bejegyzés
Szabó Zoltán 1912-ben született Budapesten, 1984-ben halt meg a franciaországi Josselinben, hetvenkét évesen. 1949-ben, Mindszenty bíboros letartóztatásának következményeként mondott le párizsi kultúrattasé posztjáról és maradt külföldön, és Franciországban, Angliában, végül ismét Franciaországban élt. Huszonnégy éves volt, amikor A tardi helyzet című szociográfiájával híres lett, huszonhat, amikor a Cifra nyomorúság cíművel még híresebb. Éppen harmincéves korában jelent meg a díjazott Szerelmes földrajz, előtte Pet
hő Sándor felkérésére indította meg az akkori Magyar Nemzet című napilapban a Szellemi honvédelem címen ismertté és híressé vált cikksorozatot, amelyet az 1944-es német megszállásig írt és szerkesztett. Ezek voltak leghíresebb Magyarországon készült alkotásai. Sok egyéb írása volt kitűnő, a könyvek közül első helyen talán az 1941-es Összeomlást kell megemlíteni. Ez arról számol be, hogyan indult vissza Párizsból biciklin a németek elől menekülőkkel; francia (és franciák kezdeményezte) fordítása néhány éve jelent meg. 1947-es beszámolója a párizsi béketárgyalásokról azonban nem kevésbé érdekes.
hő Sándor felkérésére indította meg az akkori Magyar Nemzet című napilapban a Szellemi honvédelem címen ismertté és híressé vált cikksorozatot, amelyet az 1944-es német megszállásig írt és szerkesztett. Ezek voltak leghíresebb Magyarországon készült alkotásai. Sok egyéb írása volt kitűnő, a könyvek közül első helyen talán az 1941-es Összeomlást kell megemlíteni. Ez arról számol be, hogyan indult vissza Párizsból biciklin a németek elől menekülőkkel; francia (és franciák kezdeményezte) fordítása néhány éve jelent meg. 1947-es beszámolója a párizsi béketárgyalásokról azonban nem kevésbé érdekes.Mindezt azért említem, mert életét tekintve annak egy év híján a felét élte Magyarországon, a felét Franciaországban és Angliában. Alkotói élete viszont, ha országos közvitát gerjesztő első könyvét vesszük – némileg igazságtalanul – alapul, Magyarországon tizenhárom évet tett ki, külföldön pedig harmincötöt. A harmincöt év alatt, oldalszám szerint, valószínűleg nem írt kevesebbet, mint az azt megelőző tizenháromban, minőségileg sem írt rosszabbat, csak másféléket, mert másféle magánéleti és történelmi helyzetben. Bizonyos értelemben továbbra is „két pogány közt” találta magát és a nemzetet, mint 1945-ig, illetve az 1944. március 19-i német megszállásig, a „két pogány” azonban 1948 után másként volt két európai: egyfelől a kommunista, a népi demokráciának és szocialistának mondott Kelet, másfelől a kapitalista, a polgáriból fogyasztóinak mondott társadalommá változó Nyugat. Ő ez utóbbiban élt, és onnan igyekezett segíteni azoknak, akik Keleten éltek, akár börtönben, akár szabadlábon; akár társak voltak, mint Bibó, akár ismerősök, mint Déry. Egész életében „két pogány közt egy hazáért” írt, érvelt és lázított. Illetve országoktól-államoktól megkülönböztetett egy nemzetért, amikor a sajátjáért. Szemlélete, érzésvilága alapvetően ember-, nem területcentrikus volt, és az ember számára mindig emberek-számba ment. A számon kívüliek is együttesükben, együtteseikben voltak szerinte fontosak. Az „Ahol ketten-hárman vagytok, ott van a mennyország” mintájára mondható, hogy számára: ahol ketten-hárman vagytok, ott van nemzet (ha nem is „a” nemzet), és ez nem jelenti, hogy számára a nemzet mennyország volt. Se pokol, se mennyország, se föld (termőtalaj vagy vérrög), hanem életközeg, éltető közeg.
A 20. századnak talán legjelentősebb publicistája volt, ahogyan Kölcsey volt a 19. századé. A felsőfok azonban mindig hamis, még akkor is, ha mint itt, különleges hangsúly adását szolgálja. Amúgy sem volt ő csupán publicista, szociográfus is volt, esszéista is, útirajzok és a műfajilag meghatározhatatlan és a valóban egyedülálló, hiszen egyáltalán nem pusztán tájleíró, tájakra ébresztő Szerelmes földrajz szerzője. Író volt, minden további meghatározás nélkül, és stílusában is a legjobbak közé tartozott.
A Szabad Európa Rádió sugározta Londoni leveleit – Márai mellett ő volt a másik kiemelt munkatárs –, és sokan hallgatták, hallották, de hát a szó elszáll, az írás megmarad. Az ő folyóiratokban és évkönyvekben Nyugaton megjelent írásai ott maradtak meg. Ott készült belőlük – már élete legvégén – kétkötetnyi válogatás, de nem megírásuk ideje, hanem megválogatott témák szerint (a Protestáns Szabadegyetem kiadásában), és egy kis kötet, már halála után, 1988-ban (a párizsi Magyar Füzetek kiadásában), amelyik a Szabad Európa Rádióban az 1956-os forradalom idején elhangzott beszámolóit gyűjtötte egybe Küszöbről címen. Külföldön készült írásainak java része még a nagy könyvtárak részére is többnyire hozzáférhetetlen kiadványokban található, és mindeddig kiadatlanul az Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattárában.1990 óta az írások mindkét csoportja arra vár, hogy betagozódhasson az Összegyűjtött írásai könyvsorozatba.
Az 1989 után Budapesten megkezdett sorozatban, szerkesztői meggondolásból, először a Magyarországon 1949-ig megjelent rövidebb, könyvbe nem rendezett írások kerültek kiadásra: a Magyar Nemzetbe írottak összessége a Szellemi honvédelem című vaskos kötetben, a többi rövidebb, nem könyvként megjelent írás pedig a Hazugság nélkül három kötetében. Nyugaton készült írásaiból eddig két kötetre futotta a sorozatban. Egyikük 1956. Korszakváltás címmel a forradalommal kapcsolatos írásokat tartalmazza, és az 1944–45-ös összeroppanás és újrakezdés személyes beszámolójának elkészült első felét. A Diaszpóranemzet című kötet pedig az irodalmi hagyatékból szerkesztett válogatás a címben megadott témáról. A kötetek szinte észrevétlen megjelenése azt sugallja, a hogy népi demokráciában megparancsolt hallgatás parancs nélkül öröklődött eddig át, mint sok egyéb dolog. A „Magyarország Felfedezése” könyvsorozat egyik legjelesebb szerzője egyelőre felfedezésre vár. Ő és mindaz, amiről írt. Az pedig sokféle volt, és sokféleképpen, ma is érdekes.
Tájakról, emberekről, adott állapotokról és helyzetekről lehet mindig olvasni nála, de arról is, mennyire más-más módon viszonyultak azokhoz emberek és embertípusok. Mindig jelezte és éreztette, hol megértően, hol keményen azt is, hogy ő maga hogyan viszonyul azokhoz, akik úgy, és ahhoz, amihez azok viszonyulnak. Megtudhatja az olvasó, milyen elvekkel, meggondolásokkal és elvárásokkal közelített meg bármit is az író, hogyan tapasztalta meg, amit ténylegesen megtapasztalt, milyen sokféle szempontból figyelt meg egy bizonyos tájat, helyet, várost, falut, emberfajtát vagy embert, a nemzet, a társadalom és történelem rétegeződéseinek, nemcsak folyamatainak összefüggésében. Az ismerkedés Szabó Zoltán írásaival nemcsak annak jobb, elemzőbb és érdekesebb megértéséhez segíthet, ami 1990-ig történt a magyarországi társadalommal és az országtól megkülönböztethető nemzettel, de hozzásegít annak vizsgálatához is, hogy azok a rétegeződött múltak hogyan hatnak, elkerülhetetlenül és észrevétlenül, abban, ami azóta történt és jelenleg történik.
Be lehet őt sorolni a falukutatók és a népi írók közé, társainak őket tartotta, első helyen Illyést, Tamási Áront, Bibó Istvánt és a Néma forradalom szerzőjét, Kovács Imrét tartotta számon. Cs. Szabó László is társ volt, az emigrációban is, de a népi íróknál kültagnak számított ez a Kolozsvárról származó, és egész lényében, írói helyszíneiben is városias, azaz urbánus író. Vele való kapcsolata jelezheti, hogy Szabó Zoltánnak, ahogyan azt a Szerelmes földrajz elején írja, város volt a szülőföldje („Van-e szülőföldje a városi származéknak? Azt hiszem, igen”), és a városokat, főleg az eleven és patinás kisvárosokat, valamint Párizst szerette, akárcsak Cs. Szabó. Lehet ezért őt urbánusnak is mondani – Kosztolányi, Babits, Márai voltak annak idején urbánusok –, különösen a német, francia, angol kisvárosok kinézetének, patinájának és műveltségének értelmében. A kőműves sem állt tőle távolabb, mint a földműves. A kézműves pedig ehhez a kettőhöz gyakorlati harmadikként is társult: a tollal, ceruzával, írógéppel dolgozó író faanyagokkal és bútorokkal is szeretett mesterkedni, ha szándéka saját házának berendezése és csinosítása volt. A művesség szerelmese volt, azé, amit mívesnek is szoktak mondani, pedig másféle, mert ő a tájban egyaránt és együtt szerette, amit a táj népe és amit a földi természet ember nélkül alkotott.
Szabó Zoltán egyszerre volt társítható és besorolhatatlan, egyértelmű abban is, ami kétértelműnek tűnhet: ő európaiként volt magyar, és magyarként akart európai lenni. Olyan magyar volt, aki a múltat mindig a megújulás érdekében éltette és idézte fel; és olyan európai, akit a Távol-Kelet nem érdekel, Amerikától, vagyis az Egyesült Államoktól pedig idegenkedik. Ebben az idegenkedésben 1971-es amerikai utazása és tapasztalata megerősítette, ugyanakkor Európát illetően is olyan felfedezésekre késztette, amelyekkel addig nem akart, vagy nem tudott szembesülni. Ahogyan maga írta egy befejezetlen írás bevezetőjének elején: „Az a kényelmetlen és nyugtalanító közérzet, amely ezekben a hetvenes években időnként szorongássá szilárdult és újra meg újra tájékozódó kalandozásokra szorított rá, először az óceán túloldalán kerített hatalmába azzal az eleven erővel, amely rákényszeríti az embert, hogy amiről elfeledkezni nem tud, amivel békülénységre képtelen – a bajt –, tisztázza valamennyire.”
Az amerikai útinaplónak szánt írás nemcsak befejezetlen maradt, gépiratai nemcsak hézagosak, többszörösen oldalhíjasak, de kibogozhatatlanok is; nem lehet egyetlen szöveggé rekonstruálni mindazt, ami elkészült. Azért sem, mert a felfedezései másféle könyvek írására is buzdították. Sokféleképpen próbálkozott megírni mindazt, amire a hetvenes években jutott. Ezek a töredékek azonban, gyakori kiválóságuk mellett azért is érdekes írások, mert a népi írók közül egyedül ő volt abban a helyzetben, hogy négy évtizeddel később és Európának mind keleti, mind nyugati részén megváltozott társadalmi körülmények között, szabadon maradhasson hű ahhoz, amit a harmincas években, társakkal együtt, gondolt és igényelt, de úgy, hogy meg is újítsa azt.
Az irodalmi hagyatékból most közreadott néhány részlet ízelítő és minta. Az első egy kéziratos bevezető egy benne megnevezett, itt ezért címként megadott és soha be nem fejezett könyvhöz. A második szöveg egy 96 oldalas, többszörösen oldalhíjas gépirat egyik folyamatos része. Lehetett a Falrahányt borsó szövegének része, lehetett egy szintén tervbe vett Szavaink, a mi szavaink című könyvé, mindenképpen olyan anyagé, amelyet a hetvenes évek során többféleképpen akart Szabó Zoltán megformálni, és amely végül is számára befejezhetetlen maradt. Ehhez hozzájárult az is, hogy élete utolsó éveiben két könyv megjelentetését ajánlotta fel neki a Protestáns Szabadegyetem, és ő ezekkel volt elfoglalva. Az első még életében, a második már halála után jelent meg, mindkettő Czigány Lóránt szerkesztésében. Az itt másodiknak közölt írásban jelzett és bírált helyzet, különösen 1989 után, megváltozott, de csak részben; ezért figyelhető és érthető meg belőle, hogy miből lett a mai cserebogár. Mindkét szöveg nyers, nincs úgy át- meg átjavítva, ahogyan Szabó Zoltán szokása volt. (A kéz-, különösen a gépiratban szinte teljesen hiányzó központozás java tőlem származik, ahogyan az is, ami szögletes zárójelek között olvasható. Ez utóbbiak kihagyást pótolnak, vagy nyilvánvaló félreírást, például az egyes számot többes számmal helyesbítik.)
_kicsi.JPG)
