Beszélgetés Lóránt Attilával, az Eltűnőfélben levő Kultúrák Egyesületének alapítójával.

“Küldetésünknek tartjuk azon kultúráknak, népeknek, kisebbségeknek művészi szintű dokumentálását, melyeknek jövője bizonytalan. Akik a felgyorsult idővel versenyezve elhagyják vizuális kultúrájukat, elveszítik gyökereiket, és lassanként behódolnak a globalizációval terjedő technokrata világnak.
A megszerzett tudás megőrzése és közzététele érdekében készítünk könyveket, dokumentumfilmeket, audio és multimédia cd-ket, DVD-ket, rendezünk kiállításokat, tartunk előadásokat, szakmai cikkeket jelentetünk meg és archívumot hozunk létre.
Az „Eltűnő-félben” Lévő Kultúrák Egyesület egy non-profit szervezet, aminek fő tevékenysége a magas színvonalú vizuális dokumentációk létrehozása.

Az alapítvány első küldetése a Nilo-Hamita népek (Turkana, Maszáj, Szamburu) és a Szuahéli partvidéken élők kultúrájának megörökítését tűzte ki célul. A munka két éve alatt 3 expedíciót vezettünk. Ezen expedíciók alatt számos megfigyelést jegyeztünk le, rengeteg, ritkán látható eseményt dokumentáltunk, amelyekből egy Turkana csoport esküvőjének fényképezése volt az egyik legizgalmasabb feladat. A küldetés eredményét a 2003 év végén megjelent 240 oldalas könyv tartalmazza, melyben rengeteg fotó, rajzok és térképek is találhatóak az afrikai népek kultúrájáról. A könyv szerzője és fotográfusa Lóránt Attila. (Kelet-afrika, több, mint safari, Alexandra Kiadó 2003). Az elkészült anyagból kiállítások, publikációk és előadások is születtek.

Az eltűnő félben lévő kultúrák egyesülete öt különböző dél-amerikai országban hat sikeres expedíciót fejezett be 2003 és 2006 között. A munka az ősi indián kultúrák megőrzésére irányult Bolívia, Brazília, Ecuador, Peru és Venezuela területén. Az esőerdőkben az Enavene Nave, a Huaorani, a Kamaiura, a Machiguenga, a Matuxi, a Panare, a Tsachilaés a Yanomami törzsekkel, népekkel kerültünk kapcsolatba, az Andokban pedig az Arque, a Huaraz, a La Raya, a Mollo, az Oyacasi, a Paukartambo, a Potosi, a Queros, a Tapacari, a Tarabuco és az Uros kulturális körzetekben jártunk. Expedícióink eredményeit pedig a National Geographic által kiadott 312 oldalas könyv foglalja össze. A könyv szerzője és fotográfusa Lóránt Attila. (Indiánok az Amazonas mentén és az Andokban, National Geographic 2006) Ugyancsak a National Geographic jóvoltából jelent meg 2006 szeptemberében egy 20 oldalas cikk az Enawene Nave indiánokról.

National Geographic: Indiánok az Amazonas mentén és az Andokban.”

Amazonas

Mikor azt mondjuk; Amazonas, nem csak a 6275 km hosszú folyó közvetlen környezetére gondolunk, hanem a folyó teljes gyűjtőmedencéjére. A terület megközelítőleg 6 000 000 km2, aminek 99% át még a 19. század végén is egybefüggő erdőségek borították. Valaha, ezeken a területeken elszórva élt, az eredetileg több ezer indián nép. Ma a kiterjedt erdőségek részben a letűnt kultúrák maradványait rejtik, de ugyanakkor ma is élő kultúrák hirdetik milyen szép is a Föld, míg sokszínű és változatos. Az erdőségekben élő indiánok 1500 körül hatmillión lehettek, számuk ma csak 400 000 körüli. Nagyon kicsi szám ez egy Európához mérhető nagyságú területen. Egyes becslések szerint az első európaiak megérkezése utáni 150 esztendőben az indián őslakosság 90%-a pusztult el különféle betegségekben, járványokban. A 16, században az őslakosok által beszélt nyelvek számát 1300-nál is többre becsülték. Napjainkban, az említett nyelvekből kevesebb, mint 160 létezik, amiknek harmadát kevesebb, mint 200 ember beszéli. Az itt élő népcsoportoknak otthont adó erdőkből évente (körülbelül) 13,7 millió hektárnyi területet vágnak ki, égetnek fel.

Azok a kultúrák, amelyeket ma a hegyek között találunk, sajátságos módon alakultak ki. Az Inka Birodalom előtt itt élő népeket az Inka uralkodó egyféle etnikai hovatartozáson alapuló kasztrendszerbe rendezte, ahol meghatározta az egyes csoportok feladatait, munkáját, társadalmi helyzetét, de még a hajviseletét, fülbevaló stílusát is. Ugyanakkor birodalmi nyelvként elterjesztette a Kecsuát és létrehozta a nyomokban még ma is létező inka közigazgatási rendszert. A Spanyol hódítók megérkezésével a kialakult kasztrendszer talán még jobban rögzült, és egy újabb meghatározó elem keveredett a már eddig is érdekes kavalkádhoz, a katolicizmus. A katolicizmust szinkretikusan beépítő indián kultúra elég erős ahhoz, hogy a külső felületen kereszténynek látszó hitvilágukat a mai napig őrizzék. Az Andok mai katolikus vallási szokásaiban, ünnepeiben mindenütt fellelhetők az ősi (olykor inka idők előtti) tradíciók, érdekes keveréket képezve, a két (hit)-világ határán.

A számunkra ma tradicionális öltözékként ismert ruházatok, területi sajátosságok nagyban köszönhetők a spanyol Alkirályi, (Francisco de Toledo) intézkedéseknek. Betiltották az őshonos identitás legfontosabb elemeit, a rituálékban, és az öltözködésben. Az alkirály ugyanakkor elrendelte, hogy az indián falvakban olyan viseletet hordjanak, ami nem emlékeztet az Inka Birodalom idejére, viszont megkülönbözteti az egyes vidékeket. Így terjedt el a poncsó, a füles sapka, a kalap és a bő szoknya.

Népszabadság online: Az elmúlt időszakban hat hosszabb expedíciót tett Dél-Amerikában Lóránt Attila. Járt Peruban, Brazíliában, Ecuadorban, Kolumbiában és Venezuelában. Az utazások helyszíni élményanyagát könyvtárak átolvasásával, a helyszínt kiválóan ismerő antropológusok tanulmányainak átböngészésével egészíti ki. Az általa elnökölt "Eltűnőfélben Lévő Kultúrák Egyesület" 2002-ben éppen azzal a céllal jött létre, hogy ismeretlen, kis létszámú népek hagyományait magyar nyelven, művészi és tudományos igénnyel dokumentálja.

Az Amazonas és az Andok indián törzsei a XXI. században címet viselő vállalkozás felderítő útjaként Lóránt Attila 2003 novemberében Ecuadorban járt. Akkor épp a Yale Egyetem egyik kutatójával barangolt a dzsungelben - így jutottak közösen a mindössze 1300 fős huaorani törzshöz. Az utolsó pillanatban rögzíthették egy minden bizonnyal hamarosan végérvényesen felbomló csoport életét. Attila úgy mondja: fotográfiákkal örökítették meg az elmúló jelent a jövőnek. Az expedíciók sora 2004 májusában folytatódott - és majdnem azonnal véget is ért. Az Ecuador fővárosából, Quitóból induló repülőgép, fedélzetén Attilával, lezuhant. A baleset szerencsére nem volt végzetes, a fiatalember túlélte, s bár akkor a huaorani indiánokhoz már nem jutott el, talált még két hasonló sorsú csoportot. Tavaly Venezuela és Kolumbia határán a kábítószer-kereskedelemben is érdekelt gerillák fogságába esett. A fegyveresek ki akarták végezni az amerikai kémnek hitt magyart, pusztán azért, mert volt nála egy helymeghatározásra használt GPS-készülék. Felszerelésének egy részét odahagyva, elkötött egy motorcsónakot, s így menekült meg akciófilmbe illő jelenetek közepette. Mivel belelátott abba, hogy mi folyik a két említett ország határán, hogy miként kerül át a túloldalra a venezuelai kőolaj, a másikra pedig a kábítószer, a Guardia Nacional helyi parancsnoka nem sokkal később kommandósokkal fogatta el a magyar fiút. Lóránt Attila egy ott dolgozó kubai orvos segítségével üzent haza, hogy baj van. Nagy baj. Itt most nem részletezhető diplomáciai erőfeszítéseknek köszönhette, hogy végül elengedték.

Egyik legfrissebb élménye Brazíliához fűződik. Az Amazonastól délre, nyugat Brazília nehezen megközelíthető részén él a négyszáz fős Enawene Nawe nevű törzs. Dunántúlnyi térség az övék, amit egyre nehezebben tudnak megvédeni a telepesek elől. Védekeznek, ahogy tudnak, nyilakkal támadnak a betolakodókra, mindenáron meg akarják őrizni a függetlenségüket és érintetlenségüket. Ez utóbbi azonban már a múlté. A néhány évvel ezelőtt még kőkorszaki körülmények között élő emberek ma már vasból készült szerszámokat használnak. Hagyományos színvilágukat, ruházatukat, testfestésüket, kultúrájukat egyre jobban befolyásolja a nyugati típusú kultúra, még ha annak követei a törzs érdekében jönnek is. A csoportot például az OPAN nevű nemzetközi humanitárius szervezet - amely gyógyszereket hoz ide, és orvoshoz viszi a betegeket - segítségével érte el Lóránt Attila. Érkezésekor másfél száz felfegyverzett férfi várta a parton. Sokáig tartott mire meggyőzte a törzs harcias tagjait, hogy a fotói a közösség fennmaradását segíthetik. A közösség lakóházai negyven-ötven méter hosszú épületek, amelyekben átlagosan negyven-ötven ember él. A szakrális házuk speciális titkok őrzője. Itt tartják például azokat a hangszereket, amelyeket a nők a hagyományok szerint nem láthatnak, nem érinthetnek, nem hallhatnak.A nagycsaládok, pontosabban klánok meghatározzák, hogy ki kivel létesíthet párkapcsolatot. Már jó előre tisztáznak mindent, így a négy-öt éves gyerekek is tudják, hogy felnőve ki lesz majd a partnerük. A kizárólag halat fogyasztó nép fennmaradását a civilizáció fenyegeti. A lakóhelyük folyóinak forrásvidékén a szójatermesztők vegyszerezik földjeiket. Innen a folyókba mosódnak a hatóanyagok, amelyek miatt csökken a halállomány.Az őslakosok tudnak a külvilágról, de nem tetszik nekik, és nem kérnek belőle. Nekik inkább a saját világuk a fontos. Ám ez a "belső" világ is változik. Lóránt Attila attól tart, hogy itt is ugyanaz történik majd, mint másutt. Tolldíszeiket eladják, nem festik tovább a testüket, nem tetoválnak, pólót hordanak, nyílvesszőik helyett modern fegyvereket vásárolnak.

Forrás: Antenna magazin:

Lóránt Attila 36 éves, hétéves kora óta fest, rajzol. A végzettsége festő, Párizsban tanult festészetet. Miután onnan visszatért, videografikával és komputeranimációval kezdett foglalkozni. 12 évvel ezelőtt alapította a Post Edison nevű, videografikákat és speciális effektusokkal készítő céget. A mára a szakmában komoly hírnévre szert tett, számos nemzetközi díjat nyert cég jó néhány nagy magyar és nemzetközi produkcióhoz készített digitális trükköket. A listán olyan címek szerepelnek, mint az amerikai Mary Mother of Jesus, az In the Beginning vagy a Hídember, és most a Sorstalanság speciális effektusai. A játékfilmek mellett számtalan reklámfilmben is Post Edison-effekteket láthatunk, illetve sok filmet teljes egészében a cég készít. Lóránt Attila rendezésében a Post Edison készítette többek között az egyik Elektroworld-kampányfilmsorozatot, amellyel több nemzetközi díjat nyert, de a Vodafone, több bank, üdítőitalok is szerepel a jókora listán. Reklámfilmből Afrikába Az Eltűnőfélben lévő civilizációk egyesület és a reklámfilmes tevékenység között egyenes összefüggés van. Lóránt Attila sok éve reklámfilmeket is rendez. Hat évvel ezelőtt Dél- Afrikában forgatott, s eldöntötte, visszatér oda, hogy közelebbről is megismerkedjen az ottani kultúrákkal. Hamarosan visszatért, először a feleségével, s ahogy ő fogalmaz: döbbenten látta, hogyan, milyen gyorsan tűnnek el a külső vizuális jegyek, bomlik fel a társadalmi egyensúly, a hierarchia, amiben a nomád törzsek élnek Kelet-Afrikában. Hazatérve szakirodalmat, további anyagokat keresett, s két szélsőséget talált: turistaalbumokat, amelyekben gyakorlatilag nem szerepel érdemi információ, és néhány antropológiai értekezést, amelyeket fotódokumentáció kiegészít ugyan, ám ezek szakmai, antropológiafotók, fotóművészeti szempontból értékelhetetlenek. Lóránt Attila szerint olyan fotókra is szükség van, amelyek nem egyszerű dokumentarista alapállásból, és nem is a turistaalbumok vizuális szintjén, hanem művészi színvonalon, a szépséget és a dokumentaritást egyszerre szolgálva dolgozzák fel a témákat. Kétéves munka eredményeként született meg a kelet-afrikai nilohamita törzsek és a szuahélik kultúrája című könyve, amelyet az antropológus szakma világszerte jól fogadott. A maga nemében hiánypótlónak nevezték, s angol és német fordításban is megjelenik.

Antenna: Mi késztetett arra, hogy egy sikeres reklámfilmes és videografikai cég tulajdonos-vezetőjeként a kultúrák tiszta szépségben való megörökítésével foglalkozz?

Lóránt Attila: Hétéves korom óta képekkel foglalkozom, s nagyon hamar úgy éreztem, hogy azokkal maradandó értéket lehet létrehozni. A reklámfilm, egy jó effekt pillanatnyi érték, két hónap múlva semmi sem marad belőle. Egy nagy film trükkjei a legjobb esetben mondjuk öt évig emlékezetesek. Egy kultúra elemeinek, pillanatainak a művészi színvonalú megörökítésében egybeesik az értékteremtés és az értékek megőrzése. Emellett persze a romantika sem elhanyagolható. Vonz a természeti népek harmonikus léte, és mivel a nyugati civilizációval való kölcsönhatásban ezeknek a kultúráknak a léte, a formák, a szokások nem az érintett népek saját, belső menetrendje szerint, hanem annál sokkal gyorsabban alakulnak át, akkor ezeknek a kultúráknak a pozitív jegyeit a maguk szépségében kell megörökíteni. Ezek a kultúrák nem eltűnnek, hanem átalakulnak, és természetesen nem azt akarom mondani, hogy a nyugati civilizációval való találkozásnak nincsenek hozadékai, például a betegségek gyógyításában vagy megelőzésében. Hogy egy vizuálisan is megragadható példát mondjak: amikor egy mocsaras vidéken élő törzsnél borzalmas bőr- és végtagtorzulásokat okoz egy lábgomba, akkor a hagyományok szempontjából nézve vizuálisan disszonánsnak tűnhet ugyan, hogy ma a tolldísz és a hagyományos ruhák mellett az indiánok öltözetének része lett a gumicsizma, de ez az átalakulás része, a kölcsönhatás pozitív hozadéka. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy ne csak tárgyilagos fotódokumentáció, hanem a szépséget is felmutató képekben megőrizzük, ami az eredeti, belső fejlődés folyamata által megszabott életből még látható.

A.: Erre jött létre az Egyesület?

L. A.: Az „Eltűnőfélben” Lévő Kultúrák Egyesület célja nem ezeknek a kultúráknak a „megmentése”. Itt folyamatokról van szó. A megmentés, a kölcsönhatáson alapuló változások folyamatába való beavatkozás ugyanolyan arrogáns attitűdöt feltételez, mint az erőszakos átnevelés vagy megszüntetés. Az alapítvány számára elérhető cél a megörökítés. Olyasvalamiknek a megőrzése, amit a mi unokáink már nem fognak látni. Példa erre a National Geographic archívuma. 1997-ben a National Geographic
megjelentetett egy fotóalbumot, amelyben a lap 1887-es indulásakor készült fotók mellett az 1997-ben a világnak ugyanazokon a helyszínein készült képek láthatók. Az egyik oldalon mindig a régi kép, szemben az új.

A.: A National Geographickal egyébként hivatalos kapcsolatban is vagy.

L. A.: Igen. Egy barátom úgy másfél éve elküldte nekik néhány fotómat. Akkor felhívtak, és azóta hivatalosan is dolgozom velük – National Geographic-megbízólevéllel utazom. Új projektjeim megvalósításában az is segít, hogy a két másik természetfotóssal, a Life magazin vezető fotográfusával és egy neves kanadai természetfotóssal együtt elnyertem a Blue Earth Alliance nevű szervezet idei ösztöndíját. Ez a seattle-i központú szervezet többek között veszélyeztetett népek életének művészi és dokumentarista fotografikus dokumentálására ad ösztöndíjakat. Én a cigány kultúrák lokális transzformációjáról szóló projekttervemmel nyertem el az idei ösztöndíjat. Az érdekel, lokális roma kultúrák érdekelnek, Indiától Nyugat-Európáig, az, hogy melyek az azonos jegyek, milyen a helyi kultúrákkal való kölcsönhatások mechanizmusa és az ennek eredményeként előálló lokális roma kultúra. Emellett egy másik projekten is dolgozom, ez egy kísérleti játékfilm – de erről most nem szeretnék többet elárulni.

A.: Tevékenységed antropológiai indíttatású. Az antropológus szakmával mennyire vagy kapcsolatban?

L. A.: Van kapcsolatom a szakmával. Nagyon sok segítséget kapok Boglár Lajos antropológus professzortól. S afrikai kérdésekben Régi Tamás Afrika-kutatóval dolgozom együtt. Ő volt a kelet-afrikai könyvem szaklektora is. Munkáim növekvő publicitásával együtt épülnek a szakmai kapcsolatok is.

A.: Ha már a publicitásnál tartunk: A legutóbbi utazásod volt az, amihez végül a szenzáción keresztül a média kapcsolódni tudott.

L. A.: Igen, ma komoly dolgok is elsősorban az ilyen híreken keresztül jutnak el a médiába. Ha viszont az ember komolyan csinál valamit, és közben olyasmi történik vele, aminek populáris hírértéke van, akkor döntenie kell, mennyire megy bele. Az én esetem többszörös áttételen keresztül jutott el egy tévés szerkesztőhöz, így kerültem a képernyőre. De mindenképpen szerettem volna elkerülni a szenzációt, bulvárlapoknak nem nyilatkoztam, napilapnak is csak egynek. Ha már megtörtént ez a baleset, akkor muszáj felhasználni, legalább ráirányítani a figyelmet arra, ami szerintem fontos.

A.: Miért utaztál májusban Dél-Amerikába?

L. A.: A tavaly novemberben megkezdett munkám második szakaszaként indultam a huaoráni törzshöz. Egy évente megrendezett nagy ünnepségen akartam fotókat készíteni, ahol minden évben 20-30 pár egybekel, s egyben spirituális alkalom is, vezető tisztségviselőket választanak, és így tovább. Más még nem fotózta, mert az esős évszak kezdetén van, és olyankor nagyon nehéz oda eljutni. Én sem jutottam el. Ugyanakkor a szerencsétlenségnek „köszönhetően” nagyon gazdag anyaggal tértem vissza. A hatszemélyes kisgép, amivel útnak indultunk, Ecuador és Kolumbia határától nem messze zuhant le úgy 45 perccel a felszállás után. Öten voltunk, a helyi pilóta, egy Robbi nevű ecuadori antropológus, Patito, az LI. indián nyomolvasó, Ero, a finn biológus és én. Szerencsére mindannyian túléltük. Tudtuk, hogy keletre csak a dzsungel van, így nyugat felé indultunk. A hetedik napon már világos volt, hogy jó irányba megyünk, ekkor találkoztunk ugyanis egy indián vadásszal. A kilencedik napon este már azt is tudtuk, hogy másnap lakott helyre érünk. Egy kis indián településre jutottunk, a pilótát ott kellett hagynunk, mert akkorra már nagyon rossz állapotban volt.