Egyetlen másodperc alatt kipusztul az emberiség

Visszafordítható és visszafordíthatatlan folyamatok az emberiség földtörténeti idejében

A Föld nem csupán űrhajók kilövőállomása vagy határtalan álmok kiindulópontja. A dolgok kozmikus rendszerében ez az ember otthona.

Kihalnak a jegesmedvék, elfogy az édesvíz, felmelegszik a légkör és az óceán. Nem jóslatok: ez a valóság. Ráadásul belátható idő múlva, harminc, ötven, száz éven belül bekövetkezik. Az ember megtette a halálos lépést, de nem biztos, hogy tud róla.

Úgy tartják, hogy ha a Föld eddigi élete egyetlen nap, akkor az ember ideje benne egyetlen másodperc csupán. Nem sok idő, mégis olyannyira meghatározó, amennyire egy vulkán kiömlő lávája formálja a felszínt, vagy egy földrengés hulláma rendezi át a tájat. Erre viszont kevesen gondolnak az emberiség masszájához képest mérve, és a legnagyobb gondot éppen e kezelhetetlen massza jelenti, amit úgy hívunk: emberiség. De miért is probléma az emberiség? Mert úgy tűnik, a legkevésbé érti meg a fontosságát, fogadja el tényként, és tesz azért, hogy változtasson rajta: az ember, földtörténeti léptékkel mérve egyetlen másodperc alatt elhasználta az életterét. Íme néhány olyan fontos változás, amellyel szembenéz ugyan az ember, de csak kevesen látják a mögötte húzódó, a benne rejlő tragédiát. És mindeközben mondhatjuk azt, hogy globális felmelegedés, ciklikus éghajlatváltozás, természetes kiválasztódás, magyarázhatjuk grafikonon, mutathatjuk statisztikákkal a riasztó tényeket, de az emberek ingerküszöbét alighanem az viszi majd át, ha tényleg elfogy az ivóvizük, ha hőpajzzsal védekeznek a napsugarak ellen, ha eltűnik az olaj, és helyet kér magának a tenger a szárazföldön. Persze akkor majd ahhoz szoknak hozzá, mondják a realista pesszimisták, de vajon mindenhez hozzá lehet szokni? Vízbe pottyant jegesmedvék Alig huszonöt év múlva eltűnik a jegesmedvék természetes élettere. A rohamosan olvadó északi-sarkvidéki jég miatt kénytelenek élőhelyet változtatni. Nagyjából ez annyit jelent, mintha elsivatagosodna a Kárpát-medence, és mindenkinek északabbra vagy délebbre kellene költöznie, hogy élni tudjon. Csakhogy ahová menne, ott már laknak mások. Még ha képesek volnánk is alkalmazkodni a megváltozott életkörülményekhez, nem biztos, hogy hagynák, hogy éljünk. A jegesmedvéket lassan negyven éve tilos vadászni, de úgy tűnik, nem is kell fegyver ahhoz, hogy eltűnjenek a Föld, pontosabban a jég színéről. De nem csupán a kék bőrű medvék kerülnek veszélybe, alig kilencven év múlva kipusztulnak a császárpingvinek és még számos sarkvidéki faj. És az ok a felmelegedés, a légkör átlaghőmérsékletének tartós emelkedése, amelynek következtében elolvadnak a jégtakarók.
Miért baj, ha melegszik a légkör? Az a baj a tudományos magyarázatokra hivatkozók érvelésével, hogy noha tudjuk, a Föld története során voltak hidegebb (szaknyelven szólva glaciális) és melegebb (interglaciális) időszakok, amikor 5-8 fokkal volt melegebb vagy hidegebb a Földön, s hogy százezer évenként hozzá kellene szoknunk a szélsőséges éghajlathoz, a probléma nagyon is velünk élő. Nem a jövőben kell választ adnunk a felmelegedés következményeire, hanem most, amikor mérsékelhetjük a hatásait. Mert minden mindennel összefügg. A Föld zárt ökoszisztéma, minden beavatkozás kihat mindenre. Mert mindaddig, amíg például a fosszilis tüzelőanyagok (kőolaj, földgáz, antracit, feketeszén, barnaszén, lignit, tőzeg) a mélyben vannak, nem jelentenek különösebb veszélyt a légkörre. Ám mára úgy alakult a helyzet, hogy ami eddig a föld alatt volt, azt, pontosabban a végtermékét (például szén-dioxid, szén-monoxid) az ember néhány száz év – a kőolajat alig több mint száz év – alatt áthelyezte a légkörbe. A légkörbe kerülő üvegházgázok több mint kétharmadáért az ember a felelős – kiváltképp az ipari tevékenységének és az olajszármazékok elégetésének (közlekedés) következményeként. Egyes elméletek szerint – igaz, egyelőre még találnak újabb és újabb mezőket – a kőolaj negyven év múlva elfogy, s bár léteznek már alternatív, megújuló energiát használó eszközöket, iparokat működtető rendszerek, megoldások (a szél-, víz-, és napenergia csak az alap), a kőolaj lobbija, valamint az erre épülő gazdasági profitorientált gondolkodás a végletekig ki- és felhasználja a folyékony arany minden létező és lehetséges formáját. A légkörbe juttatott szennyező anyagok megváltoztatják a légkör összetételét, és ez kihat a felhő- és csapadékképződésre, az üvegházhatás folyamatára. A helyzet annyira komoly, ha most azonnal megszűnne például a szén-dioxid-kibocsátás – ennek mérséklésre született a Kiotói egyezmény, amit persze éppen a legnagyobb ipari termeléssel bíró és éppen ezért a legnagyobb szennyező Amerikai Egyesült Államok és Ausztrália sem ratifikált, mert többre tartotta a gazdasági fellendülést és a profitorientált gondolkodást, mint az életkörülmények minőségének szavatolását –, az átlaghőmérséklet akkor is emelkedne még az eddigi kibocsátás miatt. Azaz: már most is késő volna azonnali tilalmat elrendelni (naponta több mint hetvenmillió tonna szén-dioxidot juttat az ember a levegőbe, a harmadát az óceánok nyelik el, megterhelve az ottani ökoszisztémát – Magyarország napi kibocsátása háromszázezer tonna), ám minden késlekedés csak erősíti a várható hatás katasztrofális mértékét. A légkör márpedig kényes dolog, nem lehet csak úgy kiszellőztetni, mint egy füsttel telített, túlfűtött szobát. Koppenhága, ahol az ENSZ klímakonferenciát tart 2009 decemberében, hogy áttekintse, milyen kárt okozott eddig az ember a légkörnek, s mennyiben tehető felelőssé a globális felmelegedés folyamatában, példát akar mutatni a világnak. A dán főváros vállalta, hogy 2015-ig húsz százalékkal csökkenti a szén-dioxid-kibocsátást, rá tíz évre pedig, azaz 2025-re megszünteti a szén-dioxid „termelését”. Ezt megújuló energiaforrások bevezetésével érik el, valamint azzal, hogy megváltoztatják a közlekedési szokásokat, visszaszorítják az olajüzemű autók használatát. A vállalkozás alighanem a világ egyik legköltségesebb kísérletének számít, de a dánok szerint az utolsó utáni másodpercben van az emberiség így is, és valakinek el kell kezdenie a környezettudatos gondolkozás szerinti életet. Azt egyelőre nem tudni, mennyire lesz valóban példaértékű a koppenhágai kezdeményezés, de igazuk van a dánoknak: az utolsó utáni másodpercben vagyunk. Meddig képes nyelni az óceán? Van más nehezen tisztuló rendszere is a Földnek. A kutatások szerint az óceánoknak több mint háromezer év kell ahhoz, hogy megtisztítsák önmagukat. A felmelegedés következtében az óceánok vizének hőmérséklete is változik, ami nem csupán a nagy tengeráramlások változását és az ezzel járó hőcsere leállását eredményezi, hanem az élővilág rohamos, pusztulással kísért átalakulását is. A korallzátonyok 2050-re diagnosztizált eltűnése csupán az egyik leglátványosabb katasztrófa, az elsavasodó óceánokban azonban olyan folyamatok indulnak be, amelyek megváltoztatják a táplálékláncot, a meszes vázú állatok eltűnése pedig kihat az ember élelmezésére. Azaz: az óceánok korántsem képesek eltartani az egyre gyarapodó emberiséget, kiváltképp úgy nem, hogy egyre több szemetet, veszélyes hulladékot rejt az ember a selfeken túli világ mélyére, és úgy tesz, mintha az onnan soha többé fel nem jönne. A másik legnagyobb gond az óceánokkal, hogy a felmelegedés következtében nemcsak a szén-dioxidot nyelik el, hanem a jégtakarókból leolvadó édesvizet is. A Föld felszínének kétharmada víz – ezért is nevezik kék bolygónak –, ám ennek a vízmennyiségnek mindössze három százaléka használható ivásra. Ha azonban az olvadó jég édesvize összekeveredik a sós tengervízzel, az emberiség elveszíti édesvízkészletének egyharmadát. Mert lehet, hogy a kőolaj elfogy 2051-re, de az édesvíz elvesztése járna igazán katasztrofális következménnyel. Az emberiség egyharmada már 2009-ben sem jut hozzá elegendő vízhez – míg a fejlett országokban még a vécét is édesvízzel öblítik. Egy civilizált polgár átlagban 120-180 köbméter édesvizet használ el egy évben – összehasonlításul: 2007-ben 210 köbkilométernyi jég olvadt le Grönland partjairól, s keveredett össze a sós vízzel. Az már csak bónusz válaszcsapás a természettől, hogy a felmelegedés miatt elolvadó jégtakarók megemelik az óceánok átlagos vízszintjét: totális olvadás esetén akár hatvan méterrel is. Velence példája mutatja, milyen az, ha víz alá kerül egy város, pedig ott még csak az utcákat és tereket, valamint a házak alsó szintjeit lepi el a tenger, és ebbe a folyamatba még a délen süllyedő, északon pedig emelkedő, azaz billenő kontinens is beleszól. Kihalásra ítélve
Az emberek közül csak nagyon kevesen gondolnak a jövőre – s ezalatt nem feltétlenül a nyugdíj-előtakarékosságra kell gondolni, bár tény, 2009-ben ez is létfontosságú kérdés, mondjuk Magyarországon. Vannak olyan brit kutatói elemzések, amelyek azt prognosztizálják, hogy ha nem hagyja abban az ember a levegő szennyezését, a dédunokáink már meg sem születnek, száz év sem kell ahhoz, hogy eltűnjön az élet a Föld színéről. Riasztó jövőkép, de léteznek optimista verziók is, amelyek a fenntartható fejlődés elvén ennél sokkal hosszabb jövőt jósolnak a földi életnek. Korlátok persze így akadnak majd, hiszen ha csak azt vesszük alapul, hogy a Nap középidejében jár, 4,5 milliárd év múlva, felfújódva vörös óriássá, bekebelezi a Földet is. Ez a dátum azonban olyannyira messzire van, hogy aligha képes befogadni az emberi agy. Ráadásul számos más olyan tényezőt is figyelembe kell venni, amely alapján egy csapásra eltűnik az élet a Földről – ahogyan történt ez például a több mint százötvenmillió évig uralkodó dinoszauruszokkal. Elég csak arra gondolni, hogy az emberiség mindössze tíz százalékát ismeri azoknak az aszteroidáknak, amelyek keresztezik a Föld Nap körüli pályáját. Igaz, egy ilyen égitest pusztító erejű becsapódásáért legfeljebb az égieket lehetne kárhoztatni. Az ember bűne ennél sokkal nagyobb. Kolumbusz alig ötszáz éve fedezte fel Amerikát, Dél-Amerikát pedig jóval 1492 után vette birtokába a civilizáltnak mondott világ, és az ipari forradalom óta olyan mértékű pusztítást végzett a természetben, amelyért minden jobb galaxisban kilakoltatás járna. Az ember a földtörténeti másodperc töredéke alatt elpusztította a Föld tüdejének is nevezett amazonasi esőerdők felét. És a folyamat nemhogy lassulna, de még bele is húzott az önmagát amúgy Homo sapiens sapiensnek nevező faj – bár aligha vall nagy bölcsességre, hogy míg 2007-ben csaknem ötezer négyzetkilométernyi erdőt irtottak ki az Amazonas medencéjében, tavaly már több mint nyolcezer négyzetkilométert. A pusztítás méretét tekintve ezt úgy kell elképzelni, mintha két év alatt valaki eltüntette volna Magyarország területének több mint tizedét. Az esőerdők pusztítása nem csupán a szén-dioxid-koncentráció növekedéséhez vezet az égetés és az kieső fotoszintézis miatt, hanem meghatározza a levegő vízháztartásának mértékét is: a nagy földi vízkörzésből kiesik egy fontos állomás, a visszapárologtatás, ennek következtében elmaradnak a felhőképződések és az ezzel járó csapadékkiválások. Túlnépesedési mutatók Etológiai alapvetés, hogy minél nagyobb egy közösség, annál instabilabb. S bár az emberi faj populációjának drasztikus növekedése csökkenő tendenciát mutat, egy ma harmincéves fiatalnak azzal kell számolnia, hogy mire eléri a nyugdíjkorhatárt, több mint kétmilliárddal gyarapodik a Föld lakossága. Számos elemzés és tanulmány készült már arra, hány kétlábút képes eltartani a bolygó. Sokféle megközelítés és számadat jött ki eredményül, nem is mindenben egyeznek. Az alapélelmiszereket, például a gabonát és az édesvízfogyasztást alapul véve – Cohen-tétel – ötmilliárd körüli a maximális létszám (már most 6,7 milliárdan vagyunk, Amerika felfedezése óta hatmilliárddal többen a Földön), de ez is csak abban az esetben, ha az emberiség képes felismerni és alkalmazni a tudatos élet, az úgynevezett környezettudatos, fenntartható élet szükségességét. Mivel a természetben olyan változások játszódnak le pillanatok alatt, amelyek hosszú távra és akár örökre megváltoztathatják az életkörülményeket, egyáltalán nem mindegy, mit tesz érte vagy ellene az ember. (Ide vagy ide kattintva megnézheti, hányan születnek éppen a Földön!) Sokan úgy hiszik, hogy a tápláléklánc csúcsán az ember áll, de ez nem igaz. Számos szívósabb, kitartóbb, az embert kiirtani képes pusztító létforma (például vírus) él a Földön. Az ember beavatkozása az ökoszisztémába mindeközben oly mértékű rombolással jár, amelynek következményeibe bele sem gondol – csak utólag. A legszembetűnőbb változás eddig az volt, hogy számos faj eltűnt a Földről – az erszényes farkast, a barbadosi mosómedvét vagy a tengeri nyércet például egyszerűen levadászták –, másokat pedig, köztük az embert is, a kihalás veszélyezteti. Csak az emberszabásúakat számolva, mára alig ötszáz hegyi gorilla maradt természetes afrikai környezetében, húsz év múlva pedig Délkelet-Ázsiában tűnik el az orangután élőhelye. Lyuk az emberi pajzson Ám mindezek, minden tragédiájuk ellenére, csupán részei annak a pusztításnak, amelyet az ember – már puszta létével is, nemhogy tudatos környezetrombolásával – elkövet a Föld ellen. Az ózonpajzs ritkulása volt az első komoly, konkrétan a bőrünkön tapasztalható jelzés, hogy valami elromlott a nagy földi rendszerekben. Gordon Miller Bourne Dobson légkörkutató 1929-ben mérte meg először az ózonréteg vastagságát, és kiderült, hogy jelentősen és folyamatosan ritkult az emberek mindennapi életének különböző vegyi folyamatai következtében. Az ózonréteg sérülése miatt sokkal nagyobb mértékben jutnak el a káros UV sugarak az alsó légkörbe, elpusztítva számos óceáni életformát, beavatkozva ezzel is tápláléklánc menetébe, valamint egyre több problémát okoznak az emberi bőr szerkezetében, a legdurvább esetben rákos elváltozásokat idézve elő. Az ózonréteg hiányossága lehetne akár szimbolikus lyuk is abban a folyamatban, amely az ember jelenléte nyomán végbement a természetben. Yi-Fu Tuan geográfus A hely a tapasztalat szemszögéből című értekezésében ezt írta: „A Föld nem csupán űrhajók kilövőállomása vagy határtalan álmok kiindulópontja. A dolgok kozmikus rendszerében ez az ember otthona.” Az persze más kérdés, hogyan bánik az ember az otthonával. K. W. Butzer geomorfológus például 1976-ban megfogalmazta gondolatát erről: „Nehéz fellépni azzal a felfogással szemben, amely az embert a világ és minden élőlény urának tekinti. Nem elég érzelmes ökológiai gondolkodásra buzdítani vagy felháborodott álláspontra helyezkedni. Csak egy-két nemzedék józan nevelése ad reményt arra, hogy az emberiség megtanulja értékelni azokat a bolygórendszerünkben valóban páratlan lehetőségeket, amelyeket a Föld nyújt számunkra, valamint azt, hogy ezekkel élnünk kell, és nem visszaélnünk. Egyetlen földdarab tulajdonosát sem illeti meg a kizsákmányolás, pusztítás kiváltsága. Ehelyett a föld nemzedékről nemzedékre száll, és érdemes rá, hogy a jövőben is gondját viseljék.” Butzer harminchárom éve írta ezt. Azóta eltelt egy emberöltő, és a földtörténeti órán alig érezhetően előrébb mozdult a másodpercmutató.

Szerző: F. Tóth Benedek - Zóna