük meg Latin-Amerika, Afrika vagy akármelyik más földrész világát, ezt a nyugtalan, forrongó világot, ha nem belülről látjuk, azokkal az igazságtalanságokkal, amelyeket nem is sejtettünk, azokkal a bűnrészességekkel és mulasztásokkal, amelyekről fogalmunk sem volt, és amelyek gyakran éppen a mi részünkről származnak. Ekkor jön létre bennünk az, amit a szó legteljesebb értelmében sokknak nevezhetünk: traumatikus sokknak, mint ahogy orvosi sokkról is beszélünk. Orvosi meghatározása szerint a sokk mély szervezeti depresszió, a vérnyomás süllyedésével, az idegközpontok reakciójának kihagyásával, a hajszálerek modifikációjával. Vigyük át ezt lelki síkra: a belső ember depresszióba jut ettől a sokktól, mert azelőtt a munkásvilágot kívülről, az Egyházat pedig belülről látta, most viszont a munkásvilágot látja belülről, az Egyházat meg kívülről, a nem-hívők szemével. És most minden összejátszik: a szervezet depressziója, a - lelki - nyomás süllyedése, "lelki idegközpontjaink" reakciójának: a hitnek, reménynek, szeretetnek kihagyása.

Valahányszor az ember új világot fedez föl, elszenvedi ezt a sokkot. Azok az űrhajósok, akik elsőnek indultak el ezeknek a csodálatos gyorsulásoknak és lassulásoknak a világába, ismerik az úgynevezett "fekete fátyolt", azt a pillanatot, amikor tudják, hogy elveszítik az öntudatukat, - azért nevelik ki a reflexeiket olyan mértékben, hogy a fekete fátyol idején is tovább csinálják, amit kell, még ha alig is vannak tudatában. A keresztény számára ez az engedelmesség. Engedelmességének elég elevennek kell lennie ahhoz, hogy ebben a pillanatban, még ha nem is lát többé világosan, létrehozza a kívánt reflexeket. Tudják azt is, hogy az első tengeri búvárok, mikor megközelítették azokat a rendkívüli mélységeket, ahová ma eljutunk, megismerték az úgynevezett mélység mámort: egy adott pillanatban, a vér gázcseréje következtében, eufórikus állapotba estek levették a maszkjukat, és szörnyű halált haltak.

A keresztény ember - akár világi, akár pap - számára ez a sokk egy egyáltalán nem alantas kísértésbe torkollik. Ezt a nemes kísértést maga Urunk Jézus Krisztus is megtapasztalta a kenyérszaporítás csodája után, mikor a zsidók fölkeresték, és azt mondták neki: "Légy a királyunk" (Jn 6,15). Mit jelentett ez a felhívás? A zsidók nem azért jöttek keresni és királyukká választani ezt a Jézus rabbit, hogy liturgiát ünnepeljen, hanem azért, hogy űzze ki a rómaiakat, vegye kezébe a teljes evilági hatalmat!

Igen, úgy gondolom, hogy ebből ered az a sokk, amelyet a minap annyi nemeslelkű, értékes munkáspap tapasztalt; ez az a sokk, amelyet ma annyi pap él át a forrongó országokban: nemes kísértés, de mégis csak kísértés az új helyzetek, s egy eddig ismeretlen világ láttán. Talán ez az a sokk is, amelyet a világ Amerika fölfedezésének a pillanatában ismert meg, amikor ráeszméltek, hogy valóban vannak olyan emberek, akik soha nem hallhattak Jézus örömhíréről. Ez megrendítette az akkori teológiát.

Mi ennek a kezdeti sokknak az orvossága? Ne küldjünk ki embereket? Ez nem megoldás. Urunk Jézus azt mondta: "Menjetek el a föld határaiig, menjetek el mindenhová", és a hit nem arra való, hogy üvegházban őrizzék, hanem szélrohamok közt, friss levegőn kell élni. Egy másik megoldás lenne az, hogy úgy merülünk az emberek közé, mint egy tengeralattjáró. A tengeralattjárók teljesen a víz alá merülnek, de alapjában véve - ha szabad így mondanom - igen kevéssé hajószerűek. Egy tengeralattjáró úgy van berendezve, hogy belül valójában nem érintkezik a vízzel. Teljesen különbözik Péter apostol bárkájától, amely a vízen hányódott, belecsaptak és elárasztották a hullámok; egyáltalán nem tengeralattjáró volt, nem víztől körülvett, de tőle teljesen elválasztott gettó. Tegyük fel magunknak a kérdést: nem hisszük-e igen gyakran azt, hogy mindenestül ott vagyunk, az emberek, testvéreink között, holott úgy vagyunk ott, mint az emberektől jól megőrzött tengeralattjáró? Péter bárkája viszont ismeri a vihar és a hajózás minden hullámzását, és igazán sorsközösségben van a hullámokkal.

Úgy tetszik nekem, ha ki akarunk jutni a kettős hűség csapdájából, gondosan meg kell különböztetnünk két dolgot.[1] Ha sorsközösségben akarunk élni az emberekkel, ebben a sorsközösségben megvan a hasonlóság közössége. Hasonlóvá akarok válni hozzájuk, mint ahogy egy olasz paraszt hasonlít a francia vagy brazil paraszthoz: ugyanaz az életritmusuk, ugyanúgy függnek az időjárás szeszélyeitől, a napfénytől. Hasonlítanak. Ugyanígy a Fiat- meg a Renault-cég egy-egy fémmunkása hasonló életet él, mint ahogy két matróz is, még ha egyikük a Csendes-óceánon, a másik a Földközi-tengeren hajózik is. Ugyanaz a munka, ugyanaz az életmód; a sorsuk hasonló. De ezt a hasonlósági közösséget nem lehet a végletekig vinni. Meg kell lennie, enélkül nincs kapcsolat; de ha a végsőkig akarjuk hajtani, akkor abszurdumban és katasztrófában végezzük.

Gyakran fölkerestek igen jóakaratú fiatal lányok, és azt mondták: "Én nem akarok szerzetesnő lenni, mert azok túlságosan különböznek a többi nőtől; én olyan akarok lenni, mint a lakónegyed legszerencsétlenebb asszonya. Hasonlítani akarok - mondták, hangsúlyozva a "hasonlítani" szót - a negyed legszerencsétlenebb asszonyához." Akkor így feleltem nekik: "Hát ez csodálatos, hogy olyanok akartok lenni, mint a negyed legszerencsétlenebb asszonya. De hogy csináljátok ezt meg? Először is menjetek férjhez, mert ezek a nők férjnél vannak; de mindenképpen rossz férjet keressetek, mert ha jó férjet találtok, sohasem lesztek boldogtalanok, hanem annak rendje-módja szerint boldogok! Találjatok hát magatoknak egy rossz férjet, olyat, aki iszik, aki ver benneteket, aki egyik gyereket csinálja nektek a másik után, az abortuszokat is beleszámítva... De még ha így jártok is, akkor is kételkedem benne, hogy ti lesztek a lakónegyed legszerencsétlenebb asszonya: az tudniillik nem a saját választásából szerencsétlen, ti viszont magatok választottátok. Szóval sohasem lesztek olyanok, mint a legszerencsétlenebb asszony."

Nem, sohasem leszünk egészen hasonlók. Én sohasem fogok hasonlítani a brazíliai szegényekhez, akik szegényen születtek. És még ha anyagilag olyan szegény lennék is, mint ők, enyém lenne a hit egész kincse, a kultúra minden kincse, mindaz, amit nem tudok kiirtani magamból. A hasonlóság közössége zsákutcába torkollik. Mégegyszer mondom: szükség van egy bizonyos hasonlóságra, mert ha nincs hasonlóság, akkor két világ áll egymás mellett minden kapcsolat nélkül; de ezt a hasonlóságot nem lehet a végletekig vinni.

Az igazi közösség, az, amit a végsőkig lehet vinni, a kölcsönös függés vagy organikus szolidaritás közössége. Ha hasonlók vagyunk, akkor a franciaországi parasztnál pusztító árvíz nem érinti az olasz parasztot. Az egyik autócég csődje nem érinti a másik céget, az egyik ember hajótörése nem vezet a másik hajótöréséhez. Ezzel szemben két egymással társult fémmunkás, két egymással társult matróz, két egymással társult paraszt nemcsak hasonlít, nemcsak úgy él az egyik, mint a másik, hanem mindenekfölött az egyik a másik által él. Nemcsak hasonlók, hanem szolidárisak. És erre a szolidaritásra kell törekednünk.

Ha a hasonlóság, az egyenlőség közösségét a teljességig fokozzuk, megosztást és összeütközést szül, mert végzetesen ellenére van a többieknek: részleges érdeke elrejti előle a tágabb közjót. Kizárólagosságot, érdekcsoportokat hoz létre, és szükségképpen osztályok, életkörök vagy nemzetek harcában végződik. Ha viszont valaki elsősorban szolidáris, akkor igazán meglehet a teljes sorsközösség, anélkül, hogy valamiről is le kellene mondani, ami mi magunk vagyunk vagy amit másoknak kell adnunk.

A teljes sorsközösség legszebb példája a legteljesebb különbözőségben az agyam meg a szívem. Nincs két olyan eltérő szerv, mint az agy és a szív. De olyan szoros összeköttetésben vannak, annyira szolidárisak egymással, annyira függ egyik a másiktól, hogy ha az egyik nem működik, a másik is nagyon rosszul áll. És az agyam sokkal közelebb van a szívemhez, mint a szomszédom agyához; hiszen az gutaütést kaphat, miközben én továbbra is kitűnően érzem magam! De az agyam és a szívem kölcsönös függés közösségében van. Tehát akkor nem arról van szó, hogy pontosan olyanok legyünk, mint a többiek. Nem a tökéletes azonosságig hajtott hasonlóságba vetjük a reményünket, bár - mondjuk el mégegyszer - szükség van egy bizonyos hasonlóságra: hogy megmentsek egy fuldoklót, ahhoz be kell ugranom utána a vízbe, nem mondhatom a parton állva: "Ezt meg ezt csináld, hogy megmenekülj!" Kell, hogy beugorjak utána a vízbe, de az is kell, hogy jobban tudjak úszni, mint ő, különben valószínűleg ketten fulladnak a vízbe egy helyett.

Íme, véleményem szerint ez a kettős hűség csapdája. Csapda azért, mert mindig materiális síkon, a hasonlóság síkján értelmezzük, nem pedig formális síkon, a szolidaritás síkján.

Az olyan szekularizáció, amely nem igazolhatja magát közelfekvő apostoli céllal, tehát mély szolidaritással, végzetszerűen szétesésbe visz. Engedjék meg, hogy ismét Madeleine Delbrel egy szövegével fejezzem be, mert ő is ismerte ugyanezt a drámát, őt is megkörnyékezte egy pillanatra az a kísértés, hogy hasonlóvá váljék környezetéhez. Idézem, mit mondott; alkalmazzák ezt minden mai problémára. Ő a munkásvilágról beszélt itt, de ugyanez áll a harmadik világra, ugyanez áll azokra, akik a tudomány új világával kerülnek érintkezésbe: "Tudnunk kell: ha egyedüli tanúságtételünk az, hogy megosztjuk a munkáskörnyezet gondolkodását és érzékenységét, megosztjuk vágyait és vonakodását, akkor ez - még ha tisztábban, helyesebben tesszük is - küldetésünk elleni tanúságtétel lesz. Soha nem szabad félreértést megtűrnünk abban a tekintetben, hogy a mi számunkra Isten az egyedüli abszolút jó, és neki köszönhetjük az összes többi javak jóságát, mert azok tőle származnak".[2]

Ez a nagy szolidaritás az emberekkel, s ugyanakkor a nagy különbség tőlük. Isten az egyedüli abszolút jó. De az is bizonyos, hogy ez az Isten, ez a Jó, akit mi abszolútnak mondunk, "csak akkor tűnik valószerű hipotézisnek, ha mint adományait komolyan vesszük azokat a valóságos javakat, amelyeket az emberek kívánnak, és azt a valóságos rosszat, amit az embereknek az ezektől a javaktól való megfosztottság jelent." Ezt a mély szolidaritást Madeleine Delbrel még a következőképpen fejezte ki: "Ha együtt fogunk sírni azokkal, akik sírnak, mert meghalt egy gyermek, pedig miért kellett volna meghalnia; mert egy ember rokkant lett, pedig nem kellett volna azzá lennie; mert valaki húsz évet töltött börtönben, pedig elkerülhette volna - akkor majd talán remélhetjük, hogy szívünk a reményben hasonlóvá válik magának Jézus Krisztusnak a szívéhez."[3]


1. Mindez Gustave Thibon tollából ismeretes az „Économie et Humanisme" legelső számai révén, 1957- től kezdve.

2. Madeleine Delbrel: Nous autres, gens des rues 167.o.

3. I.m. 274. old.

    (In: Elmélkedések Jézus Krisztusról, OMC)

    Forrás: SzePi


NOSSZISZ epigrammáiból ...



A szerelem dícsérete

"A szerelemnél nincs gyönyörűbb, hitványak a többi
élvek, ezért kiköpöm a mézet is érte én."
Így szól Nosszisz. A nő, kit Küprisz vágyra nem
ébreszt,

nem tud a rózsáról, mily gyönyörű e virág.

Tótfalusi István fordítása


A fogadalmi ajándék


Isteni Héra, ki oly gyakor illatfellegeket látsz,
hogyha a mennyégből Lákinionba leszállsz:
vedd el a büsszoszt, mit Nosszisz lányával a tisztes
Theuphilisz remekelt, Kléokha lánya neked.

Tótfalusi István fordítása



Kalló képmására


Mézhajú Aphrodité szentélyét díszíti Kalló
önnön képével, mely csuda mása neki.
Mily pompás a helyén! Lám, mint Khárisz, kivirágzik!
Üdv neked! Éltedben nem lel a gáncs se hibát!

Tótfalusi István fordítása


Forrás: Górög költők antológiája A Világirodalom klasszikusai Európa Könyvkiadó 1982




A görög tragédia születésének helye

Sebestyén Rita

Kovács Ágnes Anna és Fodor Géza emlékének

Rögtön javítanom is kell a címet: feltételezhető helye. Így lenne pontos, hiszen annak, aki a görög tragédiával foglalkozik, legelőször azzal kell szembenéznie, hogy az időbeni, kulturális és nyelvi távolság okán legfeljebb feltételes módot enged a kutatói alaposság. A görög tragédiának mint különálló műfajnak1 van mégis egy gazdagon szövött jelentéshálója, amelynek egy időben tárgya és alanya, és amelyben fellelhetők kapaszkodók a késői szemlélő számára. Ilyen a nyitott és számos olvasatnak teret engedő tragédiaszöveg, és éppen ilyen az athéni Dionüszosz-színház, ahol (nagy valószínűség szerint) a legelső fennmaradt darabokat, Aiszkhülosz tragédiáit mutatták be.
Az athéni Akropolisz az i. e. 6–5. században: kultuszok és épületek
A görög tragédiát saját kulturális és szociális kontextusában érdemes vizsgálnunk, abban a diskurzusban, amelynek része.2 A műfaj egyik lényegi sajátja az intertextualitás: a mítoszok, a társadalmi szerveződés, történeti írások, legendák, hiedelmek éppen úgy hatással vannak rá, mint ahogy maga a tragédia is továbbírja, módosítja a mítoszokat, hiedelmeket, legendákat. Így tehát adott egy hatalmasan hömpölygő megatextus: társadalmi és művészeti megnyilvánulások összefonódása, amely állandó kölcsönösségen, kérdésfeltevéseken és jelen idejű vonatkozásokon alapul.3 Mindennek helyszíne és gyűjtőlencséje az athéni Akropolisz.
Aki az i. e. 6. század első felében az Akropoliszra igyekezett, olyan helyszín felé tartott, amely szakrális és fizikai értelemben is Attika középpontjává lett. A drakóni véres törvénykezések enyhülése, a katonai-stratégiai biztonság, a szomszédos városállamok feletti fölény kiegyensúlyozottságot eredményez. A polgár méltóságát és felelősségét egyaránt védi és megköveteli a társadalom – és ebben talán nem is annyira a sokat emlegetett szolóni reformok4 hoztak döntő fordulatot, hanem inkább a tény, hogy Szolón5 társadalmi és etikai magatartása, irodalmat művelő és művészetet kedvelő habitusa példaképpé válik Athénban (még akkor is, ha mindössze egyetlen évig, i. e. 594–593-ban volt teljhatalmú arkhónja a városnak, amelyet elhagyott az őt követő Peiszisztratosz uralma alatt).
A virágzó városállamban i. e. 566–565-ben megrendezett első Nagy Panathénaia – amelyben Athén mint győzedelmes polisz ünnepli önmagát – a helyi és a környékbeli lakosságot odavonzza, és egyben megerősíti a város kitüntetett voltát. Az ünnepség helye, az Akropolisz nemcsak virtuális, de fizikai központjává is válik Attikának, amint Peiszisztratosz – vagy fiai – idejében (körülbelül i. e. 522–521-ben) itt állítják fel a tizenkét olümposzi isten szobrát, és ettől fogva referenciapontként kezelik az attikai távolságok meghatározására. Az Akropolisz északnyugati részén, az agorán alakítják át valamivel később, az i. e. 6–5. század fordulóján azt a palotát, amely korábban Peiszisztratoszé volt, az új, kilenc arkhónból álló kormányzat számára.6 A város fölé magasodó Akropoliszra érkezik az ünnepségek idejére Athén egész polgársága és ezenkívül a környező településekről a város lakosságának többszöröse. Az olümposzi istenek kultusza könnyűszerrel beépül a poliszban zajló közéletbe.
Volt viszont egy megzabolázhatatlan kultusz, amely éjjeli áldozások, titkos szertartások, beavatási rítusok hosszú és a beavatatlanok számára ismeretlen sorát követte: a Dionüszosz-kultusz.7 Ráadásul nem papjai, hanem papnői voltak: a menádok. Ez a tény már eleve szokatlan, hiszen távoli múltra (a matriarchátusra) visszavezető rendet idéz ebben a stabilnak tűnő patriarchális struktúrában. A sötétség, megnevezhetetlenség és megismerhetetlenség istensége Dionüszosz. A kétszer született istenség kultusza elfojtás alatt minden bizonnyal valódi veszélyt jelentett volna a városállam rendjére.8 A rurális és urbánus közegben egyaránt nagy népszerűségnek örvendő kultuszt Athén kénytelen elfogadni és a többi ünneppel egyenlő súlyúként kezelni a polisz életében, annak ellenére is, hogy a hivatalos rendbe első látásra nem illeszkedő, átláthatatlan tényező.9 Mire az i. e. 6–5. század fordulója elkövetkezik, a leginkább veszélyesnek minősített Dionüszosz-ünnep az attikaiak legnépszerűbb akropoliszi ünnepévé válik, olyannyira, hogy kultusza nagyobb jelentőséggel bír még a város védőistennőjénél, Athénénél is. Azonban minden valószínűség szerint csak jóval később érik rendszeres hagyománnyá.
Az ünnepséget megelőzően az isten szobra előtt áldozatot mutattak be, himnuszokat énekeltek, majd fáklyás menetben bevitték a színház épületébe, ezzel mintegy rituálisan megismételve Dionüszosz útját Eleutheraiból Athénba.10 Ezt követően a szobor lábánál bemutatott áldozattal (rendszerint malacot áldoztak az isten tiszteletére) megnyitották a Nagy Dionüsziát. Mivel az ünnepség kora tavaszra, március végére esett, ekkor már a város tengeri úton is könnyen megközelíthetővé vált; nyitott és elérhető hellének és idegenek számára egyaránt. Ráadásul a drámai és kórusversenyeket megfelelően látványos társadalmi eseményekkel körítették: kitüntették azokat, akik Athén városának érdekében kiemelkedő tetteket vittek végbe, a harcokban elesett katonák árváit Athén népe megáldotta, az ünnep idejére kiengedték börtöneikből a gonosztevőket.
Az athéni Dionüszosz-színház: építmény és funkció
A Nagy Dionüszia alkalmával tartott legelső drámai versenyre vonatkozó feljegyzés szerint Theszpisz feltehetően i. e. 534 körül11 mutatta be darabját. Körülbelül tíz évvel később megszületett Aiszkhülosz, aki i. e. 499–496 körül vett részt élete első versenyén. Ettől kezdve egészen rövid idő (kevesebb, mint egy évszázad) alatt, i. e. 405-ig – amikor Euripidész utolsó trilógiáját mutatták be az athéni Dionüszián – a három tragédiaíró (Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész) neve köré szervesül az európai drámairodalom és színjátszás első nagy korszaka. Ennek feltárására nem áll több a rendelkezésünkre, mint az igen kis részben ismert irodalmi korpusz, a részben feltárt-megfejtett színházi épületek és az általános közösségi, valamint színházi hagyományok.
Színházi építmények feltehetően a legkorábbi drámai előadások előtt is épültek. Az agorán a Dionüszosz-színház építése előtt már volt egy orkhésztra (jelentése: tánctér), ahol valószínűleg még nem drámai előadásokat tarthattak, hanem – jó néhány, az ünnepségek idejére kitűzött társadalmi eseményen túl – a dithürambosz-versenyeket. Kétséges és korántsem tisztázott, hogy az athéni első, agorabeli színtér szolgált-e a későbbiekben drámai előadások színhelyéül. Kérdéses az is, hogy a későbbi feljegyzések által szemérmes szűkszavúsággal emlegetett katasztrófa, a nézők számára kialakított ülőhelyek (ikria) leomlása az agorabeli orkhésztrán történt-e meg (már amennyiben egyáltalán megtörtént), és ennek következménye volt-e a Dionüszosz-színház felépítése.
Jeffrey M. Hurwitt szerint a legelső orkhésztra a Dionüszosz-színház orkhésztrája volt,12 és nem is tesz említést a lehetséges katasztrófáról. Clifford Ashby, aki a legfrissebb kutatások alapján írt a korabeli színházakról, valószínűnek tartja, hogy az agorán két összeomlás következett be: az első i. e. 499–498 tájékán, a második i. e. 465-ben,13 vagyis Aiszkhülosz halálának évében. Pickard-Cambridge kifejezetten a Dionüszosz-színházra összpontosító művében elképzelhetőnek tartja, hogy az összeomlás (vagy összeomlások) a Dionüszosz-színházban történt (történtek).14 Pontos adatok híján a kérdéssel kapcsolatban azt érdemes megvizsgálni, mennyi esélye van annak, hogy az agorabeli orkhésztrát színházi előadásokra is használták. Ashby, aki a napjainkig feltárt ókori színházak nagy részét végiglátogatta és kutatta, megállapítja, hogy a nagyjából kétszáz színházi épület mindössze kis hányadát használták drámai előadások bemutatására.15 A szerző véleménye szerint a korabeli, egyre inkább elszaporodó közösségi események, a különböző versenyek számára fenntartott theatronok nem feltétlenül színházi előadásoknak adtak helyet.
A theatron szó értelmével és használatával kapcsolatban mind Pickard-Cambridge, mind Ashby óvatosságra int. Utóbbi etimológiai szempontból vizsgálja a szót, amelynek elsődleges értelme: „néző-hely”,16 előbbi pedig gyakorlati – ám csakis színházi – konnotációit keresi. Eszerint a szó vonatkozhat a teljes építményre, amely a színházi előadást szolgálja, vagy pedig csak az auditóriumra, azaz a nézőtérre.17 A szó etimológiai eredete és a régészeti tény, miszerint a színházi épületek nem feltétlenül színielőadások számára épültek, meglehetősen nyomós érv amellett, hogy az agorabeli orkhésztra sem az első tragédiák előadására szolgált. Amennyiben a korábbi összeomlás az agorán következett be, elképzelhető, hogy mire a városi Dionüszia teljes pompájában a hellén világ leglényegesebb ünnepe lett, felépítették a Dionüszosz-színházat, és az első színházi előadásokat már itt tartották meg, valamint ide hozták át a dithürambosz-versenyeket is.
Aiszkhülosz darabjait minden valószínűség szerint a Dionüszosz-színházban mutatták be először (később a Perzsákat bemutatták Szicíliában is), és mivel a színházi épületek megelőzték a dráma műfaját, a szerző-rendező Aiszkhülosz szövegei egy eleve adott, nem kifejezetten a drámai előadások számára épült térszerkezet figyelembevételével születhettek.
Orkhésztra és auditórium a Dionüszosz-színházban Aiszkhülosz korában
A Dionüszosz Eleutherusz tiszteletére szánt kegyhely legelső építménye nem a színház volt, hanem az Akropolisz déli lejtőjén az i. e. 6. században épült korai Dionüszosz-templom. Ettől a templomtól északra, valamivel Theszpisz győzelme (vagyis körülbelül i. e. 534) előtt épült fel a Dionüszosz-színház. A térség régészeti feltárását a 19. század végén kezdte meg a Görög Régészeti Társaság, majd további kutatásokat végzett Dörpfeld 1886–1895 között. Dörpfeld és Reisch 1896-ban megjelent könyvét18 1923-ban H. Bulle többhónapos ásatása és annak összegzése követte,19 majd Fiechter kutatásai 1927–1933 között.20 Ezen a helyen lényegi feltárások már nem követték az előzőeket, a kutatók feltevései – különösen, ami Dörpfeldet illeti – vitákat robbantottak ki, ám ennek ellenére az általuk publikált rekonstrukciók hosszú ideig elfogadottak maradtak; többek között ezeket használja Pickard-Cambridge is.
A Periklész előtti színházról kevés adattal rendelkezünk, mivel ez időből csupán néhány megmunkált kődarab maradt fenn, amelyből a kutatók arra következtettek, hogy az orkhésztra kör alakú volt, északnyugat felől valamivel több mint félkörben vette körül az auditórium, amely enyhe dőlésszögével illeszkedett az Akropolisz lejtőjéhez.21 Az auditórium lejtőjét földből egyenlítették ki egymást követő teraszokká; a lépcsőzetesen kialakított ülőhelyekre fa blankettákat helyeztek vagy talán padokat – bár ez utóbbi kevésbé valószínű. Aiszkhülosz idejében a ma láthatónál délebbre feküdt az orkhésztra, az auditórium pedig kevésbé meredeken követte a hegy lejtőjét.
Pickard-Cambridge – Dörpfeld és Fiechter nyomán készült – rekonstrukciójának követésében itt meg kell állnunk. Az orkhésztra helyzete, irányultsága esetében minden bizonnyal helyesen következtetett, viszont a többnyire elfogadott kör alakot gyakran megkérdőjelezték. Carlo Anti a negyvenes években alapos és átfogó tanulmányt készített az ókori görög színházi építményekről,22 ebben a korai színházak orkhésztráját többé-kevésbé szabályos négyszög alakban rekonstruálja, és ugyanezt teszi az athéni Dionüszosz-színház esetében is. A sokáig elfogadhatatlannak tűnő elméletet Ashby érvelése23 (fél századdal Anti feltárását követően) több ponton is alátámasztja. Azokban a színházakban, amelyeket legkorábban tártak fel, kör alakú orkhésztrát találtak, például Priéné, Sziküon, Eretria városában. Így történt a megdöbbentő épsége okán legnépszerűbb epidauroszi színház esetében is, és ezért terjedt el a hipotézis, miszerint a korai színházi épületeknél is törvényszerű a kör alakú tánctér – véli Ashby. Az egyre növekvő számú feltárt színházak sorában azonban nem jellemző, hogy teljes kört bezáró orkhésztrát találtak volna; a leginkább épen megmaradt színház Epidauroszban pedig már egy jóval későbbi korszak színtere, hiszen az i. e. 4. században épült. Ásatások során igen nagy számú színházépületet találtak Attikában, amelyek orkhésztráját egyenes vonalak határolják: Thorikoszon, Ikariában, Rhamnoszban, valamint Oroposzban az Amphiaraion színházat; egyet pedig az athéni Akropolisztól nem messze, Trakhoneszban. Anti rekonstrukciója értelmében a Dionüszosz-színház orkhésztrájának elődje, az agorabeli orkhésztra is trapéz alakú volt.24
Szinte lehetetlen teljes biztonsággal megállapítani, hogy a régészeti bizonyítékok és a szubjektív érvelések milyen irányba döntik el az orkhésztra alakjának kérdését. Anti és Ashby, valamint követőik érvelése több ponton is támadható, ahogyan az sem bizonyítható egyértelműen, hogy a legelső görög tragédiák színtere kör alakú orkhésztra volt. Nagy hatású könyvében David Wiles a trapéz alakú orkhésztra elméletét pontról pontra megcáfolja;25 érvelése szerint a faépítmények nem jelentik feltétlenül azt, hogy csakis négyzetes alakban építkezhettek, mint ahogy a kör alakú orkhésztra sem kényszeríti a kart mindenáron befelé forduló körtáncra.
Ám ami az építészeti cáfolatnál sokkal lényegesebb érv lehet a kör alakú orkhésztra mellett, az a korabeli társadalmi kontextus, amelyben a tragédiák színre kerültek. Hiszen a színház építménye csakúgy, mint az agora, gyűjtőhely, amelyben a nézők és a játszók kölcsönös kapcsolata rendkívül lényeges. Rush Rehm találón állapítja meg, hogy a színházat ebben a korai periódusban inkább speciális térként kell felfognunk, és nem épületként.26 Márpedig a tér, amely a legjobban megfelel az auditórium és az orkhésztra kapcsolatának, egymásra hatásának, valamint annak, hogy a játéktérben kialakuló erővonalak egy fókuszpont felé tarthassanak, hogy a kar és a színészek kapcsolata a térben is indokolt lehessen, valóban leginkább egy kör alakú orkhésztrát és az azt félkörben körülvevő auditóriumot feltételezi. A kör alakú orkhésztra és a hozzá idomuló auditórium olyan hipotézis, amely a darabok terének vizsgálata során nem nyújt teljes bizonyosságot, de vállalható.
Talán ilyen volt az a tér, ahová Aiszkhülosz első nézői leültek, és ahová a színészek érkeztek a történelemből és a legendáriumokból részben ismert, mégis mindig a katarzis erejével ható sorokat celebrálni.
A Dionüszosz-színház Szophoklész és Euripidész korában
Később – Szophoklész és Euripidész előadásainak idején – a teljes területet újraterveztette Periklész,27 aki északi irányba eltolta az orkhésztrát, anélkül hogy helyzetét az auditóriumhoz képest megváltoztatta volna, és az auditórium tartófalait megerősítette. Ennek északi falával közösen felépült a periklészi Odeión (i. e. 443), ahol a drámai versenyek előversengéseit rendezték meg.28 A korai Dionüszosz-templomtól kissé délre új templom épült. Az auditóriumban feltehetően már ekkortájt megjelent néhány kőből készült ülőhely; a fa ülőalkalmatosságokat valószínűleg fokozatosan cserélték, de az auditórium valamennyi ülése csak jóval később, az úgynevezett lükurgoszi korszakban készült kőből. Az orkhésztrának az auditóriummal szemben fekvő oldalán kőből épült egy teraszfal, amelyből erős alapzat nyúlik az orkhésztra irányába. Az alapzatban lévő vájatok alkalmasak lehettek arra, hogy szilárdan megtartsák azokat a cölöpöket, amelyek a színpadi hátteret rögzítették. Ez az alapzat az egyetlen régészeti bizonyíték arra, hogy az i. e. 5. századi színházban fából készült díszletelemeket használtak.
A nyitott színházi tér és ennek következményei
A Dionüszosz-színház auditóriumában ülő közönség szemben a nyílt térre láthatott, háta mögött pedig az Akropolisz állt. Aiszkhülosz, sőt Szophoklész és Euripidész idején túl is az egyre pompázatosabb építményeket felvonultató Akropoliszon egyetlen nyitott, szigorúan funkcionális és nyilvánvalóan színházi konvenciókat teremtő épület állott, a Dionüszosz-színház: „Röviden, az Akropolisz ormán álló márvány szentélyek alatt, a lejtő öblében helyet foglalva, az 5. századbeli athéniak az ókor legnagyobb drámáit egy egyszerű, szabadtéri színházban nézték, amely kihasználta, de nem módosította túlságosan a domboldalt. […] Különös jelentőséggel bír, hogy a Dionüszosz-színházat nem bővítették és nem építették át teljesen kőből – és a nagyobb, új Dionüszosz-templomot sem építették fel – egészen a 4. századig, amikor az athéni tragédia hanyatlásnak indult: a színházi épület monumentális újjáépítése majdnem kompenzáció az athéni dráma erejének alábbhagyásáért.”29
A három tragédiaíró korában a színházi tér adottságaiból következő konvenciók közül két nagyon lényeges, a drámai szövegekből és a színtérből ma is biztonsággal megállapítható konvenció élt: a szövegben minden alkalommal jelzett helyszín azonosítása és a szereplők érkezésének, illetve távozásának iránya.
A legkorábbról Aiszkhülosz hét tragédiája maradt fenn. Ezek prológusaiban a szereplő, a karvezető vagy a kar megnevezi a cselekmény helyszínét, de legalábbis utal rá oly módon, hogy az feltételezhetően a korabeli néző számára egyértelmű lehetett. A Leláncolt Prométheusz színterét megnevező Erő nagy valószínűséggel mitikus helyszínre utal: „A föld határa már ez itt, ahol vagyunk, / a szkhűta táj, embernemjárta pusztaság” (1–2. sor).30 A Perzsák prológusában a karvezető a kart perzsa vénekként nevezi meg (1–2. sor), így a helyszín minden kétséget kizáró. A darab folyamán azután több képzeletbeli helyszínváltás (lényegében a cselekményt követő fókuszváltás) történik oly módon, hogy ezekre valamiképp utal a szöveg. A Heten Théba ellen című darabban Eteoklész nevezi meg önmagát a prológusban (6. sor), majd a Hírnök nevezi őt Kadmosz (azaz Théba) urának (39. sor). A Danaosz király ötven lányát reprezentáló kar az Oltalomkeresők prológusában megnevezi Argoszt (15. sor), a földet, ahová üldözöttként érkezett. Az Oreszteia első darabjában, az Agamemnónban az Őr az atreidák palotájáról beszél, amelynek tetején a jelzőtűz kigyulladását várja (3. sor). Az Áldozatvivők prológusa csupán töredékesen maradt fenn. A hiányzó néhány sor minden valószínűség szerint egyértelmű célzás a helyszínre, de még a fennmaradt sorokból, a megjelenő Oresztész fennmaradt szövegéből kiderül, hogy apja sírjához érkezett, amely mögött az atreidák palotája áll. Az Eumeniszek térkezelésemég a Perzsákénál is merészebb; itt Oresztész vezeklését, vándorútját is befogja a cselekmény, így a kezdetben a Püthia által nyilvánvalóvá tett delphoi Apollón-templom helyszíne (15–18. sor) a bolyongása végére érő Oresztész athéni megérkezésekor az Akropoliszra vált, ahol Oresztész megszólítja Athénét (235. sor). Minthogy szkénét igen nagy valószínűséggel az Oreszteia előadása alkalmával használtak először – tehát i. e. 459–458-ban –, és mivel Aiszkhülosz többi darabja a máig vitatott Leláncolt Prométheusz kivételével az Oreszteia előtti években került színre, még a szkéné háttere, esetleges díszletelemei sem szolgálhattak a cselekmény helyszínének jelzésére.
A dionüsziák alkalmával a darabokat egymást követően mutatták be, ezért nem lehetett idő jelentős átdíszletezésre. Így Aiszkhülosz tragédiaelőadásaiban a helyszín fizikai megjelenítése legfeljebb jelzésszerű volt, és inkább általánosan használatos szcenikai elemeket tartalmazott. Mindezen felül a nyitott színházi térben semmilyen mesterséges válaszvonal, keret nem állt a szerző rendelkezésére, amellyel a dráma cselekményének fikcióját megőrizhette volna a hétköznapi, tapasztalati valóságtól. Így külalaki hasonlóság híján a drámaíró-rendező a szövegben, lehetőleg már a prológusban jelezte a cselekmény helyszínét.
A tény, hogy a hétköznapi valóság mint háttér a napvilágnál egybefolyt a dráma előadásának terével, egy másik, valószínűleg szintén konvencióként működő szabályszerűséget eredményezett. Minthogy az előadás kezdetétől a Dionüszosz-színház nézője értette és értelmezhette a cselekmény színhelyét, a valós teret a szerző feltehetően szabadon alkalmazta arra, hogy a szereplők érkezésének és távozásának irányát egyértelművé tegye: „Ekképpen a Dionüszosz-színház közönsége tudta, hogy ha egy színész a jobb oldali parodoszon távozik, a Pnüx, az Areioszpagosz, az agora, Peiraeusz, a kikötő felé vette útját, ha pedig az ellenkező, bal oldalról jött be, maga mögött hagyta a városra nyíló kilátást, az utcát, melyen a khorégoszok szobrai álltak, és az Odeiónt.”31


JEGYZETEK

1. „Greek tragedy is a genre.” Malcolm Heath: The Poetics of Greek Tragedy. Duckworth, London, 1987. 1.

2. „Mert a diskurzus minden olyan módra vonatkozik, amellyel egyikünk a másikunkkal kommunikál; a jelek, szimbólumok és szokások hálózatára, amelyek által világunkat (világainkat) jelentésteljessé tesszük a magunk és mások számára.” Derek Gregory: Geographical Imaginations. Blackwell Publishers, Cambridge MA & Oxford UK, 1994. 11.

3. Simon Goldhill: Reading Greek Tragedy. Cambridge University Press, Cambridge, 1986. 167.

4. Politikai és gazdasági téren hozott reformjai inkább hosszú távra kihatóak voltak, mintsem forradalmi újítások. Lényegében visszafogta, alkotmányi rendeletekkel szabályozta az athéni arisztokrácia teljhatalmát, a polgárságot évi jövedelme alapján négy osztályba sorolta, és a legalsóbbnak is szavazati jogot adott.

5. Szolón volt egyben az első athéni – egészen Aiszkhüloszig –, akinek fennmaradtak írásai. Verseiből legfeljebb közvetetten következtethetünk az államférfira, ez alól csak a Szalamisz című elégia kivétel, amely töredékesen maradt fenn, és amelyben államférfiként az agorára vonulva Szalamisz elfoglalására biztatja a hosszú háborúskodásban megkeseredett athéniakat. Szalamiszt és vele a misztériumok színhelyét, Eleusziszt visszafoglalják a megarai uralom alól, és Attikához csatolják. Szolón politikusi és írói munkásságáról lásd Emily Katz Anhalt: Solon the Singer. Politics and Poetics. Rowman & Littlefield Publishers Inc., USA., 1993; L. M. L’Homme-Wéry: La perspective éleusienne dans la politique de Solon. Bibliothèque de la Faculté de Philosophie et Lettres de l’Université de Liège, Fascicule CCLXVIII 1996; valamint B. M. W. Knox szócikkét in: P. E. Easterling–B. M. W. Knox (eds.): The Cambridge History of Classical Literature. Cambridge University Press, Cambridge, 1985. 146–153.

6. Jeffrey M. Hurwitt: The Athenian Acropolis. History, Mythology, and Archeology from the Neolitic Era to the Present. Cambridge University Press, Cambridge, 1999. A szerző részletes leírást ad az i. e. 6–4. századi Akropoliszról, főként építészeti szempontból, a könyv 106–218. oldalán.

7. A Dionüszosz-ünnepek titkos szertartásairól, beavatási rítusairól nem maradt fenn leírás. Néhány homályos utalás, megjegyzés nyomán készítette részletekbe menő rekonstrukcióját E. R. Dodds A görögség és az irracionalitás című könyvében (Ford. Hajdu Péter. Gond-Cura Alapítvány–Palatinus Kiadó, Bp., 2002), ám ez történeti hitelességűnek aligha nevezhető.

8. Ha a fikció túlzása is, Euripidész, a „hitetlen”-ként számon tartott, szofistákkal barátkozó drámaíró egyik utolsó fennmaradt darabjában, a Bakkhánsnőkben pontosan a mindent átlátni kívánó, az állam rendjéből a Dionüszosz-kultuszt kitiltó stratégiát vezeti a teljes összeomlásig (Euripidész: Bakkhánsnők. Ford. Devecseri Gábor. In: Euripidész összes drámái. Európa Könyvkiadó, Bp., 1984).

9. „Ellentétben a misztériumokkal (i.e. eleusziszi misztériumok), a Dionüszosz-kultusz nem a polgári vallás meghosszabbítása. Általa a város hivatalosan elismeri egy olyan vallás létezését, amely sok szempontból elüt tőle, sőt ellene fordul, és szembeszegül vele. […] A kultusznak nem az a funkciója, hogy az emberi és társadalmi rendet jóváhagyja és megerősítse a szakralizáció által. Dionüszosz megkérdőjelezi, megtöri ezt a rendet; jelenlétével feltárja az állam olyan aspektusát, amely nem rendszerezett, stabil és meghatározott, hanem különös, felfoghatatlan és félrevezető.” Jean-Pierre Vernant: Mythe et religion en Grèce ancienne. Édition du Seuil, Paris, 1990. 91.

10. A. W. Pickard-Cambridge: Dramatic Festivals of Athens. Clarendon Press, Oxford, 1953. 58.

11. A darabok és előadásaik datálása, a forrásanyagok és azok megbízhatósága kimerítő téma, amellyel itt külön nem foglalkozom.

12. Jeffrey M. Hurwitt: i. m. 121.

13. Clifford Ashby: Classical Greek Theatre. New Views of an Old Subject. University of Iowa Press, Iowa City, 1999. 36–37.

14. A. W. Pickard-Cambridge: The Theatre of Dionysus in Athens. (TDA) Clarendon Press, Oxford, 1946. 12–13.

15. Clifford Ashby: i. m. 2, 16.

16. Uo. 2.

17. A. W. Pickard-Cambridge: TDA. 13.

18. Wilhelm Dörpfeld–Emil Reisch: Das griechische Theater: Beiträge zur Geschichte des Dionysos-Theaters in Athen und anderer griechischer Theater. Barth & von Hirst, Athens, 1896.

19. H. Bulle: Untersuchungen an griechischen Theatern. Munich, 1928.

20. Az auditórium és annak falai kivételével kutatta a Dionüszosz-színházat. Az ásatások nyomán megjelent könyv: Ernst R. Fiechter: Das Dionysos-Theater in Athen. In: Antike griechische Theater-bauten. V–VII. Stuttgart, 1935–1936.

21. A. W. Pickard-Cambridge: TDA. 7, 6. ábra.

22. Carlo Anti: Teatri greci arcaici da Minosse a Pericle. „Le Tre Venezie”, Padova, 1947.

23. Clifford Ashby: i. m. 24–40.

24. Carlo Anti: i. m. 185–219.

25. David Wiles: Greek Theatre Performance. An Introduction. Cambridge University Press, Cambridge, 2000. 47–61.

26. Rush Rehm: Greek Tragic Theatre. Routledge, London and New York, 1994. 33.

27. A periklészi újjáépítésről lásd A. W. Pickard-Cambridge: TDA. 15–29.

28. A periklészi újjáépítés hosszabb periódus eredménye; részletekben, folyamatosan újították fel a színházat, a környező épületeket, a földteraszt tartó és biztosító falakat – ezért pontos időpontokat nem lehet megállapítani, és az is könnyen elképzelhető, hogy a felújításokat Periklész i. e. 429-ben bekövetkezett halála után is folytatták, talán egészen i. e. 404-ig.

29. Jeffrey M. Hurwitt: i. m. 218.

30. Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz. (Ford. Trencsényi-Waldapfel Imre) In: Aiszkhülosz drámái. Európa Könyvkiadó, Bp., 1996.

31. Nicolaos C. Hourmouziades: Production and Imagination in Euripides. Form and Function of the Scenic Space. Athens, 1965. 109.



Korunk 2009 Január

2009. január 30., péntek

Reményik Sándor: Lefelé menet





Máté 17.

    1.

„Elváltozék…” Köntöse, mint a hó.
Olyan szép, hogy már-már félelmetes,
Mégis: a hegyen lakni Vele jó.

Maradni: örök fészket rakni volna jó.
De nem lehet. Már sáppad a csoda,
Az út megint a völgybe lehalad.

Jézus a völgyben is Jézus marad.
De jaj nekünk!
Akik a völgybe Vele lemegyünk,
Megszabadított szemű hegy-lakók
Csak egy-egy csoda-percig lehetünk.
Elfelejtjük az elsápadt csodát.
És lenn, a gomolygó völgyi borúban,
Az emberben, a szürke-szomorúban
Nem látjuk többé az Isten fiát.

    2.

Testvérem, társam, embernek fia.
Igaz: a hegyen nem maradhatunk.
Igaz: a völgyben más az alakunk,
Nekünk lényegünk, hogy szürkék vagyunk.
Botránkozásul vagyok neked én
És botránkozásul vagy te nekem,
Mégis: legyen nekünk vigasztalás,
Legyen nekünk elég a kegyelem:
Hogy láttuk egymás fényes arculatját,
Hogy láttuk egymást Vele – a Hegyen.

Kolozsvár, 1931. február 22.




Antik bölcsességek, aforizmák II.


11. Tanácsot adni könnyebb, mint kínt hordani. (Euripidész)

12. Semmi sem szeretetreméltóbb mint az erény. (Cicero)

13. A gyávaság senkit sem tett hallhatatlanná. (Sallustius)

14. Adj tüzedből lángot annak, aki kér (...) lásd el jó tanáccsal, aki arra vár. (Cicero)

15. Ha egyszerűségre szoktattad a tested, ne hencegj vele, s ha vizet iszol, ne mondd el minden alkalommal, hogy te csak vizet iszol. Ha edzeni akarod magad a küzdelmekre, magadban csináld, ne a kívülállók előtt. (Epiktétosz)

16. Gyorsan mosakszik valaki? Ne mondd rá, hogy rosszul, hanem csak azt, hogy gyorsan. Ha valaki sok bort iszik, ne mondd, hogy rosszul cselekszik, hanem csak azt, hogy sokat iszik. Mielőtt a szándékát megvizsgálod, honnan tudnád, hogy helytelenül cselekszik-e? Így nem fog veled előfordulni, hogy más lesz, amiről kézzelfogható észrevételeid származnak, és más, amit helyeselsz. (Epiktétosz)

17. Nincs törvény, mely mindenkinek elég kényelmes volna. (Livius)

18. Meg ne előzze sosem nyelved a gondolatot. (Erasmus)

19. Jobb a tisztes halál, mint a becstelen élet. (Tacitus)

20. Mély, és legszentebb figyelemmel nézd a gyerekkort. (Iuvenalis)

21. Életünk egy perc - mire jó a hajsza? (Horatius)


Szávai Attila: Aktuátor



Európaraszt

Olyan kávét tudsz főzni, mint a gőzkalapács, mondta Galkovics a feleségének, Galkovicsnénak, majd tovább hallgatott cigarettázva a konyhában. Az asszony egy pillanatra felnézett a szakácskönyvből, majd beleköpött a mosogatóba. Az idős ember szerint Galkovicsné kávét is csak szakácskönyvből tud főzni, hiába mondták neki többen a kocsmában, hogy a szakácskönyvekben, akármilyen sokoldalúak is, kávéról szó sincs, nyomokban sem.

Mikor eldöntötték, hogy egymáshoz mennek mint férj és feleség, Galkovics egyetlen kikötése volt, hogy a rövid távú tervek közt a megfelelő kávé megfőzésének elsajátítása áll, prió egy. Az idős ember szerint egy normális családot az olyan dolgok tartják össze (egymás közt szólva), mint többek közt a kávé. Nem ám a higgítós, hanem az igazi főzött, ami olyan erős, hogy a zacc kimarja a konyhában a döngölt földet. Továbbá Galkovics szerint az olyanok is kellenek a család összefogásához, hogy közösen elmenni a gyógyszertárba, együtt sírni, együtt nevetni, még ha az élet olyan is, mint egy zacskó szétköpködött tökmag. Aztán ezek mögött vannak az úgynevezett familiáris finomhangolások, úgymint részegen kukoricadarálás, családi verekedés a szüreti bálban.

A szüreti bálban már egyfajta hagyomány, hogy történjék bármi, a végén mindig savanyú a szőlő, valamin mindig összekap a Galkovics és a Galkovics Jolán született Rózsa Jolánka, 1964. 04. 02. Utóbbi azért fontos, mert Galkovics szerint lényeges, hogy ki mikor született, milyen csillagzat alatt rakták bele a világba a megboldogultat. Szerinte, ha valaki áprilisban született, az nem tud kávét főzni, igazi kávét. A Jolán ilyenkor persze hamar talál a Galkovicsoncsinálta ilyenre a világot, hogy legyen azért rajta reklamálnivaló, hogy ha újra magához hívja a világ elkövetőit az Úr, legyen miről csevegni, már ha szóba áll egyáltalán olyanokkal. És szerinte, Jolán szerint azért vannak teremtve a művészek, az írók, a költők, a festők és a részeg lakodalmas klarinétosok, hogy legyen egy réteg, akik látják szépen a hibákat. Az olyanokat, hogy csúszik a kuplung a menetrend szerinti járaton, megy neki az ilyen Galkovics-féle embertípus fejjel a konyhaszekrénynek, vagy éppen az ilyesmi forma Galkovics Jolánok vágják a kapát szépen a lábszárba, mikor részegen gyomlálják a kukoricást. kontratámadási felületet, ahogy mondani szokta, Isten is azért

A Jolán már elgondolta egyszer, miközben az egyik szüreti bálban mosta le magáról az elkent sminket – amit a férje kent szét egy fej felé irányított hurkás tepsivel –, hogy ezerszám mennek az ilyen Galkovicsok és Jolánok a dolgukra, mely dolgok valahol a kávéfőzés, a kerti munka, továbbá a disznóólak között vannak, hol ráncosra száradva a fészer oldalán, hol benne a langyos sárban a disznók alatt. Mennek-mennek, és egyszer csak el kell számolni, hogy mit is csinált az életben, mi volt a világ nettó haszna egy ilyen Jolánból vagy egy ilyen Galkovicsból. Ezt aztán az urával is megbeszélték. És kivételesen nem lett kislábasdobálás belőle, hanem az ügy a Galkovics fejébe is szöget ütött, beverte a tiplit, hogy ha a sors betekeri a csavart, legyen szép tartás, tartsa szépen Galkovics életének festményét, amit a sors festett mézzel, korommal, disznósárral, ipari gépzsírral, hogy a keretre is jutott. Ezeket így már a Galkovics gondolta el, miközben mosták a haját. Történt ugyanis, hogy a legutóbbi szüreti bál előtt fodrászhoz ment, ahogy azt a kocsmában mondta aztán, elege van már, hogy a Jolán késsel vágja az udvaron a haját. Szakember kell, ha európai hajat akar. Galkovics egy ideje elsősorban ötletszerűen hazafi volt, de hamar kiábrándult a mostani nemzetiességből, és azóta inkább európainak vallja magát: egy európai parasztnak, európarasztnak, ahogy büszkén mondani szokta.

A haját utoljára valamikor gyerekkorában vágta erre szakosodott szakember, de mivel az idei szüreti bál pont a huszadik, nem mehet el akármilyen fejjel. Mikor betért a helyi női fodrászatba, ahová más férfiak is jártak hajügyben, meglepetten tapasztalta, hogy egy vékonydongájú fiú a gyakornok, vagy mi, iskolás, hajipari tanonc. Szerinte az ilyen foglalkozások alapvetően női kezeket igényelnek, mely végtagok igazán tudják, mi a jó az ilyen vastag, cserzett európaraszti fejbőrnek. Meg is jegyezte, hogy szerinte nem jó, ha egy fiatal férfi női munkák felé torzul, mert ez vagy annak a jele, hogy elgörbült benne a szexuális hajlam, vagy valami olyan miatt van, amit ott hirtelen nem tudott Galkovics megfogalmazni, mondta is, hogy európaraszt ő, nem hivatali fogalmazó. Mikor kényelembe helyezte magát a hajmosószékben, még hátraszólt a tanulónak, hogy ha lehet, úgy mossa meg a haját, mint egy férfi. Kissé kivillant a tekintélyes hasán a szőrerdő, a női vendégek összemosolyogtak. Hajmosás közben arra gondolt Galkovics, hogy férfi utoljára akkor nyúlt ilyen közel hozzá, mikor apja kirángatta a homokozóból óvodáskorában, vagy amikor szintén gyerekkorában, egyetlenegyszer elmentek a közeli strandfürdőbe, és apja nevelési célzattal belökte a medencébe, hogy időben tessék megszokni a mély vizet...

Forrás: KAPU


C. G. Jung: Vallás-e az analitikus pszichológia?


"A tudattalan fölébredése napjaink sajátsága. A középkorban az emberek egészen mást értettek lélek alatt, s a tudattal azonosították. Még a tizennyolcadik században megszülető lélektan is egyenlőségjelet tett psziché és tudat közé.

Ha lett volna olyan speciális röntgenkészülék, amely képes lett volna feltérképezni a tudattalan állapotát két-háromszáz esztendővel ezelőtt, majd összevetni ezt a modern ember tudattalanjával, látnánk, milyen óriási a különbség. Elődünk tudattalanja békésen szunnyadozott, ezzel szemben a mai emberben felajzott és rendkívül éber. Ükapáink és szépapáink nem érezték annyira át, hogy lelkük van, mint manapság. A szendergő tudattalan benne foglaltatott a keresztény teoloógiában. Az így kialakított világnézet, világfelfogás egyetemes, és tökéletesen egyöntetű volt - nem maradt hely a kétely számára. Az embert a Mindenható teremtette, ezt még a verebek is csiripelték.

Mára azonban az archetipikus tartalmak, melyeket hajdanában az egyház magyarázatai vigyáztak, elszakadtak projekcióiktól, és fölkavarják a modern ember lelkének nyugalmát. Folyvást azt kérdezgetjük magunktól, hová tartunk, és miért. Az ezekhez a tartalmakhoz kötődő pszichikus energia soha nem volt még ilyen felkavaró; ezt nem lehet nem tudomásul vennünk. Első ízben derül fény a psziché eladdig rejtett rétegeire. Ezért virágzik annyi "izmus" körülöttünk.

Való igaz, ennek az energiának jó része a tudományba áramlik, a tudomány azonban újdonsült kultúrális termék, s nem elégíti ki az archetipikus igényeket. A jelenlegi lélektani helyzet példa nélkül való, s a korábbi tapasztalatok fényében tökéletesen rendhagyó. Mindez oda vezetett, hogy az ember tudatára ébredt saját lelkének...

...Jézus, mint tudjuk, leányanya gyermeke volt. Az ilyen fiút törvénytelennek, fattyúnak nevezik, s az előítéletes gondolkodás nem bocsátja meg az efféle hátrányos származást. A fattyú iszonyú kisebbrendűségi érzéseit nyilván kompenzálni fogja valamivel. Ezért vitte el Jézust a kísértő a pusztába, ahol megmutatta neki "a világ minden országát és azok dicsőségét" [Máté 4; Márk 1, 12-13; Lukács 4]. Találkozott hát legnagyobb ellenségével, a hatalom ördögével, de mivel fölismerte, képes volt nemet mondani neki. "Az én országom nem e világból való" [János 18, 36] - mondotta egy másik alkalommal. Mindazonáltal csak ország és királyság volt az. No, és emlékeznek-e a furcsa közjátékra, a Jeruzsálembe való diadalmas bevonulásra. A teljes csődre a kereszten ébredt rá Jézus, amidőn így kiáltott: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?" [Márk 15, 34]. Ha át akarják érezni e szavak teljes tragikumát, meg kell érteniük pontos jelentésüket: Krisztus rádöbbent, hogy egész élete, amelyet a legjobb meggyőződése szerint föláldozott az igazszág oltárán, nem egyéb illúziónál. Teljes őszinteséggel adta át magát az Atya eszméjének; becsületes kísérlet volt ez, mindamellett mégis csak kompenzáció. A kereszten cserbenhagyta küldetéstudata. Áldozatos, és teljes élete végül mégis elhozta számára a feltámadást.

Valamennyiünknek követnünk kell a példáját. Nekünk is kísérleteznünk és közben tévednünk kell. Be kell teljesítenünk saját látomásunkat az életről. Eközben bizonyára tévedni is fogunk. Ám aki nem téved, az nem is élt. Bizonyos mértékig úgy is fogalmazhatnék, hogy minden élet tévedés, hisz soha senki nem találta meg az igazságot. Ha így élünk, édestestvérünknek tudjuk Krisztust, s Isten valóban emberré válik számunkra. Ez talán borzasztó istenkáromlásként hangzik, pedig nem az. Mert csak ekkor látjuk annak Krisztust, ahogyan nyilván maga is szeretné, embertársnak, csak ekkor válik Isten emberré bennünk magunkban...

...Befejezésül egyetlen gondolattal búcsúzom önöktől, barátaim: menjenek végig az életen legjobb tudásuk szerint, vállalva a tévedések kockázatát, hisz az életet javítgatni kell, és néha tévedések árán juthatnak el az igazsághoz. Ekkor elmondhatják magukról, hogy Krisztushoz hasonlóan végigvitték a kísérletet. Legyenek tehát emberek, keressék a dolgok összefüggéseit, a megvilágosodást; állítsák fel hipotéziseiket, fogalmazzák meg életbölcseletüket. Ha így tesznek, elmondhatják, hogy a Szentlélek tovább él mindegyikük tudattalanjában, s Krisztus testvéreivé válnak."

Carl Gustav Jung


Forrás



2009. január 29., csütörtök

Ottlik Géza: Az utolsó mese


Volt egyszer egy elvarázsolt királyfi, aki egy tündérszép királykisasszony kezére pályázott. De csak úgy kaphatta meg, ha előbb legyőzi a hétfejű sárkányt, felépíti a kacsalábon forgó kastélyt, s felébreszti és megnevetteti a befalazott, alvó királykisaszszonyt. Sok-sok vesződség, kaland, hőstett, utazás és munka árán legyőzte hát a hétfejű sárkányt, felépítette a kacsalábon forgó kastélyt, és felébresztette az alvó királykisasszonyt. No, az mindjárt elmosolyodott, s megtartották a lakodalmat.

Aztán, hogy ez is véget ért, leültek egymással szemben, és mosolyogtak.

De eltelt egy nap, s még egy, még egy. Már az első is igen hosszú volt, mert sok órából állt, az órák meg sok percből, a percek sok másodpercből.

– Hát most mihez fogjunk? – kérdezte a királyfi.

– Most boldogok vagyunk – mondta a felesége.

– Igaz is.

De három nap múlva a királykisasszony szólalt meg.

– Mit is csinálunk most? – azt kérdi.

– Hát boldogok vagyunk – mondta az ura.

– Vagy úgy, persze.

Megint mosolyogtak egymásra egy napig, de akkor egyszerre felállt mind a kettő.

– No csak.

– Van egy ötletem – mondta a királyfi. – Befalazlak és elaltatlak megint.

– Jó!

– Lerombolom a kacsalábon forgó kastélyt, és föltámasztom a hétfejű sárkányt. Hogy újra legyen mit építenem, és legyen kit legyőznöm.

Neki is fogott mindjárt. Csakhogy ez nem volt már olyan egyszerű. Sem a sok vesződség, még több hőstett, sem kaland, jövés-menés árán sem bírta lerombolni a kastélyt – mert az mindig elfordult előle a kacsalábakon -, még kevésbé bírta helyére tenni a sárkány levágott hét fejét, s nem lehetett a királykisasszonyt sem befalazni, elaltatni többé. Teltek a napok, amikből hónapok lettek és rövid esztendők, s így küszködtek.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Ottlik Géza, 1945






Hogyan rontsd el gyermeked jövőjét?



  1. Kezdd el idejében gyermeked minden igényét teljesíteni! Így egyre inkább elhiszi, hogy a világ köteles őt kiszolgálni.

  2. Ha trágár szavakat beszél, ne vedd észre! Valahogy le kell vezetnie indulatait.
  3. Kíméld meg minden lelki neveléstől! Ezzel várj addig, amíg felnőtt nem lesz. Akkor aztán majd maga dönthet.
  4. Kíméld meg az erőlködéstől! Majd felnőtt korában törjön össze, amikor már kivédhetetlen problémákkal találkozik szembe.
  5. Kerüld a "rossz" szót vele szemben! Ez komplexusokat ébreszt benne. Ha majd aztán disznóságai miatt szembe kerül a környezetével, meg lesz arról győződve, hogy a társadalom üldözi őt.
  6. Szépen rakj rendbe, boronálj el mindent a gyermeked után: szétszórt szobát, konfliktust a tanárokkal, rossz jegyet, beírást, hiszen neki nyugalomra, megértésre van szüksége ahhoz, hogy fölkészüljön az életre, vagy az általad elképzelt egyetemre! Így majd megszokja, hogy a felelősséget mindig valaki más cipeli.
  7. Hadd olvasson el mindent, amit adnak neki, vagy ami a keze ügyébe kerül! Csak hadd gyönyörködjék lelke és szeme a ponyvában, pornóban. De ügyelj arra, hogy steril legyen az evőeszköz és ragyogó a kristálypohár! Hisz annyiféle fertőzés van manapság.
  8. Veszekedj feleségeddel/férjeddel mennél többet a gyermeked előtt! Így nem éri váratlanul a család felbomlása. Sőt, rájön arra, hogy egy feleség csak 10-20 évig használható.
  9. Adj annyi zsebpénzt a gyermekednek, amennyit kíván! Hadd szokjon hozzá, hogy boldog életet csak megfelelő mennyiségű pénzzel lehet élni.
  10. Ha a tanáraival vagy az elöljáróival összetűzésbe kerül, mindenképp állj az ő oldalára! Azok ugyanis előítélettel vannak gyermekeddel szemben. Így legalább rájön, hogy nincs egységes norma, erkölcs, tekintély. Ezeket magunk szabjuk meg.
  11. Taníts neki mást, mutass neki más példát, mint amit ott mutatnak, ahová magad küldted! Tökéletes erkölcsi skizofrén lesz belőle.
  12. Próbáld meg minden kívánságát kielégíteni! Egy idő múlva már ezt maga intézi el, ha kell, bármi áron.
  13. Ne vele töltsd az idődet, hanem keress mennél többet, hogy boldogabb életet élhessen, mint amit te éltél! Talál majd ő jobb társaságot a családodnál.
  14. Tanítsd meg helyezkedni! Az életben erre nagy szüksége lesz.
  15. Ha majd valóságos konfliktusba kerül, mentegesd magad: "Sohasem bírtam vele!"
  16. Készülj föl a gondokkal teli életre, mert ez biztosan bekövetkezik!

(Larry Christenson nyomán)




Bencés apátság romjai, Vértesszentkereszt


Mívesen faragott kövei igazi művészettörténeti csemegeként szolgálnak a román kor és a kora gótika építészeti emlékeit fürkészőknek. A Vértes erdőrengetegében vélhetően már a bencés szerzetesek megjelenése előtt korai templom állt, amely mellett csaknem kilencszáz évvel ezelőtt bencés kolostort és templomot építettek.

Apátság a Vértesben

galleries/Verteszent_nagytot_medium.jpgA monostor alapítási évszámát nem ismerjük, ám az ismert, hogy az épületekben 1146-ban már szerzetesek éltek. Az építkezéseket Vértesszentkereszten II. Ugrin püspök kezdte el a 12. század végén, és örököse, I. Miklós ispán fejezte be a 13. század első negyedében. Az építkezésen több műhely munkája tükröződik.

A 13. században a korai épületegyüttestől délre hatalmas méretű, gazdag szobrászati díszítésű háromhajós, keletelt, bazilikális elrendezésű román kori templom épült. Károly Róbert uralkodása idején a vidék királyi tulajdonba került, kedvelt vadászterületévé vált. Azokra az időkre tehető az apátság fénykora, amikor a kegyurai az uralkodók voltak.

Zsigmond király idején a Rozgonyi család szerezte meg a vértesi várakat (Gesztes, Vitány, Gerencsér, Essegvár, Tata ), és mint a területtel együttjáró jogokat, átvették és lettek a vértesi apátság kegyurai, ám az épületegyüttesre nem igen költöttek, állapota egyre inkább romlott.

galleries/Vertesszent_oszlop_medium.jpgA 15. század második felében már az Újlaki család a vértesi várak és birokok gazdája, valamint az apátság kegyurai. Egy 1475-ben keltezett, pápához írt levélben már az szerepel, hogy „a vértes-keresztúri bencés monostor épületei annyira megrongálódtak, hogy apátja nem mer benn tartózkodni, a jövedelem meg oly csekély, hogy két szerzetessel alig tudja magát eltartani s a roskadékos templomban alig mondanak évenként tíz misét, engedje át a pálos szerzeteseknek". A pápa engedélyezte a kérést, de változás nem történt.

I478-ban Mátyás király folyamodik IV. Sixtus pápához, hogy „az olyannyira elpusztult, hogy szinte földszínig rom (apátságot) a Fehérvár város falain kívül levő, Szent Margit tiszteletére emelt dominikánus kolostorba bekebelezhesse". Ez 1478-ban meg is történt, s az apátság Vérteskeresztúr néven került be a domonkos rend regisztrációs könyvébe. A török hódítás idején, miután 1543-ban török kézre került Tata, a kolostor szerzetesei is elmenekültek, az apátság lakatlanná vált.

1754-től a terület az Esterházy család birtokába kerül, ám ez a korszak az apátság megmaradt romjainak további pusztulását hozta. Köveit a vidék épülő templomaihoz, a bokodi tó, malom- és gátépítéséhez hordták el. Számos faragványt a csákvári emlékműbe és a tatai műromba építették be.

Építészeti értékek

galleries/Vertesszent_nagyto2t_medium.jpgA templom belső terét három pár pillér osztotta három hajóra. Különleges kialakítást kapott a főszentély: a szentélynégyszöget keletre egy nagyobb, az északi és déli oldalon egy-egy kisebb, alacsonyabb apszis bővíti. A templom építőanyaga a közelben bányászott sárgás színezetű keménymészkő. A falak öntöttfalas technikával, gondosan faragott kváder-burkolattal készültek. A boltozatok kialakításánál a bordák közti boltsüvegeket téglából rakták. Ugyancsak keménymészkőből készültek a templom gazdagon faragott részletei. A látványt a vörösmárvány elemek alkalmazása, padozat, kapuk, sírkövek fokozták.

A 13. századi szerzetesi templom építészeti megoldásaiban és részletképzésében kettősséget mutat. Az érett románkori stílust képviselik a figurális faragványok: bűnbeesés, szerzetes, Krisztus-fej ábrázolása, az állatalakos frízek, a kapuoroszlánok, illetve olyan ornamentális formák mint az akantuszos oszlopfők, palmettás indák és szalagok. Ugyanakkor megjelennek az épületen a le-de France-ból, Burgundiából közvetített koragótikus elemek: a nyolcszögletes pillérek, boltozatformák, bimbós oszlopfők, a hajó ívsoros párkánya.

galleries/Vertesszent_oldalhoml_medium.jpgA két román kori templom között helyezkedett el a 13. századi kolostor, amely nem szabályos kolostorformát mutat, négyszögbe zárt kerengővel, hanem egy keleti és egy nyugati szárnyból állt, amelyeket zárófal kötött össze. A kolostor durván megmunkált kövekből épült fel, a fontosabb részletekhez használtak szépen faragott köveket. A helyiségek a hagyományos sorrendben követték egymást: sekrestye, káptalanterem, gyülekező terem, nappali.

A nyugati oldalon a korai kolostor falait is felhasználva, egészen az előcsarnok faláig húzódó épületszárnyat alakítottak ki, itt a refektórium (ebédlő) és a konyha kapott helyet. Az l330-40-es évektől az új szerzetesi templomba temetkezett a kegyúri család. A templombelső egész területén egyszerű-, az előcsarnokban, valamint a déli kerengő folyosó alsó rétegeiben téglakeretes sírok voltak.

A dominikánusok építkezései


A 15. század első évtizedeiben még jelentős az apátság, a század második felére azonban lehanyatlott, a kolostor falai leromlottak, csak egy-két szerzetes élt köztük. A fehérvári Szent Margit dominikánus kolostorral történt egyesítésről 1478. július 15-én kelt az oklevél. A beköltöző új rend tagjainak fő feladata volt, hogy életet vigyenek az elhagyatott falak közé. A meginduló építkezést a szerénység és a rendelkezésre álló építőanyagok mind gazdaságosabb felhasználása jellemezte.

A dominikánusok rendjük szabályainak megfelelő építkezésekre törekedtek, de helyzetüket Vértesszentkereszten erősen megszabták a már meglevő épületek. A 12. századi templom szakrális használata megszűnt. A plébánia funkciókat a nagy templom vette át, ahol a világi hívek elkülönítésére rekesztővel választották el a hajó terét a szentélytől. A l480-as években a kolostort is átépítették.

A belső négyszögű udvar körül építették ki a kerengőfolyosókat, a keleti szárny egy kápolnával bővült, melybe használójának, a priornak szobájából nyílt a bejárat. A nyugati kolostorszárnyat lebontották, az itteni helyiségek funkcióit az új északi szárny helyiségei vették át. A lebontott épület anyagát felhasználva nyári és téli refektórium és konyha épült. A dominikánusok elmélyült tanulmányokat folytattak, ezért minden szerzetes számára önálló cellát alakítottak ki. A vértesi kolostorban a cellasor és a könyvtár az emeleten kapott helyet.

A 16. század első negyedében még kisebb átalakításokat végeztek a kolostoron (kerengő átépítése, bejáratok, burkolat), amit a reneszánsz faragott részletek is jeleznek. A török hódoltság idején a szerzetesi élet végleg megszűnt az apátságban.

Régészeti feltárások, rekonstrukció


galleries/Vértesszent_állo.jpgRomán kori építészet kiemelkedő emlékére a Vértes hegység egyik magaslatára épült bencés, később dominikánus apátság maradványaira Rómer Flóris figyelt fel a 20. században. Kisebb kutatások 1940-ben, Lux Géza vezetésével indultak, majd 1964-71 között és a 80-as években nagyobb régészeti feltárásokra is került sor.

Feltárták a 13. századi templom romjaitól északra lévő 12. századi, egyenes záródású apátsági templomot, valamint a később épült templom közti területen több periódusban kiépült kolostor maradványait. Az ásatások során nagy számban előkerült kőfaragványok segítséget nyújtottak az apátság építéstörténetének rekonstruálásához.

Ehhez nagy segítséget jelentett, hogy a 18. században gondos kezek egy-egy gödörbe elrejtették a kapuk legszebb faragványait. Így a 20. században Sedlmayr János építésznek sikerült a kapukat rekonstruálnia.

A kolostor helyreállítási munkái több évtizede folynak. A régészeti leletanyagból, faragott kövekből ízelítőt kaphat a látogató a Tata vár picehelyiségében, a Kuny Domokos Múzeum állandó kiállításán, valamint az Esterházy család egykori uradalmában létesített angolkertben, a táj parkhoz tartozó műromban.


Megközelíthetőség


A terület ma közigazgatásilag Oroszlány városához tartozik. A város délnyugati részéről Pusztavám felé induló aszfaltúton haladva, az országutat áthidaló szénszállító szalag pillére után leparkolva, pár száz méter hosszú erdei ösvényen haladva érünk fel a bencés apátság romjaihoz.

Forrás: Műemlékek Nemzeti Gondnoksága