Kolostorok a középkorban

A szerzetesség és a kolostorok megjelenése Magyarországon egyidős a keresztény térítéssel. A 10. század végén mind a keleti kereszténység bizánci térítői, mind a nyugati kereszténység terjesztői magukkal hozták a szerzetesség eszméjét. A térítők között is voltak szerzetesek, akik magyar egyházszervezésben is fontos szerepet játszottak.

Az ország déli és keleti részein kezdetben a bazilita (görög ) szerzetesség jelent meg, míg a nyugati kolostorok közül az első és legfontosabb a Pannonhalmi Apátság volt, a bencés szerzetesség központja. Első apátja, Anasztáz, Szent István egyházszervező munkájának volt egyik fontos alakja, és ugyancsak bencés körből érkezett Gellért, a később mártírhalált halt szerzetes, csanádi püspök.

A legelső kolostorok közül számos királyi alapítású volt, az uralkodók jelentős birtokokkal és kiváltságokkal látták el őket. Az így alapított kolostorok közül több az alapító király végső nyughelye is volt (Tihany, Szekszárd). Az uralkodók mellett már a 11. században is alapítottak kolostorokat az arisztokrácia tagjai (Zselicszentjakab).

Az Árpád-kor első felében a bencések már jelentős kolostorhálózattal rendelkeznek az országban, mellettük a görög szerzetesek is jelentős számban jelen vannak, főként az ország déli és keleti részein. Kolostoraik a nagy egyházszakadás ellenére megmaradnak Magyarországon, több közülük még a 13. században is működik.

A 12. század közepétől jelennek meg hazánkban a szerzetesség megreformálása nyomán Nyugat-Európában kialakult új rendek és terjesztik el az új szerzetesi eszméket. A ciszterek 1142-ben Cikádoron, a premontreiek valamikor a 12. században Váradon hozták létre első kolostorukat, és az utóbbi rendnek a 13. század elején már több mint húsz kolostora volt az országban. Ebben az időszakban épül fel egyik legjelentősebb, ma is álló építészeti emlékük a türjei tégla templom. Erre az időre már a ciszterek is számos új kolostorral rendelkeztek az országban (Zirc, Pilis, Szentgotthárd), amelyek részben még III. Béla uralkodása alatt keletkeztek, királyi alapításként, részben a 13. század elején.

Ugyancsak a 13. század elején jelent meg az országban a szerzetesi reformmozgalmak közül az, amely a legszigorúbb szabályokat fogadta el a szerzetesi életben, a karthauzi rend. A 12. században a szerzetességgel kapcsolatot másik egyházi szervezeti forma is megjelent az országban, az egyházi lovagrendek. A johanniták és a templomosok korai története elsősorban keresztes hadjáratokhoz kapcsolódik, és mellettük az egyetlen magyar alapítású lovagrend, a stefaniták is létrehozták házaikat az országban. Így a 13. század elejére a nyugati és keleti szerzetesség nagyon sokféle és sok tekintetben eltérő formája jött létre az országban.

A bencés rend azonban mindvégig a legjelentősebb volt az itt megtelepedett rendek között, és létrehozott olyan kolostorokat is, amelyek a korszak legjelentősebb építészeti alkotásai közé tartoznak (Pannonhalma, Ják, Lébény). A kolostorok életében, akárcsak az országéban a hatalmas törést és pusztulást a tatárjárás jelenti. Számos szerzetesi közösség elpusztult, kolostoruk elenyészett, másoknál hosszú időre megszakadt az éppen folyamatban lévő építkezés, fejlődődés. Csak néhány, jól védhető, várszerű kolostor (Pannonhalma) élte túl jobban a pusztulást, de ezeket is visszavetette az ország népességét pusztító, a falvak százait eltüntető támadás. Számos szerzetesrend fejlődése évtizedekre lelassul, nagyszabású építkezésekre csak évtizedekkel később kerülhet sor.

A 13. század szerzetességében a legjelentősebb változást a koldulórendek megjelenése hozta. Assisi Szent Ferenc és a nyomában létrejött ferences rend vissza kívánt térni az apostoli szegénység eszméjéhez, és működési területként elsősorban a városokat választotta. A Szent Domonkos nyomdokában járó domonkosok a prédikáció erejében hittek és különösen nagy hangsúlyt helyeztek a térítésre. Korai megjelenésűk Magyarországon ezzel is magyarázható, hiszen az országtól keletre élő még nem keresztény népek (pl. kunok) különösen fontos missziós célpontnak számítottak.

A koldulórendek gyors hazai elterjedését azonban nem csak ezek az okok gyorsították meg, hanem a jelentős királyi támogatás is. A magyar városhálózat ekkor még nem volt olyan erős, hogy nagymértékben tudtak volna a városi polgárság anyagi támogatására számítani, az uralkodó számára viszont különösen fontos volt a kitűnően képzett, elsősorban domonkos testvérek jelenléte. IV. Béla király nem csak a keleti magyarok felkutatására és megtérítésére küldött domonkos szerzeteseket, köztük Julianus barátot, hanem a tatárjáráskor tett fogadalma nyomán, a rend apácáira bízta lánya, Margit hercegnő nevelését is. Az ő számára is alapított margitszigeti apácakolostor nem csupán a rend egyik legfontosabb hazai épülete volt, hanem a középkori Magyarország egyik legnagyobb jövedelemforrásával rendelkező kolostora is.

Ugyanakkor a 13. század elején még további fontos alapítások kötődnek a ciszter és a premontrei rendhez is, vagyis fejlődésüknek ez a szakasza párhuzamos a koldulórendek jelentős elterjedésével.

Ugyancsak a 13. század az az időszak, amikor a magyarországi kolostorok történetének egy jellegzetes formája nagymértékben elterjed. Általában nemzetségi monostoroknak szoktuk nevezni azokat a kolostorokat, amelyeket főként ebben az időszakban alapítottak magánbirtokosok, elsősorban kiemelkedő "úri nemzetségek" tagjai, és később a nemzetség közösen viselte a kolostor feletti patrónusi jogokat. A magyar társadalomfejlődés ezen speciális vonása többféle szerzetesrendhez kapcsolódott, és az ország egész területén megfigyelhető. Kiemelkedő példái azonban nagy számban fordulnak elő a Nyugat-Dunántúlon.

A 13-14. század hazai szerzetesi történetének másik fontos fejlődési eleme az egyetlen magyar alapítású rend, a pálosok kialakulása és egyházi elfogadása. A korai remeteközösségek megszervezéséből alakuló rend viszonylag hosszú idő után nyerte el teljes elismertségét, de ennek ellenére az egész középkorban az egyik legnépszerűbb rend volt Magyarországon.

A sokszínű, és sok száz kolostor alapítását jelentő középkori szerzetesrendi történetet drámai módon szakítja meg két esemény a 16. században. A katolikus egyház általános válsága és a reformáció hatására sok kolostort elhagynak, a szerzetesség háttérbe szorul. Ez az általános európai jelenség azonban Magyarországon egy még inkább pusztító hatású folyamattal esik egybe, a Török Birodalom terjeszkedésével és az ország középső részének elfoglalásával.


Forrás: KOLOSTORÚT