Puskin titkos naplója

Wenn Puschkin ein Tagebuch geführt hätte... (Leleplezés)

Puskin titkos naplója 1836-1837, (Tizennyolc éven felülieknek!), írta Alekszandr Szergejevics Puskin, Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft., Debrecen, é. n. [2003.]

Filológiai legenda: az írásban mindig pedáns Puskin, aki kósza ötleteiről is feljegyzéseket készített, s aki élete eseményeiről, vívódásairól - lásd a műalkotássá esztétizált írói pálya romantikus divatját - akkurátusan tudósította az utókort, utolsó esztendejéről egyetlen sort sem hagyott hátra. Vagy mégis? S ha írt is naplót 1836-37-ben, vajon a feleségére, Natalja Goncsarovára vonatkozó nem éppen hízelgő kitételei miatt égette el az orosz nemzet bánatos özvegye, vagy cárellenes kirohanásai miatt koboztatta el a cári titkosrendőrséget irányító Benkendorf? Mit nem adott volna másfél évszázadon át a Puskinhoz a hódolat szakralitásával forduló olvasóközönség, ha autentikus forrásból tudhatja meg a tragikus kimenetelű párbajhoz vezető események okait? Még Mogyeszt Gofman, az 1920-as években készülő akadémiai Puskin-kiadás egyik munkatársa is csalódottan tesz említést egy sikertelen próbálkozásáról, amely során a költő unokáját, Jelena Alekszandrovna Puskinát faggatta a napló létéről vagy nemlétéről.

1986-ben egy Mihail Armalinszkij (Mikhail Armalinsky) nevű emigráns orosz költő Minneapolisban megjelenteti a naplófeljegyzések e hiányzó, utolsó darabját oroszul, s még ez évben az angol fordítást is.
Armalinszkij története felettébb kalandos. 1977-es emigrációja előtt kereste meg egy rejtélyes levéltáros, bizonyos Nyikolaj Pavlovics, hogy birtokában van a sokak által keresett napló, amelyet Puskin a benne olvasható pornográf részletek miatt eleve franciául, titkosírással írt, a levéltáros-történész pedig megfejtett és oroszra fordított. Megkérte, juttassa át a határon a desifrírozott kéziratot. Armalinszkij vállalkozott a feladatra, diplomáciai postautakon végül is kijutott Nyikolaj Pavlovics "kézirata", ám azt - közreadónk nem mulasztja el tudósítani olvasóit e felettébb különös tényről - ellopták tőle. Szerencsére volt másolat.
Puskin állítólagos naplója a Puskin-filológiában jártasabb olvasókban eleve gyanút ébreszt. Armalinszkij története nyomán textológiailag nyilvánvalóan sem a napló léte, sem a hamisítás ténye nem igazolható, s talán éppen ezért is íródott az előszó: a feltételezett naplót palimpszesztek sorozata helyettesíti. Miért hívják a rejtélyes levéltárost épp úgy, mint Puskin egykori iskolatársát, a nálunk "Európa zsandáraként" ismert Miklós cárt? Na jó, fogadjuk el, a derék levéltárost megvédi a számára választott álnév. De hogyan lesz a rejtjelezett francia írásból orosz nyelvű kvázi-regény, "zapiszki"? S ebből mit őrizhetnek meg az izlandi nyelvű, vagy mondjuk a török, a koreai és magyar fordítások? (A mostani magyar kiadás már a tizennyolcadik a fordítások sorában.)
Bizonyosan Puskin "legbelsőbb" énjét, szexuális szokásait, kalandjait ismeri meg a gyanútlan vagy a botrányszagot szimatoló olvasó? A szende Natalját oktatgató, a négy nő-egy férfi, több férfi-egy nő figurációkról, vagy egykori múzsája, Anna Pavlovna Kern orgazmusáról akkurátusan beszámoló, a teherbe ejtett cselédlányairól gondoskodó, a felesége és a cár perverz viszonyáról szóló mendemondák (a pletykák szerint a cár imperátori nedveit csak a törvényes utódlást biztosítandó használta rendeltetésszerűen, egyebekben más utakat keresett) fölött napirendre térni nem tudó Puskin alakjának lehet-e bármi kapcsolata az irodalomtörténet Puskin-képével?
Néhány klikkelés a neten (a magyar kiadás különben a fordítás eredetijére való hivatkozásban megjelöli a kérdéses honlapot), és máris kibontakoznak Armalinszkij "Puskin-projektjének" grandiózus körvonalai. Armalinszkij, a sikamlós verseket író költő, az orosz költészet erotikus antológiájának kiadója, a "Genitáliák temploma" című alkotásán dolgozó konceptualista médiaművész, a Bill Clinton és Monica szexuális kultúrájáról értekező esszéista (ugye, eszünkbe jut a cárról és Puskinnéról terjedő szóbeszéd?) láthatólag nem elégedett meg a filológiai eszközökkel jól kezelhető irodalomtörténeti botránnyal. Az igazi "nagy dobása", kánonborogató gesztusa ugyanis a titkos napló skandalumoktól kísért, 2001-es oroszországi kiadása volt, amelynek tulajdonképpeni célja nem lehetett más, mint a jól kiszámítható elemi felháborodás és a Puskin-pornó iránti rajongás párbeszéd-képtelenségének dokumentálása, bevonása a projektbe. A Titkos napló "második" kötete, David Bajevszkij (David Baevsky) Parapuskinisztika címen megjelent, 2002 óta már az ötödik kiadásra váró, folyamatosan bővülő gyűjteménye a Puskin-naplót kísérő sajtóviták, az e témakörben nyitott internetes fórumok válogatott, de a "jó erkölcsök" védelmében láthatólag egyáltalán nem cenzúrázott anyagát közli. A "Puskin" név egy kibeszélőshow és médiavállalkozás márkavédjegye.
A magyar olvasó - ha nem ül a drót végén, és oroszul sem tud - így marad le a napló "kontextuális értelmezhetőségéről". A magyar kiadó láthatólag azzal számol, hogy a nemzetközi kritikai és médiavilágtól elszigetelt átlagolvasó rendesen kiszörnyülködi/kiélvezkedi magát olvasás közben. A magyar kiadás borítója ráadásul elég ostobán újabb kontextusokat is igyekszik ráerőltetni a közönségre. Mit keres például egy Renoir-pasztell a kötet borítóján? Mit szeretne a fülszöveg Natalja Goncsarova és Szendrey Júlia között vont párhuzamával sugallni? Talán azt, milyen is klasszikus bálványokat és tabukat döntögetni?
Meglepő módon azonban irodalomtörténetileg igazolható a naplóban felvázolt Puskin-imázs, legfeljebb nem az a legfontosabb kérdés, hogy a francia titkosírás valóban Puskin kezétől származik-e. Elgondolkodtatóbb, hogy a napló epizódszerűen jeleníti meg a Puskin-kutatás néhány provokatív megállapítását: az orosz irodalomtudomány a XX. század eleje óta igyekszik a patetikus kultusz által teremtett, aszexuális Puskin-képet árnyalni. P. K. Guber 1923-ban könyvet ír Puskin egy kitépett füzetlapon fennmaradt, harmincöt női keresztnevet tartalmazó jegyzetéről, az úgynevezett "Don Juan-jegyzékről". Guber azonosítja azokat a leányokat és asszonyokat - a költő "múzsáit" -, akikkel Puskin életében szexuális kapcsolatba került, sőt későpozitivista módszereivel ki is mutatja az erotikus és emocionális élmények hatását néhány konkrét Puskin-versben.
Cjavlovszkaja és Szergej Davidov a Puskin-kéziratlapok nagy részét elfoglaló rajzok és karikatúrák elemzésében gyakran vesz észre szexuális indítékokat: különös, nagyorrú önarcképek éppúgy találhatók közöttük, mint olyan rajz, amely Natalját ábrázolja mélyen dekoltált, s láthatóan női nemi szervekből varrott ruhában.
Jurij Lotman 1982-es Puskin-életrajzában a költő személyiségének kialakulását, nőkhöz való viszonyát részben egy gyerekkori traumára vezette vissza: nem tudni, miért, Puskin anyja évekig nem szólt a fiához.
Igor Szmirnov, aki 1991-es könyvében az orosz irodalom Puskintól a posztmodernig tartó "pszichohistóriáját" írta meg, Lotman nyomán Puskin személyiségét (és persze vele együtt az orosz romantikát) a kasztrációs komplexusokkal veti össze. Az állandó jelenlétet megkövetelő irodalmi életben a romantikus költő attól retteg, hogy költői energiái elapadnak. Ijedten tapasztalja, hogy a szerzői-befogadói viszony nemi szerepek szerint is megoszló sérülékeny működése (férfi szerző és a női olvasóközönség) költői és szexuális potenciájára megmagyarázhatatlanul, hol kedvezően, hol ernyesztően hat. Szmirnov Guberre is visszautalva a Puskin-lírát e kasztrációs olvasásmódok segítségével követi, s bizony, elég meggyőzően. Puskinból ömlik a szó (amulatio), Puskin Don Juan jelmezét ölti magára, hogy lelki sérüléseit palástolja.
Javaslom, olvassuk inkább a Puskin-szakirodalmat: az tán még a titkos naplónál is izgalmasabb. (De tényleg!)

Hermann Zoltán - Litera Az irodalmi portál, 2003. szeptember 25.