2010. március 31., szerda

Fenyő László: Hűség



Míg jósnyelvek bal-jövőd papolják,
hírvivők rosszhíred szertehorják:
állok nagy csöndedben Magyarország,
tompán, mint a hurokba szorult
vad, mely érzi: komorúl a gyöngy táj
s mire eszmél, már bealkonyult.

Mit tehetnék áramok divatja
ellenetek, stréberek szimatja?
A seb is előbb gennyét kiadja,
mielőtt begyógyul és a var
jelzi csak, hogy lázas volt a vér ott
s hogy minden láz nyugalomba hal.

Kor, lekötöd minden jobb erőmet,
máglyává zaklatod heverőmet,
miképp gyógyulhatnék ki belőled
te kétarcu, kancsi förtelem,
ki egyfelé csókot intsz, hogy: Béke!
másfelé harsogod: Győzelem!

Nem zúgok: álmodó, esti méhkas. -
Mint a tavalyi primőr ízét az
ínyenc, miként olvadt nyelvén szét az:
szót ízlelek, hosszan-lebegőt,
széttaposott, hóillatu álom:
Szabadság! - alpesi levegőd.

Ha a vég jő, jöjjön, ámde hős vég
legyen, légy a csendes vakmerőség,
légy talapzat, melyen áll a Hűség:
ahogy Isten adta dallanod,
azt cifrázd és azt meztelenítsd le,
azt a lágyhajlású dallamot.

Költők, csak bennetek ne csalódjam,
hitem remegett a széttört csókban,
most hogy minden ím bomladozóban,
ami kötött, minden szeretet:
el ne áruljatok pályatársak,
költők, hadd maradjak veletek!


Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 7. szám

Hagyományos húsvéti étkek – modern receptekkel




A húsvét a 40 napos böjt után a bőség ünnepe. Bár a böjti szokások megkoptak, az ünnepi terülj-terülj asztalkám töretlenül népszerű.




Igaz, a húsvéti főétkezés fogásait nem jelölte ki hagyomány, országszerte mégis hasonló ételek kerülnek a szépen megterített, tavaszi virágokkal díszített asztalra. A magyar nyelvterületen a báránysült csak helyenként vált igazi húsvéti étellé, annál kötelezőbb a katolikusok által még meg is szenteltetett húsvéti sonka, tojás, kalács.

A palócok már húsvét szombatján hozzákezdtek a főzéshez: elkészítették a sonkát, a tojást és a kocsonyát, megsütötték a kalácsot. A füstölt hús levét félretették, mert vasárnap abban főzték ki a babot. A húsvéti ebédnek is megvolt a kialakult rendje. Elmaradhatatlan volt a libából vagy tyúkból főtt húsleves, a húsos káposzta, majd a töltött káposzta. Volt, ahol sült oldalas, kolbász is került az asztalra, és néhol a báránysült sem hiányozhatott. Természetesen a korábban a templomban megszentelt tojás, sonka, bor és kenyér is elmaradhatatlan része volt a húsvéti asztalnak. A desszertek között mindig volt túrós lepény, kalács is.

Futóverseny a szentelt étellel

Sokfelé az volt a szokás, hogy az ételszentelésről futóléptekben vagy némán mentek hazafelé, különféle magyarázatokkal. Vásárosdombón azt tartották, hogy az a család lesz első az aratásban, amelyik elsőnek ér haza; Lucskán az a lány, aki elsőnek ér haza, a munkában is első lesz.

Szimbólumok az asztalon

A húsvéti bárány az ünnep áldozati jellegű étele, amelyet már az ószövetségi zsidók is fogyasztottak keserű salátával és kovásztalan kenyérrel Egyiptomból való megmenekülésüknek és elsőszülötteik váltságának emlékezetére. Izsák helyett Ábrahám áldozatában is leölt kos szerepel. Engesztelő napjukon pedig a zsidók a pusztába bűnbakot eresztettek. Többek között ez az oka, hogy Jézust, az emberiség megváltóját a Szentírás Isten bárányának nevezi.

A húsvéti tojás az élet és újjászületés archaikus jelképe. A keresztény elképzelés szerint, ahogy a tojásból új élet kél, úgy támad föl Krisztus is sírjából az emberek megváltására. Egy másik felfogásban a tojáshéj az Ószövetséget, belseje az Újszövetséget jelképezi. Piros színe Krisztusnak az emberiségért kiontott vérére emlékeztet. A karácsonyi almához hasonlóan a palócoknál szokás volt, hogy megettek egy-egy szentelt tojást, vagy ahány családtag volt, annyi részre vágták, hogy ha eltévednének, jusson eszükbe, kivel ették a húsvéti tojást.

A sonka a magyar parasztság gazdasági és kultikus rendjének köszönheti húsvéti szerepét, hiszen sok helyen kiszorította az eredetileg szokásos bárányt. A sonkához fűződő hiedelmek inkább mágikus, mint szakrális jellegűek.

Az utolsó morzsáig

A szentelt ételeknek még a morzsáját, maradékát sem dobták ki, mert különleges, mágikus erőt tulajdonítottak nekik. A morzsát például a tyúkok elé szórták, hogy a következő évben jobban tojjanak. Bukovinában a maradékot elégették, hogy a hamujával szapuljanak. A szentelt sonka csontját gyümölcsfára akasztották, hogy a fa sokat teremjen.

Ízelítő a modern konyhából

A hagyományos húsvéti fogások, a kocsonya, a töltött káposzta, a kalács elkészítése ötvenen túl már a kisujjunkban van. Ha nincs, a család valószínűleg nem is szereti ezeket az ételeket.
A tavaszi nagy lakoma persze ilyenkor sem maradhat el. Aki szereti az újszerű ízeket, próbálja ki rendhagyó húsvéti receptjeinket!

Falusi zöldleves

Hozzávalók:

  • 50 dkg paraj szára nélkül
  • 10-12 friss sóskalevél
  • 45 g vaj
  • 1 kis fej finomra vágott vöröshagyma
  • 375 g meghámozott, felszeletelt burgonya
  • 4 csésze csirkehúsleves (akár leveskockából)
  • só, bors, szerecsendió, felaprított petrezselyem
  • 1 tojássárgája
  • 2,5 dl tejszín

Elkészítés: Mosd meg a parajt és a sóskát, majd szárítsd meg. Vágd durvára, utána turmixgében daráld össze. Utána melegítsd fel a vajat, add hozzá a hagymát, és közepes lángon dinszteld puhára. Keverd el benne a burgonyát, úgy hogy jól beborítsa a vaj.
Add hozzá az alaplevet, és forrald fel. Vedd lejjebb a lángot, és félig lefedve párold még 15 percig, míg a burgonya meg nem puhul. Vedd le a tűzről, ízlés szerint ízesítsd sóval, borssal, szerecsendióval, és hagyd egy kicsit hűlni.
A keverd el egy tálban a tojássárgáját a tejszínnel, egy kicsit adagolj hozzá a forró levesből, majd öntsd a keveréket egy lábosba. Melegítsd át, de ne forrald fel.
Előmelegített tányérokba tálald, tejszínnel és metélőhagymával díszítsd.

Báránycomb vörösboros fügemártással

Hozzávalók:

  • 1 kg kicsontozott báránycomb
  • 30 g fenyőmag
  • 40 g paprikával töltött zöld olajbogyó
  • 1 citrom
  • 1-1 evőkanál aprított rozmaring és kakukkfű
  • 2 fej hagyma
  • 4 szem aszalt füge
  • 200 ml vörösbor
  • 300 ml húsleves (marhahúsleves kockából is készülhet)
  • só, bors

Elkészítés: Öblítsd le a húst, itasd fel róla a nedvességet, fűszerezd sóval, borssal. Pirítsd meg szárazon az apróra vágott fenyőmagot. Aprítsd fel az olajbogyót. Öblítsd le a citromot, és reszeld le a héját.
Ezután vágd fel a megtisztított fokhagymát, keverd össze a fenyőmaggal, az olajbogyóval, a citromhéjjal és a zöldfűszerekkel. A masszával kend meg a báránycomb belső oldalát. Csavard fel a húst, és kösd össze cérnával.
A sütőt melegítsd fel 220 fokra, légkeveréssel elegendő 200 fokra. A húst körülbelül 30 percig kell sütnöd. Közben megtisztíthatod a hagymát, a fügével együtt aprítsd finomra, majd 30 perccel a sütés megkezdése után szórd a báránycomb köré. Utána öntsd a bort és a levest a hús alá, majd a sütő hőmérsékletét csökkentsd 174 fokra (légkeveréses sütő: 155 fok).
Egy óra múlva vedd ki a húst, és pihentesd 5 percig. A pecsenyelét törd pürévé, kissé sűrítsd be, majd ízesítsd ízlés szerint.
Szeleteld fel a húst, és mártással együtt tálald! Köretnek burgonyát, párolt zöldséget ajánlunk. Ehhez a fogáshoz jól illik a testes vörösbor!

Csokoládés húsvéti koszorú

Hozzávalók:

  • 125 kg étcsokoládé
  • 250 g vaj
  • 70 g cukor
  • 4 tojás
  • csipetnyi só
  • 500 g liszt
  • 125 ml tej
  • 1 csomag sütőpor
  • ½ teáskanál őrölt szegfűszeg
  • 1 teáskanál őrölt fahéj
  • 50 g aprított mandula
  • 2 evőkanál rum
  • szilva- vagy cseresznyepálinka
  • porcukor
  • marcipánfigurák és cukortojás a díszítéshez

Reszeld finomra a csokoládét. A vajjal keverd habosra, majd felváltva add hozzá a cukrot és a tojásokat. A tojásokat egyenként 3 percig kevergesd. A sót vegyítsd el a liszttel, a lisztet kanalanként keverd el a tejjel. Mindig csak akkor add hozzá a következő kanál tejet, ha már teljesen simára keverted a lisztet. Az utolsó adag liszttel vegyíts el a sütőport, a szegfűszeget és a fahéjat. A mandulát forgasd bele a masszába, amelyet az alkoholos italokkal illatosítasz. A tészta akkor megfelelő, ha nehezen esik le a kanálról.
A sütőt melegítsd fel 190 fokra, légkeveréssel elegendő 170 fokra. Vajazd ki a kuglófsütőt, töltsd bele a tésztát, és a sütő középső részén süsd 60-70 percig. 60 perc után jöhet a tűpróba, és ha nem ragad a tészta, kész a süti!
Ekkor vedd ki, és néhány percig pihentesd. Kés segítségével válaszd el a tésztát a formától, és engedd teljesen kihűlni. Ízlés szerint díszítheted, miután porcukorral meghintetted.


Forrás: Berényi Mariann - ötvenentúl.hu

Szabó Lőrinc költőre emlékezve ...




1900 Március 31. (110 éve történt)
Megszületett Szabó Lőrinc költő.



Sárközi György: Szabó Lőrinc: Kalibán!



A magyar líra csodálatos hegedűje még egyre szól. Minél több nemzedék nyüvi, annál érzékenyebb a fája, annál telibb a zengése, s a hanggal, amelyet az új művész csal ki a hegedűből, észrevétlenül zendül együtt a régi mesterek százféle tónusú, százféle érzésű hangja.

Szabó Lőrinc a legérdekesebb művészek közé tartozik, akik valaha ehhez a hangszerhez nyúltak. Talán a legjobbak közé is, bizonyos, hogy sok verse súrolja a legfelső határt, s rossz verse egy sincs. Legföljebb olyan, amelynek élmény-tartalma értéktelen, - de dekoratív szépsége ekkor is megmarad, s mindig izgató, érdekes és érdemes megfejtésre. Igen, ezt a bámulattól és ellenszenvtől máris megérintett költészetet érdemes megfejteni és pedig úgy, hogy bámulat és ellenszenv egyformán távol maradjon a bíráló agyától és szívétől.

Virtuóz fordítások izom-mutogatása s egy kötet kissé nyugalmassá stilizált szépségű költemény után Kalibán! című új kötetében tárul fel most egészen, teljes arcát megmutatva, a költő. Ritka teljes arc, ritka sokfélesége az érzéseknek, - s líránkban eddig ritka érzéseknek, - mert a gügyögő szerelem és a fogcsikorgató gyűlölet egyformán ott rejtőzik verseiben s nem egyszer egyugyanazon versben. Mégis, van egy alaphangja, melynek szinte csak felső vagy alsó részhangja mind a többi, lágy és éles, durva és meleg, - s ez az alaphang, egy hatalmas, lázas, s gyökerében boldogtalan, mert örökké kielégíthetetlen önzés. Mindent magába ragadni! Falut és várost, öntudatot és öntudatlanságot, gyűlöletet és szerelmet, örömet és szomorúságot, s ami csak van a test számára: "pénz, nő, fény, expressz, vasárnap," s a lélek számára: "erőt, kitartást, önzést, szigorú szeretetet, - mind-mind nekem, nekem!" A kötetben már nincsenek benne azok a legújabb versek, amelyekben ez az érzés szinte extázissá lesz, a vágy dühödt követeléssé, s hol egy roppant, sárból és tűzből gyúrt Bálványt láttunk ijesztően fölemelkedni, aki magába akarja nyelni a világ minden lehetőségét.

Tragikus érzés, emberfölöttien emberi, s a költőre nézve is olyan elviselheteten, hogy háromféleképpen is próbálja föloldani. Először lelkileg önmagában. Kötete első és második, egymást kiegészítő ciklusában (Átkozd meg a várost és menekülj! - Gyökér a gyökerek között) az öntudat és az ösztön ütközik meg. Kioltani az öntudatot és fölé emelni az ösztönt, ez az első megoldás. A városi élet, az öntudatos élet, ahol mindenütt torz tükrök verik vissza azt az érzésformát, amely megdöbbentette a költőt saját lelkében. Az önzés itt zárt, magáért való alakot ölt, látható bűn, mely erkölcsi megítélést kényszerít ki. Az öntudat ítél, ítél önmaga fölött is, s amit fölver, az: "emberi töprengés, hazug eszmék játéka s gyáva szeretet." Menekülj hát innen! Menekülj a gondolat elől! Menekülj az ítélet elől! Állatnak az állatok közé! Gyökérnek a gyökerek közé! Ami fölött az Öntudat ítél, a Föld életnek fogadja el s a természet beleolvasztja a maga nagy egységébe. S itt megszűnik az öntudat marcangolása, megszűnik a felelősség, a föld minden, tegnap és holnap, s a beléolvadó lélek vele együtt minden, tegnap és holnap.

Második megoldás a szerelemben való átadódás. A "Virágzene, érthetetlen" ciklus versei, - néhány pusztán erotikus leírást leszámítva, - szerelmi líránk legszebb, leggyöngédebb hajtásai között kérhetnek helyet. Nem kedvesek, inkább, Shaw-i megjelöléssel, "barátságosak" az első ciklus "barátságtalan" költeményeivel szemben. Barátságosak és kissé keserűek, mert aki ezeket a szerelmi verseket írta, nem tud átadódni, nem tud eggyé lenni valakivel, aki, ha szerelmese is, de más. "Enyém volt s mégsem enyém ma, enyém ma is és idegen..." Az öntudat, két nagy szem, nem tud lecsukódni a szerelemben sem s megrontja a költő esengő honvágyát a mély, öntudatlan szerelem után. Menekülj hát innen is! Menekülj a szerelem elől! Az ösztönös, sötét érzékiség szüntetheti csak meg, - ha időlegesen is - az ént. "Ilyenkor mély szerelmünk, mint a föld és egyszerű, mint a halál s az élet, melynek öntudatlan kezei kötötték s majd feloldják köldökünket." De a szerelem nemcsak érzékiség, nemcsak "vad ösztöneink tündér Kalibánja!"

Harmadik megoldás, az egyéni önzés szociális kiterjesztése. Nemcsak a "Vas-korban élünk, nincs mit menteni!" ciklus, hanem A readingi fegyház balladájának versformájára és modorára emlékeztető s egyébként igen jelentékeny nagy drámai vers, a "Testvérsiratók" is ide tartozik. S az egyéni, egészen individuális életérzés magként szétvetve minden emberlélekbe, valóban veszteni kezdi rettenetesen súlyos individualitását. Az ideáltagadó arcon megjelenik az első ideális vonás, az igazságkereső bátor mosolya, - "adj, istenem, egy kis értelmet a reménynek," - s a kérdés csak az, hogy az igazság megtalálása válik-e fontossá a költőnek, aminek egyetlen előfeltétele az alázat és önmegtagadás, vagy az, hogy maga lendüljön tovább az egyetemes önzésre agitált emberiség sodrában?

Még egy megoldás lenne: emberi és költői alaphangjának revidiálása, önmagának, a szerelemnek, a természetnek s az egész életnek ösztönön és öntudaton túlmutató, vallásos átélése. Ez az érzelmi kör azonban, úgy látszik, Szabó Lőrinc számára terra incognita. Kötetének utolsó, "Isten" című verse, minden erő és költői szépség mellett is kilátástalan vergődés. Az imitatio Christi kötelesség mindnyájunk számára, hogy Isten fiai lehessünk, - a felelőtlen önistenítés azonban a szélsőséges önzésnek is olyan kilengése, amely csak ehhez a nihilista gondolathoz vezethet: "Isten vagyok én, de céltalan és szenvedek egyedül..." A vallásos átélés világának meg kell nyílnia mindenki előtt, ezt a déli sarkot föl kell fedeznie mindenkinek, aki nem nagytehetségű költő, hanem egyszerűen csak nagy költő akar lenni.

Ami a kifejezésbeli képességeket illeti, fiatal költőink között senki sincs, aki biztosabb és csalhatatlanabb lenne Szabó Lőrincnél. Nagy percipiáló képesség a múlt és a jelen költészetével szemben, nehéz műfordítások tornái edzették, s míg első kötetében hosszan gyönyörködik egy-egy klasszikus faragású látomásban, s egy-egy szimbolikus erejű mitológiai névvel segíti a kifejeznivaló tömörségét, ma már gondolat és kép egyszerre ömlik öt érzékén át, távoli vonatkozások feszülnek idegesen vonagló szavai között, a strófák titkos, belső kapcsolásait bravúrosan érti, - s vannak modoros fogásai is, mint a strófa utolsó szavainak ismétlése a következő szakasz elején. Ha akarja ríme csendül-pendül, mint a pénz, ritmusa puhán siklik, mint az autó, mondata szédítve ível, mint a vasúti viadukt, ha akarja, törik, bomlik, sír és vonaglik minden, mint a vergődő emberi szív.

A csodálatos hegedű csak gazdagodik, ha Szabó Lőrinc is belejátssza a maga új nótáját.


Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 5. szám

GELLÉRT OSZKÁR: KOSZTOLÁNYI DEZSŐHÖZ




Mint tépett-szaggatott koszorúnak
Marokba-gyűrt s marcangolt szirmait
El-fölrepíti a szél:
Szavaim szivemből úgy vetem ki Tehozzád,
A sirodra, barát.

Vers, akit Róla írok
S nem átallok veled a piacra kiállni,
Nézd meg magadat a tükörben -
S borzadj el tennen rútságodtól,
Hisz nincsen is emberformáju arcod!

De jaj, mivel mérhetném én bánatomat méltóbban
Ha nem azzal hogy sok-évi fogadalmam megszegem most.
És írok. Ujra írok, aki oly rég eltökéltem,
Hogy nem, nem érdemes többé!
Mert nincs a világon semmi, amért még érdemes volna.

(Ha csak egyért nem: a hüségért
Ifjú hitünkhöz.)

Szent borzalom szülötte, tisztátalan hebegés!
De jaj, mivel mérhetném én bánatomat méltóbban,
Ha nem azzal hogy kiállok
A piacra meztelen ujból
Kidobolva gyászom (azoknak
Akikre nem tartozik úgysem!)
S mindezt szemérem nélkül,
Szégyentelenül s tán daccal is hogy
Hisz nem tudok mást! - s tőlem
Nem is tellik már más ezentúl.

Jaj, versem, versem, olyan vagy,
Mint a japáni asszony,
Ki elcsúfitja az arcát, hogy hű maradjon az Egyhez:
Elferdült száju, véres, dagadtszemü nekrológ!
Fogadd hát tőlem, Élő, ki úgy állok sirodnál,
Mint a dadogó Halál:
Fogadd tőlem e szörnyű,
E szükölő dobverést
Mit megvetek s utálok,
S mitől iszonyodva takarózik a lélek:
Ezt az egész piacra-kiállást
Méltó mértékeül bánatomnak
Fogadd e hitszegést -
Uj Halhatatlan!


Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 12. szám

Anekdoták Kosztolányi Dezsőről




Kosztolányiról már életében is számos anekdota keringett mind a fővárosban, mind szülőföldjén, a Bácskában. Ezek nem egyszer mulatságos, kedves történetek. közülük kettővel ismerkedhetnek meg e helyütt. Az Anekdoták szemelvények kortárs visszaemlékezésekből.



Nagy Endre: Az irodalom külügyminisztere


A hivatalos fogadóbizottság a pályaudvaron cigarettázva, diskurálgatva várta a külföldi vendégeket, a világ szellemi előljáróit. Egy fiatal magyar író is volt a bizottságban; nem lehet tudni, micsoda szórakozottság, vagy félreértés folytán került oda. Egy diplomata megszólította finoman raccsoló hangján: – Kérlek, most látom, hogy milyen nagy veszteség nekünk annak a szegény Kosztolányi Dezsőnek a betegsége! A fiatal írót meghatotta ez a váratlan helyről érkezett irodalmi érdeklődés és buzgón szólt közbe: – Bizony! A költeményei… a regényei… és azok a remek novellái… A diplomata kelletlenül válaszolta: – No igen… de én erre nem gondoltam, hanem arra, hogy ő kitűnő nyelvismeretével, előkelő modorával és nagyvilági megjelenésével a legalkalmasabb arra, hogy külföldiek előtt a magyar irodalmat reprezentálja. Nézetem szerint ő arra van predesztinálva, hogy Magyarország irodalmi külügyminisztere legyen. A fiatal író nyelt egy nagyot, és egy szót se szólt. Pedig elmondhatta volna, hogy egyszer már volt Kosztolányi Dezső a magyar irodalom külügyminisztere, a PEN Klub elnöke, éspedig az írók egyöntetű akaratából. De akkor épp a hivatalos világ intrikája gáncsolta ki ebből a pozíciójából.

Forrás: Színházi Élet, 1936. szeptember 13-19.


Ráskai Ferenc: Costo


Sok, igen sok szál fűzte a színházhoz Kosztolányi Dezsőt. Hitvest is a színházi világból választott, Harmos Ilonát, a kitűnő drámai művésznőt. Sokat fordított Shakespeare-t és könnyű vígjátékot egyaránt. Regényét, az Édes Annát színpadra vázolta a halála előtti hónapokban és a kidolgozástfeleségére bízta, aki maga is jelesül forgatja a tollat. És sűrűn volt vendége ennek a rovatnak is [a Pesti Hírlap Színház és zene című rovata]. Az volt a kérése, valahányszor külföldi vendégjáték esik valamelyik színházban, ő írhasson. Angolul, franciául, németül tökéletesen tudott. És e kritikái számára idegen hangzású álnevet használt. Nevének első két szótagjából az olasz-latinos hangzású Costo-t hasította ki. A Costo-kritikák remekei voltak ennek a műfajnak. Tömören, csiszoltan, műgonddal, találóan szólt hozzá a darabhoz, szereplőkhöz, noha az esti előadáson látta először az egészet és legtöbbször a darabot is. De készen volt a kritikával mindig, időre. Costo-cikkeket tervezett egyszer a római múzeumok nevezetességeiről is. Együtt mentünk Rómába. Egyik napon a Villa Borghese volt a program. Ennek a múzeumnak a bejáratától folyosó visz egy felülről megvilágított kupoláig. A kupola alatt akkoriban ott állt Apolló szobra. A folyosón csak lassan közeledett hozzá az ember, hogy minél jobban szemügyre vehesse. Kosztolányi még így is elmaradt. Amikor pedig én szinte eltűntem az egyik oldalfolyosón, látom, hogy Kosztolányi már ott áll egészen közel a szoborhoz, és lép hátra, lép előre, forgolódik, míg eltalálta a szobor pózát. Hozzámérte magát Apollóhoz. És, jól emlékszem, jogosnak láttam a hozzámérést. Apollói termete, nemes feje állta a versenyt ott a római fényben. De mennyire! Ennek tíz éve. Nagy-nagy szenvedései között egyik látogatásom alkalmából emlékeztettem őt erre az Apollóval való összemérésre. De megbántam! Elindultak a könnyei és tördelt szavakkal szólt: – Apolló haldoklik, barátom, Apolló a végét járja…

Forrás: Pesti Hírlap, 1936. november 6.

2010. március 30., kedd

Gellért Oszkár: Hűség




Édes, mi ez a te szerelmed,
Hogy örökké visszaragyog rád?
Micsoda szellő csapja szivembe,
Ha idegen asszonyok ölelnek,
A te illatod menyasszonyi csokrát?

Szerelmednek rabság az ára.
Csuklómra forrt napom fogytáig.
S idegen asszonyok kacajára
Angyali intést csengetyűznek
Drága bilincsem, karikáid.

Mi ez a meleg, puha börtön,
Ami holtig őriz életemben?
Micsoda titkos Nessus-öltöny
Övez körül elolthatatlan?
Micsoda emlék éget engem?

Szűzleány leple álmodja vissza
Holdvilágnál a selyemlepkét?
Lepke gubóját, gubó a bábját?
Bábja a hernyót, aki boldogan issza
Eperlevélke isteni nedvét?

Selyemlepel küld-e utánam
Piros sikolyt nászéjjeléből?
Micsoda csók lobog a számon,
Hogy ha csak hűtlen szóra nyílik,
Elhamvadok örök tüzétől?


Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 19. szám

Kadosa Pál - Zeneszerző





E napon halt meg Kadosa Pál zeneszerző
(1983)




Kadosa Léván, a ma Szlovákiához tartozó kisvárosban született 1903. szeptember
6-án. Édesapját korán elveszítve kisiskolás éveit közeli Nagyszombaton töltötte a nagyszülőknél, s itt tette meg első lépéseit a zongora mellett is. 1918-ban édesanyja újra férjhez ment, s a családjával Budapestre költöző tizenöt éves fiatalember ezúttal komolyan belevágott a zenei stúdiumokba: előbb Pál Ilona zongoraóráit látogatta szorgalmasan, majd három évvel később a Zeneakadémián már a kor legnagyobb hazai muzsikusaitól leste el a zongorázás (Székely Arnold, Keleti Lili), a kamarazene (Weiner Leó), és a zeneszerzés (Kodály Zoltán) fortélyait. A „Sturm und Drang”-korszakát élő ifjú Kadosa azonban nem érte be a muzsikával: festeni és rajzolni tanult, valamint az irodalmi élet szereplőivel is szoros kapcsolatokat ápolt. Még nincs húsz éves, amikor I. zongoraszvitjével zeneszerzőként is a nyilvánosság elé lépett, a budapesti bemutatkozást pedig már 1925-ben követte két opuszának berlini bemutatója. 1927-től a két világháború közötti időszak legendás hírű – s épp Kadosa születésének évében alapított – intézetében, a Fodor Zeneiskolában tanított zongorát: az itt töltött másfél évtized pedagógiai tapasztalatai majd évtizedekkel később, a Zeneakadémia tanszakvezető tanáraként hozzák meg igazi gyümölcsüket. Kadosa 1928-ban a Modern Magyar Muzsikusok alapító tagja, majd 1932-től az Új Magyar Zeneegyesület meghatározó alakja. Az egyik legjelentősebb európai zeneműkiadó, a mainzi Schott ekkoriban már tucatnál is több Kadosa-művet tartott a katalógusában, az ígéretes kapcsolatnak azonban a náci rezsim hatalomra jutása véget vetett. A viharfelhők idehaza is gyülekeztek: Kadosát a háború sötét évei előbb a tanítás lehetőségétől fosztják meg, majd a munkaszolgálat alatt átélt embertelenségek kis híján életétől is.

Kadosa azonban szerencsére nem jutott Radnóti sorsára, és a háborút követő években az új zenei intézményrendszer egyik legaktívabb közszereplőjévé vált A Művészeti Tanács elnökhelyettese (1945és 1949 között), a Magyar Zeneművészek Szövetségének elnökségi tagja (több ízben elnöke is), a Szerzői Jogvédő Hivatal és a nemzetközi szerzői jogi testület zenei bizottságának (CISAC) elnöke – s a lista korántsem teljes. Már 1945-től a Zeneakadémia zongora tanszakának tanára, később vezetője lett: több évtizedes tanári pályafutása során olyan világhírű muzsikusok tanára, akiket ma a hazai és a nemzetközi zenei élet ünnepelt kiválóságaiként tartunk számon. Csak néhány név közülük: Jandó Jenő, Kocsis Zoltán, Kurtág György, Ránki György, Schiff András. Mindezek mellett azért jutott idő a kottapapírra is, s bár Kadosa alig másfél évtizede még a tömegdalok révén már az általános iskolákban is jelen volt, azóta csak elvétve hallani műveit. Kadosa nyolc szimfóniát és egy Kamaraszimfóniát, négy zongora-, két hegedű- és számos egyéb versenyművet, az 1951-ben bemutatott (Jókai novellája alapján született) Huszti kaland c. kétfelvonásost, valamint számtalan kamara-, zongora- és kórusművet komponált.


Forrás: bmc.hu

Paul-Marie Verlaine emlékére




E napon született Paul-Marie Verlaine költő
(1844)

Paul-Marie Verlaine (1814-1896)

A szimbolista mozgalom megindítása az ő nevéhez fűződik. 1885-ben Elátkozott költők címen mutatta be az új nemzedék legjelentősebb képviselőit, * Őszi chanson → Egy hangulatfestő miniature. Megszólal a dalban a haláltól való félelem, de az elmúlás óhajtása is. A haldokló természettel együtt haldoklik már az emberi lélek, de a pusztulás rettenetét szelíd melankóliába oldja a költemény zenéje, a szavak és hangok muzsikája. Tóth Árpád vituóz fordítása az eredetivel egyenértékű alkotást hozott létre. * Költészettana a szimbolizmus valóságos programnyilatkozata. Verlaine ebben fejtette ki a szó és a zene összekapcsolásának eszményét. Száműzi a költészetből a gondolatiságot, a filozófiai vagy politikai tartalmat. A jó versből száműzi a csattanót, a túl csengő rímeket. A finom Árnyalatot, a sejttetést hangsúlyozza. A fátyolozottság része a varázsnak. A nyelvet fel kell szabadítani az értelem szigorú uralma alól. Az így felfogott új költészet a valóság teljesebb megismerésének eszköze. Minden egyéb „csak irodalom”, vagyis üres szó. Ars poétikájának jelszavai: „Zenét minékünk, csak zenét!”


Paul Verlaine: Misztikus alkonyat


Az emlék s az alkony a láthatóron
piroslik, messze, hol tűzbe csap át
a fölgyúlt Remény és tündéri szárnyon
hátrál s kitárul, mint ingó csodák
függönye, melyen sok gonosz virág
- tulipán, liliom, dália, mák -
kavarja a hímzést s az illatáron
beteg párázatoknak langyos álom-
ízét ontja, mérgek nehéz szagát
- tulipán, liliom, dália, mák
parfümjét - hogy érzékeimbe szálljon
s ájult agyamban lángoljon tovább
az Emlék s az Alkony a láthatáron.

Szabó Lőrinc fordítása

Forrás: Literatura - Vers-antológia

Csonka Mihály élete és világképe - könyv

  • Kiadás éve: 2009
  • Kiadó: Osiris Kiadó
  • Nyelv: HU
  • ISBN: 9789 6327 6031 5
  • Kötés: keménytábla
  • Oldalszám: 322
  • Állapot: előrendelhető
Ár:
Bolti ár: 3 980 Ft
Eötvös ár: 3 185 Ft


Csonka Mihály élete és világképe - rövid ismertető



A magyar társadalom túlnyomó többsége évszázadokon át vidéken élt, és mezőgazdasággal foglalkozott. A parasztság még a 20. század első felében is a lakosság több mint felét tette ki, s csak 1945 után indult gyors hanyatlásnak. Ez a kötet a hagyományos magyar parasztság utolsó generációjának küzdelmes életébe és alig ismert gondolkodásába enged bepillantást. Hőse egy 70 holdas kiskunhalasi tanyás gazda, aki 1875-ben, a parasztság polgárosodásának hajnalán született, és 1964-ben, a "téeszvilág" kezdetekor hunyt el. Közben mindazt átélte, amit kortársainak többsége: a "boldog békeidőket", az I. világháborút, az 191819-es forradalmakat, a Horthy-korszakot, a II. világháborút, s végül a "népi demokráciát" és a "szocializmus alapjainak lerakását". Sőt nemcsak átélte, hanem le is írta azt, ami vele történt. Élete alkonyán hosszabb-rövidebb feljegyzésekben rögzítette sorsának alakulását és véleményét a világ dolgainak folyásáról, majd 3000 oldalon. Romsics Ignác ebből a hatalmas anyagból válogatta ki és szerkesztette páratlanul élvezetes olvasmánnyá azokat a részeket, amelyeket fontosnak és egyediségükben is jellegzetesnek talált. Csonka Mihály leírásait fényképek, egyéb mellékletek, valamint a szerkesztő kommentárjai egészítik ki.

Forrás: ELTE Eötvös Kiadó

2010. március 29., hétfő

BABITS MIHÁLY: HÚSVÉT ELŐTT





S ha kiszakad ajkam, akkor is,

e vad, vad március évadán,
izgatva bellül az izgatott
fákkal, a harci márciusi
inni való
sós, vérizü széltől részegen,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü malomnak ha szétszakad ajkam, akkor is,
ha vérbe lábbad a dallal és
magam sem hallva a nagy Malom
zugásán át, dalomnak izét

a kinnak izén
tudnám csak érzeni, akkor is
- mennyi a vér! -
szakadjon a véres ének!
Van most dicsérni hősöket, Istenem!

van óriások vak diadalmait
zengeni, gépeket, ádáz
munkára hülni borogatott

ágyuk izzó torkait:
de nem győzelmi ének az énekem,
érctalpait a tipró diadalnak
nem tisztelem én,
sem az önkény pokoli malmát:
mert rejtek élet száz szele, március
friss vérizgalma nem türi géphalált
zengeni, malmokat; inkább
szerelmet, embert, életeket,
meg nem alvadt fürge vért:
s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is
ez inni való sós vérizü szélben,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü Malomnak,
mely trónokat őröl, nemzeteket,
százados korlátokat
roppantva tör szét, érczabolát,
multak acél hiteit,
s lélekkel a testet, dupla halál
vércafatává
morzsolva a szüz Hold arcába köpi
s egy nemzedéket egy kerék-
forgása lejárat:
én mégsem a gépet énekelem
márciusba, most mikor
a levegőn, a szél erején
érzeni nedves izét
vérünk nedvének, drága magyar
vér italának:
nekem mikor ittam e sós levegőt,
kisebzett szájam és a szók
most fájnak e szájnak:
de ha szétszakad ajkam, akkor is,
magyar dal március évadán,
szélnek tör a véres ének!
Én nem a győztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hőst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétől ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,
ki először mondja ki azt a szót,
ki először el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezerek
várta lélekzetadó szent
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentő, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!
hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már!
Aki alszik, aludjon,
aki él az éljen,
a szegény hős pihenjen,
szegény nép reméljen.
Szóljanak a harangok,
szóljon allelujja!
mire jön uj március,
viruljunk ki ujra!
egyik rész a munkára,
másik temetésre
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!
Ó béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!
Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra,
Testvérek, ha tul leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bünös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!


Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 7. szám

Ady Endre: Himnusz a tavasznak




Hiszen harsogás a dolga,
Éhes, ékes nagy legény
De sohse volt ilyen torka,
Ilyen harsány sohasem.

Óh, Tavasz, én úgy szeretlek,
Te nagy, zengő rosszaság,
Zsarolója pajzán kedvnek
S kongó jóság sohasem.

Himnuszod ritkán daloltam,
Mert hogy nagyon te vagyok
Életem eltavaszoltam
S nem leszek más sohasem.

Óh, életeket fogyasztó
(Most jobban, mint máskoron)
Életeket lelohasztó
Nem tudsz lenni sohasem.


Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 7. szám

2010. március 28., vasárnap

JOHANNES AMOS COMENIUS





E napon született Jan Amos Komensky (Comenius) író
(1592)

Jan Amos Komenský

1595 - 1670

Pedagógus, író. Családját eredetileg Szegesnek hívták. Nivnicben vagy Uherský Brodban született.

Tanulmányait a Cseh Testvérek přerovi iskoláját követően 1611-12-ben Herborn, 1613-14-ben Heidelberg egyetemén folytatta.

1648 - 1620: A Fulneki Presbiteriánus Gyülekezet lelkésze.

1620-1627: Bujdosásra kényszerült. Ekkor született a cseh nyelvű "A világ labirintusa és a szív paradicsoma" (Lissa, 1631) műve. 1627-ben a lengyelországi Lissa püspöke.

1641-1642: Utazás Angliában és Svédországban.

1648-ban Lissában tanított, a Cseh Testvérek Szövetségének püspöke.

1650-1654-ben Lorántffy Zsuzsanna hívására Sárospatakon tanított, itt pánszofikus iskolareformja megvalósításán fáradozott. Tanügyi terveit nem tudta érvényesíteni, Habsburg-ellenes várakozásai nem teljesültek, Lissába tért vissza.

1656-ban a svéd-lengyel háború feldúlta otthonát, ezt követően Hollandiába menekült.

Legfontosabb pedagógiai művei:

Janua (1631)

Didactica magna (csehül 1632, latinul 1638),

Pansophia (1637).

Magyarországon írt művei:

De cultura ingeniorum oratio (1650),

Orbis pictus (1653),

Schola ludus (1654),

Gentis felicitas (1654, megjelent 1659).

Irodalom:

Bakos József: A magyar Comenius irodalom, 1-5, Budapest, Sárospatak, Eger, 1952-63

Comenius Magyarországon kiadott műveinek lelőhely-bibliográfiája, szerk. Arató Ferenc, 1970

Comenius and Hungary, szerk. Földes Éva, Mészáros István, 1973

Bakos József: Comenius sárospataki évei = A Sárospataki Református Kollégium. Tanulmányok alapításának 450. évfordulójára, 1981

Barcza József, Comenius ökumenicitása, Confessio 1988. Bt. I.

2010. március 26., péntek

Klasszikus kínai tanmesék VII.



ELEFÁNTCSONT EVŐPÁLCIKA

Amikor Zhou király elefántcsont evőpálcikákat rendelt a mesteremberektől, Ji Zi rendkívül ideges lett. Tartott tőle, ha a királynak elefántcsont evőpálcikái lesznek, nem éri be többé cserépedénnyel sem, hanem rinocérosz-szarvból vagy jade-ból faragott tálakra vágyik, és zöldség meg bab helyett olyan ínyencségeket rendel, mint az elefántfarok, meg a leopárdkölyök húsa. Később majd nem akar háziszőttes ruhát viselni, szalmatetős házban lakni, hanem selyemruhákra, palotákra áhítozik.

- Nagyon félek, hová vezet ez - mondta Ti Zi -, nagyon nyugtalanít.

Öt évvel később Zhou király kertjében a borral töltött tavacska partján állandóak voltak a tivornyák, lakomák, miközben a király tüzes vasakkal kínoztatta alattvalóit. És így elveszítette királyságát.

Han Fei Zi

MIÉRT ÖLTE LE ZENG SHET A DISZNÓT?

Zeng Shen felesége a piacra indult. A fia sírt, könyörgött, hogy vigye magával.

- Maradj veszteg! - kiáltott rá az anyja. - Amikor hazajövök, levágjuk neked a disznót.

Amint az asszony hazatért, látja, hogy Zeng Shen disznóvágáshoz készülődik. Az asszony rákiáltott.

- Mit csinálsz? Nem gondoltam én azt komolyan! Csak azért mondtam, hogy a gyerek veszteg maradjon.

- Hogyan képzeled így becsapni a gyereket? - kérdezte Zeng Shen. - A kisgyerek tudatlan, mindenben a szüleit utánozza. Ha becsapod a gyereket, hazugságra tanítod. Ha az anya becsapja a gyerekét, a gyerek többé nem fog bízni benne, márpedig úgy lehetetlen tisztességgel felnevelni gyereket.

Azzal leszúrta a disznót.

Han Fei Zi

AZ EMBER, AKIT TETETTE, HOGY TUD FŰZFA SÍPON JÁTSZANI

Xuan herceg fűzfasíp-muzsikát rendelt, és háromszázan zenéltek számára. Egy Nanguo nevű tudós megirigyelte a zenészek dicsőségét, azt kérte a hercegtől, hadd játsszon ő is a zenekarban. A herceg pillanatnyi szeszélyétől indíttatva, néhány száz ember megélhetéséhez elegendő fizetséggel jutalmazta a tudóst.

Xuan herceg halála után Min herceg lépett a trónra, ő viszont csak a szóló előadásokat kedvelte.

Nanguo ekkor megszökött az udvarból.

Han Fei Zi

A FÉRFI, AKI LÁNDZSÁKAT ÉS PAJZSOKAT ÁRULT

Chu tartományban egy férfi lándzsákat és pajzsokat árult.

- A pajzsaim olyan erősek, hogy nincs lándzsa, amely beléjük hatolna - mondta. - A lándzsáim olyan hegyesek, hogy nincs pajzs, amely ellenállna nekik.

Valaki megkérdezte:

- És mi van akkor, ha egyik lándzsádat belehajítják az egyik pajzsodba?

Erre a férfi nem tudott felelni.

Han Fei Zi

CIPŐVÁSÁRLÁS

Egy Zheng tartománybeli férfi elhatározta, új cipőt vesz magának. Megmérte a lábát, ámde a mércét otthon felejtette, nélküle ment a piacra, a cipészhez.

- Jaj jaj, a mértéket otthon felejtettem! - kiáltott fel, és hazarohant, hogy elhozza. Mire visszaért, a piac bezárt, nem tudta megvenni a cipőt.

Hazatérése után a szomszédja megkérdezte:

- De hát miért nem próbáltad fel a cipőt?

- A vonalzóban jobban bízom, mint a próbában - hangzott a válasz.

Han Fei Zi

A HALHATATLANSÁG RECEPTJE

Egy vándor azzal állt Yan herceg elé, hogy halhatatlanná tudja tenni. A herceg azonnal megparancsolta egyik alattvalójának, sajátítsa el az idegen vándor mesterségét, ám mielőtt ez sikerült volna, az idegen meghalt. A herceg dühbe gurult, és haragjában kivégeztette alattvalóját. Szégyellte bevallani, hogy az idegen rászedte, s megöletett egy ártatlan embert. Milyen ostoba is volt! Ha az idegen képtelen volt rá, hogy saját magának örök életet biztosítson, mi tehetett volna a hercegért?

Han Fei Zi

HOGYAN SAVANYÍTJA MEG A KUTYA A BORT?

Song tartományban egy borásznak pompás bora volt. Mindig pontosan kimérte az adagot, udvariasan bánt a vendégeivel, jól látható helyen helyezte el a cégtábláját. Ám a borát mégsem tudta eladni, mert elterjedt róla, hogy savanyú. Megkérdezte öreg ismerősét, mi lehet az oka a kudarcnak.

- Nagyon vad a kutyád? - kérdezte az öreg.

- Hát persze hogy az - felelte a borász. - De mi köze ennek ahhoz, hogy nem tudom eladni a bort?

- Az emberek félnek a kutyádtól. Amikor kancsóval meg pénzzel elküldik hozzád a gyereket, hogy vegyen az apjának bort, a kutyád nekiront, a gyerek meg fél, hogy megharapja, ezért visszafordul. Ettől savanyú a borod, ezért nem tudod eladni.

Han Fei Zi

VÁRVA, HOGY A NYÚL FELFORDULJON

Egy paraszt Song tartományban kiment a földjére, és látja, hogy felbukkan egy nyúl, fejjel nekimegy egy fának, kitöri a nyakát, s holtan esik össze. A paraszt letette kapáját, leült az árnyékba, várta, hogy jöjjön a következő nyúl. Ám soha többé nem jött arra egyetlen nyúl sem, hogy ott érje el a vég - viszont attól fogva az egész tartomány a paraszton nevetett.

Han Fei Zi

HOGYAN KÖLTÖZÖTT MÁSHOVÁ KÉT KÍGYÓ?

Két kígyó el akart költözni a kiszáradt mocsárból.

- Ha te mégy elöl, én meg a nyomodban - mondta a kisebbik kígyó -, az emberek rögtön rájönnek, hogy menekülünk, és megölnek bennünket. Jobb lesz, ha felveszel a hátadra, mindegyikünk szájába veszi a másik farkát, akkor az emberek azt hiszik rólunk, mi vagyunk az isten.

Így tekeregtek át az országúton. Mindenki utat engedett nekik, és kiáltozott:

- Csoda történt! Íme, az isten!

Han Fei Zi



Forrás: Klasszikus kínai tanmesék


Thurzó Gáborra emlékezve ...




E napon született
Thurzó Gábor író és műfordító (1912)


Thurzó Gábor (21348 bytes)

THURZÓ GÁBOR


(1912-1979)

Thurzó Gábort azok az író-költő társai, akikkel egyetemista éveiben baráti-kortársi-kartársi közös társasághoz tartoztak, mindvégig Karcsinak nevezték. Hiszen amikor ezek az akkori, különböző tanszakokat hallgató egyetemisták olykor hetenként többször is délelőtt 11 után az ő Váci utcai lakásukon találkoztak, őt Rutterschmidt Károlynak hívták. Ott lakott édesanyjával és három fivérével az egyemeletes régi polgárház emeletén, ahol a földszintet a patinás "Rutterschmidt" pékség üzlete és hátul sütödéje foglalta el. Károly, a legidősebb fiú magyar-német szakos tanárjelölt volt, nagydiák korától fogva írónak készült. Amiként írónak, illetve költőnek készültek valamennyien azok a beszélgető társak, akármelyik fakultását is látogatták a különböző egyetemeknek. Boldizsár Iván orvostanhallgató volt, Szabó Zoltán (a szociográfia későbbi klasszikusa) műegyetemista, gépészmérnökjelölt, Jékely Zoltán is magyar-német szakos, mint a házigazda, Várkonyi Zoltán színi akadémista, e sorok írója párhuzamosan jogász- és történészjelölt, Koroda Miklós a Közgazdasági Egyetemen mezőgazdaság szakos, Vándor Lajos úgyszintén jogász, Örkény István gyógyszerész-gyógyszervegyész. Amikor egymás után megérkeztünk, Karcsi régimódi úriszobának berendezett szobájában asztalra készített ezüsttartókban bőségesen várt a cigaretta, szivar, dohánykádban pipadohány, mert Koroda meg én pipáztunk. Az íróasztalon pedig piros gyertya égett, hogy ki-ki azon gyújtson rá. Csak amikor már jó néhányan voltunk, és ültünk a bőr karosszékekben, jött be Rutterschmidt néni, nagy tálcán hozva a frissen kisült sajtost, mellette karcsú palackban a zöld Chartreuse likőrt. "Kezeit csókolom" köszöntésünkre mindig így kezdte: "Egyetek, igyatok fiaim." - Ez a kép, ez a rendszeres együttlét, akkor 19-23 éves korunk között (1931-től 35-ig), a beszélgetések, nemegyszer irodalmi viták, az egymásnak felolvasott kisebb-nagyobb művek és az azonnali vélemények hangulata, ösztönző ereje megmaradt valamennyiünkben, amíg földi életünk engedélyezte az emlékezést. Ma már csak én élek közülük. Ezért kellett bevezetőként kilépni a krónikás tárgyilagosságából és személyes tanúként vallani nemzedékünk írói kezdeteinek erről a nagyon jellegzetes csoportképéről. Hol közel maradva, hol eltávolodva, olykor megint együtt valamennyien folyton tudtunk egymásról és figyeltük is egymást, mint kölcsönös mércék és kritikusok. Ilyen régi személyes ismerősként foglalom tehát össze - innét a krónikás személytelenségével - amit röviden összefoglalhatok Thurzó Gáborról.

A család régi pesti, belvárosi polgárfamília volt, német származású. Németségük tudatát és a legnemesebb német kultúra hagyományát nemzedékről nemzedékre örökítették. Goethe, Schiller, a klasszikus német zene, Kant filozófiája életet szabályozó szellemként volt jelen az egyszerre ódon és csillogóan tiszta bútorok között. A családapa rég halott volt, de az egyszerre példás rendet tartó és derűs édesanya - Rutterschmidt néni - éberen őrizte az iparos nemzedékek - elsősorban pékek - házi szellemét. A fiúknak ugyanúgy, mint az elődöknek egyformán volt anyanyelvük a magyar és a német. Karcsi - a későbbi Thurzó Gábor - úgy volt magyar-német szakos bölcsész, hogy az egész germanisztikából nem sok tanulnivalója maradt. Ugyanolyan otthonos volt a Nibelung-ének középfelnémet idiómájában, mint Luther Bibliájának újmódi nyelvet kezdő stílusában. Majd birtokba vette az angol mellett a hollandi nyelvet, a schwitzerditsch (svájci) idiómát, majd alaposan megtanult svédül, de még a dán-norvég-izlandi skandináv változatokat is birtokba vette. Később huzamos éveket töltött Svédországban, néhány évig svéd felesége is volt. S habár idővel műfordítóként németből, angolból, svédből bőségesen fordított, soha egy pillanatig sem jutott eszébe, hogy ne magyar író legyen. Igaz, legnagyobb hatással művészi gyakorlatára - saját bevallása szerint - az angol Virginia Wolf és Graham Green volt. Valóban, az a sajátságos keveredés kalandosság, lélektani hitelesség és társadalmi kritika határmezsgyéin, amely oly jellemző Graham Greenre, Thurzó elbeszélőmódszerében is megtalálható. De az ő földrajzi-szellemi háttere a budapesti Belváros legfelsőbb része, a Váci utca tája. Szellemiségét pedig alapvetően határozza meg lelki és erkölcsi életének katolikus hitvilága és kulturális öröksége. (Többek közt ez is összeköti Graham Green szociális érzékenységgel teljes katolicizmusával.) A bűn, a bűntudat, a bűnbánat fogalom- és problémavilága kezdettől végig izgatta. Nemegyszer mondogatta, hogy ő nem "általában" keresztény, hanem katolikus, mint Franciaországban Clodel vagy itthon nálunk Babits. De mint katolikus, úgy hordozza az egyház hagyományának egészét, hogy humanista öröksége alapján tiltakozik az inkvizíció ellen, mert az emberségesség nem azonosulhat az embertelenséggel. Ez a szigorú és emberpárti moralitás védte meg - tudta és hangoztatta is -, hogy német hagyományai ellenére még csak meg se legyintse Hitler vérgőzös szelleme. (Ezekre a néha önkínzó magatartás-keresésre is személyes tanú vagyok: a harmincas évek vége felé gyakran beszélgettünk erről a témáról.)

Az egyetem után azonnal hivatásszerűen lépett az irodalmi életbe. A katolikus Élet című folyóirat munkatársa, majd hamar szerkesztője lett. Ő volt a legelső, aki az egészen fiatal Pilinszkyben felismerte a jelentékeny költőt, szívesen közölte a hamarosan tragikus sorsú Vándor Lajos izgatott szabad verseit. Vándor - aki egyébként zsidó fiú volt - akkoriban Thurzónak talán legjobb barátja ugyanolyan természetesnek tartotta, hogy a Thurzó szerkesztette katolikus lap közli, amit ő ír, mint ahogy a kifejezetten vallásos katolikus költészet akkori legjobbjai a fasiszta orkán kerekedése idején egyértelműen pártolták a magyar költészet zsidó lírikusait. Thurzó Gábor a háború előtti években, majd a háború végéig egyenes úton beemelkedett a nyilvántartott katolikus hazai irodalom vezérkarába. Az Élet megszűnte után a legfőbb egyházi orgánum, a Vigilia munkatársa lett. Elbeszélő művei mellett irodalmi tanulmányai és kritikái már előkelő helyet jelöltek ki számára a háború utáni legelső évekre. Közben kiderült, hogy kitűnően ért a dramaturgiához. Az egymásra következő években hol színházi, hol filmdramaturg volt, idővel a televízió dramaturgiájának is fontos szakértője lett. Mint színházi szakember kiválóan értett regények dramatizálásához. Móricz Zsigmond Rokonok című regényének színpadi változata (amelyet Móricz Virág társaságában készített) ennek a műfaját alakításnak egyik legkitűnőbb remeke.

Volt ugyan néhány év, amikor a terrorisztikus kultúrpolitikai süketség Thurzó regényeit sem tűrte el (hiszen túl egyértelműen vallotta vallásos voltát), de dramaturg, dramatizáló, színházi szakember akkor is lehetett. És ahogy a diktatúra közismerten "lágyult", úgy vonult be nemcsak újra, hanem mint legjobb prózaíróink egyike Thurzó Gábor a regényirodalomba is, és néhány dramatizált elbeszélő művével drámairodalmunkba is. Aki lexikonokban vagy irodalomtörténeti művekben néz utána, hosszú sorát találja regényeinek, novellásköteteinek és színjátékainak. Akadnak kritikusok, akik a komoly témákhoz túl könnyűnek tartják az érdekességet, a kalandosságot. Mások úgy vélik, hogy a kínzó bűntudat nemegyszer elkeveredik a krimik bűnügyi romantikájával. Vagyis olyasmik hökkentik meg néha a hazai kritikusokat, mint Angliában Graham Green bírálóit. Az olvasók azonban nem riadnak vissza attól, ha egy komoly témavilágú regény egyúttal érdekes is. Aligha kétséges, hogy a hatvanas-hetvenes évek magyar irodalmának ő az egyik legfontosabb regényírója és két-három drámájával igen hatásos színpadi szerzője. Értékbeli vita azonban aligha lehetséges két fő műve körül. Az egyik A szent című regény, és pompás dramatizált változata: Az ördög ügyvédje. A másik emlékeinek és vallomásainak szívhez szóló kötete: a Belváros és vidéke. A szent az állami és egyházi érdekek egymásba kuszálódottságának, lelkiismereti gondok, naiv hitek és cinikus érvelések szembesítésének nagy társadalmi és lélektani regénye, majd Az ördög ügyvédjében a feszült drámai helyzet kitűnő színpadra állítása. Utóbbi évtizedeink egyik legjobb irodalmi alkotása. A Belváros és vidéke pedig egy már a halálát közel tudó, nagybeteg, magamagával szembesülő férfi emlékeinek feledhetetlen lírája. Egy jó író két legjobb műve.






Magyar Elektronikus Könyvtár

2010. március 25., csütörtök

Móricz Zsigmond: Szegény emberek



- Elbeszélés -



Két szegény ember forgatta a földet a kert felső szélén. Egymás mellett mentek az ásóval. Az öreg folyton diskurált s a fiatal annyira szórakozott volt, hogy szinte tehetetlenül állt meg, valahányszor az öreg megakasztotta a munkában, hiábavaló beszédével.

Ez a fiatal munkás kemény fekete ember volt, vásott barna ruha volt rajta, katonabakancs és rendkívül ócska katonasapka, amilyet csak azokon a lenyűtt és félig csontvázzá vált katonákon látni, akik tíz, tizenöt húsz hónapos lövészárok után vánszorognak olykor végig az utcán, apatikusan és gépiesen.

- Már mondtam a vénasszonynak, hogy dugja el a fokhagymát, - szólt az öreg, ki a feleségét mindig vénasszonynak emlegette s megint megállt, az ásó nyelére támaszkodva. - Azt ilyenkor kő eldugni a földbe. Ősszel. Akkor lesz jó tavasszal.

- Nem fagy ki? - szólt tűnődve a fiatal.

- Nem. Sohasem. Nem árt annak egyáltalán semmilyen fagy, ha földbe van. Mert ha rájön a föld, akkor be van takarva, akkor nem árthat neki a fagy... Pedig most az is drága, a fokhagyma.

A fiatal ember, mintha ráléptek volna, összerándult.

- Minden drága, - mondta sötéten s az ásóját emelte.

- Minden nagyon drága, - bólintott az öreg. - Rettenetesen drága. Egy kiló kenyérnek az ára huszonhat krajcár, ez még nem volna drága, de nem lehet kapni. A nagy világér sehol nem lehet kapni. Abba a mi falunkba meg a jóisten tudja micsoda jegyző szorult, hogy minálunk sosem kapni lisztet, cédulás lisztet. Más falukba mindenhol ellátják az emberiséget, csak éppen minálunk nem. De a minap avval jön a vénasszony, hogy a jegyző még azt mondja, hogy azt mondja, aki pedig őt a szentekkel összeadja, annak ő ellátja a baját.

Megcsóválta a fejét és kicsit nevetett.

- Pedig a mostani világba könnyen megy, hogy az ember a jegyzőt a szentekkel összeházasítsa.

A fiatal ember most keményen a szemébe nézett az öregnek és mintha nagy és erős dolgot jelentene ki, így szólt:

- Látja István bátyám, én csak három napja vagyok itthon, de ezt én nem érthetem. Rossz világ ez! Tudja... én huszonhat hónapig voltam a fronton, de mondhatom, neked semmi rövidségem nem volt.

- Meghiszem.

- Nekem ételem, italom megvolt. Hús annyi volt, marhahús, hogy már nem is akartunk ennyit. Már kifordult az ember szájából a hús.

- Hő, jó volna itt. Egy kiló marhahúsnak az ára tizenkét korona. Azt mondják. Mert én bizony nem vettem.

A fiatal ember kissé fátyolos szemmel soká nézte, szembe nézett vele.

- Mit evett fröstökre?

- Hát igenjó paprikát vettem én a múltkor a szerbtől, Kovács Jánostól, merthogy ő most a szerb, mióta nincsen szerb... Tizenkét darabot adott tíz krajcárér. Még nem is drága, azt mondom. Azt ettem vagy kettőt, kenyérrel.

A katonaember már nem figyelt, már a szeme megint messze kalandozott, magába merült. De az öreg folytatta.

- Ebédre meg, igenjó uborkát savanyított nekem a feleségem, hát ebédre meg azt eszek a kenyérhez. Ha aztán vacsorára hazamegyek, főz a vénasszony. Bablevest vagy krumplilevest, ahogy jön, ma ugyan káposztát. Mert az embernek megterem a kertjébe a krumpli is, meg a káposzta is, az idén bizony nem sok termett, de az is jó, azt is meg kell köszönni a jóistennek.

- Lisztje van?

- Hát van két méter búzám. Tiszta. Muszáj nekik őrlési engedélyt adni! Azt kaptam részbe. Meg a cédulás lisztet is kiszedi a vénasszony.

- Zsírja van?

- Az van hála Istennek, jó órában legyen mondva. Az van, hogy ne hazudjak, van még vagy két liter.

- Csizmája van?

- Hát az már nem igen. Ezt a bakancsot vettem. Ki győzne most hatvan pengőket adni egy pár csizmáér, még ennek is nagyon örülök, hogy erre a bakancsra szert tehettem.

Az ember lassan elfordította a szemét az öregről.

- Huszonnyolc napom van, szabadság. Mi az itt, huszonnyolc nap! Most két nap Vargáéknál voltam, kaptam este négy pengőt. Vett a feleségem egy liter tejet 30 krajcárér, vett egy negyedkiló szalonnát két forint 50 krajcárért, két kenyeret, kicsi pékkenyér, egy forint tízér, maradt 10 krajcár... Mi az a huszonnyolc nap...

- Pedig most már rövidebb a nap, kisebb lesz a napszám, - szólt a vén.

- Nekem semmim sincs télire... Három gyerekem van... - mondta nehéz szóval, mintha a tüdejéből szakadna ki a szó.

- Gyerek... bolondság, - mondta az öreg. - Elég bolondság. Sok embert bizony a vére ver meg. Csinálják a gyereket, aztán a gyerek nem kérdezi, apám hol veszi kend. Az kiköveteli az élést. Eridj lopni! Kérj a szomszédoktól, ha nem ad vágd agyon...

Az öreg, vén korhelyek tágas hangján utánozta a más szavát, de a fiatal szinte megdermedt, szinte jéggé vált, csak rámeredt az öregre és a szeme meghomályosodott, aztán lassan lehunyódott a szempillája, s szédülő fejjel esett rá az ásó nyelére. Talán el is bukik a hirtelen szédületben, ha meg nem kapaszkodik benne.

- Dolgozzunk már, - mondta morogva.

- Az nem kíméli az embert, - fordult az öreg is az ásóra s kényelmesen kezdett hozzákészülni a munkájához. - A gyerek. Az sír, ha éhes... Avval is csak hasítja az ember szívét...

Az ásó belemélyedt a földbe. Öt-hat nyomot vetett fel, már megint nem bírta szó nélkül.

- Az nem jó, az a te ásód. Nem ilyen kötött földhöz való ásó. Avval nehéz dolgozni. Szaporátlan, mert igen hosszú ásó. Kurta ásó kell az ilyen nehéz földhöz. Acélásó. Mint az enyém. Nem is túlhosszú, könnyen megy a földbe, van neki nyomintója is, mindjárt szaporább a munka vele. A kapám is acélkapa. Micsoda. Evvel az acélkapával szétvágom az idevalósiak minden kapáját.

A fiatal ember odanézett az öreg ásójára s nagyot sóhajtott.

Azután a maga ásóját nézegette el. Gyenge ásó, csínján kell vele bánni, mert hajlik. Csupa kín vele dolgozni ebbe a szíjas földbe.

S most egész tisztán látta, hogy be fog menni a házba. Ott van a balsarokba a sifon. A sifonból vette ki a pénzt a gazdasszony. Azt a sifont egy szeggel ki lehet feszíteni s annyi pénz van benne, ezrek!

- Hát sturmba voltál? - kérdezte az öreg.

Ráemelte a szemét, a szeme előtt fátyolos volt a világ, nem értette a szót.

- Sturmba. Ugye sokszor.

Csak bólintott. Nem jött ki hang a torkán.

- Fene lakodalom lehet, - nevetett kicsit az öreg s megcsóválta a fejét. - Csak neki egymásnak a késekkel, oszt a torkára... Kit öltél meg először? Embert...

A fiatal munkás lassan megmozdult. Úgy, elkésve értette meg a szavakat.

- Nem embert, - mondta fejét megcsóválva csendesen - Lányt... Fiatal lányt először...

- Lányt - mondta természetesen az öreg, mintha a világon a legegyszerűbb dologról volna szó.

- Mikor Sabácba voltunk, - mondta lassan, kicsit rekedt, szórakozott szóval a fiatal ember s a katonasapka alá felhúzta tűnődve a szemöldökét, gondolkozva, emlékezve. - Kilőttek egy házból, az ablakon... Hármat lőttek, az egyik golyó így mellettem pattant el a kövön, a másik golyó a szakácsnak ment bele a tarisznyájába, így el is szakította a combját, a harmadik meg a cugszfirernek ment be itt a balpofáján, de olyan bitang szerencséje volt, hogy két fogát kiütötte, avval elment. Akkor a kapitány Jurovics kiadta a parancsot, hogy egy fénrik, hat bakával mennyen be s aki a házba találkozik, mindenkit le kell vágni, a gyerekeket is.

Nyugodtan s komolyan beszélt, de a keze aludva babrált az ásó nyelén s folyton arra gondolt, hogy mire elindul, elkésik... Valaki hazajön s akkor nem lehet megcsinálni... Megállt, hogy abba hagyja a beszédet is, amit kezdett s azonnal induljon... De a lába nem akart mozdulni, a keze nem akarta elereszteni az ásó nyelét... s a nyelve újra kezdte, folytatta a beszédet.

- Akkor bementünk a házba. Olyan, kicsit emeletes volt a ház... Három az aljába levő szobákba ment, lenn is egy lakás volt, meg fenn is. Ők odalent mit csináltak nem tudom, de mi ketten a fénrik úrral bementünk az emeleten a házba. Ott volt egy rendes szoba, urasan, bútorok, minden, ott volt egy asztal, körül székek, az asztal meg volt terítve, étel, ebéd volt, mert éppen úgy volt, hogy dél volt... ott ültek...

- Ha.

- Igen. Ebédeltek... De a fénrik úr olyan volt, mint a sárga halál, "zofort" azt mondja... Azoknak villa volt a kezébe, meg kés, ettek... Az ablak be volt zárva, nem ők lőttek... Azután megfogtuk a padláson, egy lány volt ott, olyan szolgálólány, az pufogatott a padlásról... Minek az. Egy bolond vászoncseléd azt tegye fel magába, hogy ő lövöldöz... Mikor úgy jöttünk, doppelrájba, az utcán. Kellett neki háromszor lőni...

- Aztán ti?

- Mi? - kérdezte a fiatal ember, mintha álomból ébredne. Az öreg rábámult.

- Aztán ti mindenkit levágtatok?

- Csak úgy szuronyhegyivel... - morogta a katona.

- Aztán a lány volt az első?

- Mi?

- Azt mondtad, hogy az első lány volt...

De a katona, mintha megállt volna az esze, csak maga elé meredt s mintha valahova távolba figyelt volna.

- Nagylány, vagy kislány?

- Várjon csak, - szólt a fiatal ember hirtelen, - hazalépek egy kicsit, mert elfelejtettem az asszonynak megmondani, hogy hol a láda kócsa...

Gyorsan lenyomta az ásót a földbe.

- Most ütötte a tízet a toronyba.

Ő maga is csak arról vette észre, hogy kimondta a hazugságot, hogy a távoli óraütésekre figyelt, így határozta ő ezt még az éjjel, hogy mikor kilencet üt, elindul, de előbb azt mondja, hogy tíz óra. Akkor aztán, ha valaha faggatnák, lesz egy tanú, hogy ő tíz órakor még itt volt...

Az öreg megcsóválta a fejét s utána nézett, ahogy nagyokat lépve, szinte szökdelve ment a katona a kivörösödött bakancsaiban, a gyűrött szürke sapkát a szemébe húzva.

- Mit beszél ez, - mondta magában félhangon, hogy már tíz óra.

Kivette a nikkel óráját a zsebéből s jól megnézte.

Kilenc óra volt rajta, három perccel múlt el kilenc óra.

A katona kiment az utcára s rendes, lassú léptekkel ment előre a templom felé.

Úgy ment, ahogy előre elgondolta. Se nem lassan, se nem szaladva, de inkább gyorsan, mert munkaközben ment el egy kicsit. Hát sietni kellett... Figyelt, hogy nem látja-e ismerős, akinek köszönni kell, de mégis, mikor egy kerítésen kinézett egy nagybajuszú ember, aki úgy nézett rá, mintha váratlanul a hóhérját látta volna meg. A szíve, mintha nagy kalapács lett volna belül, ritka nagy kondulásokkal verte a mellét. Mint mikor félre verik a harangot.

A templom mellett magas orgonabokrok közt kellett bemennie a setét útra. A bokrok már meglehetősen üresek voltak, a levél sárgán hullott le a földre, balról fiatal diófák álltak az út szélén s nagy tágas felszántott kert, jobbról mély árok, szakadék, annak a fenekén a patak csendesen csúszott. Az árkon túl volt a ház.

Körülpillantott, nem látja-e senki.

Errefelé már senki sem lakik, senki sem jár. Lemászott az árokba. Kicsit még mosolygott is magában, azelőtt sose jutott volna eszébe, hogy ebbe az árokba leereszkedjen. Csúnya akácos gödör, még a gyerekeknek se okos belemászni. De miket tanult ő katonasorban! Hol járt, micsoda faluvégeken, hogy lopakodott ellenség után, vedettát lelövetni, házakat megkerülni, falut felgyújtani, disznót, csirkét leverni, tehenet kihasítani, felét kivágni a többijét otthagyni, szinte úgy érezte, mióta itthon van, most került először kedvére való helyre... Mi is ez az élet... Ez az igazi, dolgozni! Ésszel megkerülni az ellenséget s hátába támadni... Mi lenne a kevés magyar katonából, ha sokat törődne avval, hogy hány az ellenség, micsoda veszedelmekkel jár a játék. Közepibe! Nincs most se törvény, se igazság, csak erő, meg ész. Aki bírja, marja. Ilyen parton ne tudna átmászni? Hát az olasz parton, ahol a part ezer méter magas, aztán két kilométer szélességbe, félkilométer mélységbe nincs egy tenyérnyi föld, akit a gránát meg ne mozgatott volna, szétvetette a vas, kitépte a belét, elszórt mindent, követ, földet, vassal bevetette, mint itt búzával a szántást... aztán mikor megáll az ekrazitos eső, bele az átkozott, agyagos földbe, kidülledt szemmel bele, az agyag megmarkolja a lábát, lehúzza a testét, minden tenyérnyi darabjára ágyú tátja a száját, gépfegyver köpködi a golyót, mint a fergeteg a csupasz síkságon, a puskagolyó pereg, mint nyáron a jégeső, s hogy tusakodtak ott, hogy mentek neki a halálmezőnek, az oslaviai temetőnek...

Míg a gödör szélén, akar az éh farkas ott leselkedett pár pillanatig s a zúgó fejében a csaták zúgása szikrázott végig, mégis mintha a lelke fenekén valami olyan gyávaság kushadna, amit sohasem érzett a harctereken.

Hiányzott a kommandó. Nem állt mögötte a káplár a paranccsal, se a Fänrich úr a suttogó rendelettel, senki se mondta, rajta kutya szorítsd... s hideg verejték volt a homlokán.

Ahogy végre észrevette magát, hogy már sok lesz a megdermedt ott heverésből s ki akart ugrani, egy fiatal akácfavesszőbe akadt s amint mérgesen ki akarta magát szakítani, egy tövis kegyetlenül beleszúródott a csuklójába, az ingen keresztül.

- Azt a mérges istenit, - mormogta s kicibálta a tövist. A vér szivárgott utána. Bekapta a szájába a sebet s kimászott az árokból.

Valami vad düh nőtt benne, dühös ingerültség, a szeme égett.

- No megállj, - mormogta magában s nem tudta kire és miért fenekedik.

Nehéz nagy léptekkel, lesütött fővel ment a házig, az ároknál nem volt kerítés s a házig füvön ment, csak néhány lépést. A ház sarkánál megállt s a szívében nyilallt. A nótás szájú, gőgös, vasvillaszemű bakára gondolt, ha látnák most, milyen patrujjba jár...

Összerántotta a szemét, most a szegénység az úr, most a szegénység kommendíroz... Az arcához nyúlt kemény ujjaival, mintha még egyszer bele akarna markolni az agyveleje gondolataiba... csakugyan kell-e, csakugyan muszáj?

Meghallotta a saját hangját messziről, azt mondta a felesége adósságáról "délig megadom".

Délig megadom... délig megadom... - forrt benne, mint mikor jobbról-balról a gránát csapkod le s rettenetes tölcséreket szaggat a fekete volhiniai földbe. Így állt ott, akkora ropogás, durrogás és őrületes csattogás közepette, mikor az égre lőttek a földről a fekete sarak és a domb tetején a horvátok fojtogatták a szibériaiakat... Akkor a tisztek kihúzták a kardjukat s szájról szájra járt: "Nem lehet tovább... forverc!"

Most is úgy rohant be előre szegezett fejjel a tűzbe.

Egy pillanat múlva áttörte a tüzes falat a baka, a magyar: mindig legjobb előre! S bent állt a konyha sötétjében.

Csakúgy zihált a melle... Csak a fegyvere volna itt vele.

Fújt a tüdejéből a forró gőz s a karja a vasvilla után nyúlt, ami az ajtó mellé volt odatámasztva.

Most mi lesz.

A konyha sötét volt és alacsony, szabad tűzhely, alatta fehérre meszelve a kemence... cserépfazekak... s vasvilla a kezében... Ezek a Vargáék és szegények voltak a háború előtt, csak most, hogy eladták a tehenet, meg a borjút... most vannak az ezrek...

- Mi az? - kiáltott bentről egy gyereklány.

A katonának kinyílt a szája s megállt a vére.

- Itthon vannak, - motyogta.

Sápadt lett a fekete arca s visszább torpadt.

Egy fiatal lány kinyitotta a szoba ajtaját s ijedt és bámész szemmel, tátott szájjal nézett.

Hosszú pillanatokig néztek szembe. Lassan megismerte, hogy ez nem a Vargáék gyereke, hanem Szabó Eszter, a Szabó András lánya...

- Itthon vannak? - kérdezte végre rekedten.

- Nem.

- Hát.

- Elmentek reggel.

- El?

- Igen, a vásárba. Hiszen maga látta.

A katonának tágra nyílt a szeme. Aha. Ez már támad. Ez már ellenség.

S erre mindjárt nyugodtabb lett s folytatta a szeme a villámlást, mintha most már joga volna felül kerekedni...

A lány mögött a Vargáék kislánya dugta ki a fejét. Ez is olyan gyerekes ijedt szemmel meredt rá... Úgy nézett rá, éppen úgy, mint az a lány... ott a háború elején... a legelső gyerek... ott Sabácban...

Megmarkolta a vasvillát, a vére leszállt a szívére s várt. Várta a parancsot...

Meredten s fakón meredt rájuk, amitől a gyerekeknek elállt a szava. A fejében alig fordult meg gondolat, tudta, hogy meg kell lenni.

- Délig megadom! - mondta hangosan, azzal felemelte a vasvillát s keresztül szúrta a kislányt.

A Varga gyereket, az ellenséget... Látta, ahogy belement a vasvilla a torkába s vér szökött ki. Ezen már megkönnyebbült. Hogy ismerte már ezt a vért! Hány embert szúrt már agyon... Mindenkinek így szökik a vére...

Kirántotta a vasat s a gyerek, mint egy kis tömlő bukott el a sötétes szobába.

A nagyobbik hangtalanul, eltátott szájjal, mint a remegő vad meredt rá a katonának minden mozdulatára.

Ez intett, hogy be.

A lány hátrafelé bement, de a szemét egy pillanatra sem vette le az emberről.

Ez utána ment, kemény, egyenes, katonaléptekkel.

A nagy szekrényre nézett, amiben az ezresek vannak.

- Hol a kócs? - mondta.

A fiatal lány minden tagja folyton rázódott, mint valami gépszerű reszketéssel.

- Hol van a kócs? - kiáltotta újra a katona.

- Nem tudom, - nyöszörgött a lány s a foga zörgött.

- Ha meg nem mondod, téged is agyonszúrlak.

- Bent van a másik szobában a sifonban.

A katona intett neki s ő előre ment. Gyorsan kihúzta a sifon alsó fiókját s kétségbeesve kotorászott benne.

- Hamar!

A lányka iszonyatos rémülettel nézett fel rá ott guggolásából.

- Elvitte a néni magával.

A katona megvetően rántotta meg a száját s a vasvillával a hasába szúrt. De a villa hegye nem ment át a ruhán, ezért újra fogta a villát, felemelte s teljes erővel belevágta.

Még most sem halt meg a gyerek, mert közben oldalt fordult s most karja a villa két szára közé került.

A katona körülnézett s meglátta az asztalon a nagy kenyérszelő kést. Visszament érte a nagy szobába, aztán be ismét s kétszer a nyakába szúrt, aztán egy erős harmadik vágással az egész torkát ketté metszette, úgyhogy a feje szinte leesett.

- A fene egyen meg benneteket, - egyenesedett fel.

A keze csupa vér volt, lecsapta róla a földre s látta, hogy a vér végigfröcskölt az ágyon s a szekrényen, ezen újra elmosolyodott. Nagyot fognak nézni, ha hazajönnek.

Ebben a pillanatban a bölcsőben felsírt a kisbaba.

A katona odanézett s látta, hogy a picinek kiesett a szájából a cucli, azért sír.

- No, ne haragudj. Kis zsivány, - mondta neki, - csak a kezemet hadd törüljem meg.

De a kicsi éktelenül kezdett sivalkodni. Erre ő szinte ijedtséggel futott hozzá, fogta a cuclit s a szájába nyomta. A gyerek mohón kapta be s elhallgatott.

- Véres lett egy kicsit, - mondta a katona s csendesen mosolygott, aztán bólogatott. - Nem baj, sose tudod mitől hízol... - szólt szelíden. - Hát mikor én három napig olaszt ettem...

Fanyarul elhúzta a száját, ahogy eszébe jutott a borzalmas kilenc nap, mikor a doberdói hegyeken az elesett bajtársaikat rakták maguk elé fedezéknek s mikor elfogyott minden a kenyértarisznyából, egy frissen elesett olasznak a vérét szívta ki, mint a hörcsög a csirkéét.

Most megtörölte újra a kezét s oda-odanézett a kicsinek cuppogó arcocskájára...

- A zsivány, a betyár kölyök... - mondogatta magában.

Aztán a késsel hozzáfogott kifeszíteni a szekrényt. Nem ment, a vasvillát vette elő, de azt előbb ki kellett cibálni a testből s a vér csorgott róla. Most már aztán türelmetlenül feszítette a szerkény sarka alá s az egészet kiemelte.

Megfogta, hogy le ne zuhanjon s lármát ne csináljon.

Mindjárt meglátta a barna kis vászonzsákot, amelyből tegnap kivették a bőrtárcát, a sok pénzzel.

Körömmel bontotta ki a spárgát, amivel be volt kötve, nyugodtan és rendesen.

Aztán a markába öntötte, ami benne volt. A nagy bőrtárca nem volt benne.

- Azt elvitték a vásárra, - mondta magában s mérges lett saját magára. Egész éjszaka ezen gondolkodott, aludni sem tudott, kétszer is felkelt s a felesége kérdésére, hogy mi baja, azt mondta, hogy "hallom az ágyúzást", mert csakugyan hallotta. S hiába gondolt végig mindent, mégse tudott mindent kigondolni. Erre se számított, hogy a gyerekeket itthon hagyják s a szomszédból hívnak hozzá egy pesztonkát, úgy gondolta, inkább őket adják oda valakihez. Arra sem gondolt, hogy az ajtó nyitva lesz-e vagy sem, meg erre se, hogy a bugyellárist elviszik.

- Egész meg van már rothadva az eszem, - mondta, - a kefe vigye el...

Örült, hogy mégis valami pénz van a kis szütyőben. Az asztalra öntötte s megszámolta. Papír és ezüst pénz volt, összesen száznegyvenöt forint, meg valami krajcárok.

- Nem sok, - mondta s két tízest a lajbija zsebébe dugott. - Most már nem adhatja meg az egész adósságot, mert akkor megint nem marad egyébre. Meg hadd is várjon az a vén gazember... Háborúban adósságot kérni.

Az ezüstből kivett egy forintot, akkor bekötötte az egész pénzt egy zsebkendőbe, ami az asztalon volt. Mielőtt bekötötte volna, kivett még egy koronát, mert itt nagy a drágaság, biztosan több kell most arra is.

A zsebkendő kis csomagját összetekerte, ahogy a dohányzacskót szokták s a kabátja külső zsebébe tette.

Ezzel be volt fejezve a dolga s most megállt némán és újra mély szórakozottsággal nézett maga elé.

Az ajtó előtt ott feküdt a kicsi lány teste, úgy hevert ott, mint egy kis kutya, a küszöb előtt, ő csak nézte, nézte s bólogatott.

- Ilyen kutyavilág ez a mai, - mondta, aztán nagyot sóhajtott. - Hát mikor a cigányszigeten bementünk, a fáról úgy ráztuk a komitácsit, mint a rothadt szilvát. Rottman hadnagynak a nyakát keresztül lőtték, a kezét rászorította a sebre s az ujja közt csakúgy hugyozott a vér, meg a száján, csak úgy ropogott a koponya, így hajigáltuk a levágott kezeket, meg a koponyákat, egymásra feküdtek a szerbek, meg a magyarok, aztán egymás torkát keresztül harapták...

A bölcsőbe megmozdult a piciny... erre föleszmélt, maga sem tudta miféle álomból. Most, hogy már el volt végezve, zsebében volt a pénz, már nem izgatta semmi...

Szétnézett, nincs e valami tenni való. Egy pillanatra arra gondolt, hogy a kis testeket felrakja az ágyra. Ne feküdjenek ott szegények, de hirtelen összeborzongott s úgy érezte, a világért sem tudna hozzájuk nyúlni...

Gyorsan elindult, elkerülte a küszöbnél a piciny hullát, nem lépte keresztül, eszébe villant a babona, ha keresztül lépik a gyereket, nem nő meg. Kint a pitvarban odatámasztotta a vasvillát, ahonnan elvette aztán kilépett a szabadba...

Fel akart sóhajtani, hogy végre az ég alatt van s amint a száját kinyitotta, hogy teleszívja magát friss levegővel, egyszerre bezárta s kedvetlenül, fojtotta magába a mozgást... Ki, csak ki innen, még meglátják... Mintha fonákul volna valami... Máskor ilyen gyilkolás után büszkeségtől pattant szét a melle, most pedig...

Gyorsan elkushadt a ház mögé s mélyen lehajtott felső testtel vetette be magát a sűrűbe. Az árkon olyan gyorsan átjutott, hogy észre sem vette, aztán a sötét úton visszament a templom felé.

Ahogy a kerítés mellett elment, valaki rákiáltott.

- Hé. Öcsém.

Fakó arccal nézett oda az ismerős hangra. Akkor ráeszmélt, hogy István bácsi az ásásból kiált.

- No. Gyere ásni már. Már kerestek.

- Már nem megyek délig. Megyek, veszek egy ásót. Mert avval nem lehet ásni.

- Hol veszel?

- Átmegyek a vásárba... István bácsi... hány óra is volt, míg dolgoztam... Tíz ugye.

Az öreg nevetett.

A katona nem merte firtatni a kérdést:

- Hallottam, mikor ütött...

Avval tovább ment, de valahogy az a gyanú vett erőt rajta, hogy az öregnek órája van. Mintha az után nyúlt volna a zsebébe, de visszanézni nem mert többet.

A falu másik részébe ment a sárközbe, ott bement ahhoz, akinek a felesége adós volt ötven forinttal.

- Meghoztam amit tudtam, tekintetes úr, - mondta a szikár kis öregnek.

- Jól van.

- Nem tudok többet adni, csak húsz pengőt.

- Jól van.

Az öreg elvette a pénzt.

- Hol szerzett maga reggel óta. Magának még reggel nem volt pénze. Most meg már van.

A katona sötéten nézett az öreg kopott úrra, aki cinikusan járt s kegyetlen szókkal leplezte, hogy mégis csak sajnálja a szegény embereket.

- Maguk barátom azt hiszik, hogy elég kölcsön kikunyerálni a pénzt, azután majd megadja a nagyharang. Ismerem én jól az ilyenféle urakat. Meg kell egy kicsit szorongatni a gégéjüket, akkor eszükbe jut, hogy kötelesség is van a világon. - S nagyot nevetett kurta, döcögős hangján. - Mint a huszár a kozáknak... - fecsegett tovább s egy háborús anekdota jutott eszébe. - Magával nem történt valami ilyen jó história?

A katona már el akart menni, de nem akarta megsérteni az urat azzal, hogy végig sem hallgatja a beszédét.

- A kórágyon feküdt két sebesült baka, tudja, az egyik a szerb csatatérről került oda, a másik az északiról... Na... Azt kérdezi, az amelyik a szerb csatatéren sebesült meg: Mondjad csak cimbora, csakugyan olyan borzasztóak azok a kozákok? Igaz, hogy torzonborz nagy szakálluk van? A fejükön olyan nagy medvebőr kucsma s rettentő huj-huj kiáltással törnek előre?

A katona úgy állt a mozgékony kis ember előtt, mint egy iskolás gyerek, nehezen lélegzett a csüggedt, szomorú arcán borzasztó unalom volt, míg az öreg úr ugrálását nézte s oktató leckéztető hangját hallgatta. De az öreg, akinek a keze nagyon mocskos volt, mert éppen műtrágyaoldatot csinált s a munkát hagyta abba a katona kedvéért, fás hangján tovább mondta az adomát.

- Hát, azt mondja az, aki az északi harctérről jött: hát tudod testvér, így mondja, amikor először gyütt ránk (s hangsúlyozta népiesen, hogy gyütt), vagy ezer darab muszka, hát egy kicsit szorongtunk, de azután eltaláltuk a fortélyukat... Na... Hogy-hogy? kérdi a másik sebesült, a szerb harctérről való, mert az még nem látott muszkát, hát örült, hogy na most meg fogja tudni a fortélyukat! Hát tudod, azt mondja az orosz földön jártas-kőttes katona, már mint az ilyen okos emberek szokták elárulni a tudományukat, azt mondja, hogy: hát tudod, mikor jön a kozák, akkor az nagyon ordít! De mikor az ember beleszúrja a hasába a bajonétot, hogy az hátulról jön ki - akkor a kozák elcsendesedik!

Nagyot kacagott hozzá. Ahogy egészséges emberek, akik sosem voltak a harctérnek felé sem, nagyot tudnak nevetni azoknak a harctéri adomáknak, amelyektől, ha komolyan veszi az ember, egy kicsit a hátába áll a hideglelés. Hja, de hát ezek a mai idők, teszi hozzá.

- Azért mondom barátom, hogy ez a magyar ember! Ilyen huncut kutya vér van a magyar emberbe a háborúba. Másféle ember, francia, vagy angol megijedne, aztán sokat beszélne, hogy hű, az borzasztó, amilyen a kozák, nagy süvege van, meg borzasztóan ordít, mikor támad. Így mondaná el egy tót, vagy egy oláh, vagy sváb. A magyar? A magyar meg azt mondja rá, kitanultuk a fortélyukat! Mikor az ember úgy beleszúrja a hasába a bajonétot, hogy az hátulról jön ki, akkor a kozák elcsendesedik, hahaha. Azt meghiszem az ebadta, akkor elcsendesedik. No jól van kedves barátom, csak azt az egyet tanulja meg, hogy adós sose legyen. Soha adósságot! Soha. Minden bűnnek az a melegágya, az adósság. Inkább koplalni, nélkülözni, dolgozni, csak adósság ne legyen.

- Hát Sóvágó úr, ha én itthon lettem volna, akkor nem is gyűlt volna az az adósság.

- Jójó, jó van na, jójó... csak azért mondom, - motyogta kicsit megsértődve az öreg úr, hogy nem tekintetesnek szólította s megveregette a vállát a nagy fekete embernek, aztán mit sem törődve vele, sietve neki látott a munkájának.

A katona kiment az udvarról azzal az érzéssel, hogy a pénzével együtt annyi ennek az úrnak, mint egy légy. Mi köze hozzá, mit törődik az ővele, érdemes volt azért... hogy ennek visszaadjon húsz forintot...

Csámpásan, kedvetlenül ballagott most hazafelé.

S hát igazán olyan nagy valami az az adósság? Ennek annyi a pénze, hogy ez soha míg él, nem fogja elkölteni azt a húsz forintot, akkor mire neki, akkor miért követeli annyira, hogy még a húsából is kész volna kivágni, mikor ő maga is tudja, hogy az asszonynak kellett, míg ő oda volt huszonhat hónapig. Hogy éljen meg három gyerekkel? Míg ő oda harcol, meg kórházakba fekszik, meg újra oda harcol.

A katonasapkáját a fejébe húzza s busaszemmel, véreres szemmel néz körül. Minek éljen az ember, ha csak arra él. Huszonhat hónapig odaki lenni, olyan időkbe, hogy se foglyot, se sebesültet, csak halottakat csinálni. Ez a haszna, ez a vége...

Benyitott a kis kapun a kis udvarra. Egy kicsi házba lakott a felesége a három gyerekkel. A gyerekek az udvaron játszottak a kis kocsival, kert nem volt a házhoz, csak olyan kis zsellérház volt az, putri-féle.

- Hát te minek jöttél haza? - kérdezte csodálkozva az asszony.

Az ember megállt s csöndesen nézett rá...

- Ne beszélj sokat, hanem gyere.

- Hova?

- Majd megtudod, - s elfordította a fejét, úgy mondta, - a vásárba...

- Vásárba?

- Oda.

Nem szólt többet, az asszony gondolkozva nézte, ahogy bement a házba.

- Mit akarsz venni? - kérdezte s utána ment.

- Ásót akarok venni, mert avval nem lehet ásni... Nem való az az ásó ilyen kemény földbe, - mormogta, - homokra való ásónak megjárja, de ilyen földbe nem...

Az asszony nem szólt, gondolta valahol kért vagy egy forintot ásóra. Restellte is magát, mert eladta az ura jó ásóját húsz krajcárér.

A legnagyobb gyerek beszaladt s az apja térde közé futott.

- Édes apám.

- No fiam, - s megtörölte az ujjával a gyerek orrát.

De a kis fiúnak kerekre nyílt a szeme.

- Mi van a kezén? - kérdezte.

- Mi?

- Piros.

Az apa elmosolyodott.

- Piros?!

- Megvágta! - szólt a gyerek.

Az asszony odanézett.

- Nem én vágtam meg fiam, hanem te. Te vágtad meg a kezed, nem én.

- Én? - S a gyerek csodálkozva nézegette a saját kezét.

Az apja nem hagyta, hogy soká nézze, a nagy erős markába fogta a gyerek kicsi fekete kezét.

- Várjál bekötöm.

A gyerek zsebébe volt egy kis kendő, azt kihúzta s gondosan bekötötte vele a gyerek kezét.

Ez csodálkozva nézte, mit csinál az apja, de nem szólt ellene, mint gyerek, nem szokta az apja tettét bírálni, elfogadta, hogy annak úgy kell lenni.

Egy perc múlva már ott hagyta az apját s újra kiszaladt.

Az ember sokáig csöndesen ült, nézte, hogy a felesége szó nélkül, mintha valamit nem értene, de csöndesen, engedelmesen készülődik. Persze a vásárra, jutott eszébe.

Ott ült a rozoga asztalnál, a kezét ott fektette maga előtt.

Szelíden nézte a feleségét, ahogy csöndesen mozgott a szobában, szomorúan nézte.

- Reggel, mikor mentem a munkába, az úton találkoztam a vén Sóvágóval.

Az asszony még lejjebb hajtotta a fejét.

- Kérte a pénzt? - mondta gyorsan.

- Kérte.

- Mit mondtál?

- Hogy délig megadom.

Az asszony ijedten nézett fel.

- Délig?

- Délig.

- Mindjárt dél...

- Már megadtam.

A szavak lassan pattogtak el, közben csönd volt és valami rettentő feszültség.

- Megadtad! - mondta az asszony elfulladva.

- Meg, - szólt lehajtva a fejét az ember. Nagy bánat volt a szívében és nagy szomorúság, de alig állta, hogy ne mosolyogjon, ha a felesége arcát nézte. Most mit fog szólni, ha az egészet megtudja! Csak úgy tett, mintha szomorú volna és megtört...

- Nem az egészet, - mondta később s az asszony lassan kötözte a szoknyája madzagát. - Csak húsz forintot.

- Húsz forintot, - ismételte az asszony.

- Húszat.

- Hol vetted?

- Hát... Vargáéktól.

Az asszony gondolkodva nézett rá.

- Vargáék, - mondta csodálkozva, sőt titkos ijedtséggel. - Azok elmentek a vásárra.

Az ember intett s nem nézett rá. Nem mert ránézni. Nem érzett semmi ijedtséget és sajnálkozást, sem meghatottságot. Szerette a feleségét, de mulatott rajta, de semmibe sem vette, mert csak asszony... Szerette a feleségét, érte tette, s most félt, hogy el ne mosolyodjon, mint a temetésen, a koporsó mellett, mert nem illendő nevetni a nehéz komoly dolgon...

- Akkor hogy adtak neked pénzt.

Az ember nem szólt, kissé elmeredve nézett, aztán felemelte a fejét.

- Hallod, kiraboltam őket.

Az asszony nem szólt, úgy maradt, ahogy volt s fekete szemeit ráfüggesztette az urára. Csak nézte, nézte s nem szólt.

- Mikor tegnap ott voltam a napszámér... előttem vették ki a pénzt a sifonból... már akkor gondoltam... az éjszaka is azt gondoltam...

Az asszony szeme fölvilágított, megértette mi baja volt az urának az éjszaka, hogy nem tudott aludni, pedig máskor úgy alszik, hogy szinte szégyen... ha a gyerek felébred, észre sem veszi...

- De azért nem gondoltam, hogy meg kell csinálni... csak hogy lehetne... Reggel aztán, hogy az öreg Sovánka olyan sokat beszélt, hogy adósság így úgy... akkor már tudtam, hogy meglesz...

Az asszony sóhajtott, nehezet, kínosat.

- Hanem otthon hagyták a gyerekeket... Meg a Szabó András lányát velük, hogy játsszon velük...

Az asszony csak nézett, nézett s a szája lassan kinyílt.

Az ember lassan, minden szót ritkán vakkantva ki, mondta:

- Azokat muszáj volt... megölni.

Az asszony még mindig nem szólt, csak állt.

- Te erről senkinek ne szólj, a szegénység vitt rá - szólt az ember a példabeszéd bibliai egyszerűségével.

Avval felállt.

- Hozzál vizet, - mondta kevés tűnődés után, - véres vagyok.

Az asszony szótlan, sokára megfordult, kiment.

Akkor ő levetette a kabátot, az ingujja csupa vér volt. Levetkőzött, az inget is levetette.

- Mosd ki, - mondta az asszonynak mikor az bejött.

Az asszony fogta az inget s a ládából másikat vett elő, de az inget egy pillanatra sem tette le.

Mikor az ura jól megmosdott, törülközőt adott a kezébe, aztán az inget, a tisztát.

Kivitte a vizet s másikat készített. A tálat a konyhába tette le, addig folyton a hóna alá volt szorítva az ing, úgy volt kinn az udvaron is.

Aztán hozzáfogott s mosta az inget.

Mikor az ember a csizmáját kipucolta, megmosdott, felöltözött, egészen jól érezte magát.

A fésűt a hajába vájta s a tükörbe nézegette magát.

- Jó lett volna egy-egy sturm után ilyen mosakodás. Meg a tiszta ing, - mondta magában, - de akkor abba a fertelmes vérbe kellett lenni egész hétig is, míg megszáradt az emberen, pedig de büdös...

Hangosan is szerette volna elmondani, de érezte, hogy a felesége rettenetesen meg van zavarodva s szégyellte azt mutatni, hogy ő nem érzi a bajt...

Az ajtóba állt s elnézte, az asszony milyen buzgón mossa a véres inget, különösen az ujját. Még ki is önti a vizet kétszer is, nagyon jól kimossa.

- Meg lesz már, - szólt, - mert én délután még dolgozni megyek.

Az asszony megnézte a világoson az inget, nem látott rajta semmit, kiterítette a kis kamrában.

A gyerekei után kiáltott.

- Jóska, gyertek csak.

A kis fiú kicsi kocsiban húzta a legkisebbet s ragyogott az arca. Most mindig kinn vannak, pedig már csípős az idő, mert nagyon büszkék a kis szekérre, amit apjuk csinált, az első éjszaka, mikor hazajött.

- Vigyázz, baj ne legyen, - szólt az anya. - Vigyázz, mert agyonverlek. Megyek a vásárba.

- Mit hoz?

Az apa elmosolyodott:

- Mézeskalácsot, - mondta. - Csak vigyázz, baja ne legyen a kicsinek!

Az asszony hirtelen felnézett rá. Az ember megértette a gondolatát.

- Másnál is van olyan pici, - mondta kerülő szóval, - kis gyámoltalan pondró...

Az asszony kicsit megnyugodott, látta, hogy azt nem bántotta.

Mikor vasárnapiasan kimentek az udvarról, egymás után, elöl az ember, utána az asszony, aki még messziről is visszakiabált a kis gyerekeire, úgy haladtak előre, mint boldog falusiak, akik örülnek, ha kimozdulhatnak egyszer-egyszer az unalomig megszokott hétköznapból. De az arcuk komolyabb volt, mint az élet rendes parasztkomolysága, amely a legkomolyabb kifejezést edzi be a vonásokba, a testi érzés kimerült nyugalmát.

Az arcukon valami nehéz komorság borongott. A férfi kicsit bólogatva, maga elé sötétedve haladt előre s észre sem vette, hogy a felesége lassan sírásra pityeredett arccal szaporázza a lépést utána.

Kimentek a faluból, végig a nagy utcán, kiértek a szántóföldek közé. Az út sáros volt, de nem volt mély a sár. A novemberi természeten ott borongott az állandó őszi köd, a lekopaszodott fák üresen s óbégatva álltak.

Mikor felértek a töltésre, amelyen végig kellett menni, hogy rövidítsék a kanyargó országutat, az ember egyszerre megállt.

- Nézd csak, nézd csak.

Az asszony ijedve nézett fel, semmit se látott.

- Így van szembe velünk a muszi frontja, - szólt az ember.

Kinyújtotta a karját s végigmutatott a folyó túlsó partján.

- Ott a falu, csakúgy mint itt... Templom van a közepén... csak ott jobban látszik a domb odaát... Te, már én nem is értem, hogy maradhat a víz partja drót nélkül... Hindernisz... milyen jól lehetne itt grábnit csinálni a jó kemény földbe...

Az asszony a kereken kötött kendője alól csodálkozva nézett az urára. Mióta itthon van még ilyen beszédesnek nem látta.

- Szép az, - mondta az ember csillogó arccal, - ahogy ez a töltés megy, úgy van a stellung, csak nem áll ki a földből, hanem lefelé van ásva, árok... Csak épp annyi áll ki, az ember feje amennyi, hogy el lehessen látni a földeken... Vigyázz...

Azzal rémülten leugrott a töltésről a belső oldalra. Olyan gyorsan és fürgén, hogy a felesége azt hitte, fővel bukott lefelé.

- Gyere le onnan, - kiáltott rá az ura, - gyere le rögtön, az istent beléd... mer leváglak...

Az asszony belesápadt, úgy megrémült az ura villogó szemétől. Gyáván és ijedten lekuporodott, lesuttyant a töltésről. A ruhája csupa sár lett.

A katona hirtelen nagyot nevetett rajta, ahogy látta az asszony keserves csúszását, le is ülepedett szegény a sárba.

- Látod, ilyenek vagyunk odakint a felden, mindig sárosak, mint az ürgék... Phű, mikor esők járnak, aztán vödörrel kell kihányni az árokból a vizet. Egész nap, egész éjszaka fúrt dolgozik az ember. Mert van ugyan a víznek olyan kútféle ásva, vizesgödör, de nem mindenhol elég az... Sokat megmerül a bakancs, még a tiszturak is míg végig megy a major úr a süccgrábnin, csizmaszárig gázol a latyakban...

- Minek hívtál ide a sárba, - mondta az asszony gyáva mormogással. Nem mert most úgy, mint valaha, kipattanni az urára, nem volt vele tisztában, hogy józan-e.

A katona nevetett.

- Legalább megtanulod, hogy milyen a katonasors. Különben egy percig hallottam is ágyúszót. Meg úgy láttam, mintha odaát muszi mozogna. Tudja isten, csak úgy láttam...

Átnézett a töltésen a túlsó partra.

- Már úgy megszokja az ember az ilyet... Mert szigorúan ki van hagyva a kommandó, hogy nem szabad fenn járni a föld színén, mert leszedik az embert! De ha megyünk vízér, mert négyezerötszáz lépésre kell vízért menni, sosem megy az ember a lóvgrábniba, hanem fenn. Nem bolond a muszka, hogy egy emberre ágyúval lőjjön... Meg szamár is, nem tudja eltalálni... Hanem azért néha így rájön az emberre, hogy, hű a mérges istenit, most... akkor aztán leugrik az árokba ész nélkül... Pedig hát mindegy... egyszer úgyis meg kell halni...

Az arca szomorú volt, sóhajtott is egyet, a kemény fekete szeme olyan szomorúan nézett. Az asszony most megérezte a hangján, hogy megbánta... hogy fél... Fél már szegény...

- Látod te, - mondta a katona és sokáig nézte a vízpartot... Ha itt volna most a hátunk mellett a sveerehabic, akkor egyszer csak hallanád, hogy bumm!... Azután megindulna fenn a gránát... sziiij... hasítana a levegőbe. Számolnál, de hiába nézel utána az égbe, ott nem látni semmit, hogy merre megy, csak a hangja sivít, mint a vasdaru... ssiiijju... akkor le: ropp! S ott a falu mögött fel egy nagy füstfelleg, nagy két araszos ott az ég alatt, nagy fekete füst, felveti a földet, fát, sarat, követ, mindent amit talál... Akkor a bóbakter beleszól a telefonba, hogy kétszázzal rövidebbet... Barátom, az az igazi világ... No mennyünk fel innen, mert átázik a cipőd.

Megfogta az asszony kezét és felsegítette olyan gyöngéden és figyelmesen, mint egy kis gyereket.

Tovább indultak, de az asszony visszalesett arra a helyre, ahol voltak, ott maradt a nyomuk a sáros dombparton, a cipőjéről nagy vastag sarat rázott le.

- Teremtő isten ez az ember nem tiszta...

Lehajtotta a fejét és a szemében lassan könnyek gyűltek... Siratta a régi urát...

Sokáig mentek, ballagtak a vízparton, a töltés peremén.

- Hallod! - fogta meg hirtelen az asszony karját az ember.

Ez rettenve nézett rá, már megint?

De az ember szelíden pillantott rá:

- Hallod!... - szólt s csak a hangjában volt valami kimondhatatlan gyöngédség, amit szóba kiadni nem tudott, mert az ilyen szegény emberek nem tudják szóval becézni egymást. - Hallod... milyen ez a világ... Úgy van köztünk a víz, mint itt... Ilyenformán is... De akik ezen a partján vannak, azok mind egytestvérek, egymást segítik, kedvelik, egykézre kell dolgozzanak... aki meg a másik parton van, azt mind le kell lőni...

Soká nézett mély sugárzással az asszony szemébe...

- Folyik a víz, folyik csendesen, úgy folyik, mint az embernek a napjai folynak, mindig folynak, mégse múlnak el... De aki a másik parton van, azt mind le kell lőni... geveerrel, masingeveerrel, ágyúval, sverével, handgranáttal, mindennel, azt mind le kell lőni... érted ezt te...

Az asszony félve meredt az ura szemébe, nem értette, nem is figyelt a szavaira, mert folyton attól reszketett, hogy ha rájön az őrülés, torkon fogja s bedobja a vízbe. Pedig nem félt tőle... Ha megtette volna se félt volna szegénytől. Hiszen ismerte. Tudta, milyen egy jó ember. Tudta ő hogy ki volt... ez az ember... azelőtt... s ha most nem is az aki volt, azért ő nem félt tőle... nem, ő úgy odaadta magát neki, a drága emberének, hát istenem, ha úgy rendelte az Isten, fogja torkon, ölje meg, dobja a vízbe... szegény, miket kellett neki abba a háborúba szenvedni, hogy odáig jutott...

S a szája sírósan elbiggyedt, a szeme nedvesen elfátyolosodott s úgy odaemelte az arcát, a nyakát a drágája elé, úgy kínálta magát, úgyse lehet ezt tovább folytatni, soká nem lehet ezt vinni... nem lesz jó vége...

A katona szeme nem látta azt ami előtte van, csak a saját gondolatát látta...

- Pedig hallod, - mondta eltűnődve, - én azt mondom neked, nem a muszka van a másik parton... hanem a másik parton vannak a gazdagok... Mi vagyunk itt, tudod, ezen az oldalon, a szegény emberek... mind itt vagyunk, akiknek büdös putrija van... rongyos ruhája, nincsen ennivaló kenyere... csak sok gyereke, pedig az a gyerek, nem mondja, hogy hol veszed, azt mondja eredj lopni... csak sír, avval is fájdítja a szülei szívet...

Az asszony nézte, elcsorduló fájdalommal nézte a szegény vergődő emberének a szemét.

- Minek mondod ezt, - kérdezte lecsorduló könnyel.

A katona előre hajlott.

- A másik parton van a tiszti menázs... ott vannak a szép nagy házak, terített asztalok, meg a nagy hambárok, sok búza benne, sok bab, kolbász, oldalas, sonka... Oda süt még a nap is, még a madarak is oda járnak, mert ott jó dalolni... ott vannak a jó emberek akik senkit se bántanak, meg krajcárt adnak a koldusnak...

Mintha megszűnt volna gondolkodni. Az asszony nem mert moccanni, szólalni, csak nézte a szegény meggyűrött arcot, csak nézte s egyre jobban elcsiporodott a szíve csipegő sírásra.

A katona felemelte a kezét lassan a sapkájához s azt egy parányit lejjebb igazította a szemére.

- Azért most ott is megtanulták egy kicsit hogy kell sírni...

Átalintett a másik partra s belekacsintott a felesége szemébe, hamisan, malíciával:

- A gránát nem nézte... sok úrfi elpotyogott... el ám... 3-án este masíroztunk el Koltovból, reggel háromóratájba értünk egy erdőbe, Lukovicéből mentünk, aztán Zizimbe álltunk meg az erdőbe. Azt mondták, ott a svarmlinia. Fenét volt. Semmi se volt. Kezdtünk celteket csinálni. Egyszer csak három gránát lecsap. Semmi puskalövés, semmi, csak jön a gránát. Szalad egy baka, hogy mi az, mi az. Hát tegnap elszórták itt a mieinket. Rögtön sturmolni, hát ötkor mentünk sturmolni, már nyolc órakor meghalt egy kadet, megsebesült a hadnagy Sándorfi, a hadnagy Órás, a dinsztfürende őrmester, nem is maradt több tiszt, csak a kompanikomendáns. Na... mind, mind vége lett az uraknak... én meg itt vagyok...

Kicsit bólintva, magába merülten cuppantott.

- Ott mindegy, honnan jött, a túlsó partról, vagy erről a partról, ha már ott van, a gránát nem igen válogatja, - s hirtelen mély fájdalommal kiáltott, - de hogy itt még azután se mindegy... azt a kutya mindenségit ennek a világnak, hát itt még most sem mindegy?... Hát mi az istennyila ez, hogy haza kell nekem huszonhat hónap után jönni, aztán itt van az én három gyerekem, meg itt van az én egy feleségem, azután semmitek sincs télire... Se liszt... se zsír... se lencse... semmi isten fenéje... Hiszen énnekem huszonnyolc napra vissza kell menni... hát mit csináltam volna annyi kis időn veletek... hogy ellássalak... Nem ad nekem ezen a földön egy ember se egy darab kenyeret... ha minden gyerekem éhen döglik is...

Elfordult s a szeme síróra húzódott...

Az asszony mélyeket, sopánkodva lélegzett... Már látta, elveszett ember...

De az ember egyszerre megindult, nehéz lépésekkel, de megindult s ment, ment előre...

Az asszony is utána eredt, s meg sem állt a városig, a vásárig.

Nem is szóltak egymáshoz. Úgy mentek a sokadalomban, csámpásan és bolyongva, idegenül, olyan idegenül...

Az asszony elbámészkodott, elszórakozott is a sok ember közt... Falusi asszonyok hátukon s mellükön cipelték a kosarat, a kosárban tejföl volt és gombolyagba összenyomott túró. Nem főzött a gyerekeinek túrós galuskát, amióta az ura odavan, csak kétszer. Odapillantott az emberre, vajon észreveszi-e.

De az ember nem látott semmit, csak ment előre. Kis csizmákat látott az asszony. A gyerekek még most is mezítláb vannak... s már reggelre fagy volt. Ruhát is látott... jó kis ócska ruhákat árultak egy szekérről, olcsón lehetett volna szerezni... De az ember csak ment, lépegetett előre, lehajtott fővel, ment előre tovább... Húsz darab libát olvasott meg egy ház tövén, micsoda libák istenem... neki csak három tyúkocskája van... egyik tojik, szegény, már hagyogató, nincs kedve ebbe a hidegbe...

Szinte elmaradt az embertől, aki már eltűnik a szeme elől... Lám ott áll a vasas zsidó sátra előtt...

Utána ballagott. Az ember türelmesen állt, várt, ásót válogatott. Felvette, letette sorba. A legjobbat akarta. Pengette a kövön, egymáshoz ütötte, a hangját figyelte. Körömmel próbálta a keménységét. Végre egyet megtartott.

- Mi az ára? - kérdezte.

- Forint negyven.

- Sok.

- Tegye le.

Az asszony ijedten villant rá az urára, akinek a szeme lángot vetett. Jaj azt hittre, rögtön agyonvágja a zsidót avval az ásóval.

Nem, csak a zsebébe nyúlt s odaadott három koronát.

Visszakapott egy hatost.

Azt odaadta az asszonynak.

- Ne... vegyél a gyerekeidnek mézest...

Az asszony azt hitte meghal... Mézest... egy hatosért...

Elöntötte szemét a forró könny. Hát az ura is ilyen kemény tud lenni... Jól tudja, hogy nincs otthon semmi, se csizma, se ruha, se étel... aztán vegyen egy hatosért mézest...

Összeszorította a fogát, elfordult, hogy meg ne lássa a síró szemét, felszívta az orrát s mézes kalácsost keresett... Soká nézegette az apró mézes mogyorót... be hitvány... kukoricaliszttel van csinálva... be sovány... méz nélkül és jóisten, de drága...

Felduzzasztotta a száját betegen, hát evvel megy haza... Mézessel a vásárból... egy hatos ára mézes...

Az ember már türelmetlenül várt rá, oda se pillantott, megérezte, mikor közel ért, elindult gyorsan hazafelé az úton.

Az asszony nem mert pisszenni sem. Ment, ment, megtörten, csüggedten, életkedve vesztett, csak ment szaporán a nagylépésű ura után.

Mikor a töltésre értek, a katona mindig a másik partot nézte.

Egyszer megállt.

Megfogta az asszony karját s hozzá hajolt.

- Köztünk van a víz... - mondta.

Az asszony nem értette.

- Nem érjük meg egymást soha, mert köztünk van a víz...

- Ej, - rántotta meg a vállát az asszony.

Most már unta az ura bolondságát. Már nem is számított neki. Ez is csak magának rabol, még a gyerekeire se gondol...

- Így nem is lehet megérteni egymást, ha köztünk van a víz, - mondta az ember. - Mikor a muszkák átjönnek s itt maradnak nálunk, meglátjuk közelről a képüket, a szakállukat, a beretvált arcukat, a szemüket, csak épp hogy a szavukat nem értjük, akkor már nem vágjuk le őket, enni adunk nekik, amit mi eszünk, csak addig ellenség az ellenség, amíg köztünk van a víz.

Hirtelen a zsebébe nyúlt s kivett belőle egy kis csomót. A markában tartotta egy percig s nézte, egy gombolyagba kötött kis kendő volt, ahogy nézte az asszony.

Akkor kinyújtotta a karját s messze bevetette a vízbe...

Az asszony éles szemmel meredt rá.

Kitalálta, hogy ez volt a rablott pénz.

- Ajjaj, - sóhajtott s azt gondolta, - ezért érdemes volt?... Hát érdemes volt ezért?...

Aztán megindultak. Lassabban mint az előbb, mint aki elvesztette a célt. De egyformábban, ahogy az életet robotolja a szegény.

Nem szóltak többet egymáshoz egy szót sem. Mintha elidegenedtek volna, mintha meggyűlölték volna egymást.

Mikor a faluba beértek, mindjárt a szélső háznál beszélgetőket láttak. Egyszerre belenyilallott mindkettőjükbe, hogy arról beszélnek.

Vásárról hazamenőknek beszélte Suta Kis Istvánné, s mikor a házaspár megállt a közelükben, egy kicsit elhallgatott s rájuk bámult.

- Hallják a gyereksírást, - folytatta aztán, - csak hallják, pedig ott volt a Szabó Andrásék lánya velük, azmár jóforma lány, tizennégy esztendős, mi van azokkal a gyerekekkel, hogy egyre sír, átküldték a kis Erzsust, nézze meg. A gyerek nem tudott bemenni, mert a kapu be volt zárva, bemászott a kerítésen. Bemegy szegény gyerek, hát bokáig való vérbe ott fekszik a két szegény ártatlan meggyilkolva. A Vargáék nagyobbik lánya az ajtóba, a másik, az Eszter meg a kis házba.

Borzasztó, borzasztó, tördelték az asszonyok a kezüket.

- Borzasztó, - mondta a katona felesége, mert úgy érezte, mindenki őket nézi, - borzasztó - s húzta az urát, hogy menjenek onnan.

A katona nem szólt egy szót sem, csak nézte a vájákáló asszonynépet, undorral és megvetéssel. Ilyen ordítást csapni, ezek igazán nem tudják, mi a háború...

Elment csöndesen, szinte észrevétlen a felesége után, aki szinte futva ment előre.

Mikor utolérte, lihegve a sietéstől, ráförmedt.

- Hová szaladsz már no...

Az asszony vissza sem nézett, még gyorsabban igyekezett előre.

- Én is úgy hagytam a három kicsit, - mondta aztán vissza elfúlt szóval.

Az ember hirtelen megállt, megtorpadt.

A három kicsit... az ő három gyermekét...

Hideg verejték ütött ki a homlokán. Ah, ha ő most úgy találná meg azokat. Kettévágott gégével.

De hát az nem lehet... ki bántaná!... Ne szaladj, akarta kiáltani, hiszen én itt vagyok...

Az egész falu végig felfordulással volt. Mindenfelé asszonyok, gyerekek szaladtak a templom felé.

A katona kezdett megzavarodni. Ez az általános és közfelzúdulás, a borzalomnak ez a teljes becsülése egyszerre az ő idegeire is rászállt, és ahol elvetett szót meghallott, az mind korbácsütéssel hasított végig a lelkén.

Úgy megnyugodott, mikor a kapun beért.

A gyerekei ott álltak a ház előtt s az anyjuk leguggolt hozzájuk és csókolta őket.

Komolyan, fakó arccal nézte a kedves gyerekeit, aztán megfordult, még mielőtt megcsókolta volna valamelyiket, ahogy az ajka kívánta. Érezte, hogy keresik.

Két csendőr állt meg a kapuban.

Az egyik leemelte a fegyverét s lövésre készen tartotta.

Neki a szeme se hunyorított.

A csendőrök rászegezett szemmel jöttek az udvarra.

- Járt maga a Varga házba ma? - kérdezte a fekete, az őrmester.

- A Varga házba? - szólt a katona nyugodtan.

- Még pedig ma.

- Éppen ma?

- Éppen ma.

- Mert tegnap jártam.

A csendőr a szemébe meresztette a szemét.

- Azt tudom, hogy tegnap járt. Napszámért.

- Napszámért. Igen.

- De ma volt ott?

- Ma? Minek lettem volna ma.

- Mi van a zsebedbe? - kiáltott rá a másik csendőr.

A katona hidegen oda nézett a tegezésre, de akaratlan lepillantott a zsebére. Egy fehér kendőnek csücske lógott ki s véres volt.

Nyugodtan kihúzta s gondolkodott, micsoda vér ez.

- Hogy magyarázza ezt meg? - szólt az őrmester.

- Hogy? - szólt a katona.

- Ki vele! - s a két csendőr úgy emelintette a szuronyos fegyvert, hogy bármely pillanatban használhassák.

A katona csendesen elmosolyodott s mintha nem törődött volna velük.

- Megvágta magát a kis fiam. Az ő kezét törültem le vele. Be is kötöttem.

A csendőrök meglepetve figyeltek.

A gyerek után néztek, aki nagy, okos szemmel bámészkodott rájuk az anyja mellől. Az asszony reszketve fojtotta könnyeit s nem is nézett rájuk, a legkisebb gyerekét szorította a szívére, másikat kezén tartotta.

- Miért van bekötve a kezed kisfiam? - kérdezte szépen az őrmester a gyereket.

Az még nagyobbra nyitotta a szemét.

- Én nem tudom, - mondta s az apjára nézett. - Édes apám bekötötte, mikor hazajött, pedig az övé volt véres.

Mindenkinek az arcán meglepetés volt, a katona azonban hosszan elnézte a kis fia okos, csillogó arcát. Szeretettel nézte, elmosolyodva nézte...

- No fiam, - mondta, - most csendőrkézre adtál...

Akkor odafordult bizalmas egyszerűen a két csendőrhöz, a fekete őrmesterhez.

- Hát én voltam... csendőr urak...

A kapu, a kerítés rakva volt rémült arcú, bámészkodó falusiakkal. Mindenki kidülledt, kimeredt szemmel nézte a borzalmas gyilkost... Csak ő maga nem volt megrémülve.

Hidegen, nyugodtan hagyta bilincsbe tenni a kezét.

- Hát tudja csendőr úr, - mondta mégis, gyerekes mentegetőzéssel, mintha egy kicsit szépítgetni akarná magát, - azelőtt én se tudtam volna ránézni a gyilkosságra... Ha édes anyám csirkét ölt, vagy a feleségem, megmondhassa, én bizony, oda se dugtam az orrom, de hát a háborúba sok mindent megszokik az ember, amiről nehéz aztán idehaza leszokni.

Mikor indulni kellett a csendőrökkel, akkor tért észre még egyszer. Végre. Mikor a családjától vinni akarták.

Akkor végig nyilallott benne, hogy mindennek vége, nagyot nyögött, nyöszörgött s kétségbeesett tekintettel nézett a kis fiára, aki eltorzult arccal, elgörbült kedves ajkakkal sírni kezdett.

- Fiam, - mondta, - kis fiam! hoztam neked egy kis mézest... édes anyádtól kérd el...

A gyerek felnézett az anyjára s ő az alatt gyorsan kiment a kapun.


Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 24. szám