A jövő múzeuma - Új Tate Modern

Világszerte napirenden van a sikeres múzeumok bővítése. Itthon a Szépművészeti Múzeum után most a Nemzeti Múzeum került terítékre, Londonban a Tate kezdett újabb növekedésbe. Az Art Newspaper májusi számában két cikk (itt és itt) is megjelent a Tate Modern, a londoni kortárs művészeti múzeum leendő átalakításával kapcsolatban, mivel idén januárban elkezdődtek a földmunkák a már évek óta tervezett átalakítás első lépéseként.

A 2000-ben nyílt Tate Modern bővítését tulajdonképpen az elejétől fogva tervezték. A Temze parti volt-erőmű épület olyan hatalmas, hogy maradtak olyan részei, amiket az első beépítésnél kihagytak. Ezeket a tereket felhasználva (köztük három földalatti, korábbi olajtartályt) épül majd fel az új épületszárny, 215 millió fontos költségvetésből, amiből 76,5 millió már most rendelkezésre áll.

A Tate Modern új szárnyának látványterve © Herzog and de Meuron and Hayes Davidson 2009

A bővítést a 2012-es londoni olimpia nyilvánosságán kívül, a nem-várt látogatószám, a gyűjtemény bővülése és az intézmény eddigi sikerei indokolják. Hiszen valóban Anglia második leglátogatottabb helyszíne, a tervezett 2-2,5 millió helyett évi 5 millió körüli látogatóval. Valóban életet lehelt Londonnak egy korábban elhanyagolt negyedébe, valóban képes arra, hogy a populáris és a szakmai figyelmet egyaránt a Tate-ben megjelenő művészetre fókuszálja. A siker egy részének titka a gondos előkészítés volt: a létrehozandó kortárs művészeti múzeumról – Nicholas Serota (a Tate Gallery igazgatója) által kezdeményezett – nyilvános civil és szakmai párbeszéd folyt.

A második fázis előkészítésénél nem nagyon volt tartalmi párbeszéd, legfeljebb az építészetről. Ebben a fázisban a múzeumi vezetés inkább a saját elképzeléseit próbálja megvalósítani, aminek alapvető célja, hogy megfeleljen a 21. század kihívásainak. Ezt a múzeumi szárnyat egy olyan közönség számára építik, ami már a web2-es világban szocializálódott, vagyis sokkal komolyabb elvárásaik vannak az interaktivitás, az információcsere és az aktív részvétel tekintetében. Nem passzív befogadók többé, akik azt várják, hogy a kurátorok mindent a szájukba rágjanak, hanem aktív alakítók, akik társsá szeretnének válni, persze csak bizonyos határok között. De Serotának az is a kimondott célja, hogy a művészvilág, az értelmiség és az egész civil lakosság bevonásával olyan múzeumot hozzon létre, ahol a gondolatokat nemcsak tálalják, hanem azok ott születnek meg, a múzeum adta lehetőségeknek köszönhetően.

Az új épület megtervezésével is a svájci Herzog & de Meuron építészstúdiót bízták meg, akik az eredeti átalakításokat is végezték. A 2009-ben bemutatott második, végleges terv szerint az épület egy alapjaiban szabálytalan, majd négyzetes formává összeálló, összecsavarodó torony lesz, amit „tégla-hálóval” borítanak be, hogy látványában illeszkedjen az eredeti Giles Gilbert Scott által tervezett erőmű épülethez. Az új szárny 64,5 méter magas lesz, 11 emelettel emelkedik ki a földből. Az épület belsejében, mint egy város közepén, az egészen végigvezető, boulevard-szerű „lépcsőházat” terveztek, aminek kiszélesedéseit pihenő-, találkozó helyeknek képzelték el a tervezők. A fölső három szint közösségi tér lesz: legfelül terasz, kilátó, alatta étterem, a 9. szinten pedig a Tate baráti körének pihenő terei.

További célja az új épületnek a változatosabb kiállítóterek kialakítása: a három olajtartály nyersen, „talált” formájában szolgálja majd a kortárs művészet kísérletezőbb műfajait, a performanszot és az installációs művészetet. Az ebben a három térben zajló program, mint az új épület alapja, nemcsak fizikailag, de szellemiségében is meghatározónak tűnik a Tate honlapján olvasható leírás alapján, tehát, mintha az egész új Tate alapja a kortárs vizuális művészet gyakorlatának és a kortárs gondolkodásnak a vizsgálata lenne majd, olyan kísérletező módban, mint ahogy azt a performansz műfaja gyakorolja.

Lesznek intimebb terek és hatalmas, 5,85 méter belmagasságú grandiózus terek is. A kiállítási programban szerepelnek majd vendég kiállítások, monografikus tárlatok és nagy hangsúlyt kívánnak fektetni a gyűjtemény bemutatására is, aminek a fele most raktárakban porosodik. Két emeletnyi területet (1300 nm) szánnak a múzeum új oktatási funkcióinak, köztük olyat is, ahol a konkrét alkotást lehet majd figyelemmel kísérni. Mindezeken kívül pedig rendkívül környezetbarát épületet terveztek, ami figyelembe veszi a fenntarthatóság elvárásait: energia felhasználása a szabványnál 54%-kal kevesebb, széndioxid kibocsátása pedig 44%-kal. A cél tehát továbbra is a teljesség, a szakma, az építészet, az idő és a nép elvárásainak teljesítése, a megvalósulást pedig webkamerán át lehet figyelni: itt.

Szerző: Entz Sarolta Réka - artmagazin

Zsidómentő arabok

A történetből készült filmet októberben mutatták be


Még mindig kerülnek elő új históriák a holokausztról, legutóbb a párizsi nagymecset zsidómentő akciójáról. A történetet meg is filmesítették, és a forgatás során is ismertté váltak újabb esetek.

Az egyik ilyen sztori Franciaország náci megszállása idején játszódik, központjában egy valószínűtlen zsidómentő, a párizsi nagymecset rektora (azaz vezető imámja) áll. A történetből készült filmet októberben mutatták be Párizsban (a nyitóképen a film részlete, háttérben a párizsi nagymecset). Bármily meglepőnek tűnik, a muszlimok is mentettek zsidókat a nácik elől. A Les Hommes Libres (Szabad emberek) című filmben Si Kaddour Benghabrit, a párizsi nagymecset alapítója és rektora menedéket és hamis muszlim papírokat adott néhány zsidónak, így megmentette őket a letartóztatástól és a deportálástól.

Az 1940-es évek elején Franciaországban sok Észak-Afrikából származó ember élt, köztük több ezer szefárd zsidó, akik arabul beszéltek, és több, az arabokkal közös hagyományt és szokást tartottak. Sem a muszlimok, sem a zsidók nem ettek disznóhúst, a muszlim és zsidó nevek gyakran hasonlítottak. A főszereplő mecset – a Szajna bal partján található, fallal körülvett, óriási, erődítményszerű épület – nem csak imahelyként szolgált: a nyugalom oázisa volt, ahol a látogatók ételt és ruhát kaptak, megfürödhettek, és szabadon beszélgethettek vagy pihenhettek a kertben. A zsidóknak is szabad volt ide a bejárás.

Ismaël Ferroukhi filmje megtörtént eseményeken alapuló fikció; két valós személy (és egy kitalált piaci árus) történetére épül. Michael Lonsdale, a veterán francia színész alakítja Benghabritot, az algériai származású vallási vezetőt és nagyszerű politikai taktikust, aki rendszeresen vezetett körbe német tiszteket a mecsetben, amit nyilvánvalóan arra használt, hogy segítsen a zsidóknak. „A náci kollaboráns muszlimokról sokat írtak. De kevesen tudják, hogy voltak olyan muszlimok is, akik segítették a zsidókat. Vannak még elmondásra, megírásra váró történetek” – mondja Benjamin Stora, kiváló Észak-Afrika történész, aki tanácsadóként dolgozott a filmen.


Az igazak között

Mahmoud Shalaby, egy Izraelben élő palesztin színész játssza Salim (eredetileg Simon) Hilalit, aki Párizs legnépszerűbb arab nyelvű énekese volt. Egy zsidó, aki úgy élte túl a holokausztot, hogy arabnak adta ki magát. (Az énekes nekrológjai szerint Benghabrit, hogy hihetővé tegye a hamis személyazonosságot, a párizsi muszlim temetőben felvésette egy sírkőre Hilali nagyapjának nevét. A film egyik erős jelenete, amikor egy német katona kiviszi a temetőbe Hilalit, hogy az bizonyítsa, nem zsidó.)

A történelmi beszámolók hiányosak, mert csak vázlatos dokumentumok maradtak fenn. A zsidók ad hoc segítséget kaptak, a mecsetnek nem volt szervezett mozgalma. Nem tudni pontosan, mennyi emberen segítettek. A legélénkebb – de meg nem erősített – beszámoló Albert Assouline-tól, egy észak-afrikai zsidótól származik, aki megszökött egy német koncentrációs táborból. Azt állította, több mint 1700 ellenálló – főleg zsidók, valamint néhány muszlim és keresztény – talált menedéket a mecset földalatti helyiségeiben, és a rektor sok zsidót látott el hamis muszlim papírokkal.

Robert Satloff, a Washington Institute for Near East Policy (Washingtoni Közel-Keleti Politika Intézet) igazgatója 2006-os, „Among the Righteous” (Az igazak között) című könyvében a holokauszt alatt zsidókat mentő arabokról szóló történeteket ismertet, és a párizsi nagymecsetnek is szentel egy fejezetet. A jelenlegi rektor, Dalil Boubakeur Satloff számára megerősítette, hogy a mecset hamis papírokat állított ki néhány – valószínűleg legfeljebb száz – zsidónak, pontos számot nem közölt. Boubakeur beszámolója szerint egyéni akciókról volt szó: muszlimok hozták el zsidó ismerőseiket, hogy segítséget kérjenek, és a fő imám, nem pedig Benghabrit foglalkozott velük.

Mítoszok és tények

A rektor bemutatta Satloffnak egy 1940-es, géppel írott külügyminisztériumi irat másolatát, ami a Francia Levéltárban található. A dokumentumból kiderül, a megszálló hatóságok azzal gyanúsítják a mecset alkalmazottait, hogy hamis igazolványokkal látnak el zsidókat. „Az imámot beidézték, és fenyegető hangnemben felszólították, fejezzék be ezt a gyakorlatot” – áll az iratban. Satloff egy telefoninterjúban így fogalmazott: „Külön kell választani a mítoszokat a tényektől. A mecset által megmentett zsidók száma inkább néhány tucat, mint néhány száz lehetett. De ez a történet erős politikai üzenetet hordoz, és megérdemli, hogy elmeséljük.”

Derri Berkani 1991-ben készült dokumentumfilmje, az „Une Résistance Oubliée: La Mosquée de Paris” (Elfelejtett ellenállás: A párizsi mecset) és a „The Grand Mosque of Paris: A Story of How Muslims Saved Jews During the Holocaust” (A párizsi nagymecset: Történet arról, hogyan mentettek muszlimok zsidókat a holokauszt alatt) című 2007-es gyerekkönyv szintén ezen eseményeket járja körül.

Az új filmet Marokkóban, egy üres kastélyban forgatták, a marokkói kormány támogatásával, a párizsi nagymecset ugyanis nem adott engedélyt a filmeseknek. „Ez egy imahely – közölte Boubakeur egy interjúban. – Naponta ötször tartunk imát. Egy filmforgatás zavaró lenne.”
Benghabrit kiesett a muszlimok kegyeiből, mert nem támogatta Algéria függetlenségét, és hű maradt szülőhazája francia megszállóihoz. 1954-ben halt meg.


Újabb sztorik, újabb megmentők

Az anyaggyűjtés során nem csak Ferroukhi, de Stora is új történeteket ismert meg. Az egyik vetítésen egy nő megkérdezte tőle, miért nem esik szó a filmben azokról a kelet-európai származású askenázi zsidókról, akiket szintén a mecset mentett meg. A történész elmagyarázta neki, hogy az arabul nem beszélő, arab kultúrát nem ismerő askenáziak érdekében nem lépett fel az intézmény. „A nő így válaszolt: Ez nem igaz. Az anyámat egy a mecset által kiállított igazolás mentette meg’” – meséli Stora.

Franciaországban vegyesen fogadták a filmet, melyet hamarosan Hollandiában, Svájcban és Belgiumban is bemutatnak, és eladták az amerikai jogokat is. „Csodálatosan ábrázolja az időszak légkörét” – írta a Le Figaro kritikusa, a L’Express című hetilap szerint viszont „iskolai programnak ideális, egy mozizós estére kevésbé.”

Ferroukhi azt állítja, mindez nem érdekli. Azt mondja, azért lobbizott a kulturális és az oktatási minisztériumnál, hogy az iskolákban bemutassák a filmet. „Történelmünk eddig láthatatlan szereplői előtt tiszteleg. Egy másik valóságot mutat be, amelyben muszlimok és zsidók békében léteztek. Büszkeséggel kell erre emlékeznünk.”

Forrás és fotó: NY Times

Mészöly Géza festő

(1844, Sárbogárd - 1887, Jobbágyi)

Festő. Jogi tanulmányok után a bécsi és a müncheni akadémián tanult, majd Budapesten a Női Festőiskola vezetője lett. Többnyire a balatoni tájat és lakóit festette, és a halászkunyhók, nádasok világának hangulatos ábrázolásával megteremtette a balatoni életképek speciális műfaját. Később inkább a Balaton-vidék, elsősorban az akarattyai partok szépségét örökítette meg, elhagyva az életképszerű motívumokat. Képeinek finom, bensőséges hangulata és aprólékos kidolgozása nagy hatással volt a századvég magyar tájképfestőire (Spányi, Tölgyessy). Mint a "paysage intime" legkiválóbb hazai művelőjének nem egy képe a barbizoni mesterek, elsősorban Corot műveként került külföldi műkereskedelemben forgalomba. 1872-től megszakításokkal Münchenben élt, 1882-ben Párizsban, majd 1885-től ismét Budapesten és Székesfehérvárott dolgozott. Részlet a Balaton vidékéről c. képét 1883-ban a Műcsarnok nagydíjával jutalmazták. Leghíresebb képe, a Balatoni halásztanya (1874) számos művével együtt (Sík vidék szénaboglyákkal, 1872; Tanya, 1879; Vadásztársaság, 1882; Birkanyáj, 1885 körül; Lelőtt vadkacsa; Őszi nap a Balatonon; Balatonpart; Kakas; Chioggia; Szigetvár) a Magyar Nemzeti Galéria birtokában van.

• Mészöly Géza művei

Forrás: Képzőművészet Magyarországon (http://www.hung-art.hu/frames.html?/magyar)
/m/meszoly/index.html

Megemlékezések az 1956-os forradalom leverésének 55. évfordulóján

Az 1956-os forradalom és szabadságharc áldozataira emlékeznek ma országszerte a nemzeti gyásznapon, a szovjet csapatok egykori bevonulásának 55. évfordulóján.

Fotó: Fortepan

A fővárosban, a Terror Háza Múzeumnál, az áldozatok falánál reggel 8 órától estig lehet elhelyezni az emlékezés mécseseit és virágait. A nap folyamán többször bemutatják a Török Ferenc rendezésében készült Forradalmárok című dokumentumfilmet, valamint az 55. évforduló tiszteletére készített, 228 áldozat életéről szóló rövidfilmsorozatot is.

Az Új Köztemető 301-es parcellájánál egész nap várják mindazokat, akik el szeretnék helyezni a megemlékezés virágait az áldozatok sírjánál. A Demokratikus Koalíció nevében Vitányi Iván és Molnár Csaba helyez el koszorút.

A Honvédelmi Minisztérium, a XXIII. kerületi polgármesteri hivatal és a Történelmi Igazságtételi Bizottság koszorúzást tart a soroksári Jutadombon. Beszédet mond Orosz Zoltán altábornagy, a Honvéd Vezérkar főnökhelyettese.

Debrecenben a város önkormányzatának megemlékező ünnepségén először Iván Kovács Lászlónak, a Corvin köz első parancsnokának emléktábláját koszorúzzák meg, majd a köztemetőben lévő kopjafánál helyeznek el koszorúkat. Ott beszédet mond Mervó Zoltán, a Nagy Imre Társaság megyei szervezetének elnöke. A koszorúzás a honvédtemetőben folytatódik, majd a Kossuth laktanyában, a mártír katonák emléktáblájánál.

Megemlékezést tartanak Hódmezővásárhelyen is, ahol Gyulai József akadémikus mond beszédet.

Budapesten délután megemlékezés lesz a Fiumei úti sírkert 21-es parcellájánál, az 1956-os forradalom hősi halottainak emlékművénél koszorúzást tartanak.

Az Országházban átadják a Mindszenty Emlékérmeket.

A Mátyás-templomban szentmisét tartanak az áldozatok emlékére. Az szentmisén részt vesz Hende Csaba honvédelemi miniszter.

A körmendi megemlékezésen beszédet mond Szabadi István református lelkész és Bana Tibor, a Jobbik országgyűlési képviselője. Keszthelyen a Szent Miklós temetőben tartanak megemlékezést, itt Wittner Mária, a Fidesz országgyűlési képviselője, egykori '56-os halálraítélt mond beszédet. A szegedi Dómban Kiss-Rigó László megyés püspök emlékező szentmisét celebrál.

A fővárosban a II. kerületi önkormányzat a Mansfeld Péter parkban tartja megemlékezését. Ünnepi beszédet mond Hende Csaba honvédelmi miniszter és Láng Zsolt (Fidesz-KDNP), a kerület polgármestere.

A Szent István-bazilikában Virágh András vezényletével hangzik el Verdi Requiem című zeneműve. A hangversenyen részt vesz Schmitt Pál köztársasági elnök.

A koncert után, a gyásznap rendezvényeinek zárásaként emlékező menet indul a bazilikától, a résztvevők egy-egy gyertyával a kezükben, némán vonulva érkeznek meg a Kossuth térre, és őrlángra állítják a forradalom lángját.

1956. november 4-én a szovjet csapatok bevonultak Budapestre, és leverték az október 23-án kirobbant forradalmat és szabadságharcot. Az országban néhány helyen elszórtan még egy hétig tartott a fegyveres ellenállás.

Nagy Imre miniszterelnök családjával és a hozzá közel álló politikai körrel november 4-én menedékjogot kért és kapott a jugoszláv nagykövetségen, de november 22-én a szovjet titkosszolgálat segítségével tőrbe csalták, és a romániai Snagovba hurcolták.

Forrás: MTI

A korondi fazekasság története

Korondon a fazekasságnak ősi hagyományai vannak, sokan Európa egyik legjelentősebb fazekas központjának tartják. A fazekasság a középkortól nőtt iparággá.
Az első írásos adat a fazekasságról 1613-ból származik, amikor az udvarhelyi fazekas céh kontárkodással vádolja a korondiakat. Az udvarhelyi mesterembereket rendelet védet, így Korond szorult helyzetbe került. I. Rákóczi György 1643-ban, majd Apafi Mihály 1682-ben rendelettel oltalmazza a székelyudvarhelyi fazekasság termékeit, a korondi s Korond környéki falvak fazekasainak un. "kontártermékei" ellen. Az eladási tilalmat azonban a korondiak folyamatosan megszegték. A vörös máztalan edények mellett a "cserepesek" kályhacsempéket is állítottak elő. Korondon a legrégebbi, évszámmal ellátott csempe 1667-bol származik. A máztalan, olcsó cserépedényekkel a korondiak Csík kivételével, az egész Székelyföldet és a szász megyéket is ellátták.
1750-ben gróf Gyulaffy László, Erdély udvari kancellárja, korondi birtokos biztosítja a korondi fazekasoknak, hogy évente 4 vásárt tarthassanak Korondon, ahol szabadon árusíthatják termékeiket.
1820-ban Korondon már ötven fazekas dolgozott. A XIX. század végén megjelennek az olcsó mázas edények. 1893-ban Székelyudvarhelyen kő-és agyagipari szakiskola nyílik, ahol több korondi is tanul. A mázas edény gyártásának technológiája viszonylag rövid idő alatt egész Korondon is elterjedt. A fazekasok száma 1893-ban már 367-re emelkedett.
A korondiak a máz nélküli edényeknek is sokféle változatát készítették, melyek jól bevált főzőedények voltak az akkori cserepes tűzhelyeken. Néhány ezek közül: puliszkafőző fazék, káposztafőző fazék, tejfőző edény, de készítettek sarvalló kandérokat, szilvaízes edényeket, kalákák, lakodalmak, torok alkalmára vékás edényeket.
A cserepes tűzhelyek csempéit több helyen is készítették a vidéken: Atyha, Korispatak, Etéd, Küsmod, Szolokma, Makfalva stb. Az erre vonatkozó bizonyíték az 1667-es évszámot viseli magán. Páll Lajos festő-költő pedig egy "Nemes Monos de Korond 1767" feliratú szép brokátmintás csempét talált. Ugyancsak szép régi csempéket őriz Józsa János fazekas.
Korondon a fazekasok mindig nagy számban éltek. Számuk az évek folyamán általában 100-400 között változott. Ma 600 körül van az ipari engedéllyel rendelkező fazekasok száma. A legtöbb mester a falu Tószegnek nevezett részén élt ősi időktől fogva. A többségükben gazdálkodó felszegiek "kurtaharisnyásoknak" gúnyolták régebb őket, mivel a korong hajtásától elkopott-kifoszlott a székelyharisnyájuk szárának az alsó része.
Az a tény, hogy 1613-ban egy udvarhelyi fazekas céh kontárkodással vádolta a korondiakat, bizonyítja, hogy a korondi fazekasok már akkor komoly vetélytársként jelentkeztek. Idővel az 1750-ben Gyulaffy László által biztosított négy vámmentes vásár lehetősége is kevésnek bizonyult, így nagyobb piacra volt szükség. A XIX. század közepére már a korondi fazekasok termékei Erdély szerte ismertté váltak. Az árusítási utakat "szekerességnek" nevezték. Leggyakrabban Marosvásárhely vidékét és a Mezőség falvait látogatták meg. A biztosabb vásárok végett távolabbi vidékekig is elmerészkedtek, egészen a Mezőség pereméig. Ezek az árusítási utak, azonban nem voltak veszélytelenek. Útjaikra általában egy katlan fazekat (600-1000 db) vittek. Az edények ára kétszer töltve kukoricával volt abban az időben. Kínos, nehéz munka volt mind az edény készítése, égetése, mind pedig az értékesítése. Ezért a falu szegényebb rétegét éppen a fazékiparral foglalkozók alkották.
Az 1820-ban egész Erdély szerte megejtett úrbéri összeírás alkalmával 50 fazekast jegyeztek fel Korondon.
A XIX. szd. Közepétől a korondi fazekasság számára új piacokat jelentettek a Kárpátokon túli falvak, városok, melyek valósággal felvirágoztatták ezt az iparágat. Ezt az ívelést a Románia és Ausztria- Magyarország között kibontakozott ötéves "vámháború" szakította meg. Továbbá az is fokozta sz értékesítési válságot, hogy csappant a kereslet a közelebbi területeken is a máztalan fazekak iránt. Ekkor következett be az első fazekas "emigrálás". Tizenhét mester vándorolt át Korondról s más Udvarhely megyei településekről az akkori Románia területére a jobb megélhetőség reményében.
A Marosvásárhelyi Kereskedelmi és Iparkamara fontos adatokat szolgáltat jelentéseiben a századvég korondi fazekasságával kapcsolatban. Ezekből nyomon követhető, hogy miként tűnt el lassan a korondi máztalan kerámia és foglalta el a helyét a keresettebb mázas edény. Szinte évről- évre kimutatható, hogy miként ösztönözték az akkori kereskedelmi minisztérium képviselői, a mázas edények készítésének meghonosítását. Az áttérést a visszaesett edényárak is sürgették. Míg 1886 előtt 100 db edény ára legalább 3 forint volt, addig a vámháborút követően mindössze 1,70 forintot kaptak érte.
A Marosvásárhelyi Kereskedelmi és Iparkamara igyekezete eredményeként a kereskedelmi miniszter nyolc hónapos tanfolyamot szervezett a mázas fazekasság elterjesztése érdekében, sőt ún. "vándortanító" is tevékenykedett, aki házról házra járva tanítgatta az embereket az új technológiára. A lakosság azonban idegenkedett a kezdeményezéstől.
A kerámiaválság ellenére Korondon nem csökkent a mesterek száma. Mialatt Küsmodön és Szolokmában alig tevékenykedett 7-8 fazekas- és nemsokára ezek is felhagytak vele- addig Korondon az 1893-as jelentés szerint még mindig 145-en űzték ezt az ősi mesterséget. A korondi vállalkozó kedvűeknek segítségükre volt a székelyudvarhelyi Kő- és agyagipari szakiskola létrejötte is.
Az 1900-as évek elején Székelyudvarhely vármegye erőteljes iparfejlesztési akciót indítványozott. Textil, kő, és agyagipari létesítményeket kértek a Sóvidék számára.
Az Iparfejlesztő Bizottság a kereskedelmi minisztériumhoz címzett Memorandumában beszámolt a korondi lehetőségekről: "Bizottságunk hiszi, hogy néhány év alatt, elsősorban Korondon olyan iparfejlesztési akciót kezdeményez, mely által százak és ezrek fognak európai verseny - agyagiparos műkészítményeket előállítani."(Udvarhelyi Híradó, 1907)
A XIX század utolsó évtizedében páratlan fejlődésnek indult a korondi fürdő is, amelynek akkori tulajdonosa Gáspár Gyula egy kis mázasedénygyártó műhelyt létesített. Ebbe az üzembe hozta mesternek Kőrispatakról Katona Jánost és egy német festőt. Az üzembe több korondi is dolgozott, így egyre többen kezdték elsajátítani az új gyártási folyamatot. 1909-ben a Kereskedelmi és Iparkamara jelenthette, hogy Korondon elterjedt a mázas edény készítése. A mázas kerámia térhódítása a korondi fazekasság addig nem tapasztalt fellendülését jelentette. 1913-ban már ennek alapján városi rangot kértek a nagyközségnek.
Azt, hogy a modernebb gyártmányok ma már magasabb szinten állnak, köszönhető Filep Dezsőnek, akitől a fazekasok eltanulták a művészi kivitelt, és igen szép eredményeket értek el. Ok azok és akik ma a legelőkelőbb szalonokba beillő vázákat gyártják. Ezek a vázák nemcsak a "közönséges korondi fazék" végnapjait jelentették, hanem a régi értelembe vett fazekasság megszűnését is. Korondon a fejlődés tovább folytatódott. A két világháború közti periódus újabb lendületet adott a fazekasságnak.
A román néprajzosok már a húszas évek végen "felfedezték" Korondot. Mac Constantinescu a fogarasföldi Dragus-i kerámiát a korondival hasonlította össze. Az akkori faluban 200 egyéni fazekasműhelyt talált.
A korondiak sikerrel vették fel a versenyt a kerámiaipar tőkés vállalkozásaival is. Főleg Munténia és Moldva falvait kezdték elárasztani változatos, tarka festésű cserépedényeikkel, játékokkal és dísztárgyakkal.
A Tompa fivérek tordai kerámiagyárának mintájára 1929-ben megalakult előbb a Bertalan Áron, majd a Katona Sándor tulajdonában lévő "fazékgyár". 1936-ban alakult meg a Patria nevű új gyár, ahová idegenből hozott fazekasokat neveztek ki műhelyvezetőnek. Ez a vállalkozás hamarosan megszűnt. A Bertalan Áron kerámiagyárba egyre több szakiskolát végzett fazekast hoztak, nemcsak Udvarhelyről, hanem Tordáról is.
Korond a két világháború között a fazekas központok "sárkovácsainak" befutó helyévé vált. A kerámia az egyik legkifizetődőbb üzletnek bizonyult. Az 1930-as évek végén Bertalan Áron a tordai Pitvartól a Tompa fivérekhez hasonló modelleket kapott. Korondon is egyre jobban a elterjedtek a "népies", "magyaros" minták. Ebből nemcsak a Pitvarnak szállítottak, hanem Németországba is. Az üzemek révén a magán fazekasoknál is elterjedtek a gipszformák (modellek). A negyvenes években Bertalan és Katona üzeme mellett két kisebb műhely is működött. Az egyes műhelyekben mindent elkövettek a műhelytitkok megőrzéséért.
Időközben Korondra műkedvelő festőnőt, Boér Máriát hívták Kolozsvárról, aki szép virágváza díszítéséket és modelleket készített, és bevezette az antilopos vázák készítését. A nagyváradi Molnár Judit, Boér Mária után 1945-ig tevékenykedett Korondon.
Tófalvi Zoltán szerint ez a korszak piaca az "eklektikus edényeket, giccses emléktárgyakat, talpas vázákat, és hímzésekből átvett festett vagy szaruzott díszítményeket igényelte." (Tófalvi Zoltán: A korondi fazekasság)
A korondi fazekasokra a Kárpátokon túli edénygyártók is felfigyeltek, nemcsak a vásárlók és a néprajzosok.
A II. világháború éveiben a korondi fazekasok nyugat felé is messze "előnyomultak", egészen Ausztria határáig. A bécsi döntés után dr. Szepesi Mihály miniszteri tanácsos az un. "úri" ízlést kielégítő fazekasokat szövetkezetbe szervezte, és termékeiket az egész ország területén árusította. Többen dolgoztak is az anyaország különböző településein, mint fazekasok, ezek hazatérve meghonosították az ellesett szecessziós utánzatú, népies, magyaros stílust.
A sokféle hatás és a piacok megőrzéséért tett erőfeszítések a tulajdonképpeni népi fazekasság végét is jelentették. Tófalvi Zoltán így ír erről: " Korondon a szigorú értelembe vett népmuvészet is megszűnt és átalakult gicsekkel tarkított népi iparművészetté."(Tófalvi Zoltán: A korondi fazekasság)
A korondiak évről évre több terméket szállítottak a Kárpátokon túli területekre. Kezdetben szekerekkel, később teherautókkal fuvarozták az árut.
1949-1950 között államosították Bertalan és Katona Sándor üzemeket, és a magániparosok helyzete is nehezebb lett. A hatvanas évektől a közkézben levő gyárak termékskálája kibővült. Elkezdődött a virágvázák, falitányérok, és más dísztárgyak sorozatgyártása. 1962-ben az üzemekben elkezdik gyártani a fekete kerámiát. Azután magántermelők is foglalkoznak vele.
A turistaforgalom fellendülése fokozta a keresletet is. A leleményes korondi ember pedig igyekezett kielégíteni minden szükségletet, sokszor éppen az igazi értékek föláldozása árán. Így hódított teret a giccses dukkóz-díszítés is.
1974-ben új, modern, korszerű kerámiagyárat létesítettek Korondon. Az 1972/73-as tanévben a székelyudvarhelyi szakiskola vezetősége tanulókat toborzott kerámia szakra, és ezt az osztályt kihelyezték Korondra a helyi elméleti középiskola épületébe. Az itt végzett diákok a korondi kerámiaüzembe szakmunkásként álltak munkába.
Az 1989-es fordulat változást hozott a korondi üzem életében is. A gyárat a Vestra néven részvénytársasággá alakították, a munkáslétszámot, és a termelést lecsökkentették. Az inflációnak, és a vezetői érdektelenségnek köszönhetően a megtermelt javaknak nehezen került felvevő piac, és a kilencvenes évek közepére le is állt a termelés.
Szerencsére a kerámiaüzem leállása nem jelentette a korondi fazekasság halálát. Bár örökös párharc folyt az üzemi termelés, és a magántermelés között, mégis ösztönző hatása volt. Ami már két évtizede ösztönző mércét állító rendezvény a korondi fazekasok számára az az Árcsói kerámiavásár. Az évről évre megrendezett kerámiavásár által Korond népi mestersége, a fazekasság, a közszemlélet tárgyává vált. A résztvevő fazekasok hozzáállásának köszönhetően a rendezvény évről évre jobban betöltötte tömegnevelő szerepét.
A kerámiatermékek híre messze túlnőtt az évek folyamán Európa határán. A magántermelők-most már csak róluk beszélhetünk- az öt kontinens majdnem minden országába eljuttatják (különösen 1989 után) termékeiket, de az 1962-1989 között virágzó üzemi termelés is sok országot meghódított.
A főbb importálók: Algéria, Anglia, Ausztria, A.E.Á., Ausztrália, Belgium, Bulgária, Ciprus, Csehszlovákia, Dánia, Franciaország, Hollandia, Izland, Izrael, Japán, Jugoszlávia, Kanári-szigetek, Kanada, Líbia, Lengyelország, Magyarország, Mexikó, Németország, Norvégia, Olaszország, Panama, Spanyolország, Svájc, Svédország, Szovjetunió, Új-Zéland.
A korondi fazekasság történelmét, múltját végigkövetve, méltán nevezhetjük a települést, az erdélyi fazekasság, és a népművészet legnagyobb központjának. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy számtalan Maros, Hargita és Kovászna megyei székely népi fazekas központ közül ma csak a korondi működik. Természetesen ennek megfelelően megnövekedett a "korondi" kerámia iránt érdeklődök tábora, és emellett a fazekasoknak igazodniuk kellett a változatosabb igényekhez is.
Korond nagy érdeme, hogy az erdélyi fazekas központok lassú hanyatlásával és fokozatos megszűnésével is ki tudta elégíteni a későbbiekben jelentkező fokozódó igényeket, és ezeket életbe is tudta tartani.

Forrás: http://www.korond.ro/nepmuveszet.html

Temetők, híres magyarokkal

Házsongárdtól a Pére-Lachaise-ig - híres temetők, híres magyarokkal

Nem a legtipikusabb célpontja egy-egy külföldi utazásnak, vagy magyarországi kirándulásnak egy temető, pedig a határainkon innen és túl is találhatunk néhány kivételesen szép és különleges sírkertet, ahol nagyjaink nyugszanak.

Házsongárdi temető, Kolozsvár

Közülük is talán a legszebb, de mindenképpen a legkülönlegesebb, Európa egyik legrégebbi sírkertje, a kolozsvári Házsongárdi temető, amelyet az 1585-ös pestisjárvány idején létesítette a kolozsvári közgyűlés. A név egyes feltételezések szerint a német Haselgartenből ered, ami Mogyorókertet jelent, de mára a Házsongárd név a magyar nyelv egyik legszebb szava lett. A köztemetőben felekezettől függetlenül bárki helyet kaphatott, így 1739-ben a területet bővíteni kellett. A sírkert legrégebbi sírkövét még 1585-ben állították, a több mint négyszáz évet vészelt át tehát többé-kevésbé épségben.

A temető valóságos panteon, mivel több erdélyi történelmi család (bethleni Bethlen, iktári Bethlen, Rhédey, Mikó, Béldi, Jósika, Berde, Sombory, Paget, Donogány) kriptájának, s egykori tudósok, írók, művészek, színészek, egyetemi tanárok, püspökök, papok, politikusok (Apáczai Csere János, Szenczi Molnár Albert, Misztótfalusi Kis Miklós, Kendeffy Ádám, Jósika Miklós, Mikó Imre, Bánffy Miklós, Brassai Sámuel, Berde Mózsa, Bölöni Farkas, Dsida Jenő, Reményik Sándor, Szilágy Domokos, Kós Károly) sírhelyének befogadója. A Házsongárdi temető március 2. és november 1. között 8.00-17.30 óráig látogatható.

Szatmárcseke, csónakos fejfás temető

Szintén európai különlegességnek számít a szatmárcsekei csónakos fejfás református temető is, ahol több mint 600 tölgyfából faragott fejfa áll. Eredetükről megoszlanak a vélemények, de megdönthetetlen magyarázat nincs a csónakos fejfák eredetére. Vannak, akik úgy vélik, hogy az ősi ugor csónakos temetkezési szokás utolsó emléke, mások szerint azért temetkeztek így, mert a falut körülvevő vizek áradásakor a halottakat csak csónakban vihették a temetőbe.

A temető legmagasabb helyére építették Kölcsey Ferenc síremlékét. A bejárattól is jól láthatóan, kiemelkedő dombon áll a fehér márványoszlopokból készült klasszicista síremlék. A költő 23 évig lakott a községben, itt írta többek közt a Himnuszt éss itt hunyt el 1838-ban.

A település megközelíthető közúton: az M3-as autópályán előbb Nyíregyházáig kell menni, majd innen a 41-es és 49-es úton Györtelekig, innen északkeleti irányban a 491-es úton, Kölcsénél balra 7,1 km, de megközelíthető Vásárosnamény felől is, a tivadari hídon át.

Fiumei úti Sírkert

Ha híres magyarok sírjait keressük, nem is kell Budapestről kimozdulni, hiszen a fővárosban található az ország egyik legrégebbi összefüggően megmaradt sírkertje, a Fiumei úti Sírkert. A temetőben van az egyik legteljesebb európai egységes nemzeti emlékhely, ahol politikusok, művészek és tudósok nyugszanak, a magyar történelem jeles alakjai - olvasható a Budapesti Temetkezési Intézet honlapján.

A reformkorban Pest és Buda területén számos kisebb temető működött. Az 1840-es évekre ezek nemcsak beteltek, hanem akadályozták is a települések terjeszkedését. 1847-ben Pest város tanácsa nagy területű köztemető létesítését határozta el a település határain kívül, az úgynevezett "Kerepesi földeken". Az első temetésekre az új temetőben csak az 1848/49-es szabadságharc után került sor. Kezdetben főleg módos pesti polgárcsaládok temetkező helye volt.

"Nemzeti Pantheon" létesítésének szükségességét már gróf Széchenyi István fölvetette 1841-ben, de ő eredetileg valahol a budai hegyekben képzelte el a nemzeti nyughelyet. 1855-ben Vörösmarty Mihály volt az első jeles személyiség, akit itt helyeztek nyugalomra. Temetése egyúttal a Bach-rendszer elleni néma tiltakozás is volt. 1886-ban a Kerepesi temető tehermentesítésére megnyitották a rákoskeresztúri Újköztemetőt. Budán 1894-ben létesült a Farkasréti temető. Ezzel a Kerepesi temető "dísztemető" jellege még inkább előtérbe került.

A pesti és budai belterületi temetők felszámolásával számos neves személyiség végül a Kerepesi temetőben nyert végleges nyughelyet. Kisfaludy Károly hamvait például a mai Lehet tér helyén lévő Váci úti temetőből, Petőfi Sándor szülei a szomszédos Józsefvárosi temetőből, az 1848-49-es honvédek pedig a budai Gesztenyéskert helyén működött Németvölgyi temetőből kerültek ide. A "magyarjakobinusok" maradványait a Tabáni temető felszámolásakor találták meg, majd hozták át a Kerepesi temetőbe.

1867 és 1919 között épültek fel a nagy mauzóleumok (Ganz, Batthyány, Deák utoljára Kossuth sírépítménye ), az Árkádsor és a ravatalozó. 1928-ban létesítették a Művészparcellát - a "múzeumi" parcella lényegében ma is az 1930-as évekbeli állapotot tükrözi.

A Fiumei úti sírkertben nyugvó híres magyarokat és sírjukat itt találják meg.

Nagycenk

A Fuimei úti sírkertből sok nagyságunk hiányzik, köztük Széchenyi, aki a családi uradalom egykori központjában, Nagycenken nyugszik, a kastélyhoz közeli községi temetőben. A temető érdekessége, hogy 1901-ben a család vásárlás útján bővítette a helyi temetőt, amelyet gyakorlatilag saját céljukra tartottak fenn. A környező településekről ideszállították a Széchenyi-család őseinek maradványait, így kerültek ide Széchenyi György és Széchenyi Antal földi maradványai. A temető hátsó falánál áll Széchenyi Alajosnak, az első világháborúban elesett huszárzászlósnak emlékműve, amelyet Kisfaludy Stróbl Zsigmond alkotott. A temetőben leltek nyughelyre a család megbecsült alkalmazottai, például Thibolt Mihány nevelő, vagy Lunkányi János jószágkormányzó is.

A községi temető közepén áll a család temetkezési helyéül szolgáló, két részből álló sírbolt. A belső, ovális alaprajzú kápolnát 1778-ban emelte Barkóczy Zsuzsanna, Szchenyi Antal özvegye, a téglalap alakú előcsarnokot pedig Széchenyi Ferenc építtette hozzá 1806 és 1810 között. A kápolna oltárából nyílik a szintén két részből álló családi kripta, melynek baloldalán nyugszik Széchenyi István és felesége Seilern Crestentia, jobb oldalán pedig 47 Széchenyi leszármazott. Itt található az a vasláda is, amelyben Széchenyi István koponyacsontját őrzik.

A Mauzóleumot november 1-től március végéig csak az idegenvezetővel lehet meglátogatni, s ehhez előzetes telefonos egyeztetés szükséges. A mauzóleum keddtől vasárnapig, 10 -től 18 óráig van nyitva, a belépődíj felnőtteknek 300, diákoknak 22 forint.

Pére-Lachaise, Párizs

A világ talán leghíresebb temetője a párizsi Pére-Lachaise, egy rövidebb városlátogató kirándulásból sem maradhat ki. A sírkertet 1804-ben alakították ki az itt lévő gyönyörű park helyén. Ekkor Párizs prefektusa ideszállíttatta a 12. században élt szerelmespár, Abelard és Heloise maradványait éppen azért, hogy egyfajta mintatemetőt létesítsen. Hamarosan ez lett a város legismertebb temetője, ezért 1850 körül az addigi terület háromszorosára bővítették. nevét XIV. Lajos gyóntatóatyjáról, Pere de la Chaise-ről kapta, s ma már kihagyhatatlan látványosság.

Az ide érkező turisták a bejáratnál kis térképet kapnak a könnyebb tájékozódás végett, de aki először jár erre, könnyen eltévedhet. Az itt nyugvó hírességek közül kétségtelenül Jim Morrison, Edith Piaf sírja a legnépszerűbb, de sokan keresik fel Moliere, Yves Montand, Maria Callas, Chopin, vagy éppen Antoine de Saint-Exupéry nyughelyét is. A temetőnek magyar vonatkozása is van, 1988-ban, Nagy Imre kivégzésének harmincadik évfordulóján az egykori miniszterelnök jelképes síremlékét állítottak itt fel a Pére-Lachaise-ben.

[origo]

Bemutatkozó: Csavlek Etelka keramikus

A Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban érettségiztem, majd az Iparművészeti Főiskolán diplomáztam kerámia szakon, Csekovszky Árpád növendékeként, 1970-ben. Önállóan, saját műhelyemben dolgoztam. Énekelni magánúton tanultam Pauk Annánál, később Dr. Sípos Jenőnél. 1982-ben lettem a Magyar Állami Operaház magánénekese. 1985-ben Violettát énekeltem Párizsban, a Zefirelli rendezte Traviataban. 1987-ben San Francisco-ban Pamina, 1988-ban a Cosi fan tutte-ban Fiordiligi voltam. 1991-ben Mozart c-moll miséjének és 2000-ben Liszt Ferenc Esztergomi miséjének szoprán szólóját énekeltem János Pál pápa Őszentsége előtt a Vatikánban.

Rendszeresen szerepeltem koncertpódiumokon Magyarországon és külföldön, többek között Grazban, Kairóban, Londonban, Rómában, Párizsban, Frankfurtban, St. Gallenben, stb.

1991-ben a Magyar Televízió portréfilmet készített rólam, melynek díszletterveit Wegenast Róbert készítette. A Televízió zenés színházának produkcióiban is lehetőséget kaptam.
A Szinetár Miklós rendezte Hoffmann meséiben Giuliettát, Beethowen Fidelio című operájában a címszereplő szólamát énekeltem és játszottam.

Művészetemet 1987-ben Liszt Ferenc díjjal, 1990-ben Székely Mihály emlékplakettel, majd 1997-ben Érdemes Művész kitüntetéssel jutalmazták.

Rendszeresen kiállítok hazai és külföldi, egyéni- és csoportos kiállításokon.
Tagja vagyok a Magyar Keramikusok Társaságának, a Képző- és Iparművészek Szövetségének és a Magyar Zeneművészeti Társaságnak. Diplomamunkámat, melyet Kodály Zoltán: Kisemberek dalai című műve ihletett, a budapesti Bogdánfy úti óvodában állították fel. Szent Lukács gyógyítja a betegeket című domborművem Tapolcán a Csobánc u. 5. számú ház homlokzatát díszíti.

Forrás: csavlek.hu

Arany és kortársai

Németh G. Béla joggal hívta fel a figyelmet arra, hogy míg másoknál a pályakezdést és a jelentős műveket szokták inkább a viták követni, amelyek idővel átadják helyüket a megállapodottabb értékeléseknek, addig Arany János esetében nem így, sőt fordítva történt. Pályakezdését elismerés övezte: már Az elveszett alkotmányt méltánylás fogadta (Vörösmarty Mihály kritikája az egyetlen fontos kivétel), a Toldi ünnepléséről nem is beszélve (a fanyalgó Toldy Ferenc a törpe kisebbséget reprezentálta, s a Toldi estéje őt is megtérítette Arany művészetének). A Toldi estéjéről a rettegett kritikus, Gyulai Pál szuperlatívuszokban írt, a népiesség kanonizálását szorgalmazó Gyulai értékrangsorában Arany János már itt és ekkor elfoglalta az első helyet.

Igaz, A nagyidai cigányokat a kritika teljes értetlenséggel fogadta, de Vörösmarty szerette; Kemény Zsigmondnak, Csengery Antalnak és Eötvös Józsefnek, a még csak formálódó „irodalmi Deák-párt” reprezentatív tagjainak figyelmét pedig e mű irányította igazán Aranyra, akivel ekkor kezdenek úgy számolni, mint a példaképpé emelhető nemzeti költővel. Később, 1860-ban ők teremtik meg az egzisztenciális föltételeit annak, hogy Arany Pestre költözhessen és kulcsszerepet tölthessen be az irodalmi életben. Klasszikus költőink közül egyike a nagyon keveseknek, aki még életében megérte, hogy műveiből jó néhány iskolai olvasmány lett, ő maga pedig hivatalosan ajánlott íróeszmény.

Mindez nem jelenti azt, hogy Arany népszerűsége vetekedett volna Petőfiével vagy Jókaiéval. Sőt az ötvenes években ál-Petőfik bukkantak fel az országban, s aprópénzre váltották a halott költő nimbuszát. Arany nagykőrösi lírája (vagy ahogy maga nevezte: a „babyloni vizek elégiája”) valóban új utat próbált kijelölni később kritikusként is megfogalmazta a Petőfitől való eltávolodás szükségességét , ám ezt nemcsak a szélesebb közönség, de a hozzá közelálló műértő kortársak sem fogták fel igazán.

A kiegyezés időpontjában az irodalmi értelmiség elitje (az egyetlen Jókait nem számítva) Deák Ferenc oldalán állt, és a politikai rendezéstől a magyar polgárosulás szerves fejlődését várta. Nemcsak Kemény Zsigmond és Gyulai Pál nemzedéke, de a pályakezdő fiatalok legjobbjai is, mint Arany László vagy Asbóth János, sokat vártak és nagyot csalódtak a kiegyezést követő évtizedben. Az idő kikezdte a konzervatívvá kövesedő népnemzeti hagyományokat is. Az Őszikéket író Arany meg tudott még egyszer újulni, de az irányzat mely őt írta fel zászlójára nem. Gyulai Pál a nagy befolyással rendelkező Budapesti Szemle szerkesztőjeként, egyetemi tanárként és az irodalmi élet egyik irányítójaként megátalkodott konoksággal őrködött a Petőfi- és Arany-nemzedék örökségén, s szegült szembe minden újdonsággal.

Forrás: http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/arany/ajhatas1.htm