2009. október 31., szombat

Reinkarnáció




Tudjuk, hogy bármilyen nehéz is egy új igazságnak érvényesülnie a hadakozó ellentábori vélemények között, még ennél is sokkal nehezebb egy olyan igazságnak érvényesülnie, mely csupán az elmúlt egy-két generáció számára új, azaz mindössze ez az egy-két generáció utasítja el.

Az ember saját faji-, vallási szokásai, hagyományai olyanok, mint amikor színes üvegen (netán kaleidoszkópon) keresztül nézzük - figyeljük - az "igazság megjelenési formáit". Minden egyes üveg a saját színeivel festi meg a nap sugarait és e fehér sugarat pirosan, kéken és sárgán közvetíti - kívánság szerint -, amilyen üveget tartunk elé. Mivel gyakorlatilag sohasem szabadulhatunk meg saját "üvegünktől", ez által sohasem foghatjuk fel a tiszta, színmentes sugárzást. A legbölcsebben akkor cselekszünk, ha összegyűjtjük a különféle színes sugarakat, és így állítjuk elő a fehéret.

Véleményünk szerint az újraszületés (reinkarnáció) olyan igazság, mely az emberi faj sok millió tagjának uralta elméjét, ezzel formálva a nagy többség gondolkodását gyakorlatilag megszámlálhatatlan évszázadok óta. Az ún. "sötét korszak" (a Keresztes háborúktól az I., majd a II. világháborún keresztül) majd az ezt követő "gazdasági csoda" alatt, teljes mértékben eltűnt az európai gondolkodásból, és ez által megszűnt befolyásolni szellemi és erkölcsi fejlődésünket. Ugyan még az I. világháború kezdeti szakaszában időről-időre fel-felvillant néhány nagyobb nyugati gondolkodó elméjében (pl. Edgar Cayce), hogy ezzel talán megmagyarázható lenne az élet több rejtélyes problémája, de egészen a legutóbbi évekig - amióta az ezoterikus tanítás alapvető részévé nyilvánították -, folyamatos vita tárgyát képezte.

Kétség sem férhet ahhoz, hogy az újraszületés tana kelet (India, Egyiptom) történelmi vallásaiban alapvető tételként szerepel, de megtalálható a messzi északon az eszkimók közösségében is. A benne való hit általános volt az ősegyház atyái között és a zsidóknál - pl. a farizeusok között -, valamint az e népszerű hitre való utalás kiolvasható az Új Testamentum jó néhány sorából:

[Ján 1,27] Ő az, a ki utánam jő, a ki előttem lett, a kinek én nem vagyok méltó, hogy saruja szíjját megoldjam.

Ha figyelembe vesszük, hogy (Keresztelő Szt.) János volt az idősebb, akkor "csak" arról lehet szó, hogy Jézus ugyan később született le fizikai testébe - tehát fiatalabb - mint (Keresztelő Szt.) János, de valójában sokkal előbb létezett, mint (Keresztelő Szt.) János, hisz Jézus, Isten fia.

[Ján 3,3] Felele Jézus és monda néki: Bizony, bizony mondom néked: ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát.

[Ján 3,4] Monda néki Nikodémus: Mimódon születhetik az ember, ha vén? Vajjon bemehet-é az ő anyjának méhébe másodszor, és születhetik-é?

[Ján 3,5] Felele Jézus: Bizony, bizony mondom néked: Ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába.

[Ján 3,6] A mi testtől született, test az; és a mi Lélektől született, lélek az.

[Ján 3,7] Ne csodáld, hogy azt mondám néked: Szükség néktek újonnan születnetek.

[Ján 3,8] A szél fú, a hová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jő és hová megy: így van mindenki, a ki Lélektől született.

[Ján 3,9] Felele Nikodémus és monda néki: Mimódon lehetnek ezek?

[Ján 3,10] Felele Jézus és monda néki: Te Izráel tanítója vagy, és nem tudod ezeket?

[Ján 3,11] Bizony, bizony mondom néked, a mit tudunk, azt mondjuk, és a mit látunk, arról teszünk bizonyságot; és a mi bizonyságtételünket el nem fogadjátok.

[Ján 3,12] Ha a földiekről szóltam néktek és nem hisztek, mimódon hisztek, ha a mennyeiekről szólok néktek?

Számunkra úgy tűnik, hogy éppen az újraszületés lehetőségeit vitatják meg, s ezt annyira nyíltan teszik, hogy még különösebb kiegészítésre sem szorul.

[Ján 8,56] Ábrahám a ti atyátok örvendezett, hogy meglátja az én napomat; látta is, és örült.

[Ján 8,57] Mondának azért néki a zsidók: Még ötven esztendős nem vagy, és Ábrahámot láttad?

[Ján 8,58] Monda nékik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.

E paradoxon csak a reinkarnációban elismert, a lélek halhatatlanságára vonatkozó tétellel oldható fel.

[Ján 9,1] És a mint eltávozék, láta egy embert, a ki születésétől fogva vak vala.

[Ján 9,2] És kérdezék őt a tanítványai, mondván: Mester, ki vétkezett, ez-é vagy ennek szülei, hogy vakon született?

[Ján 9,3] Felele Jézus: Sem ez nem vétkezett, sem ennek szülei; hanem, hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai.

Ha vakon született, akkor csak valamelyik előző életében elkövetett vétkért bűnhődhet! De elegendő mindössze csak a reinkarnációra való utalást figyelembe venni, hisz ha nem létezne reinkarnáció, a kérdés el sem hangozhatott volna. Végeredményben beszélni csak a létezőről lehet!

[Ján 20,11] Mária pedig künn áll vala a sírnál sírva. A míg azonban siránkozék, behajol vala a sírba;

[Ján 20,12] És láta két angyalt fehér ruhában ülni, egyiket fejtől, másikat lábtól, a hol a Jézus teste feküdt vala.

[Ján 20,13] És mondának azok néki: Asszony mit sírsz? Monda nékik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették őt.

[Ján 20,14] És mikor ezeket mondotta, hátra fordula, és látá Jézust állani, és nem tudja vala, hogy Jézus az.

Vajon miért nem ismerte fel saját anyja (tanítványai, sőt ellenségei sem)? Hogyan lehetséges az, hogy Mária a szülőanyja nem ismerte fel? Hogyan lehetséges az, hogy tanítványai, kik éveken keresztül minden nap a szavait lesték, nem ismerték fel? Hogyan lehetséges az, hogy az elkövetkezendő negyven napban nyugodtan sétálgathatott ellenségei előtt, s azok nem ismerték fel? Lehet, hogy azért, mert új testben született újra? Lehet, hogy az ún. feltámadás maga nem más, mint az újraszületés?

[Luk 1,13] Monda pedig az angyal néki: Ne félj Zakariás; mert meghallgattatott a te könyörgésed, és a te feleséged Erzsébet szül néked fiat, és nevezed az ő nevét Jánosnak.

[Luk 1,17] És ez <Ő> előtte fog járni az Illés lelkével és erejével, hogy az atyák szívét a fiakhoz térítse, és az engedetleneket az igazak bölcsességére, hogy készítsen az Úrnak tökéletes népet.

Utalás arra, hogy Keresztelő János nem más, mint Illés (Éliás) reinkarnációja.

Mi is az újraszületés? Mi úgy gondoljuk, hogy általános értelemben - eltekintve az ezotéria tanításaitól -, az újraszületés (reinkarnáció) és a lélekvándorlás elnevezések olyan lételméletre utalnak, mely szerint a látható anyagnak egy formájában (fizikai test) egy finomabb forma (a lélek, ha úgy tetszik spirituális test) lakik. Ez túléli a fizikai burok (test) halálát, s azonnal - vagy egy bizonyos idő múltával - továbbmegy, hogy valamely más burokban (testben) lakjék.

Talán nézzük meg, hogy elképzeléseink szerint általános, azaz elvi síkon, hogyan is mehet végbe a halál utáni újraszületés. A halál órájának elérkeztekor egyedül az éterikus test foszlik szerte a fizikaival. Az elmúlt élet eredménye - a gondolat test -, még jelentős ideig megmarad. Ez idő alatt az általa tárolt tapasztalatok feldolgozásának, és azok szétválogatásának folyamatán megy keresztül, majd közvetlenül felbomlása előtt, átadja az így nyert (kiértékelt) eredményeket a spirituális testnek. Amint az újraszületés ciklusa eléri (elérkezik az idő) a spirituális testet, az megformál egy új mentális, és egy új asztrális testet. Ekkor Urunk biztosítja számára a legmegfelelőbb öntőformát - ami a számára a legalkalmasabb a ledolgozandó karmája megvalósításához -, majd ezt követően épül fel az ún. éterikus hasonmás. Amint e megfelelően előkészített "fizikai eszköz" alkalmassá válik képességei begyakorlására, lehetővé válik számára a fizikai síkon való megnyilvánulás, azaz újraszülethetik.

Vegyünk alapul, például egy önző személyt, ki állandóan az önzés, a kizárólagosan csak önmagára vonatkozó vágyak, remények, tervek gondolatformáit hozza létre. E formák elkerülhetetlenül körülötte csoportosulnak, újra és újra visszahatnak rá, és ő - egy aránylag rövid idő alatt - arra kezd hajlani, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül szolgálja önmagát, anélkül, hogy mások igényeit figyelembe venné. Amikor eljön az idő meghal, és mivel jelleme már önző formátumúvá keményedett, ez szolgáltatja majd a mintát a megfelelő időpontban a következő fizikai test számára. Ezért leginkább ilyen, vagy ehhez hasonló típusú családhoz vonzódik, olyan szülőkhöz, akik fizikailag képesek számára olyan - teremtő - anyagot biztosítani, ami hasonló tulajdonságokkal rendelkezik. A fizikai test ebbe az éteri mintába épül be - hisz nincs más választása -, az agy pedig felveszi azt az alakzatot és formát, mely fizikailag a legalkalmasabb e durva módon megnyilvánuló vágyak kielégítésére, ugyanakkor teljes mértékben hiányzik belőle a közösségi értékrend elfogadására irányuló készség. Véleményünk szerint szélsőséges esetben hasonló módon jöhet létre az ún. bűnöző típusú agy.

Vagy vegyünk alapul, például egy olyan embert, ki folyamatosan az állandó önzetlenség, a másokat megsegítő, a mások jólétére vonatkozó, a mások javát célzó gondolatformákat hozza létre. Mivel ezek a gondolatok állandóan körülveszik őt, így visszahatnak rá. Rövid időn belül szokásává kezd válni az önzetlenség, megszokja, hogy mások jólétét a magáé elé helyezze és így, amikor meghal, jelleme lényegileg önzetlenné vált. Visszatérve a földi életbe olyan családhoz vonzódik, mely képes számára olyan tiszta minőségű - teremtő - anyagot szolgáltatni, mely beépülve az éteri mintába, önfeláldozó hajlamok megnyilvánítására alkalmas fizikai agyat adnak. Ebben az esetben a durva ösztönök megnyilvánítására alkalmas fizikai alapok teljes mértékben hiányoznak. A születendő gyermek pedig a leggyengédebb érintésre is megrezzen, de folyamatosan szeretetet áraszt magából.

Így jöhet létre lépésről lépésre a lélek fejlődése; egyik személyiségen keresztül a másikig formálódik. Az e közben bekövetkezett nyereségek és veszteségek eltávolíthatatlanul rögzülnek az asztrális és a mentális formákban, és ezek igénye irányítja a következő fizikai megnyilvánulásokat. Ne feledjük, hogy mivel az utoljára leélt élet uralkodó irányultsága a döntő, a fejlődés negatív irányú is lehet!

Természetesen e fenti "sablonos" újraszületéseken kívül létezhetnek ettől eltérőek is:

Előfordulhat, hogy az újra leszületés nem csecsemő-testbe valósul meg. Véleményünk szerint ez történhetett Jézus lelkével is, a fizikai testének halálát követő harmadik napon. Mivel a feltámadás - véleményünk szerint újraszületés - egy másik, de felnőtt testben jött létre, így nem is ismerhették fel azonnal. A felismerést az is nehezítette, hogy az új testnek kezén, lábán, sem testén nem volt felfedezhető a megfeszítés egyik jellemző sérülése - stigmája - sem:

[Luk 24,36] És mikor ezeket beszélék, megálla maga Jézus ő közöttök, és monda nékik: Békesség néktek!

[Luk 24,37] Megrémülvén pedig és félvén, azt hivék, hogy valami lelket látnak.

[Luk 24,38] És monda nékik: Miért háborodtatok meg, és miért támadnak szívetekben okoskodások?

[Luk 24,39] Lássátok meg az én kezeimet és lábaimat, hogy én magam vagyok: tapogassatok meg engem, és lássatok; mert a léleknek nincs húsa és csontja, a mint látjátok, hogy nékem van!

[Luk 24,40] És ezeket mondván, megmutatá nékik kezeit és lábait.

Így csak később azonosíthatták rá jellemző mozdulatai (pl. kenyérmegszegés, stb.), viselkedései, valamint beszédeinek tartalma alapján.

De az is előfordulhat, hogy az illető lélek a fizikai test halála nélkül, ugyanabban a fizikai testben - a gondolattestet megtartva -, születik újjá. Ennek nagy valószínűséggel karmikus oka lehet, mégpedig az, hogy a lélek elérte az e fizikai létre vállalt fejlődési szintet, azaz maradéktalanul teljesítette vállalt feladatát. De ebben az esetben már nem reinkarnációról (újraszületésről), hanem újjászületésről beszélünk.

[Mát 19,28] Jézus pedig monda nékik: Bizony mondom néktek, hogy ti, a kik követtetek engem, az újjá születéskor, a mikor az embernek Fia beül az ő dicsőségének királyi székébe, ti is beültök majd tizenkét királyi székbe, és ítélitek az Izráel tizenkét nemzetségét.

Mivel többen születnek, mint amennyien meghalnak, sokan ebből azt a téves következtetést vonják le, hogy létezniük kell lélek nélküli emberi testeknek. Szó sincs erről! Véleményünk szerint lélek nélkül emberi élet nem létezhet! Urunk jóvoltából a szükséges mennyiségű lélek minden esetben rendelkezésre áll. Következésképp - egyes elképzelésekkel szemben - nincs megszabva (lekorlátozva) a szabad lelkek száma. Azt, hogy léteznek újszülött lelkek, a napjainkban igen elterjedt, előző életek kutatásával foglalkozók is bizonyíthatják, ugyanis vizsgálataik alkalmával nap, mint nap találkoznak igen fiatal, akár első leszületéses lelkekkel is. Ezek azok a bárki által könnyen befolyásolható, gyenge egyéniséggel rendelkező személyek, kik gyakorlatilag állandó jelleggel irányítást, ha úgy tetszik oktatást, igényelnek.


Forrás: Őserő - Az élet titka

Karel Čapek: A lábnyom




Nyugalmasan, végtelen folytonossággal hullott a hó a fagyos tájra. A hóval mindig csend is hull, gondolta Boura kinézve a bódé ablakából, s ünnepélyes, de egyben bánatos hangulat fogta el, mert nagyon egyedül érezte magát így, beleveszve a végeláthatatlan fehér térbe. A föld mind egyszerűbbé vált szeme előtt, a formák egybeolvadtak, kiterjedtek, fehér hullámokká lanyhultak, s a hullámok vonalát többé nem törték meg az élet zűrzavaros nyomai. A hópelyhek tánca v
égre meggyérült, aztán abbamaradt, s ezzel az egyetlen mozgás is megszűnt az ünnepélyes csendben. Boura tétovázva süppeszti lábát az érintetlen hóba, és furcsa érzés fogja el, hogy lépései hosszú sorával ő jelöli meg elsőnek a fehér tájat. De szemben az országúton egy fázósan összehúzódzkodó fekete alak közeledik feléje; hosszú láncként lábnyomok futnak majd egymás mellett, keresztezik egymást, és ráfröccsentik az első emberi zűrzavart az érintetlen fehér táblára.

Ám a szembejövő alak megáll, még mindig havas a bajusza, és mereven néz valamit az országút szélétől nem messze a hóban. Boura meglassítja lépteit, és ő is az idegen tekintetének irányába néz. A két lábnyomlánc találkozott egymással, és véget ért.

- Látja ott azt a lábnyomot? - szólalt meg a havas idegen, és egy pontra mutatott, mintegy hatméternyire az országút szélétől.

- Látom - felelte Boura. - Egy ember lábnyoma.

- Igen, de hogy került oda?

Valaki járt arra, akarta mondani Boura, de nem mondta ki, mert csak egyetlen lábnyom volt a behavazott mezőn; sem előtte, sem utána nem volt semmi; a lábnyom világosan, éles kontúrokkal rajzolódott ki a hóban, de magányosan; semmi se vezetett hozzá, semmi se vezetett el tőle.

- Hogy kerülhetett oda - csodálkozott Boura, és a lábnyom felé akart indulni.

- Várjon - szólt az idegen -, fölösleges nyomokat hagyna a hóban, és mindent összekuszálna. Rá kell jönnünk a nyitjára - tette hozzá ingerülten -, micsoda dolog az, hogy valahol csak egyetlen lábnyom legyen. Tegyük föl, hogy valaki innen leugrott a mezőre; akkor nem kellene másik nyomnak lennie. De ki a csuda ugrana ilyen nagyot, és hogy tudna egy lábra ugrani? Hiszen elveszítené az egyensúlyát, és le kellene tennie a másik lábát is; sőt néhány lépést még futnia is kellene, mint amikor az ember mozgó villamosról ugrik le. De itt nincs másik lábnyom.

- Ostobaság - felelte Boura -, ha innen ugrott volna le, akkor itt fent is nyomot hagyott volna, de itt csak a mi nyomaink vannak. Senki se járt itt előttünk.

- Az országút felé a nyom sarka néz; az illetőnek tehát az úttól elfelé kellett haladnia. Viszont ha a faluba igyekezett volna, akkor jobbra kellett volna mennie. Előrefelé csak mezők vannak, és mi a fenét keresett volna ilyenkor a mezőn?

- De engedje meg, annak, aki otthagyta azt a nyomot, el is kellett mennie valamerre, de nyilván nem ment el, mert ha elment volna, újabb nyomokat hagyott volna maga után. Ez világos, nem? Senki se ment erre. Másképp kell a nyomot megmagyarázni. - Boura minden figyelmét összpontosítva gondolkodott. - Talán valami természetes lábnyom alakú mélyedés volt a földben, vagy valóban lábnyom, amely megfagyott, aztán ráesett a hó. Vagy egy eldobott cipő volt ott, amit aztán valami madár, varjú vagy mi elvitt a csőrében, és a cipő helye behavazatlan maradt. Természetes feltevést kell keresnünk.

- Ha a havazás előtt cipő lett volna ott, akkor a nyomnak feketének kellene lennie; de én havat látok benne.

- A madár talán akkor vitte el a cipőt, amikor már havazott; vagy röptében elejtette, aztán megint felvette. Szóval ez nem lehet igazi lábnyom.

- De hát cipőt eszik az a maga madara, vagy mi? Vagy fészket rak magának benne? Egy kis madár nem bírja elvinni a cipőt, a nagy meg nem fér bele. Ezt a kérdést másképpen kell megoldani. Általánosabban. Én azt hiszem, hogy az ott igenis lábnyom, és ha nem a földön át került oda, akkor felülről jött. Maga azt hiszi, hogy madár csinálta, de az is lehet, hogy valami... léggömbről került oda. Valaki ráakaszkodott egy léggömbre, és egyik lábával belelépett a hóba, hogy bolondot csináljon az emberekből. Ne nevessen, nekem is kellemetlen, hogy ilyen nyakatekert magyarázatokat találok, de... No, jobb szeretném, ha az a lábnyom nem volna ott. - És mind a ketten letértek az országútról, hogy közelebbről is megnézzék a nyomot.

A körülmények teljesen világosak voltak. Az ároktól az országút széléig emelkedő enyhe lejtő szántatlan felületének közepén rajzolódott ki a nyom, mögötte vastag hóréteggel takart fa állott. Az országút és a lábnyom közötti területet szűz hó takarta, s a fehér sík egységét sehol sem bontotta meg a külső beavatkozás legkisebb jele sem. A hó lágy volt, formálható, nem porhanyós, mint a nagy fagyok idején.

A lábnyom valóban lábnyom volt. Nagy, széles talpú, amerikai típusú cipő lenyomata, öt szögnyommal a sarkában. A hó tisztán és simán nyomódott le a cipő alatt, s a felületén nem voltak pelyhek, tehát a nyom a hóesés elállta után keletkezett. A körvonalak mélyek és határozottak voltak, az amerikai cipő talpára nehezedő súly felülmúlta a vizsgálódó férfiak bármelyikének súlyát. A madár és a léggömb feltételezése hallgatólagosan lekerült a napirendről.

Pontosan a lábnyom fölött terültek szét a fa szélső ágai, néhány vékonyka hótakarta vessző. A hótakaró mindenütt teljesen sértetlen volt rajtuk. Amikor a férfiak könnyedén az ágakhoz értek, egész hódarabok hullottak a földre. A "felülről" keletkezett lábnyom hipotézise végleg megdőlt. Felülről semmit se lehetett volna tenni anélkül, hogy az ágakról le ne rázódjék a hó. A lábnyom valódiságának ténye kemény, meztelen igazsággá vált.

A lábnyom mögött csak tiszta fehér hófelület terült el. A két ember felment az enyhe lejtésű domb tetejére. A másik oldalon ugyanolyan érintetlenül ereszkedett lefelé a fehér lejtő, s mögötte újabb, még szélesebb, még fehérebb emelkedő terült szét. A másik láb nyomát sok kilométernyi fehér területen hiába kereste a két férfi.

Amikor visszafordultak, szemükbe ötlött lépéseik nyomának kettős sora, amely olyan szép szabályosan húzódott egymás mellett, mintha szándékosan s vigyázva alakították volna ki. S a két sor között, egy nyomgyűrű közepén, más, hatalmasabb láb lenyomata nézett feléjük cinikus egyedülállóságában. A két ember nem is tudta, mi tartotta vissza őket attól, hogy csendes egyetértésben széttapossák, és megszabaduljanak tőle.

Felzaklatva és kimerülten ült le Boura az országút szélén egy kilométerkőre.

- Valaki a bolondját járatja velünk.

- Szégyen, gyalázat - mondta a másik -, szörnyen buta dolog, de... a fene egye meg, hiszen az ilyesminek fizikai határai is vannak... Ide figyeljen - horkantotta csaknem ijedten -, nem eredhet az a nyom valami féllábú embertől? Ne nevessen ki, tudom, hogy butaságot mondtam, de mégiscsak kell valamilyen magyarázatot találnunk... Egészen felzaklatott ez a dolog. Vagy mind a ketten bolondok vagyunk, vagy lázálmaim vannak, vagy van természetes magyarázata a nyomnak.

- Azt hiszem - felelte csendesen Boura -, mind a ketten bolondok vagyunk. Egyre csak "természetes" magyarázatot keresünk; belefogózunk a legkomplikáltabb, legértelmetlenebb, legerőszakoltabb okokba, csak azért, mert "természetesek". De talán sokkal egyszerűbb és sokkal... természetesebb volna, ha azt mondanánk, hogy egyszerűen csoda történt. Megcsodálnánk a csodát, és nyugodtan továbbmennénk utunkon... minden zavar nélkül. Talán még elégedetten is.

- Nem, én nem lennék elégedett. Ha ezzel a lábnyommal összefüggésben valami nagy dolog történne... ha valakinek valami jó jutna osztályrészül általa, akkor térdre esnék, és elkezdenék kiáltozni: Csoda! Csoda! De ez csak egy lábnyom... borzasztó; borzasztó és kínos dolog egyetlen lábnyomot hagyni a hóban a megszokott hosszú nyomsor helyett!

- Ha valaki itt most feltámasztana egy halott leányt, maga letérdelne és hódolna előtte; de még mielőtt a hó elolvadna a térdén, már azt a magyarázatot találná a látottakra, hogy a leány csak tetszhalott volt. De itt... ebben a lábnyomesetben nincs semmi olyan látszólagos jelenség, mint a tetszhalál; itt a csodát hallatlanul leegyszerűsített feltételek között vitték végbe; körülbelül úgy, mint egy fizikai kísérletet.

- Lehet, hogy nem hinnék a lány feltámasztásában. De nagyon szeretném, ha engem is megváltanának... csodára várok... olyan csodára, amely megváltoztatná az életemet. Ez a lábnyom nem változtatja meg az életemet, nem vált meg és nem szabadít fel, csak kínoz; belefészkelődött az agyamba, és nem tudok tőle szabadulni. És nem hiszek neki; a csoda kielégítene, de ez a nyom a bizonytalanságba vezető első lépés nyoma. Jobb lenne, ha sohasem láttam volna.

Sokáig hallgattak mindketten. Újból elkezdett hullani a hó, és egyre sűrűbben hullott.

- Emlékszem - kezdte el Boura -, hogy Hume valamelyik írásában olvastam valamit egy magányos lábnyomról a homokban. Tehát ez itt nem az első magányos lábnyom. Lehet, hogy ezer meg ezer ilyen nyom van, végtelenül sok nyom, amelyet nem tudunk megmagyarázni, mert túlságosan megszoktunk bizonyos szabályokat. Lehet, hogy mások fel se figyeltek volna erre itt; nem vették volna észre, hogy egyedül van, lehet, hogy mi se veszünk észre a világon egyéb dolgokat, amelyeknek semmi, de semmi közük sincs más dolgokhoz. Nézze, a mi nyomunk egyforma; de az az egy mélyebb és nagyobb a mienknél. És ha a magam életére gondolok, akkor el kell ismernem, hogy vannak benne lábnyomok, amelyek sehonnan sem jönnek, és sehova sem vezetnek. Szörnyen komplikált dolog úgy gondolni az átélt dolgokra, mint valami láncolatra, amely egy bizonyos rend szerint keletkezik, amelyben minden szem a következő láncszemhez kapcsolódik. Megtörténik, hogy az ember hirtelen olyasmit tud vagy érez, ami előtt nincs semmi hozzá hasonló, és amit nem is követhet soha semmi hasonló. Vannak emberi dolgok, amelyek nem kapcsolódnak más dolgokkal, amelyek csak önmaguk egyedülvalóságát bizonyítják. Tudok dolgokat, amelyekből nem következett semmi, amelyek senkit se váltottak meg, és mégis... Történtek események, amelyek már nem vezettek tovább, és nem segítettek senkit tovább élni, és talán éppen ezek voltak az élet legfontosabb dolgai. Nem gondolja, hogy ez a lábnyom a legszebb valamennyi lábnyom közül, amit eddig életében látott?

- Nekem - szólalt meg a másik - a hétmérföldes csizma jutott az eszembe. Talán valamikor régen mások is találtak ilyen lábnyomot, és nem tudták másképpen megmagyarázni. Ki tudja... ennek az embernek az első lépése talán Pardubicénél vagy Kolínnál hagyott nyomot, a következő lépése meg Rakovníknál. De azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a következő lépés már nem a hóban hagyott nyomot, hanem valahol az emberi társadalomban, valamilyen esemény forgatagában, valahol, ahol valami történt vagy történni fog; lehet, hogy ez a lépés egy összefüggő lépéssorozat egyik eleme. Kigondolhatunk egy olyan csodasort, amelyben ennek a lábnyomnak természetes helye van. Ha a napilapjaink tájékoztató szolgálata tökéletes volna, akkor a "Napi hírek" rovatban talán megtalálhatnánk a következő lépést, és azok alapján végigkövethetnénk valakinek az útját. Talán valamely istenség járja a vidéket; ötletszerűen lépeget, folyamatosan; lehet, hogy az útja az irány, amelyet követnünk kell. Lépésről lépésre járhatnánk az istenség nyomdokában. Talán az üdvösség útját járja. Mindez lehetséges... és a legborzasztóbb ebben a dologban az, hogy amit itt látunk, az egész biztosan annak az útnak egyik lépése, s mi nem tudjuk tovább követni.

Boura megrázkódott és felállt. Egyre sűrűbben hullottak a pelyhek, és a letaposott mező a nagy lábnyommal a nyomgyűrű közepén lassan új hótakarót öltött.

- Nem vesztem el szem elől... - mondta a behavazott férfi.

...a nyomot, amely már nincs, és nem is lesz többé, gondolta magában Boura, és a két férfi útja egymással ellentétes irányban ismét szétfutott.


Forrás: Őserő - az élet titka

Gondolatok az elmúlásról ...




,,Csak az a vég...''



Madách nagy művében, Az ember tragédiájában olvassuk ezt a sort, amit - más vonatkoz
ásban - sokan elsóhajtottak már: ,,Csak az a vég, csak azt tudnám feledni''. Ádám az emberiség történetének pesszimista fináléjára gondol; az eszkimó jelenetre, amikor ezt mondja. Sok ember általában az emberi élet végére, a halálra érti ezt a sort. Mert az emberi életben legnagyobb probléma a halál, s íme, most a liturgia, a liturgikus év végén, majdnem egy hónapon keresztül mással sem foglalkozik, csak a véggel (az ,,eszkaton''-nal): a halál gondolatával, a világ végével, az elmúlással stb. November ez az ,,eszkatologikus'' hónap, amikor az ünnepek is (Mindenszentek, halottak napja, Krisztus király ünnepe) ezeket a tényeket, ,,végső valóságokat'' idézik elénk. Sokan szeretnének a halálról és az elmúlásról megfeledkezni. De nem lehet. A halál valósága és fenyegetése naponkénti téma életünkben, akkor is, ha kifejezetten nem gondolunk rá. Gondolata, kísértése állandóan jelen van sóhajainkban, fájdalmainkban, az idő múlásán való sajnálkozásunkban, a tükörben, ha őszülő hajszálainkat és egyre mélyülő ráncainkat látjuk szemünk körül. S a probléma nem múlik el azzal, hogy nem akarunk rágondolni, sőt, könnyen tragédiába torkollik, mint minden ,,struccpolitika''. Jézus és az ő tanítása nyomán a keresztény ember szembenéz a tényekkel. És ha a halált, az elmúlást beállítjuk Isten tervezte életünk és üdvösségünk egészébe, felismerjük, hogy a földi élet végét lezáró halál és a földi dolgok elmúlása egyáltalán nem vég, nem az utolsó mozzanat, nem a befejezés életünkben. Inkább csak átmenet, mint Jézus szenvedése és halála, ,,pesach'', ,,transitus'' a feltámadásba, az örök élet dicsőségébe. Jézus tanítása ezt a vigasztalást hozza számunkra a földi élet legrettenetesebb dolgával, a halállal kapcsolatban. Az evangélium eszkatologikus tanítását is ilyen szemmel, vigasztalódott lélekkel kell olvasnunk. Ez a tanítás nem idegenít el a földi javaktól, nem tartja fölöslegesnek a munkát és a törődést mindennapi gondjainkkal, hanem csak figyelmeztet, hogy mindez csak közbeeső állomás életünk teljes céljához. Mindenesetre nem fölösleges állomás, mert utunknak, a cél megvalósulásának jelentős része. Ebben a jézusi (majd szentpáli) tanításban persze az is benne van, hogy földi életünk nem végállomás. A földi élet javait tehát úgy kell használnunk, mint ideiglenes javakat (vö. 1Kor 7,29 sköv.). Nem megragadva bennük, hanem megőrizve szabadságunkat és függetlenségünket. Imádkozzunk azért, hogy az örök élet vágya s iránta való vonzódásunk soha meg ne haljon bennünk.

Forrás: SzePi



Balassi Bálint

Adj már csendességet


Adj már csendességet, lelki békességet,
mennybéli Úr!
Bujdosó elmémet ódd bútól szívemet,
kit sok kín fúr!

Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár
mentségére,
Őrizd, ne hadd, ébreszd, haragod ne gerjeszd
veszteségére!

Nem kicsiny munkával, fiad halálával
váltottál meg,
Kinek érdeméért most is szükségemet
teljesíts meg!

Irgalmad nagysága, nem vétkem rútsága
feljebb való,
Irgalmad végtelen, de bűnöm éktelen
s romlást valló.

Jóvoltod változást, gazdagságod fogyást
ereszthet-é?
Éngem, te szolgádat, mint régen sokakat,
ébreszthet-é?

Nem kell kételkednem, sőt jót remélnem
igéd szerint,
Megadod kedvesen, mit ígérsz kegyesen
hitem szerint,

Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak
áldott zárját,
Add meg életemnek, nyomorult fejemnek
letört szárnyát;

Repülvén áldjalak, élvén imádjalak
vétek nélkül,
Kit jól gyakorolván, haljak meg nyugodván,
bú s kín nélkül!

A hűséges asszony - KÍNAI NÉPMESE



Testéből száz meg száz aranyhal lett...

A Meng család kertje szomszédos volt a Csiang családéval, csupán egy fal választotta el a kettőt. Egyik évben Mengék tököt ültettek, és ugyanakkor Csiangék is éppen tököt ültettek oda, a túlsó oldalon. Mind a két növény felkúszott a falra, tetején összefonódtak, összenőttek, egy növény lett belőlük. Ez a tök ritka szép virágokat hozott, és elvirágzása után egyetlenegy óriási gyümölcsöt érlelt. Mikor már szép aranysárga volt a pompás tök, Mengék is és Csiangék is le a akarták szüretelni. Sokáig civakodtak, míg végül megegyezték, hogy elfelezik. Felvágják a tököt, és mit látnak? Egy lányka fekszik benne, mégpedig csudaszép, pici lányka. A két család együtt nevelte fel a gyermeket, ezért Meng Csiang lett a neve. Amiket itt elbeszéltünk, az a gonosz és igazságtalan Sihuang császár uralkodása idején történt. Ez a császár szörnyen félt a hunoktól, akik északról törtek Kína földjére, már több ízben is. A hunok miatt Sihuang nem élvezhette a béke örömeit. Ezért elhatározta, hogy óriási falat építtet ott az északi határon, az ország egyik szélétől a másikig, azon nem tud keresztülhatolni a félelmetes ellenség. Csakhogy nem úgy sikerült a dolog, ahogy eltervezte. Építőmesterei voltak-e kontárok, vagy más volt a baj, de alighogy az egyik darabot felépítették, a másik ledőlt, és még hosszú évek múlva se mentek semmire. Egy udvari tudóshoz fordultak, hogy mondaná meg, mi segíthetne a bajon. Az így válaszolt: -- Az ilyen óriási, tízezer mérföldnél is hosszabb falat úgy lehet megépíteni, ha mérföldenkét egy-egy embert befalaznak. Akkor az ember lelke őrködik ott, és azt a falrészt nem engedi ledőlni. Az egész ország reszketett félelmében, mert mindenki tudta, hogy a császár könnyű szívvel végrehajtja a szörnyűséget, annyit számít neki egy alattvalója, mint fű és gyom a lába alatt. Élt azonban akkoriban egy nagy hírű bölcs, s az így szólt a császárhoz: -- Ha így bánsz az alattvalóiddal, hatalmas császár, abból baj lehet. A millió és millió ember remegésétől országod földje is megrendül, zendülés törhet ki, még mielőtt a falat megépítetted volna. Jobbat ajánlok neked. Tudomásomra jutott, hogy él ebben az országban egy Van nevű alattvalód. "Van" pedig annyit jelent, mint "tízezer". Elég, ha azt az egyet befalaztatod, az ő lelke megőrzi az egész hosszú falat. Megörült a tanácsnak a kegyetlen császár, és nyomban elküldte poroszlóit, hogy keressék meg és hozzák elébe Vant. De Van idejekorán megtudta ezt és elmenekült. Abban az időben a szépséges Meng Csiang már nagylánnyá serdült. Egy holdvilágos éjszakán lement a kertbe, hogy megfürödjék a tóban. Gyönyörűséggel úszkált, lubickolt, és akaratlanul kimondta hangosan a gondolatát: "Ha most erre járna egy ifjú, örök életemre övé lennék." A bujdosó Van éppen akkor az ő kertjükben rejtőzött egy magas banánfa tetején, és meghallotta, mit mondott a szép lány. Nagyot nevetett, és lekiálltott neki: -- Ide nézz, itt vagyok! Meng Csiang Van menyasszonya lett. Amikor javában mulatoznak, ünneplik a lakodalmat, berontanak a császár zsoldosai. Vant megragadták és elhurcolták, a szép menyasszony meg ottmaradt, és majdhogy a két szemét ki nem sírta. Elszakították tőle szíve választottját, akit éppen olyan forrón szeretett, éppen olyan keservesen siratott, mintha már hitvese lett volna. Végül nem bírta tovább a bánkódást, és elszánta magát a hosszú, keserves útra, ment hegyeken, folyóvizeken keresztül, hogy ha élve már nem találja kedvesét, legalabb holttestét megkeresse. De mikor odaért a hatalmas kőfalhoz, és se hosszát, se véget nem látta, kétségbe esett. Hol keresse, hol találja meg kedvesét? Nem tudta szegény, hogy mitévő legyen, csak sírni tudott, de azt aztán nagyon. Bánata megindította a köveket, leomlott a Nagy Fal, és kiadta Van csontjait. A császár is meghallotta hírét a hűséges asszonynak, aik ilyen hosszú fáradságos utat tett meg a halott uráért. Kíváncsi volt rá, látni akarta tulajdon két szemével. Odautazott hát, és Meng Csiang csodálatos szépsége őt is megbűvölte, mindjárt meg akarta tenni császárnénak. Az asszony tudta, hogy nyíltan nem szállhat szembe a zsarnok akaratával, de három feltételt szabott. Kikötette, hogy hétszer hétnapos gyászünnepet tarthasson az ura emlékére, hogy a gyászünnepen jelen legyen maga a császár és az ország valamennyi főembere, és végül hogy építsenek neki egy hétszer hét öl magas tornyot, ahol majd bemutatja a halotti áldozatot. A császár mind a három kívánságát teljesítette. Mikor minden el volt készítve a gyászünnepre, Meng Csiang felment a lépcsőn a toronyba, kiállt a torony erkélyére, és onnan a magasból hangos szóval elátkozta a császárt. Az hallotta ugyan az átkot, de lenyelte mérgét, nem bántotta az asszonyt. Meng Csiang nem érte be ennyivel. Mikor elátkozta a császárt, hirtelen-váratlan levetette magát a szédítő magasból a folyóba -- a halálba menekült előle. Testéből száz meg száz aranyhal lett, és ezekben az aranyhalacskákban tovább él a szerető asszony, örök időkig.


Forrás: Világszép népmesék I., Móra Ferenc Könyvkiadó, Bp., 1962.

Jan Vermeer van Delft, festőművész




E napon született Jan Vermeer festőművész
(1632) Jan Vermeer van Delft (v. Jan (Johannes) van der Meer, Delft, 1632. október 31. – 1675. december 15.) Rembrandt mellett a 17. századi holland művészet legnagyobb alakja.

Élete

Életéről nagyon kevés közvetlen adat áll a rendelkezésünkre. Ráadásul az adatok és a képek között semmiféle összefüggés nem mutatható ki, mintha a tisztes, sok gyermekes családapának és a festőnek semmi köze nem lenne egymáshoz.

Vermeer 1632. október 31-én született Delft városában Reynier Jansz van der Meer kocsmáros, selyemszövő és műkereskedő fiaként. Szülei flandriai bevándorlók, eredeti nevük Vos volt. Családjának Delft piacterén kocsmája volt, amelyet édesapja képkereskedéssel bővített. Ezen a címen lett a festőcéh tagja. Jan a házaspár második gyermeke volt. Vermeer neve Delft városának regiszterében legközelebb 1653. április 5-én fordul elő, amikor házasságot kötött Catherina Bolnesszel. Néhány hónappal a házasságkötése után a Szt. Lukács-céh mestere lett. Anyagi helyzetére jellemző, hogy a belépési díjnak csak egy részét tudta kifizetni, a fennmaradó összeget három év múlva egyenlítette ki.


Utca Delftben (1659–1660)

1654-ben tragikus fordulat következett be Delft életében: felrobbant a városban egy puskaporraktár, a város nagy része megsemmisült, a romok között sok lakos lelte halálát, köztük igen fiatalon Carel Fabritius festő is. A kortársak az ő művészi örökösének tartották Vermeert. 1662-ben a Szt. Lukács-céh vezetőségi tagjai közé választották.

1663-ban egy lyoni műgyűjtő látogatta meg Vermeert, és a beszámolójából kiderül, hogy a kor legnagyobb festője nem tartott otthon képeket, az egyetlen festményt, amelyet látott, egy pék házában lehetett megtekinteni, aki 600 guldent fizetett érte. A művész valóban nem dolgozott piacra, keveset alkotott. Talán az apjától örökölt műkereskedés túlságosan lefoglalta. Népes családról, 11 gyermekről kellett gondoskodnia, így nem lehet véletlen, hogy a festmény egy pék tulajdonában volt, ahová adósságok fejében kerülhetett.

1669-ben ismét a festőcéh vezetői közé választották. Legközelebb egy különös műkereskedelmi ügylettel kapcsolatban merült fel a neve. 1671-ben a híres műkereskedő, Gerrit Uylenburgh eladott a brandenburgi fejedelemnek egy 30 képből álló kollekciót, amely állítólag híres itáliai mesterek munkáiból állt. A vevő a képeket megvizsgáltatta egy festővel, aki azokat kivételesen rossz másolatoknak, illetve hamisítványoknak tartotta. A gyűjtemény végül Hágába került, és 1672-ben hágai és delfti szakértőket kértek fel a vizsgálatra. Az egyik szakértő Vermeer volt. Végül kiderült, hogy a festmények nemcsak hogy nem kiváló festők munkái, de még jó mesterek alkotásainak sem tarthatók, így az árukat sem érik meg. Vermeer szakértői tekintélyét bizonyítja, hogy neve ilyen nagy fontosságú üzlet kapcsán merült fel.


Delft látképe (1660 körül)

Élete utolsó éveiben a festő főleg műkereskedésből tartotta el családját. 1675 júliusában 100 guldent vett kölcsön anyósától, decemberben pedig a temetési regiszterben találkozunk a nevével: 1675. december 15-én temették el Delft régi gótikus templomában. Özvegye megpróbálta az örökségét megvédelmezni. Az adósságok nehéz helyzetbe juttatták, a Műterem című festményt kénytelen anyjának adni zálogba egy tartozás fejében. Küzdelmei nem jártak sikerrel, Vermeer képeit elárverezték. Hagyatéka két gyűjtő tulajdonába került, s mintegy másfél évszázadra eltűnt a holland és európai festészet történetéből.

Újrafelfedezése


Tejet öntő lány (1658-1660)

Amikor 1842-ben Théophile Bürger-Thoré, a neves francia művészettörténész először látogatott meg holland múzeumokat, a hágai Mauritshuisban ámulva nézte Delft város látképét, az akkor még ismeretlen Jan Vermeer van Delft alkotását. Néhány év múlva egy gyűjtőnél két újabb Vermeer-művet talált: a Tejet öntő lány-t és az Utca Delftben-t. Nem sokkal később Bécsben a Műterem (vagy A festészet allegóriája) című festményen fedezte fel a művész kézjegyét. Így indult meg Vermeer műveinek összegyűjtése és bontakozott ki egyedülálló életműve. Tanulmányok hosszú sora foglalkozott munkásságával. Van Gogh rajongott érte, számos francia író elemezte műveit. Marcel Proust Vermeer alakját irodalmi alkotásba is beleszőtte.

A Vermeernek tulajdonított művek száma az idők folyamán egyre csökkent. Bürger-Thoré 1866-ban még 76 képet tulajdonított neki, huszonkét évvel később már csak 56-ot ismertek el. Ma már csak 30-40 képet tulajdonítanak egyértelműen Vermeer munkájának. Minden olyan alkotást kizártak, melyen nem mutatkozott a legszigorúbb műgond és igényesség.

A 20. század legnagyobb képhamisítási botránya is Vermeer nevével kapcsolatos. Egy holland hamisító (Han van Meegeren) a harmincas évek közepén sok alakos bibliai kompozíciók festésével a mesternek egy soha nem létező, egészen új korszakot konstruált. Számos kiváló szakértőt megtévesztett, mivel korabeli vásznakat és festéket használt (a festék egy részét korabeli festményekről kaparta le), valamint elképesztően jó ecsetkezelésével volt képes hamisítani Vermeer műveit, melyeket a '30-as években kezdett el festeni és eladni. Csak akkor bukott le, mikor véget ért a II. világháború, és Meegerent perbe fogták a nemzet kincseinek eladásáért, mivel adott el festményeket Németországba (és sok sok egyéb országba) is. 2 évig tartó per után vallotta be, hogy minden általa eladott képet ő festett. Ezt az ottani szakértők annyira nem hitték el neki, hogy ott a tárgyalóteremben kellett neki festenie egy "Vermeer"-t, melyet meg is tett. Hosszú börtönbüntetésre ítélték, melyet nem töltött le, mivel a börtönbe vonulása után kb. egy hónappal szívrohamban meghalt.

Művészete

Vermeer egyedülálló és magányos jelensége a holland festészetnek, noha képeinek tematikája, motívumai nem különböznek a kortárs festőkétől. A korabeli festészet a polgári megrendelők igényeinek megfelelően az otthon egyszerű, intim hangulatát adja vissza, lakóinak mindennapi tevékenységét, hazai tájakat vagy csendéleteket ábrázol, katonákat vagy díszbe öltözött polgárokat. De Vermeernél a motívumok átszellemülnek, sajátos álomvilág hordozóivá válnak. Vermeernél nem a kép témája a fontos, hanem a látvány festői ábrázolása.

Nem tudjuk, kik voltak a mesterei. Felmerült Carel Fabritius neve, aki Rembrandt tanítványa volt, de nem állítható teljes bizonyossággal. Festményeinek időbeli sorrendje sem tisztázott. Pályafutása páratlan abban az értelemben, hogy nem lehet a kibontakozás és a hanyatlás időszakára osztani. Néhány művéről tudjuk, mikor készült, de a legtöbbről nem; 16 szignált képe közül mindössze kettőt látott el évszámmal. A komponálásmód, a kellékek ismétlődése és változása mellett az ecsetkezelés, a színek segítenek valamiféle sorrend megállapításában.

Legkorábbi festményei, a Krisztus Mária és Márta házában és a Diana és a nimfák még az olasz festők, elsősorban Caravaggio hatását mutatják, ezek közelítik meg legjobban a barokk stílust. Következő képe, a Kerítőnőnél, amely 1656-ban készült, már jellegzetesen Vermeer. A kép elevenségét a színeknek a ragyogás és a félhomály között váltakozó ellentétei adják, valamint a remegő pásztákban beözönlő fény, mintha a napsugár a zsalugáter résein ömlene be. Ezek a fénytanulmányok végigvonulnak az egész életművön.

Vermeer képeinek megvan az állandó színtere. Két tájkép kivételével (Kis utca, Delft látképe) szinte minden képe nyitott vagy csukott, olykor függönnyel letakart ablak előtt játszódik. Vermeer teljes változatosságában tárja fel a fény természetét, amint más és más alakban jelenik meg az ablakon keresztül, de a kompozíció sohasem mutatja meg, mi van odakint.


Levelet olvasó nő kékben (1664 után)

Vele egy időben élt Delftben Antony van Leeuwenhoek biológus, aki tökéletesítette a mikroszkópot. Kortársa volt Spinoza, aki különleges optikai lencséket készített. Vermeerről tudjuk, hogy használta azokat az optikai eszközöket, amelyeket a festők a reneszánsz óta nagyra becsültek, többek között a camera obscurát.

Az ötvenes évek közepén készülhetett klasszikus női portréinak első példája, az Olvasó nő című képe, mely a legjellegzetesebb vermeeri motívumokat összegzi. Ugyanezt a témát és motívumot variálja később, csak a kellékeket cseréli, a nőalak ír, gyöngyöket mér vagy virágot öntöz. A szituáció is hasonló, a hangulat azonos, ez a csendes, befelé forduló emberi magatartás. A környezet is vermeeri: puritán egyszerűségű szoba, melynek csak az ablaküveg vagy padló mintája, egy festmény vagy függöny adja meg jellegzetes hangulatát.

Fő műve Delft látképe, amely a várost Schie folyó túlsó partjáról ábrázolja. Lenyűgöző hatása színeiben, a fénytől áradó festőiségében, a háztetők ritmikus tagolásában, az évszázados mozdulatlanságban, nyugalomban, a mindenen elömlő csendes békében rejlik. Az impresszionisták a plein-air festészet korai előfutárának tartják.

1665 körül készült leghíresebb portréja, a Leány gyöngy fülbevalóval (vagy Turbános nő), amelyet klasszikus egyszerűsége, utánozhatatlan színei, finom szerkesztése miatt Vermeer festészetének egyik legegyszerűbbnek tűnő, legletisztultabb, legérettebb alkotásának tartanak, a holland arcképfestés olyan csúcsának, amelyhez csak Rembrandt portréi hasonlíthatók. Sejtelmes varázsa miatt „Észak Mona Lisájá”-nak is nevezik.

Élte utolsó éveinek mesterműve a Műterem (vagy A festő műtermében) című kép, melyet egyes források Ars pictoria, A festészet allegóriája címen is említenek. Ez az egyetlen kép, amelyen Vermeer magát is ábrázolja, igaz, a nézőnek háttal ülve. Szakemberek szerint a mű Vermeer utolsó alkotói periódusának kezdetét jelzi, itt a tér végérvényesen úrrá lesz a szereplők felett, holott eddig meghitt viszonyban volt velük. A kép a mester költői álomvilágának legtisztább beteljesülése; a mindennapos gondok közepette megálmodta mindazt, amit szeretett volna elérni, a vágyaiban létező, tiszta és boldog festői világát.

Vermeer a képzőművészet legfőbb feladatának azt tekintette, hogy az élet tovatűnő pillanatait megragadja. Azt a másodpercet örökíti meg, amikor a kéz a kancsó után nyúl, hogy felemelje, vagy amikor a hangszer fölött tétovázik, hogy melyik hangot üsse le. Az időben helyezi el a cselekményt, ezért festményein nincsenek hűvös, sima felületek, minden lüktet. A fény jeleníti meg ezt a nyüzsgést, a felületek remegését, de magát a fényt, annak sugarait nem érzékeljük.


Műterem (1666 körül)


Forrás: Wikipédia

A cikk jobb, felső részén Vermmer egyetlen állítólagos arcképe a kerítőnő című festményén

John Keats angol romantikus költő




1795 Október 31. (214 éve történt)
Londonban megszületett John Keats angol romantikus költő, akinek fő művei: "Endymion", "Izabella vagy a bazsalikomcserép", "Hyperion", "A Szent Ágnes-este", "Lamia".

John Keats
(1795 - 1821)


A harmadik nagy angol romantikus nem született olyan szerencsésen, mint a másik kettő. Keats szegény, beteg és csúnya volt, a sikerrel sosem találkozott. A görög szépséget, amelynek legnagyobb modern költője, az akkoriban Angliába hozott Elgin-márványokon kívül csak egy lexikon tollrajzaiból ismerte, magasabb neveltetésben nem részesült, görögül nem tudott. Első költeményeiről gyilkos kritikát írtak, értelmetlen zagyvaságnak nevezték. Egyetlen szerelme, kacér és üres kislány, nem vállalt szolidaritást a szegény és szenvedő költővel, és csak bánatot okozott neki. Tüdőbeteg fivérének ápolása közben maga is tüdőbajos lett, Rómába ment gyógyulni, és Rómában éhen halt. Költői nagyságát csak fél századdal halála után ismerik fel a preraffaelita költők, akik ősüket ünneplik benne. De a rövid idő alatt, amíg élnie adatott, nagyon szerette az életet. Az élettől menekülő, felhők közt járó romantikusok közt ő az, akinek szeme, szíve, minden atomja nyitva áll minden szépség befogadására. Nem rabelais-i széles gesztussal, nem a dekadensek beteg vágyával, hanem úgy szerette az életet, mint a virág a napot. Verseiben újra meg újra jegyzéket vesz fel arról, hogy mennyi szép dolog van a világon: „a nap; a hold; fák, fiatalok és öregek; a sárga nárciszok a zöld világgal, amelyben élnek; tiszta patakok, amelyek ernyőt építenek maguk fölé a forró évszak ellen; a tisztás az erdő közepén; és a sorsok nagysága is, amelyet a hatalmas halottakhoz képzelünk; minden kedves történet, amelyet hallottunk vagy olvastunk..." Az irodalom szépségei lélegzetelállító eksztázisba hozzák, csodálatos szonetteket ír a költőkortársairól és arról, hogy mit érzett Homérosz és a Lear király olvasása közben. A maga módján nagyon boldog volt. Leveleiben mindegyre a boldogság elméletét keresi, boldogsági fokozatokat állít fel, vagy ezt írja: „Úgy képzelem, hogy egy ember igen kellemes életet élhet a következő módon: olvasson el néhány lap teljes költészetet vagy megtisztult prózát s azután bolyongjon vele és elmélkedjék rajta és tűnődjék azon és élje át és prófétáljon róla és álmodjék felőle... Minden ember pókként megszőheti saját belsejéből saját légies fellegvárát." A szép mondatokat, írja, úgy szereti, mint egy szerelmes.

A szépség minden. Keats nyitja meg az angol esztétaköltők hosszú sorát, és ő a legnagyobb mindannyiuk közt. A szépségen mélyebb és átfogóbb valamit ért, mint a többiek. Bár ő a legkevésbé elvont a nagy romantikusok közül, az ő filozófiája mond mégis legtöbbet. Mert ő is filozófus költő a maga módján, a szépség metafizikai helyét keresi.
Beauty is truth, truth beauty - that is all
Ye know on earth, and all ye need to know.
„A szépség igazság, az igazság szépség, ez minden, amit tudtok e földön és amit kell tudnotok..." Csak a szépség nyit utat, hogy megismerjük a megismerésre egyedül érdemes igazságot, azt az igazságot, amely nem foglalható erkölcsi tanulságokba, mint ahogy Wordsworth tette, nem foglalható egyáltalán szavakba, csak a belső szemlélet előtt nyílik meg és kibékít a sorssal, fullasztó lelkesedéssel vagy őszies, érett boldogsággal tölt el.
És ez a szépség örök: „A thing of Beauty is a joy forever." Ezt tanítja hosszú elbeszélő költeménye, az Endymion, ezt a világirodalom egyik legszebb költeménye, az Óda egy görög vázához. A görög váza rajza a szép élet egy pillanatát rögzíti meg az öröklét számára:

Ó boldog lombsor, el nem száradó.
Melynek a tavasz búcsút sosem int.
Ó boldog pásztor, el nem fáradó,
Fújván örök sípod szíved szerint.


(Ford.: Tóth Árpád)


A vázán kedvesét kergető ifjú vágya örökké szép és örökké vágyódó marad, nem úgy, mint az élők szenvedélye, amely „bánatban hagyja a szívet, az égő homlokot és a kiszáradt torkokat". Az élet megy tovább, de a forma örök - egyetlen bástyánk a rohanó idővel szemben, egyetlen halhatatlanságunk.
A keatsi szépség nemcsak a lágy és felületi szépséget foglalja magában, ebben különbözik a későbbi esztétáktól. Szépség a szenvedés is. "Minden művészet kiválósága", írja egy levelében, „az intenzitás, amely minden kellemetlen dolgot elpárologtat, minthogy a szépséggel és igazsággal hoz közeli kapcsolatba - példa rá a Lear király." Middleton Murray kielemzi Keats and Shakespeare c. gyönyörű könyvében, mit ért Keats intenzitáson: a legmélyebb megértés állapotát, azt a pillanatot, amikor a világ rejtett értelme kitárul a költő és látnok előtt. A halál a legintenzívebb, a legköltőibb pillanat, és ahhoz, hogy valaki Keats alkotó magaslataira érjen, Keats állandó halálközelsége kellett.

Ebben az intenzitásban salakként kiég a versből minden, ami fogalmi, ami diszkurzív, ami másképp is kifejezhető, és csak az marad meg, ami tiszta költészet, amiben maga a lélek és a látomás beszél. Ilyenek Keats csodálatos ódái, szonettjei, balladái: Ode to the Nightingale, To Autumn, Ode on Melancholy, Sonnet Written Before Re-reading King Lear, La Belle Dame Sans Merci, az utolsó szonett stb. Hosszabb elbeszélő költeményei közül az egyszerűbbek (Larmia, The Eve of St. Agnes, Isabella) nyelvük ideges és barokk pompájával hatnak - de magasabb értékűek elmélkedő költeményei, az Endymion és főképp a Hyperion. Mindkettőről nagyon nehéz volna megmondani, miről szól; vonalvezetésük éppoly elmosódó, mint Shelley nagy költeményeié. A Hyperion, ha elkészül, élete nagy műve lesz. A beteg költő kétszer is nekifogott, de nem tudta befejezni. A második verzió olvasása közben azt érezzük, amit a késői Hölderlin olvasása közben: hogy a költő „intenzitásában" már olyan igazságokról beszél, amelyek túl vannak megismerésünk határain - és elfog bennünket a horror sacri. Különös véletlen, hogy mindkét nagy látnok, egymástól függetlenül a Hyperion nevet választotta.
Shelley a vers zeneiségében éri el a legmagasabb határt, Keats pedig festőiségben. Megdöbbentő, mi minden fér el Keats egy-egy sorában, mennyi kép, mennyi távoli képzettársítás, mennyi rejtett értelem. Verseit úgyszólván szavanként lehet élvezni. Talán ez varázsának titka: az egyes szó is „a thing of Beauty" szép értéktárgy a maga helyén. Az angolul tudó számára „joy for ever", örök gyönyörűség ez a híres három sor:
The same ihat oft-times hath
Charm'd magic casements, opening on the foam
Of perilous seas, in faery lands forlorn.
Semmiféle fordítás nem adhatja vissza, mennyi meseközépkor, álom és legenda van ezekben a szavakban: casement, faery, perilous, és hogyan hullámoztatja le az egész versszakot álmatag végtelenségek felé az utolsó, hátravetett jelző: forlorn. Vagy hogyan lehetne elemezni jelzőinek tökéletességét: az ősz a ködök és „puha" gyümölcsteljesség évszaka, kedvesének „gazdag" haragjáról beszél, Lear király olvasója „átég, mint a szenvedélyes agyag..." A verselést is új utakra vitte az enjambement sűrű alkalmazása által, vagyis hogy a mondat nem zárul le a rímmel, hanem átmegy a következő sorba (a francia költészetbe Victor Hugo vezeti majd be ezt a romantikus újítást) és hogy a szonett zárt formáját nyílttá tette azáltal, hogy egy képpel fejezi be, egy képpel, amely a messzeségbe mutat. De verseinek csodáját körülírni, fogalmilag megközelíteni éppoly reménytelen, mint a nagy zeneművekét. Verset olvasni kell, nem magyarázni.
Byron, Keats, Shelley mindhárman tragikus fiatalságban haltak meg. Nem értek meg, nem lettek harcos és lázadó ifjúkor után higgadt klasszikusok, mint a nagy németek. Az ilyen lehiggadás, hiába, egy kissé mindig árulás is, árulás a fiatalsággal szemben, árulás azzal a kimondhatatlan tartalommal szemben, amelyet a költő, amíg fiatal, közvetlenül tud verseibe fogadni. A három nagy angol halálával hű maradt a titokhoz, hű maradt a lázadáshoz, nem kötött békét, nem alkudott meg. Alakjukat az örök ifjúság glóriája övezi, mint az ünnepi áldozókat a görög vázán, amelyről Keats legszebb ódája szól.

Szerb Antal

Forrás: Literatura.hu

2009. október 30., péntek

Európai keresztes háborúk a husziták ellen



Az 1420-1434 között zajló csehországi fegyveres harcok, az ún. huszita háborúk ideológiai alapját Husz János prágai prédikátor és elődje, John Wycliffe angol teológus egyházi tanításai teremtették meg.



John Wycliffe (1820-1864)

Husz, Wyclif elveit továbbfejlesztve radikális reformokat sürgetett a katolikus-és a cseh egyházban egyaránt. Írásaiban, prédikációiban a Szentírás nemzeti nyelven való hirdetését, a két szín alatti áldozást, a kolostorok megszüntetését és a papi kiváltságok eltörlését szorgalmazta. Hogy eretneknek minősített nézeteit tisztázza, Luxemburgi Zsigmond magyar és cseh király menlevelével megjelent a konstanzi zsinaton,(1414-18) ahol a zsinat Zsigmond ígéretével szemben elfogatta és máglyára küldte. Husz halála nyomán hatalmas felháborodás tört ki szerte Csehországban, amely nem csupán a katolikus egyház vagy a király ellen irányult, hanem erős függetlenségi és németellenes arculattal is rendelkezett. Ez időben ugyanis zömében német nemzetiségűek alkották a király legfőbb támaszát jelentő főurak, nagypolgárság és a főpapság csoportjait. Ezen kívül a cseh nyelvet nem ismerték el hivatalos nyelvnek, viszont a német nyelv a latinnal egyenrangú szerepet töltött be az oktatásban és a bürokráciában egyaránt.

Csehországban először a prágai óvárosi 'Falhozépült Szent Márton templom'-ban vezették be a két szín alatti áldozást, és megkezdődött a huszita mozgalom. A nemzeti felkelés 1419. július 30-án tört ki a Jan Zelivsky prédikátor által vezetett 'szegények menetével'.



A 'Falhozépült Szent Márton templom', ami a nevét onnan kapta, hogy a városfal 'keetévágta',

így a templom egyik fele a prágai Ó-Város, míg a másik fele az Új-Város területére esik.

Az első, még egymástól elszigetelt fegyveres megmozdulások ugyanebben az évben robbantak ki szerte Csehországban. A fegyveres felkelések erejét Zsigmond először a helyi királyi várak zömében német nemzetiségű helyőrségével próbálta meg leveretni, miután azonban ez a kísérlete kudarcot vallott, más megoldást választott: 1420. márciusában keresztes hadjáratot hirdetett a csehországi „eretnekség” ellen. Zsigmond döntése azért volt rendkívül szokatlan, mert „keresztes hadjárat” címmel korábban jobbára a Szentföldre, ill. a török terjeszkedés megállítására szervezett hadjáratokat illeték.

Zsigmond lépése azonban politikailag indokoltnak mondható, mivel a huszitizmus rendkívüli gyorsasággal ütötte fel a fejét Lengyelországban és a német területeken egyaránt, így érthető, hogy a király rövid idő alatt nagy haderőt akart mozgósítani „a huszita eretnekség kigyomlálására”.

A huszita elnevezés alatt nem az egész cseh népet, vagy Csehországot kell értenünk, mivel a csehek nem álltak egységesen a mozgalom mögé, az ország német lakossága pedig túlnyomó részben Zsigmond pártján foglalt állást. A mozgalom két fő ágból állt: a zömében parasztok és kispolgári elemek alkotta radikális táboritákból, akik az egyházi hatalommal és a világi intézményekkel fordultak szembe, másrészről a módos polgárság és a nemesség nagy része által támogatott, mérsékelt kelyhesekből. A két irányzat 1420-ban lépett szövetségre egymással Prágában, melynek eredményeképp jött létre az ún. prágai kompaktátum, amely a mozgalom alapvető célkitűzéseit tartalmazta. Ebben megtiltották a papok vagyonosodását és befolyásukat a világi ügyekben, a hívőknek engedélyezték a két szín alatti áldozást és a szentmisék nemzeti nyelven való megtartását is.

Zsigmond 1420-1431 között öt keresztes hadjáratot szervezett és vezetett Csehországba. Ez a példa is jól mutatja a huszitákkal szemben kifejtett erőfeszítés nagyságát, amely azonban nem vezetett eredményre. V. Márton pápa (1417-31) bűnbocsánatot ígérő bulla kiadásával állt a hadjárat ügye mellé. A pápa bullájában teljes bűnbocsánatot ígért a részt vevőknek, de azoknak is, akik maguk nem tudván eljönni, más személyeket küldenek hadba saját költségükön. A felhívásnak nagy hatása volt Európa-szerte, főleg német területről, Morvaországból, Lengyelországból és Magyarországról érkezők adták a keresztesek többségét, de még a távoli Aragóniából és Frankföldről is jelentős had gyűlt Zsigmond zászlaja alá.

Az első hadjárat (1421) kudarca után mind szélesebb tömegeket igyekeztek bevonni a husziták elleni harcba, Zsigmond pedig a kellő anyagi háttér megteremtését tűzte ki legfőbb céljául, ami a gyakorlatban a még a kezében lévő cseh egyházi vagyon elzálogosítását jelentette. E lépés következményeként a háború lezárásakor az egyházi javak túlnyomó része (beleértve a templomok felszereléseit is) világi kézbe került.

Az öt hadjárat során előfordult, hogy európai mértékkel is kivételes erejű seregek indultak meg a husziták ellen, egyes esetekben még a legmegbízhatóbb források is 100 ezres hadakról szólnak, de nem ritka a 200 ezres sereg említése sem.

A második keresztes hadjárat során (1421-22) Skandinávia és Itália kivételével Európa minden tájáról érkeztek csapatok, hadjáratuk mégis eredménytelen maradt.

A huszita háborúk korai szakaszában még a támadás volt a keresztesek fő célja, várak ostromával és nyílt csaták kezdeményezésével próbálkoztak, az első kudarcok után azonban már arra is volt példa, hogy a keresztes hadak csatát sem vállalva futamodtak meg a közelgő ellenség hírére. E rendkívüli sikerek titka az elszántságban és a hadászati újításokban rejlett.

A husziták harci technikájának alapja nem volt új keletű Európában, mégis ők fejlesztették tökélyre azt a módszert, amellyel majd egy évtizeden keresztül sikeresen ellenálltak minden ellenséges támadásnak. Taktikájuk alapja a szekerek harci eszközként való alkalmazása volt. E megoldás alkalmazása már az ókorban is bevett gyakorlat volt, ám ott általában támadó céllal használták őket, ugyanakkor az ellenkezőjére is volt példa. Védelemben való első alkalmazásuk a Római birodalomra törő barbár népeknél fordult elő. Szekérváraikkal győzték le a római légiókat a gótok 378-ban Hadrianapolisznál, és ugyancsak szekérvárakat alkalmaztak a rómaiak és a hunok egymás ellen 451-ben, a catalaunumi csatában.

A husziták első meghatározó vezére, Jan Zizka volt az, aki 1420-ban, egy kilátástalannak tűnő csata közben végső megoldásként állította hadrendbe a csapatait kísérő kocsisort. A zseniális hadvezér a szekereket kör formát képezve szorosan egymás mellé állította, rájuk pedig lándzsákkal és dárdákkal felfegyverzett embereket rakatott. A sebtében összetákolt szekérvárból kiálló lándzsák mint a sündisznó megannyi tüskéje meredtek a támadó lovasok felé. Ziskra ötletét siker koronázta, innentől fogva ezt az eljárást mind gyakrabban, és mind több újítással együtt vetették be az összecsapások során. Hamarosan minden sereget felszereltek ún. harci szekerekkel, amelyeknek oldalait vastag deszkákkal erősítették meg, kocsisnak pedig olyan képzett irányítókat választottak, akik a legnehezebb helyzetben is ügyesen kormányoztak.



Jan Zizka Prágában, a legnagyobb lovas szobor a világon

A szekérvárak a csaták alatt általában magaslati pontokon foglaltak helyet, kettős körgyűrűt alkotva. A kocsikat puskásokkal, lándzsásokkal, parittyásokkal rakták meg, az egyes kocsik közti réseket pedig ágyúkkal töltötték ki. A szekérvár alkotta gyűrűn kívül foglalt helyet a huszita könnyűlovasság, amely vész esetén azonnal képes volt visszavonulni az erődítmény belsejébe, hogy után belülről védekezhessen a támadó ellenséggel szemben. A körgyűrű belsejébe gyakran íjászokat telepítettek, akik a közeledő ellenség sorait biztos fedezék mögül voltak képesek megtizedelni.

A szekérvár azonban nem csak stabil védelmet jelentett a katonaság részére, hanem jelentős támadó erőt is képviselt. A kocsikat gyorsan mozgásba tudták hozni, amelyek az ütközetek során gyakran félkörívet alkotva támadták oldalba az ellenfél seregtestjeit, majd összezárulva ejtették csapdába az ellenséget.

Több csatában is előfordult, hogy a magaslatra települt huszita sereg a szekereit kövekkel vagy gyúlékony anyaggal rakta meg, és a hegyoldalon felfelé felkapaszkodó katonaság sorai közé gurították őket.

A háború sorsát azonban nem csupán a nyíltmezei csaták döntötték el, az egyes, fallal körülvett városok bevétele mindkét fél számára nagy kihívást jelentett. A csehek meglepő hatékonysággal alkalmazták a még gyerekcipőben járó tüzérséget, nagy hangsúlyt fektetve ágyúparkjuk fejlesztésére és hatékony használatára. Ennek ellenére az egyes várak ostrománál a fő ostromgép még mindig a katapult maradt, amellyel köveket, tüzes golyókat és még sok más dolgot, többek között emberi ürüléket lőttek a falakon belülre. Karlstein 1422-es ostromakor a támadók például 9032 romboló kő mellett mintegy 1822 hordónyi emberi ürüléket, megközelítőleg a sereg teljes ''természetes hulladékát'' lőtték ki a városra.

A szekérvárak alkalmazása azonban nem egyedüli magyarázata a husziták győzelmeinek. Okként hozható fel az erős, néhol fanatizmusba torkolló vallási háttér, a másik oldalon viszont a keresztes hadak sokszínűsége és az irányításukat zavaró érdekellentétjeik. Ki kell emelni a cseh hadak gyors mozgathatóságát, amely főleg az állandó gyakorlatozásnak és nagyfokú fegyelemnek volt köszönhető. Ezzel szemben az európai hadseregek „ráérős lassúsággal” mozogtak és több alkalommal is előfordult, hogy amikor az ellenségnek a saját területén kellett védelmeznie egy várost, a huszita hadak a városhoz kirendelt védősereget megelőzve szállták meg az adott települést.

A közel másfél évtizeden át dúló harcok folyamán hatalmas pusztítást szenvedett el a néhány évtizeddel korábban Európa egyik leggazdagabb országának számító Cseh Királyság. Mind emberben, mind anyagban a veszteségek óriásiak voltak. A háborús viszonyok közepette a földmívesek nem vetettek, így aratni sem volt mit. A belső források elapadtak, Husz János követői rablókká vedlettek át. A cseh hadak nem egy alkalommal feldúlták Sziléziát, Morvaországot, a német területeket, de eljutottak Magyarországra is. 1428-tól fogva szinte minden évben betörtek hazánkba, 1432-ben elfoglalták Nagyszombatot, 1433-ban pedig Körmöcbányát prédálták fel. A nehezen mozgósítható nemesi felkelés nem vehette fel a versenyt a gyorsan mozgó cseh hadakkal szemben. Ám a huszitáknak is volt gyenge pontja. Miközben egyre nagyobb sikereket értek el külhonban, belső egységük annál látványosabban bomlott.

Zizka, a csehek nagy, veretlen hadvezére 1424-ben Přibyslav városának ostroma közben halt meg pestisben. Az utolsó éveiben teljesen megvakuló férfi pótolhatatlan űrt hagyott maga után. Halála után megszűnt a hadak egységes vezetése, kiéleződött a taboriták és a kelyhesek közötti ellentét is. A huszita seregek vezetői közül Nagy-és Kis Prokop emelhetők ki, teljes egységet azonban nekik sem sikerült teremteniük. 1426-ban és 1431-ben (Domazlice) még jelentős győzelmeket sikerült aratniuk a betörő hadak felett, de sikereiknek lassan bealkonyult. Vereségüket nem az ellenség túlereje, hanem annak konszenzust kereső politikája okozta. 1433 novemberében Prágában egyezség jött létre a huszitizmus mérsékelt szárnyát alkotó kelyhesek és a katolikus egyház között. Az egyház elfogadta a „prágai kompaktátumot”, cserébe a kelyhesek elismerték a pápát a huszita egyház fejéül. A megbomlott mozgalomban a radikális táboriták magukra maradtak, és 1434. május 30-án Lipany mellett végzetes vereséget szenvedtek a már kelyhesekkel is kiegészült királyi seregektől.

A huszita mozgalom veresége nem jelentette automatikusan az általuk kifejlesztett harcmodor bukását. A cseh zsoldosok még több évtizeden keresztül rendkívül keresettek voltak Európa hadseregeiben, mások viszont önállósították magukat. Az Erzsébet özvegy királyné hívására Győrbe jövő Giskra zsoldosvezér például szabályos kiskirályságot hozott létre a Felső-Magyarországon, amellyel még Hunyadi János sem bírt el. A cseh zsoldosok továbbra is rendkívüli harcértékükről voltak híresek, viszont a szekérvárak kora leáldozóban volt. Használták még őket 1444-ben a várnai és 1448-ban a rigómezei csatában is, de immáron kevés sikerrel. A gyorsan fejlődő, és szervezetten használt tüzérség ekkorra már képessé vált a mozgó erődítmények megállítására.


Forrás: An-no online történelmi magazin, http://www.an-no.hu


A MAGYAROK "HONFOGLALÁSA", AZAZ A KÁRPÁT-MEDENCÉBE VALÓ VISSZAKÖLTÖZÉSE



A "honfoglalás" szó viszonylag új keletű. Anonymus 1195 körül, Kézai Simon 1283-ban "visszaköltözésnek", Thuróczy János 1488-ban "visszatérésnek", Székely István 1559-ben és Heltai Gáspár 1575-ben "második bejövetelnek", a Képes Krónika 1490-ben, Ranzano és Bonfini mester 1497-ben pedig "nagy visszaköltözésről" írnak. Bár a monarchikus időben elutasították a magyarságban élő "hagyományos" Kárpát-medencébe való visszatérés-tudatot és igyekeztek népünk történetének legjelentősebb szakaszát deheroizálni, ma már újra tudjuk és valljuk, hogy a "visszatérés" vagy a "honfoglalás" szervezett és tudatos katonai tevékenység volt.

- A honfoglalás ideje. Sokáig nem tudták pontosan a honfoglalás idejét; Anonymus 903-ban, a Bíborbanszületett Konsztantín 950-ben, a Zágrábi és Váradi Krónikák 889-ben, Székely István 888-ban adták meg ennek évét. A magyar krónikák zöme Regino prümi apát, illetve az őt követő Altaichi Évkönyvek évszámát fogadta el a XI. századi elveszett gestát tükröző Zágrábi Rövid Krónika, Anonymus és Ákos mester, de náluk a római szám másolási hibákból 884, 888, illetve 872-re torzult. A magyar kultuszminisztérium 1882. október 17-én felszólította a Tudományos Akadémiát, hogy állapítsa meg a honfoglalás pontos évszámát. Ez 1882. október 25-én megállapítását a következőkben foglalta össze: "A magyarok 888 előtt a mi hazánk területén még nem telepedtek meg, s hogy 900-ban a magyar állam már meg volt alapítva". A honfoglalás pontos dátumának meghatározása ezután a német és magyar csillagászokra hárult. VI. Bölcs Leó bizánci császár krónikásától tudjuk, hogy Bizáncban 891. augusztus 8-án teljes napfogyatkozás volt. Ebből Theodor Oppolzer 1887-es táblázatai alapján a kiváló magyar csillagász Lakits Ferenc 1890-ben egyértelműen megállapította, hogy a magyar honfoglalás ideje 895-ben volt. Adminisztrációs okok miatt azonban a millenáris ünnepségek terve csak 1892-ben került az országgyűlés elé. Hiába iktatták törvénybe az 1895-ös kezdési időpontot, a szakemberek szerint a felkészülés és a tervezett kiállítás időigénye még legalább négy év volt, azért a millenáris ünnepségeket csak egy év késéssel, 1896-ban tartották meg, így a magyar kormány 1896-ot tűzte ki a millenáris ünnepségek esztendejéül meghagyva a honfoglalásnak 895-ös dátumát.

- Európa a honfoglalás idején. Jóllehet Bizánc elvesztette a keletrómai birodalom területének nagyobbik részét, megtartotta Dél-Itáliát, Szicíliát, a kisázsiai tartományokat és egységes, centralizált államszervezetét. Visszaverték az arabok támadásait és keleten eljutottak az Eufrátész-Tigris vonaláig. A Balkánon a VII. század végén a bolgár-törökök meghódították a későbbi Bulgária területét és összeolvadva a szlávokkal erős államot hoztak létre, amely a IX. században áttért a bizánci keresztény hitre. Ezt az államot 1018-ban a bizánciak foglalták el; az adriai partvidéken kis városállamok alakultak. A IX. században létrejött előbb a kijevi Oroszország, majd az Orosz Állam, amely sorra igázta le a szláv törzseket. Oroszország területe leverve a kazárokat és a besenyőket, hamarosan a Kárpátoktól a Kaukázusig terjedt és rendezte viszonyát Bizánccal. A nyugatrómai birodalom központi területén Itáliában a IX-X. században már nem volt központi hatalom; a nagyszámú hercegség és őrgrófság és a pápaság állandó harcot folytatott egymás ellen. A X. század első harmadától német uralkodók álltak a római egyház élén. A 890-es évek táján Franciaország éppen kialakulóban volt Nagy Károly birodalmának romjain. A német Karolingok nyugaton a normannok, keleten a szlávok ellen küzdenek, délről pedig az arabokat verik vissza. A német királyság egyesítette Szászországot, Thüringiát, Svábországot, Frankóniát, Bajorországot, Lotharingiát és Burgundiát, de sohasem tartozott a római birodalomhoz. I. Ottó 962-ben itáliai győzelme után Rómában császárrá koronáztatja magát; ez a német-római császárság születésének dátuma. Az új császár könyörtelen harcot folytat az Elba menti szlávok, a csehek és a lengyelek ellen. Ibéria mór kézben van és megindul az új szellemi pezsgés. Skandináviában a viking uralkodók sorra megkeresztelkednek. Ír területen norvég királyság áll fenn. I. Alfréd angol királynak megalázó békét kell kötni a behatoló dánokkal. A cseh törzsfők és részfejedelmek hatalmát a X. század első harmadában II. Vratiszláv fejedelem fia, Vencel töri le, majd utódai - a Boleszlávok - egyesítik a cseh földet. A X. század végén a cseh fejedelem a német császár hűbérese lesz. A lengyel törzsek Krakkó székhellyel és Nagy-Lengyelországban központosulnak, a 30 törzsi szervezetet a Piaszt dinasztia csak a X. század végén tudta egyesíteni. 966-ban I. Mieszko felveszi a kereszténységet, szövetkeznek a németekkel és a X. század végén keresik a magyarok barátságát, de erejük felmorzsolódott és kénytelenek elismerni a német császár fensőbbségét.

A magyarság szervesen illeszkedik be az európai képbe, bár a magyarság történetének sok Európában nem ismert sajátsága volt. A magyarok Nyugat-Európában alig fél évszázaddal a normann "kalandozások" után jelennek meg. Európa a két nép cselekedeteit gyakran összemossa és az akkori keresztény felfogás szerint úgy véli, hogy mindkét népet az Apokalipszis lovasaiként Isten küldte a bűnös emberiség megbüntetésére. A magyarság egy szétesett Európába érkezett, amely soha nem tudta megbocsátani más mentalitásunkat, más kultúránkat és keleti vitalitással rendelkező magyarságunkat.

- A magyar honfoglalás előzményei. A magyar honfoglalás európai jelentősége abban áll, hogy egy Belső-Ázsiából elindult és Európa és Ázsia határán kialakult nép a Kárpát-medencében szilárd jogállamot hozott létre, amely egy évezreden át a Szent Korona alá tartozó népek között olyan viszonylagos békét és jogokkal biztosított együttélést teremtett, ami felé Európa népei ma törekednek. Az önállóvá vált, egységes etelközi magyarság felelősséggel gondolkozó vezetőiben a 890-es évek elején már tudatosodott az új hazába költözés igénye. Felmérték, hogy akkori szállásaik nem nyújthatnak számukra hosszú időre békés és biztonságos hajlékot, hiszen Etelköz határait nem lehetett biztonságosan védeni. Ezzel szemben a Kárpátok hegyszorosainak elzárásával elejét lehetett venni a váratlan rajtaütéseknek és ennek a földnek a képe teljesen megfelelt a magyarság ősi gazdálkodásának; nagy kiterjedésű, dús, füves legelők és jó szántóföldek álltak rendelkezésükre, és ez volt az a föld. ahova a magyarok "ősei" - a hunok is - eljutottak. A Kárpát-medence tulajdonképpen a nagy eurázsiai sztyepnek a legnyugatibb része. A magyarok vezetői tudták, hogy ezt a területet könnyen birtokba vehetik, hiszen egyrészt nem volt szilárd katonai hatalom a Kárpát-medencében, másrészt pedig ott olyan népek (hunok-avarok) élték békés földműves és állattartó életüket, akik korábban szintén valamely belső-ázsiai törzsszövetségből váltak ki; életmódjuk és kultúrájuk sokban hasonlított a magyarokéhoz.

Látványterv a Honfoglalás c. filmhez

A 894 körüli délkelet-európai népmozgások közvetlen elindítója egy rendkívüli méretű

muszlim támadás volt. Az Aral-tótól délre fekvő országok (Khorezm, Buhara, Khoraszán, Szeisztán) a Szamanida-dinasztia kezére került. Az úzok állatállományuk nagy részének elvesztése miatt nyugati szomszédaikra, az Urál-vidékén élő besenyőkre támadtak, akik átkeltek a Volgán és a Don folyóig jutottak előre és az attól nyugatra levő területeken kerestek veszteségeikért kárpótlást. 894-ben a görögök a magyarokat kértek segítségül Simeon bolgár uralkodó ellen. Ezt a két magyar lovashadosztályt - 10-12 000 lovast - Árpád fia Levente vezette; a magyar haderő Bulgária északi részét megbénította, a fővárost is elfoglalta és Simeont is képtelenné tette a háború két fronton való folytatására. így a bolgárok kénytelenek voltak a bizánciak békefeltételeit alkudozás nélkül elfogadni. Ezután a görögök már nem szállították vissza a magyar csapatokat a Dunán. Sem történettudományunk, sem hadtudományunk mindeddig egyetlen elismerő mondatot nem írt arról, hogy a balkáni hadcsoport a váratlan különbéke által teremtett katasztrofális helyzetben is helyén maradt, és az immár nagy túlerővel szemben csaknem egy teljes hadosztály feláldozása árán példásan teljesítette feladatát.

Még ugyanabban az esztendőben - 894-ben - a morva Szvatopluk is a magyarok segítségét kérte a frank-bolgár koalícióval szemben. Szvatopluk követeit elküldte Árpádhoz és Kurszán kendéhez azzal, hogy indítsanak hadat a Kárpát-medencébe és támadják meg ellenfeleit. Ennek a nagy horderejű szerződésnek a sok változatban fennmaradt emléke a fehérló monda, mely szerint a morva Szvatopluk szerződést kötött Árpáddal. A monda szerint Árpád Arábia aranyával aranyozott fehér lovat, aranyozott nyerget és arany féket (zablát), egy csomó perjefüvet, egy korsó dunavizet és egy marék fekete fövenyt küldött a morva nagyúrnak országa fejében. Ez utóbbi tárgyak az országvételnek ősi belső-ázsiai szerződés-rítusa volt. Árpád hadnépével, amely nagyrészt a magyarokhoz csapódott 3 kazár (kabar=lázadó) csoportból állt, Pannóniában tartózkodott, amikor Szvatopluk 894 őszén váratlanul meghalt. A magyar csapatok a Felső-Tisza vidékére vonultak vissza, a kabar kazárok pedig kisebb hadműveletekkel az ország déli és délkeleti "bolgár végeket", a bolgár földvárakat (Csongrádot, Titelt) és a bolgárok kezében levő erdélyi sóbányákat foglalták el. Végső soron a 894-es katonai akcióhoz kapcsolható a honfoglalás kezdete. Mivel a dendrokronológiai vizsgálatok tanúsága szerint 894-895 tele igen kemény és hosszú volt, az Etelközben maradt hét törzs beszállásolta magát Kijev, Rjazany és a többi szláv település házaiba, hogy 895-ben - legvalószínűbben május 10-e körül - tudatosan és szervezetten visszafoglalhassa Attila ősi birodalmát, a Kárpát-medencét.

- A magyarok honfoglalás és megtelepedése Pannóniában. A történelem a honfoglalás kezdetét a bolgárokkal szövetkezett besenyő-támadással magyarázzák, holott ennek nem igen volt szerepe a 895-ben már megkezdett honfoglalásnak. Magáról a besenyő támadásról csak egyetlen szerző, a Bíborbanszületett Konsztantín császár emlékezik meg, ami jelzi ezen esemény jelentéktelenségét. A honfoglalás időszerűségét a Dunántúlt kivéve, - amelyet a magyarok csak 900-ban, Arnulf frank uralkodó halála után foglaltak el, - a Kárpát-medence "üressége", Szvatopluk halála és a bolgár központok megszűnése indokolta. 895 tavaszán Árpád és a hozzá csapódott kabar csoportok ("törzsek"?) már az országban voltak. A Kárpátok keleti részén tartózkodó magyar törzsek legvalószínűbben május 10-ike körül a hozzájuk legközelebbi, a Vereckei-, a Tatár- a Radnai-, a Borgói-hágón, valamint a Békási-, az Ojtozi- és a Bodza-szoroson át vonultak a Kárpát-medencébe; a dél-erdélyi és az al-dunai szorosokat a bolgár fenyegetettség miatt nem vehették tömegesen igénybe. A magyarok zavartalanul családostól állataikkal, növény-dugványaikkal ökör-vontatta echos szekerekkel lovon űlve nem "megtépázva" menekültek be -, amint ezt elleneink állítják -, hanem harci erejük teljében úgy vonultak be, hogy ottani berendezkedésük után négy év múlva már megkezdhettek tervezett felfedező-útjaikat Nyugat-Európa felé. Ez a honfoglalás utáni négy év a végleges berendezkedéssel telt el. Árpád békét kötött az ország északi részén levő morvák maradékaival "igen biztos békét kötöttek" (Kézai Simon) az oroszokkal, sőt az oroszok közül sokan a magyarokkal tartottak (Anonymus). A félmilliónyi honfoglaló magyar rövid idő alatt magába olvasztotta az itt talált kis számú szláv, esetleg bolgár lakosságot. Az itt maradt hunok és avarok utódaival békében éltek, az ország szélein pedig gyepűrendszert alakítottak ki az esetleges támadások ellen. A gyepűrendszer határőreinek kizárólag megbízható magyarokat és a magyarokkal rokon törzseket; az oroszokkal, a szlovákokkal és az osztrák őrgrófsággal szemben besenyőket, jászokat és székelyeket állítottak. A magyarság a X. század folyamán is megőrizte az egykorú nyugat népeitől lényegében elütő életformáját, sokáig még nagyállattartó lovas nép maradt anélkül azonban, hogy ennek az életmódnak előfeltételei a régi értelemben adva lettek volna.

Látványterv a Honfoglalás c. filmhez

Az ország meghódításának befejeztével a Tisza és a Maros találkozásának tájékán, egy tóvá szélesedő folyamág melletti erdőben feltehetően 895 május végén Árpád országgyűlést tartott, ahol "a vezér és nemesei elrendezték az országnak minden szokástörvényét meg valamennyi jogát is, hogy miképpen szolgáljanak a vezérnek meg főembereinek, vagy miképpen tegyenek igazságot bárminő elkövetett vétkekért. Egyszersmind a vezér, velejött nemeseinek, különböző helységeket adományozott összes lakosságukkal együtt. Azt a helyet, ahol mindezt elrendezték, a magyarok a maguk nyelvén Szerinek nevezték el, mert ott ejtették szerét az ország egész dolgának" (Anonymus). Ez ma Pusztaszer. A Dunántúl elfoglalása és a morváknak a Kisalföldről és a Vág-völgyéből való kiszorítása (Nagy-Morvaország 902-ben szűnt meg) után 900-ra az egész Kárpát-medence magyar kézre került, ezért ezt az időt tarthatjuk a honfoglalás befejező évének; eddig tart a magyar őstörténet és ekkor kezdődik a magyarság történelme.

- A "kettős honfoglalásról". A honfoglalással, illetve a Kárpát-medence visszafoglalásával kapcsolatban az utóbbi évtizedekben egyre többet hallani László Gyula un. "kettős honfoglalásáról". Az eszme nem új, azt már régebbi szerzők - így Nagy Géza 1896-ban - leírta, csak a második világháború utáni időkben, amikor teljesen eltorzult magyar őstörténetet tanítottak, hatott újszerűnek. Ma már természetesnek tűnik az, hogy a Kárpát-medencébe a hunokkal és az avarokkal olyan népelemek kerültek, akik Belső-Ázsiából indultak és nyelvük, kultúrájuk, életmódjuk és testalkatuk nagy vonalakban azonos vagy hasonló volt a magyarokéhoz. Ennek értelmében ma már újra a "hármas honfoglalást" (a hunokét, az avarokét és Árpád népéét) vesszük természetesnek. László Gyula e nézetet abban az időben "melegítette fel", amikor a Sztálini- (Rákosi-) korban azt tanították fiataljainknak, hogy a harmadik avar-hullám - Baján kagán halála - után a Kárpát-medencét a szlávok vették birtokba; itt minden szláv volt. Ezt a téves ideológiát kivédendő László Gyula a harmadik avar-hullámot már "magyarnak" minősítette, ami részben igaz, de részben nem. Ma már nem azt mondjuk, hogy a hunok vagy az avarok már "magyarok" voltak, hanem azt, hogy ők is Belső-Ázsiából indultak el és más úton, más időben és a magyarokéhoz hasonló kultúrával érkeztek a Kárpát-medencébe.

A "kettős honfoglalás" mára már túlhaladott tana László Gyula (+) megfogalmazásában a következő: "Árpád magyarjai a honfoglaláskor itt már magyar népet találtak. Ezek az onogurok (3. avar-hullám), akik 670 táján árasztották el hatalmas tömegeikkel a Kárpát-medencét… Árpád magyarjainak szállásterülete és a késő-avar - onogur szállásterületek kiegészítik egymást, és a kettő adja a XI. századi magyar településrendszert… az onogurok megérték Árpád magyarjainak megjelenését a Kárpát-medencében (ezt soha senki kétségbe nem vonta)… A késő-avar - onogurok lakta területek helynevei is jórészt magyarok, pedig itt Árpád magyarjainak nyoma sincs. Nagy területeken hiányoznak Árpád magyarjai, de nagy lélekszámú temetőkkel sűrűn jelennek meg az onogurok…"

A Kárpát-medence Anonymus idejében

László Gyulának ezen "elmélete" régi és mai igazságok természetes kompilációja; elméletét az idő és a tudomány már túlhaladta, de a szláv-finnugrista szocialista őstörténészek világában ez is "előrehaladásnak" számított. A szakemberek előtt ismeretes Anonymusnak azon írása, mely szerint a magyarok az avarokkal és az onogurokkal együtt foglalták el a Kárpát-medencét. A Tarih-i Üngürüsz szerint "amikor Hunor (azaz Árpád népe) Pannónia tartományba érkezett, látta, hogy az ottani népek az ő nyelvükön beszéltek". A kijevi Orosz Őskrónikában pedig ezt olvassuk: "Keletről, a szkíták földjéről először a bolgár-törökök (hunok) érkeztek és telepedtek A Duna mentén, majd az oborok és a fehér ugorok következtek (ezek az avarok és a hozzájuk csatlakozott onogurok), később a fekete ugorok érkeztek (ez Árpád népe)…" Ismert, hogy egy népen belül a "fehér" és a "fekete" csoport megkülönböztetése a belső-ázsiai népeknél gyakori. Ezt olvassuk Prokopiosznál a hunokról, a Nesztor-krónikában az ugorokról, Querfurti Brunónál az ungrikról és Aderamus Cabannensisnél a magyarokról. Csallány Dezsőnél pedig ezt olvassuk: "Két honfoglalásunk is volt, a 468-as Baján kagán népességével… a második honfoglalás 896-ban történt…"


Forrás: Kiszely István: A magyar nép őstörténete