Balanyi György: Magyar szentek, szentéletű magyarok V.

Egyéb középkori szentjeink

Ha már a királyi család szentéletű tagjai közt is ilyen nagy számmal akadtak, akik egyáltalában nem, vagy csak nagyon későn, esetleg századokkal haláluk után nyerték el a hivatalos jóváhagyást, természetesen még többször ismétlődött meg ez az eset nem királyi származású szentjeinknél és boldogjainknál. Nem messze járunk az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy egyik kezünk ujjain össze tudjuk számlálni azon jámborainkat, akiknek neve az elismerés külső jeléül belekerült a római martirológiumba. Igazán elmondhatjuk a római költővel: Rari nantes in gurgite vasto. Lám a kereszténység kezdő korából a már említetteken kívül mindössze Szent Adalbert (Béla), Querfurti Szent Bruno és Szent Asztrik (Anastasius?) nevét emelhetjük ki. Egyikük sem magyar földön született, de a magyar lélek megszentelése érdekében kifejtett hősies erőfeszítésével mindegyikük megérdemelte, hogy a magyar szentek galériájában is helyet kapjon neve: Adalbert mint az esztergomi egyházmegye patronusa, Bruno mint a tiszántúli ,,fekete magyarok'' térítő apostola és végül Asztrik mint a szent korona hozója.
Még szánalmasabb képet mutat vegyesházi királyaink kora. Mert íme, a több mint kétszáz esztendőt felölelő korszak mindössze két olyan szentéletű főpapot tud felmutatni, akiknek kultuszát legalább utólag szentesítette az Egyház: a traui születésű dalmata Gazotti (Casotti, Kazotics) Ágostont és az olasz Dominici Jánost. Az előbbi eredetileg domonkosrendi szerzetes volt, majd korábbi rendtársának, XI. Benedek pápának kinevezéséből zágrábi püspök lett s végül mint nocerai püspök halt meg (1323. augusztus 8.). Nagyon sokat fáradt rendje és egyházmegyéje reformja érdekében. Igazi mintaszerzetes volt és a szerzetesi szegénységről püspök korában sem feledkezett meg. XI. Kelemen pápa 1702-ben Horvátország, Dalmácia és a nocerai püspökség területére engedélyezte tiszteletét.
Dominici János mint dominikánus szerzetes szintén nagyon sokat dolgozott rendje megreformálása érdekében. A nagy egyházszakadás idején teljes meggyőződéssel a törvényes pápa, XII. Gergely oldalára állott. A pápa a raguzai érsekséggel és bíborossággal jutalmazta a buzgó szerzetes ragaszkodó hűségét. A konstanzi zsinat befejezése után V. Márton pápa Magyarországba és Csehországba küldötte legátusnak a huszita zavargások lecsendesítése céljából. Mielőtt azonban célját elérte volna, Budán súlyosan megbetegedett és hamarosan meghalt (1419. június 8.). Érdemes megemlítenünk, hogy holtában nem rendtársainál, hanem a pálosok budaszentlőrinci kolostorában kívánt eltemetkezni azzal az érdekes megokolással hogy ott virágzik a jámborság és a szerzetesi fegyelem. XVI. Gergely pápa 1832-ben eresítette meg kultuszát.
Gazotti Ágoston és Dominici János után ismét két, sőt háromszáz esztendeig kellett újabb magyar szentek, illetve boldogok feltűnésére várnunk. Ezek a ,,szentéletű és keserves halálú'' kassai vértanúk voltak. Ismeretes, hogy Bethlen Gábor első felkelése alkalmával Rákóczi György vad hajdúi Kassán órákig tartó kegyetlen kínzások után megölték a horvát Kőrösy Márk esztergomi kanonokot, a lengyel születésű Grodecz Menyhért és a törzsökös magyar Pongrác István jezsuita atyákat. A vértanúk szennygödörből kiemelt holttestét előbb a sebesi templomban, majd később a nagyszombati klarissza szüzek, illetve ezek feloszlatása után az orsolya szüzek templomában helyezték végső nyugalomra. X. Szent Pius pápa 1905. január 15-én boldoggá nyilvánította őket.

Ezzel le is zárhatjuk hivatalos elismerést nyert szentjeink, illetve boldogjaink sorát. Igaz, hogy a magyar hagiográfiák még legalább háromszor ennyinek nevét tudják felsorolni. Nagy igyekezetükben azonban nincsen köszönet. Legnagyobb bajuk tökéletes kritikátlanságuk: szinte kizárólag olyan szenteknek, jobbára vértanúknak nevét sorolják fel, akik századokkal őseink bejövetele előtt és hozzá a szó legtágabb értelmében vett magyar imperium területén éltek és haltak, akiknek tehát semmi kapcsolata nem volt és nem is lehetett a történeti magyarsággal; vagy pedig olyanokét, akiknek homlokára kizárólag a népi áhítat fonta a szentség aureoláját. Szép számmal akadnak közöttük olyanok is, akiknek alakját merőben a legendás képzelődés szôtte ki. Pl. Szent Orsolyának és tizenegyezer vértanútársának neve valószínűleg azon a címen került bele a magyar szentek jegyzékébe, mert római zarándokútjukból visszatérőben Kölnnél állítólag a hunok gyilkolták le őket. Még különösebb Adorján püspök esete. Ő állítólag magyar királyi családból származott és társaival már idehaza sokat fáradt a keresztény hit terjesztése érdekében. Később, a IX. század derekán (?) 6600-ad magával Skóciába vándorolt és ott még nagyobb eredménnyel munkált a piktek megtérítésén, mígnem társaival együtt az Angliát pusztító pogány dánok kegyetlenkedéseinek esett áldozatául.

Mindent összevéve tehát mi magyarok szentek dolgában nagyon szűkösen vagyunk elbocsátva; mindenesetre szűkösebben, mint közelebbi és távolabbi szomszédaink legtöbbje. Ez annál feltűnőbb dolog, mivel nem szükségképpen van így. Nekünk ugyanis vallási és erkölcsi tekintetben legalább a XII. század elejétől kezdve fej-fej mellett kellett volna haladnunk szomszédainkkal. Hiszen köztudomású, hogy a keresztény vallás Szent László királyunk érdeméből a XI. század végére nálunk is éppúgy nemzeti intézménnyé, életelvvé izmosodott, mint szomszédainknál. Legjobb bizonyíték erre, hogy egyházi intézmények dolgában állandóan lépést tartottunk velük. Hierarchiánk az országhatárok tágulásának arányában folyvást bővült s utoljára, az Anjou-kor végéig öt érsekségre és huszonhét püspökségre növekedett. A püspökségek legtöbbjének bőven voltak plébániáik és más egyházi intézményeik. Döntő bizonyítékul szolgálnak ebben a tekintetben az Anjou-korban nálunk megfordult pápai tizedszedők nyomtatásban is megjelent jegyzékei, melyekből kiderül, hogy Magyarország alig három emberöltővel a tatárjárás szörnyű pusztításai után jobban és egyenletesebben el volt látva plébániákkal, mint, mondjuk, a XX. század elején.
Ugyanez volt a helyzet a szerzetesrendek tekintetében is. A középkor végére Magyarország éppúgy benépesült a legkülönbözőbb célú és alapítású rendekkel, mint Nyugat bármelyik más országa. A monasztikus rendek után az ágostonos kanonokok és remeték éppoly szíves fogadtatásban és meleg felkarolásban részesültek, mint később a kolduló -- és a lovagrendek. De a babért mégis a magyar alapítású pálos szerzetesek vitték el. Remete Szent Pál fiai ugyanis a középkor végéig nem kevesebb, mint 131 kolostorral hintették tele a magyar imperium helyeit, lankáit és lapályait. És becsületükre legyen mondva, a derék szerzetesek nemcsak szám, hanem fegyelem dolgában is az elsők voltak. Ismeretes Kapisztránói Szent János mondása: ,,Aki szenteket akar látni, menjen Nosztrára a pálosok kolostorába''. Kiegészítésül még hozzá kell tennünk, hogy a szerzetesrendek megoszlásában ugyanolyan változatosság és egyenletesség észlelhető, mint a plébániákéban. Ha a Dunántúl és a Felvidék némi előnnyel indult is, az egyes országtájak közt távolról sem mutatkoztak azok a különbségek, melyek még a huszadik század küszöbén is megállapíthatók voltak.

Példaként hivatkozunk a népek országútján fekvő s következésképpen ezer támadásnak és ezer pusztulásnak kitett csanádi egyházmegyére. Az egyházmegye múltjának fáradhatatlan szorgalmú kutatója, Juhász Kálmán, hét bencés, két cisztercita apátság, négy prépostság és tizenkét közelebbről meg nem határozható szerzetesi közösség fennállását mutatta ki a püspökség mai területén. Azután ott van a jellegzetesen alföldi fekvésű és színmagyar lakosságú Szeged példája. Domonkos és két ferences -- konventuális és obszervans -- kolostoráról már régóta tudunk. újabb időben azonban kétségtelen megállapítást nyert az is, hogy legalább a tatárjárást közvetlenül megelőzött évtizedekben bencés apátság is állott a város falai közt. Még több adat szól a premontrei apácák működéséről, mely különösen a késői középkor szellemi életében hagyott maga után maradandó nyomokat (Lányi-, Szegedi- és Pozsonyi kódex). Sőt nem egészen megbízható adatok szerint az alsóvárosi Szent Péter plébániatemplom is szerzeteseknek, a johannita lovagoknak köszönhette megalapítását. Debrecenben a két nagy koldulórend, a domonkosok és ferencesek mellett a közös födél alatt, de fogadalmak nélkül élő világi ferences nővérek, ismertebb nevükön beginák, vagy szesztrák is otthonosak voltak. Még gazdagabb volt szerzetesi intézményekben a hitújítás óta színprotestánsnak számító Sárospatak: ferences -- előbb konventuális, később obszervans -- - kolostora mellett ágostonos remete, ferences klarissza kolostorral és begina- teleppel is rendelkezett.

A szerzetesség mellett az életszentség másik kitűnő nevelő iskolája, a remeteség, szintén korán feltűnt Magyarország területén. Első képviselőivel már Szent István korában találkozunk (Günther, András, Benedek). Igazi tömegmozgalommá azonban csak a XII. és XIII. század fordulóján bontakozott ki. Különösen a Patacsi hegy tájéka, a Tihanyi félsziget és a Pilis ősvadonja népesült be sűrűn remetékkel. De mint a bibliafordító Báthory László példája mutatja, a budai hegyek barlangjainak még a középkor alkonyán is megvoltak a maguk remetéi.
A mondottak alapján tehát bátran állíthatjuk, hogy a magyar középkor hitélet dolgában semmivel sem állott mögötte a nyugati nemzetek középkorának. A mélységes hit, a bensőséges áhítat a szamaritánus emberbaráti szeretet, a kemény lemondás és vezeklés a középkori magyar katolicizmus arculatán éppoly jól felismerhető vonások voltak, mint akár az olaszén, vagy a franciáén. Legalább a XII. századtól kezdve nálunk is nagy számmal akadtak emberek: férfiak és nők, egyháziak és világiak, farangúak és közrendűek, akik hősi fokon gyakorolták a keresztény erényeket. Más szóval magyar földön is teremtek hősök és szentek, aszkéták és Istenbe temetkezett misztikus lelkek. Példaként említhetjük Gyöngyösi Gergely középkori pálos krónikáját, mely tucatszámra sorolja elénk a szentéletű pálos barátokat. De ugyanezt a benyomást nyerjük a hazai domonkosok és ferencesek középkori történetének tanulmányozásából is.

Forrás: Polczer Porta