Ha helyzet van

Szávai Attila írása

A falu kultúrházában nyugdíjas-találkozó zajlik.

A falu lélekszámához képest meglepően sok a nyugdíjas és a munkanélküli. A fiatalabb generációk kistartoltak a szélrózsa minden irányába, de mivel a völgyben, ahol a falu fekszik, más kiút nincsen, csak a szomszéd város gyárai, ott próbálnak intézni valami életszerűt. A falu szociológiai tekintetben zsákfalu, a benne csordogáló élet a sors és a végzet tekintetében zsákbamacska. Bezzeg a szomszéd város… Az üzemekben és gyártelepeken virul a vitalitás, vastag lehetőség, vastag olajszag és szuszogó-pufogó zajok. Évtizedek óta folyik a családok iparosítása, a panelbe rakott indusztrializált famíliák aztán lassan visszaszivárognak a faluba. Mármint a család öregjei, akikre már nincs szüksége az iparvállalatoknak és az igazgatósági szabályrendeleteknek. A város gazdag, tele van betonnal, a falu szegény, és tele van vályoggal. A város boltjaiban árukészlet várja a vásárlókat, a faluban a vásárlók várnak árukészletre. Amikor aztán megérkezik az árukészlet, nem győzik az eladók a munkát. Jobb években volt, mikor már a teherautó platójáról árulták a jobb árú mosógépeket és porszívókat. Be se vitték a boltba. Az emberek meg egymást taposták. Rég volt már ilyen. Amióta beköltözött a kínai ember a fiatal barátnőjével, és boltot indított, azóta kissé felborult a már évtizedekkel ezelőtt kialakult hagyomány a szükség és hiány harmóniája között. Az emberek megszokták már, hogy nincs semmi. Olyannyira elfogadták, hogy már nem is nagyon tetszik nekik, ha van valami. Ha helyzet van. Pedig helyzet az van mindig.

Most éppen a kultúrházas nyugdíjas-találkozó a helyzet. Az öregek inkább megszokásból mennek el az ilyenekre, nem azért, mert sok kedvük van. Vagy ahogy a nagyobb fantáziával megáldott helyi ifjak mondják: múmiatalálkozó. És jót röhögnek rajta. A helyzeten. Egyes nem elvándorolt falubéli fiatal szemében szolid őrület figyelhető meg, mikor röhögve kimondja, hogy múmiatalálkozó. Béla is ilyen. Próbálja viselni a minimalizált kereseti lehetőségeket. Béla furcsa ember. Talán az bonyolította meg Béla lelkivilágát, hogy nem ment el a városba valami élethez hasonlót intézni, inkább itt maradt munka és pénz nélkül, csak a baromfik meg a kert, szociális segély és néha fusimunka. Legtöbbször az építőiparban. Meg persze a ház körüli teendők, a gyónástól a krumpliültetésen át a lerészegedésig. Egyszer meg is csinálta ezt a szériát. Aztán napokig rosszul aludt.

Néhány fiatal itt maradt a faluban. Talán szolidaritásból, talán gyávaságból, esetleg lelkiismereti és vallási okok miatt. Jó itt nekik. Pénz nincs, viszont tennivaló mindig akad. A kocsmában néha hangosan verekszenek. Általában akkor, mikor néhány napot a faluban van a búcsús karaván a céllövöldével, ipari körhintával és medvecukorral. Ilyenkor néhány napig vastagon megtölti a völgyet a torzra hangosított „moderntóking”. És az ifjak maradéktalanul boldogok és büszkék falujukra, ahol az élet ekkora mértékű túlcsordulása megeshet, mint az évenként egyszer lezajló búcsú. A búcsú után a fél falu másnapos napokig, az utcán sok a sápadt ember. A „sápadékok”, ahogy a bő szellemű Béla és a helyi ifjak mondani szokták.

Ami a beszédtémákat illeti, az évenkénti búcsú persze a falu minden valamirevaló társas tömegegyüttléte alkalmával előkelő helyen szerepel. Így van most is a nyugdíjas-találkozón. A kultúrház deszkaszínpadán valami szintetizátoros fickó produkálja a vendéglátós zenei tömeghisztériák slágereit, krémjét és legjavát. Nagy túlzásokkal, énekel. A táncparketten idős párok táncolnak valami nehezen megfogalmazható stílben, amely valahol a csárdás, a szatmári néptánc és a dzsesszbalett nyugdíjas változata között keresendő. A hosszú asztalsor végén vidám társaság ül, és fogyasztja maradékait a sült húsoknak és sajtos pogácsáknak. Savanyú fröccsöt isznak hozzá, a szakszerűtlenül, viszont nagy lelkesedéssel előállított fehérborból. Az idős urak, szakmáikat tekintve, színes repertoárt bírnak: a sánta orgonaépítő, a kövér bányaács és a micisapkás huzalgyári munkás (ahogy mondani szokták) megitták már a fröccsük javát. Persze a búcsúról beszélnek. Mi másról. Az orgonaépítő éppen azt meséli, mikor a részeg díjlovarnő levizelte a kocsma melletti bokrokat, mert azt hitte, elveszett lova így megtalálja majd. A ló persze nem találta meg, mivel az állat évekkel ezelőtt kihalta magát a világból. A díjlovarnő nem bírta feldolgozni a tragédiát, és kissé bele is őrült a dologba. Rendszeresen jár kezelésekre.

Mindhárman könnyesre röhögik magukat, aztán a bányaács elindul megkeresni asszonyát, mert éppen valami lassút játszik a szintetizátoros fickó, és a bányaácsok szeretik a lassú zenéket.

Forrás: KAPU