2010. április 24., szombat

Radó Sámuel: A politikáról ....



Radó Sámuel: Politikai frázisok és jelszavak




A politikai mozgalmakban bizonyos jelszavak kerekednek felül. Ezek a frázisok és szállóigék bizonyos felfogást rendszerint nagyon éles kidomborításban fejeznek ki. Ennélfogva bbnyire egyoldalúsággal vádolhatók. Dacára annak azonban nagy hatást gyakorolnak és a közvélemény kialakulását erősen befolyásolják. Az alábbiakban néhány ilyen jelszót vizsgálat alá vettem és behatóan elemeztem.






Radó Sámuel: Politikai frázisok és jelszavak
A politika úri huncutság.




Ez a szálló ige bizonyára onnan ered, hogy dacára a politikusok és különösen a képviselőjelöltek hangzatos ígéreteinek, a nép helyzete a pártok változó kormányai alatt aránylag keveset javult. Ezt a nép fia természetesen csalásnak nézte és ennek a fájó érzésnek az említett szállóigében adott kifejezést.

A németek még tódították és azt az általános tételt állították fel, hogy a politika rontja a jellemet.

Ezt nemcsak a csábos, hiú ígéretekre vonatkoztatták. Látták ugyanis, hogy a pártszenvedély elvakítja az embereket és különben igazságos férfiak is pártjuk érdekében olyan dolgokra vetemednek, melyekért mint magánemberek nem vállalnák el a felelősséget.

Az a tudat, hogy nem a tulajdonképpeni egyéni haszon, hanem a pártérdek forog kockán, a politikusokat vakmerőkké teszi és abban a relatív önzetlenségükben úgyszólván menlevelet látnak sok kifogásolható és gonosz cselekedet elkövetésére.

A közéleti küzdelemben felkorbácsolt szenvedélyek kitörései is hozzájárulnak ahhoz, hogy a politikának túlnyomóan rossz befolyást tulajdonítanak az erkölcsökre. Pedig ebben nincs igazság.

A politikai hitszegésről és az ígéretekről való megfeledkezés olyan szemrehányás, mely sok esetben nem helytálló. Jóllehet sok jelölt ámítás céljából és a teljesíthetetlenség tudatában hamis ígéretet tesz, mindazonáltal hamis ígéretről csak akkor lehet szó, ha a politikai ígéret természete szerint elbírálva is hamisnak kell azt mondani.

Mert a politikai ígéret rendszerint inkább egy program, egy patetikus szózat jellegével bír, körülbelül ilyen hangnemben: áldozzuk fel az utolsó embert és az utolsó garast! Ezt mindig cum grano salis kell érteni.

A politikai ígéret többnyire az általános elvet jelöli meg és annak megvalósítása tudvalevően sok stádiumon megy keresztül.

A tapasztalat azt mutatja, hogy minden reformot tízszer megígértek, amíg végre keresztülvitték és így tízszer hazugságban maradtak. A politikai ígérethez mindenki hozzáteszi: »Amennyire tőlem telik,« Rebus sic stantibus stb. stb.

A hamisság vádját csak akkor lehet a politikusra rásütni, ha egy elvet hirdet és annak hirdetése által érvényesülni kíván, azután pedig azt az elvet szubjektív okokból cserben hagyja.

A politikai ígéret természetszerűen nagyon sokszor teljesítetlen marad. De nincs olyan terrénum, amelyen a vis-majoron alapuló mentsége annyira jogosult lehet és elfogadható, mint a politikában. És az ígéretek teljesíthetetlensége folytán az egész politikát szőröstől-bőröstől úri huncutságnak megbélyegezni: nagyfokú igazságtalanság.

És ha igaz is, hogy a pártvélemény sokszor az elfogulatlanság és tárgyilagosság rovására megy, viszont az is áll, hogy a politikai küzdelem valósággal neveli az embert arra, hogy az ellenfél erejét és jellemét megbecsülje.

A politikában a szenvedélyek inkább a tömeget izgatják, a magasabb régiókban a politika a tárgyilagosság és a realitás magas iskolája.

Az a politikus, aki felzaklatott indulatai hevében nem tud az ellenfél erejének megbecsülésére emelkedni, az képzelt világban él, az rossz hadvezér és eleve elvesztette a csatát, mielőtt még abba belebocsátkozott volna.

A szenvtelen tárgyilagosság nagy tényező a politikai hadviselésben. Az ellenfél megbecsülése azután a legnemesebb formában juthat kifejezésre.

Sok kérges szívű parlamenti ember könnyezett, amidőn Gladstone a feleségét gyászoló Disraelinek nyílt ülésen legbensőbb részvétét fejezte ki és ellenfelének nagy vigasztalására az elhunyt asszonyt, mint férjének nemes bajtársát, mint küzdelmének részesét, mint életének díszét és ékességét ünnepelte. Viszont Beaconsfield, amidőn Gladston Herbert szűzbeszédét elmondta, nem mulasztotta el a miniszteri székből a polémiába beleszőni, hogy a házban mindenki, a párthívek és az ellenfelek, osztoznak a boldog apa örömében, aki a sasfiók szárnybontását büszkén szemlélhette.

Valóban, nincs az életnek olyan területe, amelyen az ellenfél megbecsülése annyira a mesterség kellékeihez tartoznék, mint a politika. Így tehát a politika, ha futólag elvadítja is az embereket, viszont humanizálja is, amennyiben együttműködésre, kölcsönös megbecsülésre, alárendeltségre és önmegtagadásra tanítja őket.

Már a szüntelen kritika, melynek a politikus minden cselekedete alá van vetve, neveli a felelősségérzetet és kényszeríti, hogy a közvélemény éber ellenőrzését tartsa szem előtt.

Ha tehát bizonyos szempontból nézve, a politika úri huncutságnak látszik is, viszont az is áll, hogy a közvélemény Damoklész kardja mindig a politikusnak feje felett lebeg és cselekedeteiről a közvélemény nagyon ritkán szokott, mint elnéző és kegyes bíró ítélkezni.


Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 3. szám · / · Radó Sámuel: Politikai frázisok és jelszavak

2010. április 23., péntek

Paktum




1989 március 15-én, míg hazánk népe az első szabad emlékezést tartotta, egy budai villában titkos tárgyalás volt, amelyen a következők vettek részt: a távozó szovjet hadsereg tábornoka, a szovjet titkosrendőrség ezredese, amerikai követség első titkára, a CIA egyik tisztje, az izraeli titkosszolgálat képviselője, a magyar római katolikus, református és izraelita egyház megbízottja és öt magyar politikai vezető
,



Ők írták alá részünkről az ország szabad újjáépítésének tervét korlátozó diktátumot, melynek értelmében kimennek ugyan a szovjet megszállók, de ezért súlyos árat kell fizetnünk. Értesülésem szerint Révffy László rövidesen nyilvánosságra hozza az aláírók nevét, hogy minden kételkedést eloszlasson e feltételek hitelességével kapcsolatban, amelyek a következők:


1., A szovjet csapatok békés és barátságos kivonulása Magyarországról.
2., A Szovjetunió kárpótlása a hátrahagyott épületekért és javakért.
3., Barátságos politikai viszony kiépítése a Szovjetunió és Magyarország között.
4., Mindennemű szovjetellenes tevékenység megakadályozása.
5., A határok kölcsönös megnyitása Szovjetunió és Magyarország között.
6., A volt kommunista párttagok minden büntetés alól való mentesítése.
7., A volt kommunista titkosszolgálat, határőrség és rendőrség megvédése az esetleges megtorlástól.
8., A volt kommunisták más pártokban való indítása a választásokon.
9., Az államvagyon átmentése a volt kommunisták kezébe.
10., Az igazságszolgáltatás megtartása a volt kommunisták kezében.
11., Minden zsidóellenes megnyilatkozás, megmozdulás és szervezkedés megtorlása.
12., A jobboldali, vagy szélsőjobboldali pártok indulásának és szervezkedésének megakadályozása.
13., Állandó hangoztatása annak, hogy a magyar határok véglegesek és azokon nem lehet változtatni.
14., Az új magyar kormány nem tarthat kapcsolatot jobboldali emigrációs személyekkel, szervezetekkel és csoportokkal.
15., Románok, jugoszlávok és szlovákok felé csak barátságos nyilatkozatok láthatnak napvilágot.
16., Az 1956-os eseményeket, mint a kommunizmus megjavítását célzó mozgalmat kell beállítani és csak azokat szabad szóhoz juttatni, akik ezt így értelmezik.
17., A magyar hadsereget egyharmadára kell csökkenteni.
18., A Szovjetunió az átmentett kommunistákon keresztül megtartja politikai befolyását Magyarországon, az Egyesült Államok viszont megerősítheti gazdasági befolyását a magyar életben.
19., Magyarország teljes garanciát ad a magyarországi nemzetiségek nyelvi, népi, kulturális, politikai és gazdasági jogainak gyakorlására.
20., Magyarország teljesen kártalanítja a magyar zsidóságot a második világháború alatt elszenvedett vesztességéért.

Fenti megalázó feltételek megfogalmazásukkor még köthették az aláírókat, de ma a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia összeomlása után semmi esetre sem. Akik 1989 március 15-én aláírták a fenti 20 pontot, még akkor sem mentesülhetnek a vádtól, ha kényszerhelyzetben tették ezt. Viszont, ha 1992-ben, a Közép, s Kelet-Európai események után is érvényesnek tartják, akkor ez a magatartás hazaárulásnak minősül, amiért törvény előtt kell felelniük.

Forrás:
A Wikipedia tanusága szerint "A paktum első (ismert) verziója 1992. február 20-án jelent meg az egyesült államokbeli Akron városában kiadott Amerikai-Kanadai Magyar Életben. Az írást Bakos Gyula álnéven Dömötör Tibor, 1956-ban emigrált lelkész jegyezte. "

A magyar köztudatba kizárólag szélsőjobboldali forrásokból került be, történészek a valódiságát számtalanszor cáfolták.

Kiegészítő információként javaslom ezt: http://www.urbanlegends.hu/2006/04/a-rozsadombi-paktum/

Dr. Vízy Béla: Párt – etika – erkölcs




Az élet nem csak gazdaságpolitikából és társadalmi kérdésekből áll. Az ember egyéni életének megoldatlan problémáit, feszültségeit akaratlanul is viszi magával a közéletbe, a közösségbe vagy éppen a pártba. Kevés hangsúlyt kap, hogy az ember mindenek előtt morális lény, s mivel egy párt emberekből tevődik össze, a pártnak is van erkölcsi arculata, ahol fejlődését vagy stagnálását erkölcsi síkon is érzékelni lehet.


Az etika mindig bensőséges, jellembe ágyazott. Egymáshoz és a társadalomhoz való viszonyunkat szabályozza, de mindig az egyént szólítja meg. Etikus közösség csak etikus egyénekből épülhet, mint ahogy etikus párt csak etikus párttagokból. Évezredek bizonyítják, hogy a történelemben csak etikával, kultúrával és a tradíciók – játékszabályok – megőrzésével lehet fennmaradni. Van, aki vállalja a felelősséget azoknak a közösségeknek sorsáért, amelyek körülötte gyűrűznek, és amelyeknek – végső soron – önmagát köszönheti. Alkati kérdés, hogy az ilyen felelősség vállalása mit jelent, miben fejeződik ki az egyik vagy másik embernél. Akik ilyen felelősséget nem éreznek – eleve nem is vállalnak! Jellem dolga! Ám ha mégis, akkor ez felelőtlenség, önző, karrierista, kóros hatalmi vágy, amely minden további tevékenységet meghatároz. Ha ehhez politikai dilettantizmus párosul, netán némi intelligenciahiány, akkor a lelki durvaság felszínre kerül, nem kímélve pártbéli társait sem, akikkel együtt indult vagy együtt halad. Sorsfordító történelmi időkben, választások közeledtével, megnő a jelentősége a bizalomvesztésnek vagy -nyerésnek. A választások közeledtével megindul a szavazatszerzési kampány, a pártok közötti kritizálás, mely a homlokráncolástól az alpári stílusig, az ocsmány brutalitásig, a konstruktív bizalmatlanságtól az anarchiáig terjed. Lehetne a durva pocskondiázást építő jellegű kritikának tartani, ám nem árt figyelembe venni, a tiszta szándékú emberek nagyon hajlamosak a jóhiszeműségre, ami lehet ugyan erény, de adott politikai viszonyok között (egy liberális-kommunista szférában zajló választási küzdelemben) életveszélyt jelenthet. Az alpári stílus mögött már ott van a személyiségtorzulás, és – túl az orvosi elemzésen – a laikus is látja, hogy a kritizálásban a sértett hiúság a domináns. Kimaradtak vagy kimaradnak a hatalomból, és most az egyébként ismert igazságok kimondásával, felnagyításával azt hiszik, személyes előnyökhöz juthatnak. Az igazság kimondása hozzátartozhat a játékszabályokhoz. Ez igaz. Csakhogy az igazságok kimondásánál itt és most fontosabb a játékszabályok betartása. Aki csupán a saját igazsága igézetében éldegél, annak egyúttal és logikusan a sikertelenség az osztályrésze. Nézze csak meg bárki, kik ülnek a parlamenti függetlenek padsoraiban, és még inkább azokat figyelje majd, akik a közeljövőben fognak odaülni. Rendkívül vékony a vonal a destruktív és építő kritika, a tiltakozás és a zavarkeltés – hasonlóan a forradalom és az anarchia – között. Egy rendszerváltó parlamentnél törvényszerű és logikus, hogy iszonyú teherként nehezedik rá az örökség, amit a letűnt rendszer hagyott rá. Ezt el kell viselni. Ám a hatalom öröme, az újdonság élménye, de főleg a hatalomhoz való ragaszkodás igénye sokaknak elveszi az eszét. Különösen jellemző ez azokra, akik úgy gondolják, hogy valós vagy vélt érdemük, valós vagy vélt szakértelmük ellenére a hatalomból kimaradtak. Ez frusztrációt okoz, tagsági könyvüket az asztalra csapva sértetten kivonulnak, hogy másnap az ellenzék soraiban átkozódjanak azokra, akik korábban magukhoz fogadták. Némely virtuóz kétszer is pártot vált egy parlamenti ciklus alatt, messze távolodva a nemzet szolgálatától, a nemzetért való felelősségtől. Napjaink ellentmondása, hogy minél kevésbé áttekinthető helyzetben kell boldogulnunk, minél súlyosabb a válság érzete, annál nagyobb a bizalom a radikális javaslatok iránt, annál nagyobb az esélye a végleges megoldást ígérő radikális reformok bevezetésének. A most már nyíltan meginduló választási küzdelemben nem csupán a külső és belső ellenzékkel kell a pártoknak megküzdenie, hanem a félrevezetett tömegek tudatlanságával, tájékozatlanságával, félelmével, érdektelenségével. Ám ennek a nemzetnek elege van a közel fél évszázados vérveszteségekből. Jóllakottan és nyugalomban akar élni és allergiás minden olyan cselekményre, melynek erőszakszaga van. Tetszik ugyan neki az odamondás, a beolvasás, egy kisebb balhéra is elmegy nézőnek, de a házába, lakásába bújik és mozdulatlanná merevedik, ha lőpor- vagy ázottpufajka-szagot érez. Ezért lehet ijesztgetni, fenyegetni szenvedő nyomorúságát kihasználni. Erre számítanak azok, akik felismerték, vagy éppen létrehozták az eltelt hatvanöt még inkább az utóbbi nyolc év politizálásának eredményeit: csökkent a személyes felelősségvállalás iránti érzés, növekedett az irigység az egyénileg kiemelkedett, tehetséges emberekkel szemben, s legfőképpen megjelent a csordaszellem. Lehetetlen nem észrevenni, hogy azok, akik ezt a nemzetet a tönk szélére juttatták, ma már pimasz fölényeskedéssel szervezkednek a hatalom újra megragadására. Ilyen körülmények között nem szabad engedni az ellenfél fellazítási kísérleteinek vagy félreismerve a provokációt, a politikát az utcára vinni. Az a hang, amit most egyes pártokon belül vagy kívül megütnek, átitatva nyílt vagy burkolt fenyegetődzésekkel, kevés ahhoz, hogy máról holnapra társadalmi gondokat oldjon meg. A radikalizmus ma (legfeljebb) csaholásra elegendő, és nem befolyásolja az előrehaladást. A választópolgárok sohasem a szélsőségesen nagy indulatokat kedvelik, és nem tévesztik össze az érzelmeket az érvekkel. Egy párt ereje a törvények és a játékszabályok tiszteletében rejlik. Az a párt erős, a legerősebb, amelyet a magyar nép nemzett. Az a nép, amely 1920-tól negyvenötön és ötvenhaton át 1990-ig hitet tett a szélsőségek elutasításáról. Ezért szavaztak rá 1990-ben másfél millióan és kétezer-tízben sem lesz másként. A győzelemhez mindig az a párt áll közel, mely lenyeli a partvonalon kívül állók szitkozódásait, és türelmes a politikai küzdelmet vívó játékostársaihoz. Az a legfőbb erkölcsi ereje egy pártnak, ha vallja, hogy az alkalmazkodás és ellenállás ésszerű vegyítése közben lehet tenni sok ostobaságot, jóhiszemű balfogásokat, a történelem lendületéhez igazított okos lépéseket egyaránt. Csak egyet nem szabad tenni: flörtölni a farkassal, mely nem falta fel annak idején, mert a farkas belemar abba a kézbe, amely magához emeli!

Forrás: Kapu folyóirat (www.kapu.cc - 2010-04-07

Tamási Áron: Siratnivaló székely




Ott feküdtek egy lankában egész éjjel. Forró testükből erő és élet áradott az idegen földbe. Tizenketten gyermekhonvédok alkottak egy rajt, s egymást védték és szerették, mint egy kóborló nomád család.

A tizedes rajvezér is, maga Birtalan Gáspár, huszonegy esztendős volt csupán: de kiváltképpen eleven, jelre és szóra lobbanó, széplelkű legény, kerek, tömött teste remek véges-végig.

Mind a tizenketten érzések tengerén időztek.


A tavasz jutalmai lengtek, a holdvilág igaz nyugalma áradt.

Birtalannak balján Jóska feküdt, ki markával földet merített, s azt morzsolgatta, majd erejét megszagolta, s így szólt:

- Olyan búza lenne benne, mint a templomi ének.

Szomszédja, Domokos, megfogta a gondolatot, s eljátszott sokáig vele, mint egy meleg hasú madárral. Egyszerre azonban egy aggódó tudós ábrázatával így szólt:

- Te, Jóska, hány ember él a világon?

A társak lesték a megfejtést.

- Hát honnét tudjam ilyen hirtelen?! - védekezett Jóska.

- Vess hozzá mégis!

- Hát vagyon vaj ezörmillió - vágta ki erre a másik, s nem fűzte hozzá, hogy "van azért ész nálam is", hanem várakozott elégedetten.

Birtalan Gáspár megtapogatta csillagját ezalatt, s érezvén, hogy neki a tudományban is vezérkednie kell, kurtán ítélt.

- Éppen, mert vak mondja meg a csillagok számát.

- Nohát, tudd jobban! - lesett arra Jóska.

Birtalan megadta székelyül a választ:

- Hát hogy pontos legyek: számtalan millió van.

Értelmes mondásnak tűnt fel mindnyájak előtt. S mialatt eget csodálva tűnődtek a rengeteg számon, fejők felett elzizzent egy golyó, mintha az ördög száraz levelet pattintott volna meg fekete ujjal.

De nyomában ébredő gyökerek jó zamata szállt.

Birtalan nem foghatta fel, hogy minek tudakolja Domokos az emberek számát.

- S aztán azt te mért kérdetted? - szólott.

- Csak azért, mert gondoltam valamit.

- De mégis!

Erre könyökre kapott a másik:

- Hát eléadom, ügyeljetek ide: azt mondja Jóska, hogy micsoda búza lenne ebben a földben! S hogy ezt kimondá, egyszerre képzelés támadott bennem: ha minden ember, ki csak szuszog a világon, egy-egy terü búzát a vállára venne, s azt egy vezényszóra elkezdené vetni. Hát olyan világban szeretnék én élni!

Értelmök napja beléesett a gyönyörű gondolatba, mint a kútba. Birtalan Gáspár kivált meggyúlt orcával számítgatta:

- Biza, biza... Ha én király volnék, véghez vitetném, s az eszem azon járna s nem az ilyen mocsok háborún.

Hirtelen jövés zaja hallatszott.

- Hol a rajparancsnok? - ért oda a hírvivő sűrű szuszogással.

- Itt van, ahol én! - jelentkezett Birtalan Gáspár.

- Támadás, reggel ötkor! - hadarta a másik, majd feszesebb szavakkal dobigálta eléjök: - A kapitány úr azt rendeli, hogy győzni kell, vagy meghalni!

- A kettőt együtt nem lehetne-é? - mókázott a vészhírrel Domokos.

Immár fél öt lett. Fojtott morajlás és láz terjedt a vonalon.

Birtalan Gáspár nyugodt, komoly arccal rendelkezett:

- Aztán miattunk hiány ne legyen! Nem vagyunk alábbvalók másnál. Nem félünk, de meg sem halunk egykönnyen azért.

- Nem kéne - osztotta Jóska.

Arcájokra se pír, sem haloványság nem futott, csak kemény lett, mintha onnét kéne a szilárd erőt lemintázni.

Ahogy feküdtek s fejük mellett előrenyúlt a puska, lelkük az erdélyi földig átívelte a nagy határt, emlékező és áradó szívük kínozta.

Erős élet melegét lehelték.

- A sok csillag eleven, s hazasüt - tünedezett Domokos.

- Mióta a világ, örökké hullnak, s mégsem fogynak...

Birtalan Gáspár nyakba vette a fegyvert.

- Legyetek nyugton, megvigyázom magamot egy kicsit - mondta és előremozdult.

- Ne bolondkodj, Gazsi!

- Nocsak, jó tudni a járást.

- Nem eresztünk! - marasztották.

- Hiszen értetek megyek, sok kolontos, hogy kinézzem a jobbik utat, nehogy érjen semmi veszedelem.

S azzal boldogan és örömmel, mint egy apa, négykézláb előrevergődött valami harminc lépést, ott megállapodott, s mindenfelé vigyázkodott.

Társai feszülten lesték minden mozdulatát Birtalannak.

Fejük felett a telihold nesztelenül hengeredett. Néha vékony felhőhöz ért, amilyen a rongyos csipkés lepedő, azt jámborul legázolta, s ahogy lehetett, világított.

- Levette a sapkáját - mutatott előre Jóska.

- Le s valamire akadt, matat a földön erősen.

S csakugyan: a fejét oldalt törte Gazsi, s óvatlan örömében tagolva, érzésben feredő hangon suttogta vissza:

- Ibolyák, szedtem tizenkettőt.

Látszott is, amint egyenként sipkájára tűzte azokat.

S akkor az oroszok egyszerre megzajdultak.

Birtalan Gáspár mozdulatlanul tartotta kezében a csákót, s minden érzékével fürkészett.

- Most vissza hozzájok... - mondta magában, mire sipkáját keményen a fejébe nyomta, de már alig kétszáz lépésről megbődült ekkor egy orosz aknavető, s mintha maga az ég szakadna le: a föld megrendült, a levegőég robbant, s a holdvilágon egy emberi alak kalimpálva repült, s a raj előtt földre suppant.

Gazsit visszavetette a légnyomás, mint egy falevelet.

A muszkák vonala tüzet vetett.

De ők tizenegyen mind Gazsihoz csúsztak a nagy veszélyben, s megdermedve nézték, hogy egész fejét elöntötte a bugyogó vér. Kicsi ruhájokkal arcáját törölni kezdték, a füleit bédugták, az orrát szintén gyámoltalanul, hogy a vérét visszatartsák.

- Előre! - ordított rekedten valaki.

Egy őrmester volt: arca dúlt, rumtól és haláligézettől részeg, pisztolyát rázta, mint a bolond.

- Előre! - ordított ismét.

Birtalan Gáspár előre intett a kezével, elborult hű szemeivel nézte a testvéreket, majd újra intett, és elakadozva biztatta őket:

- Menjetek!

Végtelen szeretettel csüngöttek rajta, s érezték, hogy a harcnál nehezebb itthagyni őt. De újból integetni kezdett a legény:

- Menjetek! - és könyörgő hangon még valahogy utánamondta:

- De meg ne haljatok!

Esztelen zajban állt már a két vonal.

Könnyezve otthagyták a halál kapujában a vezért, előrementek, s elvesztek a pokoli zajban s a hajnali derengésben.

Heten örökre.

És Birtalan Gáspár még mindig ott feküdt az idegen földön, amelyen bajosan lesz már olyan búza, mint a templomi ének.

A szeme elborult, s az egész nagyvilágon csak a tizenkét ibolyára emlékezett haloványan. Ereje sem volt már, hogy hangos szóval így kiáltson a reggeli mezőn:

- Hol vattok, ibolyák, gyenge virágjaim?

Széjjelhulltak, elfoszlottak; ég s föld között nyugosznak, valamint a zsenge, drága raj...


- Mit tegyünk véle? - kerülgette délfelé két elijedt szanitéc.

Tavaszi áradás vizével véres arcát tisztára mosták, majd futva, de később, mint a bolhát, keresni kezdték rajta a sebet.

Tanácstalanul összenéztek felette.

- Mi bajod van, hé? - kérdezte végre az egyik, s megmozgatta jól. S akkor a legény egy arasznyira felemelkedett. Szeme, mint vészbe jutott csillag, isteni erejében megszépülve tágra nyílt, a feje egybesűrített ezer mozdulattal megrándult, majd visszakoppant a földre, s vére két fülén újra kibuggyant.

Erőset lélegzett, ép két karjával mintha az áldott napfényt gyűjtené a feje köré, úgy tett.

A két ember jósággal teli szánakozott, s megindult szívében, látva, hogy milyen szépen harcol az életért ez a gyermek-katona. S mit is tehettek volna egyebet véle: fejét keresztül-kasul békötözték, s aztán Istenre bízták. Ők pedig egy sereg kötőszerrel s emberséggel tovább kutatták az esetteket.

Még délután is ott feküdt Birtalan Gáspár a rügyező bokor alatt. Gyötrődő, lázas testén a föld hűvös ereje s a nap meleg elvegyült.

Estefelé egy cseppet feleszmélt benne az élet. A bokor ágait megtapogatta, felült, erőt feszítve gondolkozni akart, de feje vízszintesen egyre rázkódott, mintha tiltakozna a megbomlott élet ellen.

Nem tudta, hol van. Az egész világból nem pattant egy világító szikra. S neki magának értelmes ereje csak annyi, mintha szédületes zagyvaság között zsongana egy megterhelt kicsi méh; vagy mintha nagy követ akarna emelni egy virágcsíra, hogy életre törjön.

Távolról sem tudta volna megkérdezni önmagától: "Van-e édesanyám? Hát a kedvesem szeme vajon milyen vala?!"

Szép feje, mit húsz esztendeig büszkén hordott a felnevelő földön, most rongyokba csavarva, mint a lónak törött lába, és táncol, a szabályozó férfierőt megcáfolja s táncol...

Szegény Birtalan Gáspár!

Napnyugtakor egy rozoga tábori konyha jött errefelé. Valami srapnelldarab a menázsit kihörpintette a kondérból, s most, mintha temetnék, úgy vitték hátrafelé.

A kocsis feje lógott, nagyokat botlott az álom után. S lehetetlen helyzetben, se nem ülve, se nem állva, még egy sebesült katona volt rajta. Meglőtt lábát lehetőleg lógatta volna, hogy ne verődjék a szekér oldalához. Száját a fájdalom miatt hol nyitogatta, hol szorította, s így szekerezett. A bokornál észrevette Birtalan Gáspárt, s kiabálni kezdett a kocsis felé:

- Állj meg, komám, a fejit igen rázza valaki!

Megálltak. A kocsis odament a legényhez.

- Gyere s ülj fel, ahogy tudsz - mondta.

Nem lehetett azonban értekezni vele. Csak hű szeme esdekelt, s a fejét rázta.

- Gyere, s valami doktornak a szagát megkeressük - szólott ismét. Azzal kartőn fogta, nehezen felállította, s a szekérhez vezette. A lőtt lábú katona húzta, maga taszította s addig, hogy valahogy elhelyezték.

A rossz kondéron félig élve megült valahogy Birtalan Gáspár. De furcsa látvány volt erősen: a háta vérben kevert sárral bémeszelve, a csillagai törötten, zubbonya rongyszedőnek ajánlva. Két kezével ösztönösen fogódzkodott, a feje fehéren lógott s hánykolódott, mintha szüntelen vihar valami sütőtököt térengetne.

Kacagni is lehetett volna rajta, eget és földet átjáró keservvel.

S már indultak volna, de a két öszvér csak a sárt tapodta helyben, mert álltában elsüllyedt a szekér. A jóféle galíciai sár megfogta, s meg sem mozdult. A hajtó elnézett csúnyán fel az égre.

- Úristen, taszítsd ki!

A lőttlábú ijesztő szemekkel kacagott, mint a bolond, Birtalan pedig az eredményt rázta ki fejével.

Így álltak egy ideig.

Aztán egy mérges lendülettel leszökött a kocsis, a szekér oldalához lépett, s olyan arccal, mintha ordítaná, azt mondta szépen Birtalannak:

- Gyere, szállj le!

A másik előtt is megismételte:

- Gyere, szállj le!

Leszedte s hátul odatámasztotta őket a szekérhez, s rájuk parancsolt:

- Aztán taszítsátok, mert úgy itt hagylak mindenestől, amilyent nem látott a három isten együtt.

Maga megtöltötte fegyverét, csövét az öszvér füléhez dugta, lábait szétvetette, élesen vezényelt s lőtt:

- Ta-szítsd!

A szekér reccsenve kirándult, a két sebesült abbahelyben sárba dőlt.

- Tisztára játék - kacagott savanyúan a hajtó, majd biztos helyre állította szekerét, s visszajött. Nézte a "heverőket", a kín s a nyomorúság láttán egy cseppet tünedezett, aztán csákóját a szemére rántotta, s kezdte feltámasztani őket. Közben emígy biztatta magát:

- Ha ez még sokáig így megyen, maholnap szoptatós dajka leszek...

Felrakta megint mind a kettőt, s megindultak.

Setétedni kezdett.

A hátuk megett egy égő falu képében Ferenc Jóska pásztortüze lobogott.

Két nap múlva megtelepedtek egy faluban, a nagy hegyek között. Ezen a helyen a Kárpátok józanító szele már otthonosan mozgott. A vallásos embernek az volt egyetlen gondolata, hogy csak ilyen éghajlat alatt lehetne töredelmes nagypénteket ülni.

Gyümölcstelenség menhelye volt ez a falu. Lakói jámborak és alamuszik, s alig volt egyebük, mint a szegénység, a bagoly és pislákoló lámpa.

A vedlett iskola előtt néhány vézna gyermek állott, és bámulta a kapura kifeszített nagy vöröskeresztet. Most nem ők ütöttek lármát a fakó falak mögött, hanem sebesültek feküdtek minden zugban. S nem egy tengődő nadrágos ember tanított, hanem a Halál mind a két teremben. A Halál, ki nappal röhögött, éjjel pedig kitalálta a tizenegyedik egyiptomi csapást.

S közben az ábécé szelleme tikkadozott a betegszagban. A számológép pedig lerogyva nyugodott az egyik sarokban, s mint üde lelkek virágját, vérdér ütötte. S tovább egy idétlen szekrényben a földgömbre borult az egész állatsereg, és prüszkölt valahány, mert a melléjük rakott orvosságok szagát nehezen állották.

S mindezeknél a jelen időkhöz illőbb keret volt talán a padlásszoba, hová a szükség szintén rakott egy csomó ágyat.

- Ez a legjobb hely - szólt ittjártában a hosszú nyakú cseh orvos. Birtalan Gáspárt is ide rendelte. Az ágyát a sarokba tették: olyan volt ott, mint egy földig ereszkedett óriás pókháló. Különben maga a beteg nézetet nem osztott, hanem csak feküdt réveteg szemekkel. Jöttek percek néha, melyekben mintha az élet rendje derengett volna előtte, de úgy elronták szép fejét, hogy önsorsa előtt még tudatlan.

Minden reménytelen és életijesztő.

Nem számos az sem, hogy az Isten állandó áldásai, mint a szél és eső, szabadon béjáratosak ide. Igaz, hogy ezeknek hátán a tavasz friss ereje is bévonult ide, s amikor hosszú éjjeleken illatot énekel, a gyógyuló legények tiszteletére a csillagok a házfedélre hullnak, és a hold a likas zsindelyek között darabokra törik.

S mialatt eme csodák virágzanak az éjben, a Birtalan Gáspár arcát a vízió ereje szépre veri. Egy leány ül ágyának szélén. Az álmodó arcon nyugszik a szeme, mialatt fehér ruhája megvilágítja vezeklő szőke testét, amely olyannak látszik, mint egy kivirágzott almafa-oltovány.

Minden éjjel mellette virraszt, homlokát simogatja, épülését lesi, s csak a jósága beszél. Vére nem zuhog már, hanem a lélek tisztítótüzében megadással nyugszik. Viharzó útja a háromszéki háztól, az apácák szelídszép szemétől hosszú és rettentő volt a mostani posztig, ahol a mellére vett piros kereszt a viharzó vér utolsó állomása lett.

- A jóság meggyógyít - mondták nagy szürke szemei, és bétakarta a legény szép mellét. Odasimult és úgy érezte, hogy a világ tiszta forrása mellett ül. S mintha az élet egészsége egyszerre záporban kezdene hullni, különös tűzben mosolygott a legény. Két kezét a leány ölébe tette, és a vízió kertjében kinyíltak forró szavai:

- Megöntözted-é szépen?

- Mit, édes lelkem?

- A tizenkét ibolyát, amit elültettem.

És elindult véle a leány.

- Nyugodjál csendben, megöntöztem kétszer is.

- Megfogantak, ugyé? - vizionált tovább a legény.

- Nyiladoznak is már, nyugodjál csendben.

De a legényt tovább vonta a titkos erő. Kínlódni kezdett szörnyen. Majd egyszerre felült, reszketett, a kezeit pedig védőleg teregetni kezdte:

- Jaj, jőnek, jőnek! S letipodják az ibolyát!

- Ó, feküdj le szépen!

- A muszkák az ibolyát, az ibolyát!!

Nem lehetett csendesíteni Birtalan Gáspárt: erőszakkal a földre feküdt, a karjait előre nyújtotta, mintha fegyver volna nála, és nekilapulva csúszni kezdett előre.

- Mennyi orosz! Gyertek, Domokos! Védjük az ibolyákot!

Sokan felültek az ágyban. A sarokban pislogott egy gyertya, valami csepp fényt ide is vetett. Így nézték a beteg megindító, különös harcát. Valami ismeretlen, félelmetes szépség megszállotta valamennyit. Csak nézték, s nem merték megzavarni.

A leány sápadtan ült az ágyon. A Gazsi babonás harca rázta a testét.

- Héjj, előre! Ne hagyjátok! Hijj, a gránát! Jaj, jaj! - s egy mozdulattal elhanyatlott, s már nem tudta kimondani, hogy a tizenkét ibolyát kitépte a gránát.

A leány hozzárohant, melléje térdelt, a fejét ráejtette, és zokogni kezdett.

És hallatszott, hogy néhány sebesült legény is csendesen sírni kezd a rozoga ágyban, az összetörött kárpáti hold alatt.


Éjfélkor a Birtalan Gáspár ágyán fojtogató füstre riadt a leány. Egy pillanatra mintha megdermedett volna szép feje. Aztán gondolkozni próbált. A vízió gyötrelme után félholtan feküdt mellette a legény, csak a szív virrasztott csendesen benne.

Gyűlt a füst, és torlódni kezdett, s mintha valahol tűz ropogott volna!

A leány felugrott, a gyertya fejé rohant.

- Tűz van, tűz van! - ordította rémületbe esve, de megbotlott hirtelen, és maga alá temette a gyertyát.

- Menekülni!

Zuhanások estek a sötétben.

- Gazsi! Gazsi! - kiáltotta a leány, és talpára ugrott valahogy.

Egy lángsugár felcsapott a ház falán.

- Gazsi, jaj! - sikoltott megint a leány, de alig léphetett kettőt, valaki nekiesett, s azzal együtt a földre zuhant.

Újra fölcsapott a láng.

És Birtalan Gáspár ott feküdt, mint a gyermek, a fedél mellett. A neve felhasított még egyszer a leány száján, aki megfeszített erővel törte feléje az utat. Eltaposták újra, de felkelt újra. Istent és életet és mindent feltett arra, hogy megmentse ezt a fiút. S egyszer ráomlott az ágyra, rázta a legényt, majd csodálatos erővel derékon ragadta, és húzta a lejárat felé, vonta és hurcolta, és viharzott minden veszély között benne az öröm, hogy most megmenti Gazsit. S ahogy levonszolta borzalmak között a férfitestet, az égő ház világánál az arcába nézett: hirtelen félelmetesen felsikoltott, és a földre zuhant.

Egy idegen, halott testet mentett meg.

Felugrott még egyszer, és nekiindult a tűznek, hogy visszamenjen Birtalan Gáspárért.

Két orvos lefogta.

Lángokban állott már úgyis az iskolakórház.

Még reggel is ott ült az üszkök között a leány. És látta, amint derült égből lenyújtja Isten a kezét, és megmossa azt a ház kormában.



Forrás: Tamási Áron összes novellái I. kötet (215-223. oldal - Szépirodalmi Könyvkiadó, 1982

2010. április 22., csütörtök

JOHN KEATS - SZONETT A SZABADBAN




Kit nagyvárosba zárt a sorsa rég,
oly édes annak, hogyha belelát
a mennybe s odalehel egy imát,
hol telt mosollyal kékszinű az ég.
A szíve boldogabb lehet-e még,
mintha hullámzó réteket talált
s olvas gyepágyon nyújtva derekát,
egy szerelemtől epedő regét. Ha este otthonába tér, a fül
még sejti a madár dalát, a szem
még rejti a kék, tág eget s örül.
S ő búsul, hogy a nap oly sebesen
száll, mint a tiszta űrön át röpül
egy angyal könnye, hullva csöndesen.


Fordította Vas István

Forrás: Aki legdrágább, aki legszebb ... Százhúsz vers a szerelemről Kossuth Könyvkiadó 1982 (168. oldal)

Kormányos Gábor: Mit ér a vers?




Néhány gondolat kortárs költészetünkről



Mindenekelőtt szót kell ejtenem a magyarságérzést hordozó közszolgálati (és ezáltal nemzeti) költészet s
orsáról a mai magyar valóságban. Minden ellenkező állítással szemben e költészet sorsa ma az üldözöttség, a hontalanság. Érezhetően a közéleti kötelességét teljesíteni akaró költészet csupán nyomokban létezik, nincsen látható magasságban. Még mindig és egyre inkább olyan időket élünk, mint Kazinczy és Kölcsey idejében. A magyar költészetért belső parancsra cselekvő, kultúránkat támogatni és felmutatni akaró mecénások alig vannak. Felelős szerkesztőink körében, ritka kivételtől eltekintve, mint Brády Zoltán, nincsen hajlandóság e műfaj támogatására. Én úgy látom, általánosságban, a folyóiratokban (Kapu című jobboldali, magyar érzelmű folyóirat kivételével) a megjelenő versek mentesek minden közéleti tartalomtól, egyetemes, valódi társadalmi mondanivalótól, érzelemtől. A máshol megjelenő versek dekadenciát, költőhöz nem méltó gondolatokat, az anyag teljes uralmát tükröző felszínességekről szólnak. A posztmodern, valójában képzavaros, formahibás szimbolizmussal, felszínes szóösszetételekkel operáló, (nyálas) valóságos érzelmeket láttatni képtelen, fércmunkák tömkelegét lehet olvasni az ihletett költészet helyett. A folyóiratok többségének versrovat-szerkesztői alkalmatlanok az értékek felismerésére. Ezen kívül tudatosan háttérbe szorítják a magyarságérzést hordozó, hazaszerető és -féltő, színvonalas alkotásokat. De nem csak azt, hanem a valóban magas szintű egyéb kultúrát is. Ezzel szemben a romboló, ihletmentes, silány alkotásokat közlik előszeretettel, mintegy tudatosan rombolva az olvasók ízlését. Gondosan vigyáznak arra, hogy a megjelenő versek még véletlenül sem fogalmazzanak meg a közélettel és a hatalommal kapcsolatos tartalmakat, netán kritikát. Ezen kívül egyfajta nyugdíjkiegészítő pénztárként is funkcionálnak az állam által fenntartott folyóiratok. Ha figyelmesen számba veszik ezeket, rá kell jönniük, hogy egy jól behatárolható baráti kör él minden folyóirat emlőjén. Már csak ezért sem lehetnek haladó és közösség szolgáló, megújulni képes s ez által a költészet társadalmi szükségszerűségét felismerő és azt szolgáló műhelyek ezek a folyóiratok. Mit ér a folyóirat, s mit ér a vers, ha az nem szolgálja egyetemes életközösségét, a magyar társadalmat? A mai általános közállapotokra tekintve, a költészetnek lelkesítő, jövőben hinni tudó, reményteli bizakodást és erős lelkületet kellene sugároznia, szükségszerűen, de nem megrendelésre. A magyar érzést hordozó, abból táplálkozó költőknek ez természetük, mannájuk. Minden más sugallat ma csak árthat és kárt okozhat a léleknek s a hazának. Tehát minél többször és minél több helyen kell a hit és bizalom hangjainak, mint a magyar jövő fanfárjainak megszólalnia, mert mit érnének a folyóiratok és: Mit érne a vers, ha csikarásról szólna? Jaj ha csak röfögne, mint disznó az ólban? Mit kedvelnél benne, mit szeretnél benne, Ha az egész vers csak bélcsavarás lenne? Mit érne a vers, ha csupán arról szólna, Mikor rándul arcod a prosztata szóra? Mikor, milyen műtét, ami előtt állok, S mikor jönnek értem cifra gyászhuszárok? Mit érne a költő áldott tehetsége, Ha csak sebnyalásra lenne felcserélve? Pedig egy-két zseni napi nyavalygása, Erről tanúskodik havi nyomtatásban. Így kellett rájönnöm, - nem kell még a lélek, Művészi alázat, csak a pénz a lényeg! Ha baráttá lettél, már semmi sem számít, Mindenki leközöl, írhatsz szart is, bármit. Nem a mű a fontos, csupán annak díja. Csak, hogy a szar, ismert néven legyen írva. Ha a neved ismert szerkesztő körökben, Bármilyen fércmunkát leközölnek könnyen. Az sem számít itt már, ha ki olvas, megvet, Igaz művészetről rég nem írnak könyvet. Az istentől költőt, mint József Attilát, Csak halála után becsülték, tanítják. Nem kívánom mégsem, korai halálom, Pusztuljon a rendszer, előbb még kivárom, Tűnjön el az élet bélfekélyes része, S tiszta vátesz hangja lépjen a helyébe. Ma általában a gyávaság (lojalitás a politikai és pénzhatalomhoz), saját egzisztenciaféltés stb. határozza meg az irodalomért felelős rovatszerkesztők, főszerkesztők tevékenységét, és nem a tiszta magyar művészet megjelenítése: a nemzeti irodalmi érdek. A hazai kultúra érdeke a színvonalas nemzeti művészet megteremtése kellene, hogy legyen. Hiszen csak így fedhető fel s mutatható meg az írott magyar kultúra valódi milyensége és a magyar költészet valódi értéke is. Tovább rontja az összképet, döntéseik során saját maguk tévedhetetlenségébe vetett hitük. Itt kezdődik, amire már utaltam, a dilettantizmus, a saját elképzeléseikhez való dogmatikus ragaszkodás, rugalmatlan művészet szemlélete is. Olyan emberek, akik soha egyetlen értékelhető verssort saját ihletből le nem írtak, döntik el, mi az értékes költészet, és mi az értéktelen. Azért alakulhatott ez így, mert elsősorban politikai cenzorokra, és nem művészetértő, pártoló emberekre volt és van szüksége a gazdasági-politikai hatalomnak. Félő, hogy sokáig kell még várni e szemlélet megváltozására. Ma a diplomások uralják az irodalom fő tereit. De mindenki tudja, a költészetet nem lehet megtanulni egyetemeken. A legnagyobb költőknek nincs és nem is volt egyetemi végzettségük. Legnagyobb költőink azok, kiknek művei élnek és élni fognak a nép, a nemzet lelkében ma, holnap és holnapután is, nem pedig azok, kiket lojalitásuk miatt a hatalom kitüntet. Költőnek Isten akaratából születik az ember. Az is igaz, hogy költőnek csak költő lehet a kritikusa, népén kívül. Az igazi költőnagyságok, tanárok erénye, hogy szeretettel és segítőkész kritikával tudják más alkotásait értékelni, elbírálni, pl. Lator László tanár úr vagy Brády Zoltán főszerkesztő úr. Az egészen bizonyos, hogy elfogulatlanság, az értékfelismerés, az értékteremtő ihletett művészet felismerése a legnagyobb művészek, tanítók erénye. A költői, pedagógusi zsenialitásnak része kell, hogy legyen a nemzet szolgálatának felismerése, és ahogy arra utaltam, az értékteremtő irodalom és költészet ezen keresztüli felismerésének képessége. A művészi érték felismeréséhez szükséges plusz adottság ezen alkotó emberek tulajdona. E tulajdon az a szemlélet, amely az alkotói gyakorlat, élet során, tapasztalati úton kristályosodik ki, mint az alkotószellem bölcselete, a zsenialitás ismérveként. Ma azonban az esetek kilencvenkilenc százalékában nem ez érvényesül. Itt adódik kényszerűen a kérdés: miért van ez így? A folyóirat teljes terjedelme sem lenne elegendő az okok felsorolására. A már említett gazdasági, politikai érdeken kívüli másik ok a szerkesztői dilettantizmus, a rosszindulatú tudálékosság, kiskirályi önhittség. Ez az ok, a polgári költészet vagy műköltészet és a népköltészet értéke közötti különbségtételt eredményezte. Ez azért szamárság, mármint a különbségtétel, mert a költészet éppoly sokszínű, mint maga a társadalom, azt sem világnézeti híd, sem világnézeti szakadék nem kapcsolhatja össze egymással vagy választhatja szét egymástól. A kormányzat politikai pártokkal, a pártok jó esetben választóikkal, a választók pedig – s ez a polgári társadalom kettőssége – saját társadalmi helyzetükben kifejeződésre jutó emberi mivoltukkal (és erre eszmélve, mint olvasók) vannak kapcsolatban az irodalommal. Az összefüggés olyan távoli és közvetett, hogy az író személye, az alkotás forrása lényegtelenné válik a mű olvasása, élvezete során. Így maga a mű nem műfaji besorolása kapcsán vagy a szerzője politikai hovatartozása, társadalmi réteghez tartozása alapján lesz népszerűvé, hanem ihletettsége, művészi hatásának erőssége által. Az olvasó nem tesz különbséget olvasás közben népies és urbánus között. Nem így minősülnek az alkotások, nem azáltal lesznek halhatatlanok, hogy éppen az elnyomó hatalom irodalompolitikai cenzorai hova sorolják azokat, s kinek adják a díjakat. Éppen ezért a tiszta forrású, néplélekből kiemelkedő, azt megszemélyesítő költészet az, amit támogatni és ápolni kéne, s itt van a legnagyobb probléma, mert mint ahogy a népköltészet vagy a magyar nóta szöveteiben hordozza a mindenkori társadalomkritika igényét, valamint magyarságának büszke kitárulkozását, világgá kürtölésének igényét. S ez egy olyan országban, világban, ahol a globalizmus szemlélete még az egészséges nacionalizmust is károsnak, üldözendőnek tartja, s mint nemzetközi internacionalizmus próbálja a nemzetek immunrendszerét elpusztítani (ehhez belső kormányzati és külső liberálkapitalista segítséget is kap), nem könnyű megvalósítani. Azt kell mondanom, hogy az értelmiség, amely a háború után nőtt fel és lett az ország vezető hatalma, nem tanult ősei múltjából, az elődök életéből. Világszemléletük annyi, hogy van a nép, a szegény magyar nép, melynek legnagyobb baja, hogy egyke, és van a derék kormány, mely segít a nép baján, ha előbb a nép segít rajta. Ez a kormány és a körülötte lévő parlamenti pártok egy reformkorszakban bizakodtak s bizakodnak, miközben arról sincsen tudomásuk, mik a reformok feltételei. A nép, ha rosszul dönt, újból rádöbben majd az elmúlt korok tanulságának figyelmen kívül hagyása miatt saját becsapottságára. Arra, hogy ismét önnön szabadságáért, érvényesüléséért kell küzdenie, ezúttal teljesen elszegényedett, kilátástalan helyzetből, amelyben él. S ez igaz a magyar verskultúrára is. A költészetet felülről nem lehet, és nem is szabad irányítani. Egy egészséges nép kiérleli saját egyetemes kultúráját s ezen belül költészetét. Semmi mást nem kell tenni, csupán lehetőséget adni a népköltők közül kiemelkedő tehetségeknek, hogy kibontakozhassanak. Őket kell kitüntetésekkel inspirálni, nem a matuzsálemeket féktelenül. Ehhez szükség van a fentiekben már említett költő, tanár alkotói mecenatúrájára és a jól funkcionáló nemzetállam kultúrába vetett hitére és elszántságára. A mögöttünk lévő múlt hibáiból táplálkozó tanulságok megszívlelésére és újbóli el nem követésükre. Mindez megvalósítható lesz, de csak akkor, ha visszavesszük identitásunkat és országunkat a minket zsaroló hatalmaktól. Csak egy szabad ország nemzetének lehet jövője, szabad és nagyszerű kultúrája és költészete.


Forrás: Kapu folyóirat (www.kapu.cc

Galsai Pongrác emlékére




E napon halt meg Galsai Pongrác író
(1988)

Galsai Pongrác (1927–1988)


Galsai Pongrác jellegzetesen "irodalmi író", aki nem fiktív elemekből építi fel műveit, hanem a tények és reflexiók sajátos együtteséből, melyben a reflexív elem az erősebb, s a tényeket mindig áthatja az esszéisztikus lebegés, mely előadásmódjának választékos eleganciájából és a valóságelemek sajátos csoportosításából táplálkozik. Előadásmódjának legfontosabb jellegzetessége a lebbenő önirónia, rendszerint "kívülről" figyeli önmagát, s nagy gonddal rajzolja meg környezetének alakjait, akik többnyire ifjúságának íróbarátai. Velük együtt kezdte Pécsett pályáját (a városról néhány bensőséges rajzot köszönhetünk Galsai Pongrácnak), melyben kezdettől ott a "nagy" mű lehetősége, mely végül is nem született meg, talán azért sem, mert otthonosabb a "kis" műfajokban: a tárcában, szabálytalan emlékezésekben és mindenekelőtt az esszében. E területen Galsai Pongrác egy nagy hagyomány folytatója, nála azonban az esszé nem az ideálkeresés és nem is a tanítás eszköze, hanem sajátos "pótlékműfaj", inkább novella, melyben nem a cselekmény vagy a jellemek alakulása a megoldandó írói feladat, hanem a megidézett író vagy művész alakjának minél hitelesebb, érzékletesebb megjelenítése. Egy-két láttató jelzővel, anekdotába hajló történettel alakítja ki a hitelességnek azt a légkörét, amely egyszerre alkalmas hőse irodalmi és emberi jellemzőinek érzékeltetésére. Gyakran és eredményesen él az eltávolítás eszközeivel, nemcsak a már említett iróniával, hanem az emlékezet bizonytalanságának nyomatékosításával is, ez utóbbi azonban paradox módon inkább növeli történeteinek valóságos hitelét.

Életművének legértékesebb alkotásai irodalmi esszéi és portréi, s az esszéisztikus elem az uralkodó azokban a portréiban, életrajzaiban is, melyeket színészekről írt (Bajor Gizi játékai, 1971; Öltözőtükör, 1971; Csortos Gyula, 1972). Jellemábrázolására és szemléletmódjára elsősorban a "ködlovagok" gyakoroltak elhatározó befolyást. Ugyanakkor azonban kimondva-kimondatlanul hatott rá a modern regény fokozott lélektani érzékenysége is, portréinak hőseit nagy beleérzéssel és megértéssel idézi vissza.

1974-ben jelentette meg szabálytalan műfajú könyvét Egy hipochonder emlékiratai címmel. E műben egyes szám első személyben idézi vissza életének fontos, olykor meghatározó eseményeit, melyeknek többsége valami módon mindig kapcsolatban van a halállal, az elmúlással. Az ember tragikus sorsa, a bizonytalan végkifejlet azonban nem drámai hangoltsággal jelenik meg ebben a könyvében sem, inkább kedélyes, már-már anekdotikus stílusban néz szembe az élet törvényszerűségeivel, s mindezt úgy teszi, hogy látszólag szabálytalanul lávázó emlékezés-sorába belopja egy fejlődésregény lehetséges vázát is, melyben az elbeszélő áll szemben a történelemmel, s az ő tudatának fénytöréseiben jelennek meg előttünk személyes létének eseményei. Elbeszélő és reflexív elemek keverednek e művében, s a kétféle előadásforma szerencsés szintézist alkot, nem nélkülözve a humort, a Galsai Pongrácra oly jellemző öniróniát, de az elgondolkodtató, már-már filozofikusnak mondható létértelmezési kísérleteket sem. Könyvében és önkommentárjaiban is elmondja, hogy "a halálfélelem: életszeretet". A jól megélt, derűs életnek örömét erezzük azokban a részletekben is, melyek az elmúlásról szólnak, hiszen majdnem {1098.} mindig tévedhetetlen minőségérzékkel mutatja meg, melyek azok a művek, hagyományok, amelyek diadalmaskodnak a feltartóztathatatlanul múló időn is.

2012 – Világvége vagy világra szóló hisztéria?




2012, KatasztrófaTűzeső elől menekülő lakókocsi, két összeomló felhőkarcoló között átsuhanó repülőgép, a tengerben elmerülő város – ilyen és ehhez hasonló látványelemek szerepelnek a novemberben mozikba kerülő 2012 című film előzetesében, amelyet a Holnapután, valamint A Függetlenség Napja alkotásait is jegyző Roland Emmerich német producer rendezett. A katasztrófafilmes klisékkel dolgozó mű azért is kerülhetett ennyire a figyelem középpontjába, mert a világvége időpontját kijelölő címbéli dátum egy több ezer éves, mára letűnt civilizáció szellemi vezetőinek, a maja papoknak a jóslatához kötődik. De kik is voltak a maják, és mit is jövendöltek valójában papjaik erre az időpontra? Milyen ciklus ér véget ekkor, és milyen új korszak kezdődik? Mekkora esélye van egy olyan világméretű összeomlásnak, amilyenről a film mesél és elöntheti-e egy hatalmas özönvíz az egész Földet? Sőt, vajon eltűnhetnek-e percek alatt falvak, városok, vagy akár egész földrészek is földrengések következtében, s ha igen, mindennek miért pont 2012-ben kellene bekövetkeznie?

A maják és ciklusaik

A közép-amerikai régió egykori maja civilizációját mindmáig az egyik legfejlettebb ősi civilizációnak tekintik. A tudomány jelenlegi álláspontja szerint a maják ősei már i. e. 2000 körül a mai Honduras és Guatemala vidékén éltek, birodalmuk pedig legnagyobb kiterjedésekor a mostani Mexikó szívéig ért el. I. sz. 250 és 900 között, a klasszikus kor idején, a maják az akkori világ talán legfejlettebb tudományával és művészetével rendelkeztek. Tudásuk nagy része azonban a 15. század után, a spanyolok megjelenését követően elveszett. Az európaiak ugyanígy nem értették a számukra szokatlan ábrázolásaikat, amelyek olyannyira különböztek az övéiktől, és szimbólumaikat sem, amelyek piramisaikon és szobraikon ma is láthatók. Ugyanakkor az olyan ősi városok, mint Uxmal, Palenque vagy Chichén Itza még mai, romos állapotukban is csodálatot ébresztenek az odalátogató turistákban.

A maja nép magas szintű kultúrája tanító papjaik nagy tudását bizonyítja, akik nemcsak matematikai és csillagászati ismereteikről váltak híressé, de szertartásaik miatt is: a böjtölés, az áldozatbemutatás és a lélek halhatatlanságának tana mélyen átitatta rítusaikat. A napokat másképp számolták, mint mi, mivel számításaik egyaránt alapultak a Hold és a Nap ciklusain. Kétféle naptáruk volt: a haab és a tzolkin. A haab szerint 1 hónap (uinal) 20 napból (kin) áll, míg egy év (tun) 18 hónapból. Ha utánaszámolunk, akkor ez éppen 360 nap, vagyis látszólag eltűnik 5 nap. Mégsem így van, mivel az évhez szent időként hozzáadták ezt a néhány napot, amikor szertartásokat végeztek az esztendő lezárására és az új ciklus elkezdésére. Mellesleg azt is tudjuk, hogy a maja naptár pontosabb volt az általunk ismert és használt Gergely-naptárnál.

A tzolkin év 260 napos volt és 13, egyenként 20 napos hónapból állt. A másik naptárral párhuzamosan számlált, de elsősorban szent célokat szolgált, a mindennapokban nem is használták. Léteztek nagyobb ciklusok mérésére szolgáló elnevezéseik is, amelyekkel a ritkább, fontosabb események időpontjait határozták meg. A katun például 20 éves ciklust jelölt, amelynél a 144 000 napot, azaz megközelítőleg 400 évet számláló baktun még hosszabb időtartamot jelentett, de léteztek ennél nagyobb időegységek is (pictun, calabtun, stb.).

Maja naptár, 2012A maja naptár és a jövőkutatás

A maja naptárra irányuló figyelem az 1960-as években élénkült meg, amikor „tudományos szinten” kezdtek foglalkozni a jövővel, valamint a holnap lehetséges forgatókönyveivel. A jövőkutatás hamar felfedezte magának a közép-amerikai maja kalendáriumot, amely tudományos körökben elismerten pontos és hiteles forrásnak számít mind a mai napig. A kutatók a sztéléken található számokból, valamint a Popol Vuh-nak, a maják szent könyvének segítségével visszafejtették a mitikus teremtés napját, amely i. e. 3114. augusztus 11-re jött ki a Gergely-naptár alapján. A maják megfogalmazása szerint ez volt az ötödik teremtés kezdete. Innen pedig már csak egy lépés vezetett annak meghatározásához, amikorra a teremtett világ véget ér, és újraindul a teremtés. Ezt a dátumot a témával foglalkozó kutatók többsége 2012. december 21-re (néhányan 23-ra), vagyis a téli napforduló idejére teszi. A kitűzött dátum a 20. században sokak fantáziáját annyira megmozgatta, hogy sorra születtek, és születnek mindmáig, a világ pusztulásáról és az „ítélet napjáról” szóló tanulmányok, regények… és újabban már filmek is.

A maja jóslat és értelmezései


„A tizenharmadik baktun véget fog érni a négy Ajawkor, a harmadik Uniiw (K’ank’in) idején. … fog bekövetkezni. Ekkor leszáll (?) a kilenc támogató (?) istenség…” – áll a mexikói El Tortugueroban talált 6-os számú műemléken, az egyetlen olyan sztélén, amely a majákat kutató David Stuart szerint utalhat 2012-re. Hogy jobban megérthessük a felirat értelmét, tisztáznunk kell, hogy mit is jelent a szöveg. Az ajaw magas rangú tisztség volt a maja birodalomban, általában a városok vezetői voltak, akik kapcsolatban álltak az istenekkel is. Az ajaw egyúttal a hónap 20. napjának neve is. A K’ank’in a 14. hónap neve, valamint hozzá kapcsolódik a sárga Nap jelentés is. A Kilenc Támogató Istenségről nem ír sokat a szakirodalom, bár az istenek igen fontos helyet töltöttek be a maja társadalomban. A maják ugyanis 13 részre osztották az eget és mindegyik fölé rendeltek egy-egy istent. A négy égtáj ura tartotta az eget és magát a világmindenséget. Mindezek ellensúlyozására az alvilág is kilenc régióra oszlott, amiket szintén istenségek uraltak. De istenek uralták az egyes ciklusokat, így a katunokat vagy baktunokat is. A vizsgált sztélén szereplő Bolon Yookte' K'uh név, amit a Kilenc Támogató Istenség néven fordítanak, más helyeken úgy jelenik meg, mint a háború és az alvilág ura, ezért két kutató, Markus Eberl és Christian Prager úgy vélik, hogy a tortugueroi felirat hasonló az áldozati ünnepségről szóló hirdetményekhez, amelyeket a maja uralkodó tett közzé.
Amikor egy baktun befejeződik, véget ér a hozzá kapcsolódó világ is, hogy helyet adjon egy újnak. Értelemszerűen ez változással is jár, hiszen ahhoz, hogy eltűnjön a régi, meg kell szűnnie a hozzá kapcsolódó formáknak. Ugyanakkor arról nem szól a maja naptár, hogy a 13. baktunt követően ne létezne többé a világ. Sőt, a tzolkin években számláló tortugueroi felirat példul 20 baktunnal számol egy cikluson belül, vagyis a 13. baktun vége nem a nagy ciklus végét jelenti a maja csillagászok szerint, csupán egy kisebb ciklus lezárulását. Az első könyv, amely arról ír, hogy a jelenlegi baktun végével együtt valamiféle apokalipszis következhet be, 1966-ban született egy amerikai antropológus, Michael D. Coe tollából. A szerző A maja című munkájában arról ír, hogy armageddon várható a 13. baktun végén, amely eltünteti az elkorcsosult emberiséget és valamennyi teremtményt a világból. Néhány tudós azonban, mint Linda Schele vagy David Freidel, vitáznak ezzel a nézettel. Ők úgy értelmezik az ősi írásokat, hogy a világvége valamikor a távoli jövőben fog bekövetkezni, sokkal később, mint a tudomány mai álláspontja szerint az univerzum életkora.

Az idő ciklikussága

Ezt az ellentmondást a ciklikus időszemlélet ismerete oldhatja fel. A maják ugyanis, miként más ókori népek – így a görögök vagy rómaiak – is, az időt ciklikus természetűnek tartották. Egy ciklus végén egy korszak véglegesen lezárul, és elkezdődik egy új. A ciklusváltásokhoz megtisztulási szertartások kapcsolódtak, hiszen a maják fontosnak tartották, hogy az új időszak a korábbi korszak sajátságaitól megszabadulva kezdődjön. Egy-egy baktun egy-egy nagyobb ciklust foglal magában, amely sok kisebb ciklusból áll, a végén az egy napnyi időtartammal, amely a legkisebb a sorban. A baktun végén az idő mintegy lenullázódik és újrakezdődnek a kisebb ciklusok. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az időt ne tudták volna lineárisan (múlt-jelen-jövő) szemlélni, csupán azt, hogy nem tartották fontosnak az ennél hosszabb periódusok jelölését, hanem csak elkülönítették az előzőtől. A 13 baktun kb. 5125 szoláris évet jelöl. És bár a maják életében a 13-as számnak különös szerepe volt, ez mégsem indokolja, hogy valamiféle világvége bekövetkezését kötöttek volna a 13. baktun végéhez. Ehelyett a kezdet fontosságára utalhatnak az ehhez kapcsolódó szertartásaik, arra, amelyet minden baktunváltáskor megünnepeltek: a teremtés pillanatának megismétlését.

Kataklizmák korá(b)ban

kataklizma, 2012Tény azonban, hogy katasztrófák mindig is történtek, akár világméretűek is. A régi korok feljegyzései szerint az emberiségnek már több nagyméretű, hirtelen bekövetkező kataklizmával kellett szembenéznie történelme során. A világon több nép hagyományában fellelhető vízözönmítoszok is mind valamiféle kataklizmához kapcsolódnak, amely egy egész népre, vagy népek egy csoportjára volt hatással. A baj sokféle úton-módon bekövetezhet: földrengés, árvíz vagy tűzvész, amely nagyon gyorsan óriási pusztítást vihet véghez. Elég a Vezúv i. sz. 79-es kitörésére gondolnunk, ahol alig pár másodperc leforgása alatt több ezer ember halt meg és tűnt el a vulkanikus hamu és kőzettörmelék alatt. De nem kell ennyire messze utaznunk az időben, hiszen katasztrófák a mai napig vannak, ismétlődnek. Az öt éve, 2004 karácsonyán Phuketre zúduló cunami során több százezer ember veszett oda a gyorsan jött árhullámban.

Platón, aki munkáiban teret szentelt ennek a kérdésnek is, azt írja, hogy az emberiség – bár már nem emlékszik rá –, sokkal nagyobb katasztrófát is szenvedett el már: nevezetesen Atlantisz elsüllyedését, amely több természeti katasztrófa során következett be. Akkor, i. e. 11.500 környékén egyik napról a másikra egy nagy sziget tűnt el a hullámsírban. Atlantisz végső pusztulásával egy időben jelentős klimatikus átalakulások történhettek, és ha netalántán újabb, ilyen horderejű katasztrófa következne be, akkor számítani lehetne világméretű hatásaira. A modern kor modelleket gyárt és lehetséges forgatókönyveket készít. Az ókorban szertartásokat végeztek, és igyekeztek az ember és a természet közötti egyensúlyt fenntartani, vagy ha már felborult, helyreállítani.

A jövendölés és jövőkép

kataklizma, 2012Világunk jelenleg nagyfokú egyensúlyvesztéstől szenved (túlnépesedés, egyre növekvő fogyasztás és az ezzel járó környezetszennyezés), amelynek hatásait egyre inkább érzékeljük, a jövő nemzedékei pedig várhatóan még több következményével lesznek kénytelenek szembe nézni. Alig száz éves technikai civilizációnk, amely a Föld tartalékainak kimerítésével – törvényszerű módon – hanyatlásnak indult, nem képes fenntartani azt az emberiséget, amely a jelenlegi életformát űzi, hajszolja tovább. A 2012 című film, amely a világ pusztulását jósolja, várhatóan inkább a tömeghisztériát fokozza majd, és erősítheti azt a képzetet, hogy ember és természet ellenségek. Ez a világra szóló hisztéria aligha segíti a megértést és annak belátását, hogy az ember a természet része, és hogy ezért törvényei rá is vonatkoznak, ahogy azt az ókor nagy gondolkodói is tanították. Épp ezért fontos, hogy az előforduló katasztrófák ellenére is, vagy annál inkább, újra megtaláljuk helyünket a természetben, és ne éljünk vissza azokkal a lehetőségekkel, amelyet mi is csak ajándékba kaptunk őseinktől.

Orbán István

A jóslat eredeti nyelven és angol átiratban:

Tzuhtz-(a)j-oom u(y)-uxlajuun pik
(ta) Chan Ajaw ux(-te') Uniiw.
Uht-oom ...
Y-em(al) ... Bolon Yookte' K'uh ta ...
The Thirteenth 'Bak'tun" will be finished
(on) Four Ajaw, the Third of Uniiw (K'ank'in).
... will occur.
(It will be) the descent(?) of the Nine Support(?) God(s) to the...
[10]


Forrás: Új Akropolisz - Kulturális Közhasznú Egyesület

2010. április 21., szerda

DR. TÓTH TIBOR (1929 – 1991)



A keleti magyarok újra felfedezõje

Dr. Tóth Tibor antropológus neve Magyarországon szűk körben ismert, annak ellenére, hogy nevéhez a magyarságkutatás szempontjából a XX. század legjelentősebb felfedezése fûzõdik. Ottó barát 1232-es és Julianus barát 1236-os útja után 1965-ben ő találkozott elõször Közép-Ázsiában olyan személyekkel, akik magukat keleti magyar népcsoport tagjainak vallották. Felmerül a kérdés: mi lehetett az oka a szenzációs felfedezés elsikkadásának? A tudós a hatvanas években, Moszkvában készült akadémiai doktori disszertációjának megvédésére. Több mint háromezer mérést végzett sokkötetes, máig kiadatlan disszertációjához a Szovjetunió több köztársaságában. 1964 tavaszán Baskíriában megkezdett munkáját, a kipcsakok felmérését szerette volna folytatni a Kazak Szovjet Köztársaság területén. Almatiban, a Kazak Akadémia ülésén Szeitbek Nurhanov torgaji származású nyelvész hívta fel a figyelmét a torgaji madijar törzsre. 1965-ben ők ketten el is jutottak a torgaji területre, ahol Tóth Tibor számos antropológiai felmérést végzett a magát madijarnak nevezõ törzs tagjai között.


Szeitbek Nurhanov, a híres kazak nyelvész – aki évtizedekig dolgozott Almatiban a Kazak Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében –, 2002-ben (75 éves korában) a következõket mondta a neves antropológussal kapcsolatos emlékeiről az õt felkeresõ Benkõ Mihály történésznek:

„– Tóth Tibor 1964 decemberében érkezett Alma-Atába. A Kazakisztán fõvárosa környékén élõkazak népesség körében akart antropológiai felméréseket végezni. Rövid idővel érkezése után elõadást tartott a Kazak Tudományos Akadémián a magyar etnogenezisrõl. A Moszkvában végzett magyar kutató elsősorban baskíriai expedíciójáról számolt be. Elmondta, hogy közvetlen antropológiai kapcsolatokat talált a baskírok és a Kárpát-medence magyarjai között. Elõadása után arra kérte a hallgatóságot, hogy írott kérdésekkel forduljanak hozzá, megválaszolja õket. Két kérdést tettem elé:
1.) Hogy nevezik a különbözõ európai nyelveken „Hungarian, Ungarn, Vengr" és más elnevezéssel emlegetett magyarok saját magukat?
2.) Milyen kapcsolata lehet a Kosztanaj város vidékén és a Torgaji-medencében élõ madijaroknak az önök népével?
Ugyanis jó magam a Torgaj-medencében születtem, származásomra nézve kipcsak vagyok. 1950-51-ben tanító voltam odahaza, és argün-madijar gyermekeket oktattam kazak nyelvre.
Tóth Tibor elsõ kérdésemre elmondta, hogy népét odahaza magyarnak nevezik. A második kérdéssel kapcsolatban mindössze ennyit mondott: „– Kérem, aki ezt a kérdést tette fel, maradjon tovább, hogy szót válthassunk róla."

Az elõadás végeztével odaléptem hozzá. Izgatottan kérdezte, hány argün-madijar élhet a szülõvidékemen.
„– Pontos számot nem tudok mondani, de legalább ezren” - válaszoltam.
„– Kérem, hogy ne beszéljen errõl senkinek! Most nagyon kevés itt az idõm, de jövõre, ha megérem, visszatérek."

Tóth Tibor valóban visszajött Alma-Atába 1965 tavaszán. Azonnal Kosztanajba és Torgajba akart utazni, de ez nem ment olyan gyorsan. Elhúzódott az ügy. Pár nappal Tóth Tibor fõvárosunkba érkezése után magához hivatott a Kazak Tudományos Akadémia káderpolitikai osztályának vezetõje, egy titkos állományú KGB-ezredes. Mellemnek szögezte a kérdést:
„– Ön el akar kísérni egy magyart Kosztanajba?"
„– Igen."
„– Van kettejüknek közös kutatási témájuk?"

A kérdés hallatán már le is tettem az útról.

„– Nincs…"
„– Semmi baj, csak érdeklõdtem. Menjenek nyugodtan. Jó munkát kívánok!"

Ez óriási szerencse volt, ugyanis a Kosztanaj-Torgaj-vidék egyike volt Kazakisztán külföldiek elõtt szigorúan zárt területeinek. Egyébként a Kazak Szovjet Köztársaságba mindig is csak felsõbb engedéllyel jöhettek külföldi kutatók, de Tóth Tibor Moszkvában készült megvédeni nagydoktori disszertációját. Meg kell mondanom, hogy a Kazak Tudományos Akadémia elnöke is szilárdan pártunkat fogta. Ekkoriban találkozott az Akadémia tudományos titkárával. „– Segítsünk vendégünknek!" – gyõzködte.

Végül is április 7-én útnak indulhattunk. Emlékszem, a repülõgép a rossz idõ miatt nem szállt fel idõben. Ott aludtunk az alma-atai repülõtéren, a váróteremben. Másnap délelőtt értünk Kosztanajba. Levelünk volt a kosztanaj terület titkárához, akivel megtanácskoztuk a teendőket Torgaj vidékén akkor éppen olvadás és áradás volt, a terültet autóval nem lehetett megközelíteni. Végül U-2-es kis repülõn mentünk Torgajba. Az első éjszakát az ottani párttitkárnál töltöttük, a másodikat az én családomnál, majd továbbutaztunk Szaga környékére, a Szarikopa-tavak melletti központi településre, szintén repülõn. Tóth Tibor itt gyûlést hívatott össze, és ezen a gyûlésen ismertette a helybeliekkel utazásának célját. Száznyolcvan madijar törzsbélit mért meg a Szarikopán. Feljegyezte magasságukat, fejméretüket, arcszélességüket, orrméreteiket, leírta szemük vágását, színét, hajuk, szõrzetük színét, sûrûségét. Felhívta a figyelmemet arra, hogy egyes ott fellelt helységnevek és nemzetségnevek Magyarországon is ismerõsen csengenek. Ilyen például Sümegti és Tomaj. Magyarországon a Balaton-felvidéken van egy Sümeg nevû város és egy Badacsonytomaj nevûűfalu.

A szagai temetõben meglátogattuk egy nagyon híres madijar személyiség cseréptetõs sírját, és a helyi mullahhal beszédet mondattunk a sír felett. Sajnos, sem jellegzetes, az állatok ellen árokkal körülvett temetõrõl, sem a leírt személyekrõl nem készíthettünk fényképeket, merthogy a fényképezést nem engedélyezték.

A torgaji kutatást Közbel körzetében fejeztük be. A helyiek azt mondták, ha legközelebb jövünk, repülõt küldenek értünk Kosztanajba. Méréseket végeztünk a Torgaj-vidéki kipcsakok körében is. Köztük is akadt néhány madijar. Ezután Kosztanajba utaztunk. A város közelében élt néhány madijar Mirzsakip Dulatov rokonságából. Tibor közöttük is végzett méréseket. Egyikük kérte, hogy az Alma-Atában mezõgazdasági egyetemet végzett fiát ne mérjük meg, ne hívjuk fel ezzel rá a hatóságok figyelmét.

A következõ évben a tudós hiába repült Almatiba, nem utazhattunk el Kosztanaj-Torgaj vidékére, sõt, késõbb nekem magamnak is támadtak kellemetlenségeim. Az nem a Kazak Tudományos Akadémián múlott. Õk minden megtettek, ami tõlük tellett. Például elküldtek anyagot gyûjteni a Nyugat-Szibéria határán, az Irtis partján élõ madijar Akszakalhoz, aki a hírek szerint negyven nemzetségre tudta visszavezetni családja történetét."

Felfedezését publikálta Budapesten és Alma-Atában is („Tanulmányúton a Szovjetunióban (Újfalvy Károly nyomában)”. Anthropológiai Közlemények, X. (1966/4), 139.), „Az ősmagyarok mai relictumáról. (Elõzetes beszámoló)”. MTA, a Biológiai osztály közleményei, 1966, 283-299.).

Megállapította, hogy az argün népcsoportnak a Torgaj-mélyedésben élõ madijar törzse száznyolcvan családból, mintegy kilencszáz-kilencszázötven fõbõl áll. Tagjai az argünök más törzseinek tagjaival és környékbeli kipcsakokkal házasodnak össze. Nomád életet élnek. Nemzetségfõjük nevét valamennyien ismerik, családfájukat tíz-tizenkét nemzedékig tudják visszavezetni. Antropológiailag a dél-szibériai rasszhoz tartoznak, embertani jellegzetességeik a kazak nép Középsõ és Kis Hordájának vizsgálati szériáihoz állnak közel.

Késõbb szeretett volna Magyarországról visszamenni a Torgaj-vidékre magyarokból álló néprajzos, nyelvész-, régészexpedícióval. Szenzációs felfedezésérõl népszerû formában a Magyar Nemzetben írt Aczél Kovách Tamás 1967-ben és 1968-ban. Azonban a megálmodott expedíció nem jött létre. Már az is csoda volt, hogy a tudós egyáltalán eljutott a külföldiek számára szigorúan zárt területre. Fényképezésre nem kapott engedélyt. Idehaza irigység és közöny, az értetlenség sodorta eredményeit a teljes feledésbe.

Tóth Tibor meg nem értett, csalódott emberként halt meg 1991-ben – éppen abban az évben, amikor megalakult a független Kazak Köztársaság, és ezzel elhárultak az adminisztratív akadályok a kazak földön folyó elfogulatlan néprajzi, történeti, régészeti kutatások elõl. Emlékét Magyarországon szinte teljesen elfeledték. Kazak földön viszont mindmáig jól emlékeznek rá mind tudományos körökben, mind a torgaji, szarikopai madijarok között.

Ugyanakkor figyelemreméltó, hogy a kazak tudományos körökben – az akadémiai intézetekben és múzeumokban – minden kutató ismeri a magyar tudós nevét, utazásának történetét. A kazak történészek, nyelvészek, néprajzosok körében nem különösebb meglepetés, hogy a magyar antropológus találkozott kazakisztáni madijarokkal. Számukra létezésük köztudott, nem megy felfedezésszámba.
Orazak Iszmagulov antropológus professzor, a Kazak Tudományos Akadémia levelező tagja – aki 1964-ben végzett közös felméréseket Alma-Ata környékén, 2002-ben a következőket mondta arra a kérdésre, miért nem folytathatta kutatásait a Torgaj-medence madijarjai között:
„– 1965-ben Tóth Tibor csak véletlenül jutott el a Torgaj-medencébe. Oda külföldinek nem adtak utazási engedélyt a cári és a szovjet uralom idején, sem a magyar antropológus előtt, sem utána. Tóth Tibor szerencséjére valami hiba csúszhatott az adminisztrációs gépezetbe. 1966-ban azonban már hiába jött kazak földre. A hibát időközben kijavították."

Harmatta János akadémikus egy késõbbi kutatás kapcsán így fogalmazott:
„– Rendkívül nehéz, szinte csak véletlenül lehet a keleti magyarság nyomára bukkanni. Julianus korában a magyar anyanyelv megõrzése még megkönnyítette azonosításukat, ma már ez is eltûnt.”
Történetünk esetében ez a véletlen Szeitbek Nurhanov nyelvésszel való találkozás volt. Az azonosítás megkönnyítését a sok évszázadon keresztül megõrzött etnikai név tette lehetõvé.

A kazak tudós elbeszéléséből tudjuk, hogy Dr. Tóth Tibor ismerte és tanulmányozta az etnikai nevet őrző bizonyítékokat, a sírfeliratokat, bár nem tett róluk említést. Nyilván reménykedett abban, hogy későbbi útján sikerül ezeket lefotóznia és közvetlen írásos bizonyítékként közzétennie, erre azonban soha nem nyílt lehetõsége. Rosszkor volt jó helyen.


Benkõ István (1944, Budapest)
E-mail: benkoi@mail.kvvm.hu

Forrás: PR Herald

4 rendkívül finom spenótos recept




Friss, izgalmas recepteket ajánlunk ahhoz a zöldséghez, amelytől valóban annyira életerős lehetsz, mint Popeye!





Végre elérkeztünk a szezonális zöldségekhez, itt a hónapos retek, amely recept nélkül is illik mindenhez, és őt követik majd legkedvesebb zöldségeid is. A spenót olyan eleme a magyar gasztronómiának, amelyet csak egyféleképpen tudsz elképzelni: főzeléknek. Pedig rengeteg további lehetőség rejlik benne. Ráadásul ilyenkor már jobb, ha elfelejted a mélyhűtött változatot, és lecsapsz az óriási zsákokban árult húsos, zöld levelekre a piacon. Egyre érdemes figyelni: mindig kétszer annyit vásárolj, mint amennyire szükséged lesz, ugyanis kevesebb mint a felére összeesik.

A spenót nagyon egészséges: kevés kalóriát tartalmaz, viszont rengeteg vasat, A-, C-, K-vitamint, és kalciumot, segíti a bélműködést, tisztítja a vastagbelet, ugyanakkor könnyen emészthető. Próbáld ki nyersen is!

Spenótsaláta tojással, sósan

Hozzávalók 2 személyre:

  • 500 gramm friss spenótlevél
  • pár szem koktélparadicsom
  • 4 tojás
  • 1 evőkanál olívaolaj
  • 2 evőkanál balzsamecet
  • pár csepp citromlé
  • só, bors

Elkészítése: a spenótleveleket többször alaposan mosd át hideg vízben, míg teljesen homokmentes nem lesz. Szedd le a szárait, majd tépkedd apró darabokra. A tojásokat főzd keményre kb. 10 perc alatt, hagyd kihűlni, pucold meg, majd vágd apró kockákra. Egy tálban keverd el a két hozzávalót. A koktélparadicsomokat vágd félbe, és szórd a salátára. Az öntethez helyezd az olajat, az ecetet és a citromlevet egy befőttesüvegbe, enyhén sózd-borsozd, majd rázd össze. Ezzel az öntettel tálald a salátát. Fél kg spenótban mindössze 100 kalória van!

Spenótsaláta körtével, édesen

Hozzávalók 2 személyre:

  • 500 gramm friss spenótlevél
  • 4 friss, kemény körte
  • 5 dkg dió
  • 5 dkg feta sajt
  • 2 evőkanál méz
  • 2 evőkanál balzsamecet

Elkészítése: a spenótleveleket készítsd elő a fent leírt módon. A körtét pucold meg és kockázd fel. A diót törd durvára. A feta sajtot vagdosd apró darabokra, és keverd el a körtével, majd add hozzá a spenótleveleket is. A mézet rázd össze a balzsamecettel, majd keverd a salátához. A tetejét szórd meg a dióval.

Spenótkrémleves

Hozzávalók:

  • 500 gramm spenót (lehet mélyhűtött is)
  • 1 csokor újhagyma
  • 2 dl tejszín
  • 2 gerezd fokhagyma
  • 1 kiskanál margarin
  • só, bors, szerecsendió

Elkészítése: a spenótleveleket dobd forrásban lévő vízbe, várj, amíg összeesnek, majd szűrd le őket úgy, hogy megtartod a főzővizet, és öblítsd le hideg vízzel. A lábos aljában a margarinon párold meg az apró karikákra vágott újhagymát és az áttört fokhagymát. Öntsd fel a spenót főzővizével, forrald fel, add hozzá a spenótleveleket, majd botmixerrel dolgozd el simára. Öntsd fel a tejszínnel, forrald fel újra, közben pedig ízesítsd sóval, borssal, szerecsendióval.

Spenóttal, aszalt paradicsommal és sajttal töltött pulykamell

Hozzávalók 4 személyre:

  • 1 + 1 evőkanál olívaolaj
  • 2 gerezd fokhagyma, apróra vágva
  • 6 db felkockázott aszalt paradicsom
  • fél kg mélyhűtött/friss spenót
  • fél teáskanál só
  • fél teáskanál frissen őrölt fekete bors
  • negyed teáskanál szárított kakukkfű
  • 5 dkg kecskesajt
  • 5 dkg krémsajt
  • kb 1 kg pulykamell
  • 4 dl húsleves (leveskockából is jó)
  • fél citrom héja
  • 2 evőkanál citromlé
  • 2 evőkanál dijoni mustár

Elkészítése: melegíts fel 1 evőkanál olívaolajat egy közepes méretű serpenyőben. Add hozzá a fokhagymát, és pirítsd kb. 1 percig. Add hozzá az aszalt paradicsomot, a spenótot, a sót, a borsot és a kakukkfüvet. Pár perc alatt melegíts össze őket. Tedd át a keveréket egy közepes méretű tálba. Keverd hozzá a kecskesajtot és a krémsajtot. Tedd félre a tálat.
Vágj vastagabb, kb. kétujjnyi szeleteket a pulykamellből, és mindegyikbe vágj egy kis helyet a tölteléknek. Sózd és borsozd meg mindegyik darab húst kívülről. A vágás mentén töltsd meg őket egyenként a spenótos, aszalt paradicsomos keverékkel.
Egy tálkában keverd össze a citromhéjat és a mustárt a húslevessel és a citromlével.
Egy nagy serpenyőben melegíts fel kb. 1 evőkanál olívaolajat, és pirítsd meg a hússzeletek mindkét oldalát közepes lángon. Süsd középmagas hőfokon addig, az oldalait váltogatva, amíg szép aranyszínű nem lesz. Szedd ki őket egy tálba, és tartsd melegen.
A serpenyőbe öntsd bele a húsleveses keveréket, forrald fel, és kb. 8 perc főzéssel sűrítsd be a felére. Tálaláskor minden húsdarabra önts egy kanállal a mártásból.


Forrás: Ács Borbála - Ötvenentúl.hu

Dicső magyar várak! - Miskolc - Diósgyőr




Miskolc - Diósgyőr - vártörténet


Már jó ideje Miskolc városának egyik kerületét jelenti a Bükk keleti magaslatai alatt megbújó Diósgyőr, melynek vára egy kisebb sziklaszirten magasodik. A régészeti feltárások és a régi oklevelek tanúsága szerint, ezen a helyen az évszázadok során három vár is épült.

A magyar törzsek Kárpát-medencében történő letelepedését követően a Borsod nemzetség verte fel itt szállását, melynek védelmére készített faszerkezetű erődítmény alapjait megtalálták a régészek. Az 1241 – 42-es tatárjárás elpusztította a vidékkel együtt, helyébe 1300 körül Ákos nembeli István nádor emeltetett kőből várat.
István nádor fiai ugyanúgy saját tartományuk létrehozásán küzdöttek erőszakos úton, mint a korszak többi bárója, ezért hatalmuk megdöntésére Anjou Károly király hadjáratot vezetett 1316-ban. Győzelme után a királyi kamara kezelésébe került a váruradalom.

Nagy Lajos király – testvére, Endre meggyilkolása miatt vezetett – itáliai bosszúhadjáratai után, az 1360-as években teljesen lebonttatta. Helyébe egy négy saroktornyos, szabályos alaprajzú várpalotát építtetett.
A XV. század jelentette Diósgyőr virágkorát, az egymást váltó uralkodók, mint nászajándékot adták át asszonyaiknak a diósgyőri várbirtokot. Így magáénak mondhatta Luxemburgi Zsigmond neje, Cillei Borbála, majd Habsburg Albert felesége, Erzsébet úrnő, de talán a legismertebb királyné közülük Aragóniai Beatrix {Beatrice}, Hunyadi Mátyás király asszonya is.
A törökkel vívott vesztes mohácsi csatát követően, a kényelmes uralkodói székhelyet átalakították az ágyúkkal vívott ostrom hadászati szabályainak megfelelően. Lebontották egyik külső kaputornyát, helyébe kazamatasort, sarkaira kerek ágyúrondellát és kisebb, szögletes bástyát építtettek a várkapitányok.

Ennek ellenére sem számított a jelentősebb végvárak közé, így a közeli Eger várát 1596-ban elfoglaló török csapatok két esztendő múltán megrohanták és felégették. Bár az országgyűlés többszöri határozatban sürgette újjáépítését, egyre inkább pusztultak védőművei, melyeket végül az 1670-es években Thököly Imre kuruc hadjáratai idején döntöttek romba, nehogy a felkelők befészkeljék magukat.

Végleges eltűnésétől csak az 1960-as évek óta zajló régészeti feltárások és korszerű műemlékvédelmi helyreállítások mentették meg, de még a következő nemzedékeknek is rengeteg munkát jelent, hogy ismét életre keljen a diósgyőri vár.


Miskolc - Diósgyőr - fotók


2D-s fotók | 3D-s, anaglif fotók | Légifotók | Archív fotók | Képeslapok |



Forrás: Magyar Várak, Vármúzeum, Várrajz, stb.