2009. július 31., péntek

Dsida Jenő verseiből ...


MIÉRT BORULTAK LE AZ ANGYALOK VIOLA ELŐTT

NEGYEDIK FEJEZET,

melyből kiderül, hogy a fájdalomnál erősebb a jóság

(Oly strófákban zengjen most az ének,
amilyenekben rímét Dante rótta
öröklétet adván Beatricének!

Mert hogy a földön nem volt Dante óta
ily fennkölt tárgy, ily méltóan keresztény,
hogy elzenélje lágy költői flóta,

mint amiről most szó fog esni, ez tény, -
sem arra méltóbb lélek Violánál,
hogy híre éljen túl a teste vesztén.)

...Pihenve fűnél és megállva fánál,
beteg csigánál alig szaporábban
értünk oda, hol roppant szomorán áll

kerékküllőig külváros porában
az autóbusz, mint ócska barna bárka.
(Mily furcsán hat e gép a tercinában)

Itt gyülni kezde homlokomnak árka,
mert annyi pénzt, amennyi kell a jegyre,
sehogysem tudtam összeszedni, bárha

kilenc zsebemben is matattam egyre
és két jegyről már rég nem álmodozván,
csak annyi kellett, hogy kifussa egyre.

Tünődve álltunk ott az utca hosszán,
majd Viola is példámat követte
kis táskájában szorgosan motozván.

Minden garasnak ujjongtam felette
s épp annyit tudtunk így előkotorni,
hogy a jegy árát összesen kitette.

Tönkrement kártyás hajnalfele holmi
nyerésen úgy nem buzdult volna, mint én,
hogy Violának nem kell gyalogolni.

Szerelmesem örvendett rajta szintén.
Én búcsut vettem, s Tintikével útnak
eredtem, vissza búcsucsókot intvén,

keskeny vonalán gyomvert gyalogútnak,
amely mellett a békés szürkületben
jókedvü vízerek zubogva futnak.

Egyszerre olyan furcsa méla lettem,
mint karácsonykor kisgyerek-koromban,
mikor égett a gyertyafény felettem

s nekem, dúskálva annyi drága lomban,
bár álmosan, nagyon fájt elszakadnom
a kis szobától, hol fenyőfalomb van,

de nem volt szabad többé ott maradnom
és mentem lassan, visszanézve hévvel,
mint akit hátra édes akarat von,

szájamban még a sütemény ízével,
orromban a karácsony illatával
s többet epedtem, mint aludtam éjjel:

így telve lelkem mostan Violával,
meleg szerelme illatát szagoltam,
érezve: ajkam íze is reá vall

s új gerjedéstől szomjasan, bomoltan
szerelmes arcom folyton visszabámult,
hogy minden kicsi kőben megbotoltam.

Így visszanézve: jaj, miként elámult
szemem s miképen torpant meglepetten
lábam a képtől, mely elémbe tárult:

nem hinné senki, olyan hihetetlen,
ha nem tudnék tanut idézni mingyárt,
mivel kutyámmal láttuk ezt mi ketten.

A gép már messze gyors kerekein járt,
de Viola még vesztegelt a sarkon.
Előtte koldusasszony, keblein tárt

rongya cafatban, kis porontya markon,
(szopni akart a száraz anyamellen,
de nem tudott és sírdogált kitartón).

Viola nem bírt tenni szíve ellen,
mely könnyes lett és puha, mint a vatta
s oly mozdulattal, amely csupa kellem,

minden pénzét a bús anyának adta.
Majd mint vezér, ki súlyos sebesült bár,
de legnagyobb győzelmét most aratta

s hiába vére itt-ott átalüt már,
kemény mosollyal léptet felmagasztalt
útján, ahol az ünneplés s az üdv vár,

Viola is, bár égő kínt tapasztalt,
öntudattal, hogy úgy van jól, amint tett,
büszkén indult, amerre vitt az aszfalt

s merről a város kéklő tornya intett.



ÖTÖDIK FEJEZET,

mely csak annyi, mint a sóhaj

Lelkem nyugtalan lett,
nyugtalan a mély tó.
Habján, mint hajóraj,
bukdosik a sóhaj:
nem vagyok én, ó jaj,
Violára méltó...

Bárha mindig tudtam,
hogy a szó, a mondás
csak ragyogva ámít,
legfeljebb vidámít,
de a tett, mi számít,
másokért lemondás:

kéregető előtt
hányszor elhaladtam! -
ami szűken tellett
s ami nap-nap mellett
énnekem is kellett,
abból sosem adtam.

Nem öleltem eddig
éhezőt, bevallom,
szemem sose látta,
mint roskad a háta
s hogyan megyen át a
túlvilági pallón.

Megmosolyogtam, ki
másokért halált halt.
Nagycsütörtök-esten
fogságba nem estem
s kínt, csapást a testem
senkiért se vállalt.

Nyugtalan a lelkem,
nyugtalan a mély tó.
Tükrén, mint a sóhaj,
borzol át az óhaj:
bár lehetnék, ó jaj,
embernévre méltó!

Aki hősiesség
útját lanyha, gyatra
szívvel elkerültem,
bűnben elmerültem
s egyszer sem hevültem
igaz áldozatra:

Krisztus nevét bár egy
életen át zengem, -
egek fényessége,
mennyek békessége,
szentek egyessége
nem fogad be engem...


Forrás: Dsida Jenő összes költeménye

Kapcsolódó cikkek: Erotikus, szerelmes versek – válogatás és Dsida Jenő verseiből ...

Alhambra, a mórok kincse




A világ 21 legjelentősebb épülete közé is beválasztott Alhambra, leginkább burjánzó belső díszítéséről és falfestményeiről híres, de a zegzugos udvarok, az épületeket visszatükröző medencék, a mediterrán kertek, az egymásba nyíló árkádok együttese is méltán ejti rabul a szemlélőt.


Alhambra, a mórok kincse

Az arab építőművészet legremekebb európai műemléke, az egykori mór királyi palota, Granadától 2 kilométerre található. A 740 méter magas, sziklás dombra épült, fallal erősített palotacsoport 12 hektáron terül el. A Sabikán-dombon álló Vörös Erődöt (al Hamra arabul annyit tesz, "a vörös", az elnevezés feltehetőleg a védfalak vörös tégláira utal) eredetileg katonai célokra tervezték, de a 13. század közepén a cordobai kalifátus területéről elűzött mór király, a Naszrid - dinasztiából származó Mohammed Ibn al Ahmar palotát is épített az erőd falain belül. Elrendelte a régi fellegvár falainak megerősítését és meghosszabbítását is. A mór uralkodók igencsak kedvelhették a pompát és a művészeteket, mert Ahmar utódai - I. Juszuf, V. Muhammad és I. Ismail – is folytatták a nagyszabású építkezést. Sajnos a tervező és kivitelező építészek nevei nem maradtak fenn, így az egyes részeket aszerint különböztetik meg, hogy mely király uralkodása idején készültek.
A kifinomult ízlésű mór királyok és a fejlett arab építészet és díszítőművészet páratlan kincset hozott létre Granadában. A paloták, pavilonok, mecsetek, medencék, fürdők, temetők és kertek zárt uralkodóvárosa a mór birodalom kulturális és közigazgatási központja volt.
A magas külső falak egyszerűek, cseppet sem hivalkodóak, csak a négy főkapunál találunk némi díszítést. Az Erőd palotájának arab része nagyjában két nyitott udvar körül csoportosul.
Az épületek külső egyszerűségét az arab építészet és díszítőművészet legszebb boltívei, árkádjai, mennyezetei és a kék, vörös és aranysárga színekben pompázó ablakai, és ezek díszítései ellensúlyozzák.
Kertjeiben több mesterséges tavat és szökőkutak tucatjait találjuk. Mivel az iszlám tiltja az emberábrázolást, az Alhambra építményeit sormintaszerű feliratok, stilizált növények, geometrikus alakzatok, cseppkövekre emlékeztető formák és hullámvonalak díszítik.

Alhambra, a mórok kincse

A Pallas nagy lexikona így ír minderről: "… művészi fölépítése a legkönnyebb és a legkedvesebb, ami csak épületben képzelhető. Csodálatosan harmonikus minden, de kicsiny; sehol azok az unalmas, hideg óriási termek, mint a többi európai királyi kastélyokban. A karcsú oszlopokat graciózus oszlopfők, csipkézett szélű archivoltok koronázzák, a termek mennyezetét a legszövevényesebb stalaktitos kupolák képezik, a sima falfelület egy-egy arabeszk szőnyeg, a padlózat márványmozaik. Mindezen végigömlik a végtelen gazdag, de minden ízében harmonikus polikróm díszítés, melynek az építőművészetben alig található párja".

Alhambra, a mórok kincse

Az Igazság kapujának elnevezett főbejáraton át a 40 méter hosszú, 12 méter széles Mirtusz -udvarba jutni, melynek közepét egy óriási medence uralja és széleit oszlopcsarnokok határolják. A fehér márvánnyal borított udvar nevét a közepén lévő tavat szegélyező mirtuszsorról kapta. Itt található a Követek terme, a trónterem, melynek faragott vörösfenyő kupoláján a Korán 67. szúrájának szimbolikus ábrázolása látható. A tökéletes harmónia jellemzi minden részletét. Nyoma sincs az európai kastélyokra jellemző megalomániának, óriási, átláthatatlan termeknek. Itt minden apró, de annál ízlésesebb és gazdagabb.

Alhambra, a mórok kincse

Az udvarhoz jobb oldaláról a leginkább eredeti pompájában fennmaradt, lenyűgöző Oroszlánudvar, a Patio de los Leones, köröskörül oszlopcsarnokokkal és a középen 12 oroszlánon nyugvó alabástrom szökőkúttal. A pompás tornác a két keskeny oldalon egy-egy kupolás pavillonná szélesedik, melyek több kisebb szökőkútnak és víznyelőnek adnak helyet. Az udvarról híres termek egész sora nyílik, melyek egykoron az uralkodó és gyermekei lakhelyéül szolgáltak, de itt voltak a háremek is. A palota legszebb helyisége – páratlan sztalaktit boltozatával – a Két nővér terme, mely feltehetően a szultána (főfeleség) lakosztálya volt.

Alhambra, a mórok kincse

Amikor 1354- ben keresztény kézre került, nagy részét szétdúlták. A keresztény hódítók lassan felülírták az arab ízlést. A termeket mésszel bevakolták, a berendezést megsemmisítették vagy elhordták. V. Károly (1516-1556) német-római császár lebontatta a palota nagy részét, és úgy tervezte, hogy reneszánsz palotává alakíttatja át, ami végül sosem készült el teljesen. V. Fülöp (1700-1746) itáliai ízlés szerint rendezte be a termeket. 1812-ben pár épületet fel is robbantottak, Napóleon pedig az egész palotaegyüttes megsemmisítését tervezte. 1821-ben földrengés, a XX. század elején tűzvész pusztította. Az Alhambra manapság évente mintegy kétmillió látogatót vonz. 1984-ben a világörökség részének nyilvánították.


Forrás: kihagy6atlan.hu

Dicső magyar várak - Kisvárda



Kisvárda - vártörténet


A Nyírség területén, vizenyős, mocsarakkal, nádasokkal tarkított homokos dombháton építtette meg egykoron korai birtokközpontját a Várday nemesi család.
Viszonylag későn, a Luxemburgi Zsigmond király által 1400-ban kiadott okiratból értesülünk róla, hogy engedélyt kapott a nemesi család egy vár {castrum} létesítésére.
Mivel ez a vidék messze található a hegyektől, építőanyagául az agyagos talaj felhasználásával készített, kiégetett téglát választották, melyből egy hosszúkás, minden oldalán lakóhelyiségekkel övezett erősséget emeltek az egykori mesteremberek. Szerencsés módon fennmaradtak az évtizedekig elhúzódó építkezésről szóló feljegyzések, így tudni, hogy a robotban dolgozó jobbágyok mellett mintegy harminc mesterember szorgoskodott a Várday família új rezidenciájának létrehozásában.

A belső lakótömböt egy többszörösen levert facölöpökből álló külsővár is kerítette, melyben a helyőrség, az istállók és a raktárak kerültek elhelyezésre. Az egész nagy területű várat mély vizesárok és mocsaras terep oltalmazta a váratlan lerohanástól.
A viszonylagos békés éveket a XVI. században felváltották a törökkel vívott mohácsi vesztes csata utáni belháborúk. A Szapolyai János király ellenében szintén magyar uralkodóvá választott Habsburg Ferdinánd híveinek évtizedekig tartó csatározásai során többször is gazdát cserélt Kisvárda. Birtokosai a várat igyekeztek az ágyúkkal vívott hadviselésekkel szemben ellenállóvá tenni. Jelentős hadi szerepe földrajzi helyzetéből eredt, mivel falai a királyi Magyarország és a török árnyékában függetlenné váló Erdélyi fejedelemség közötti ütközőzónában emelkedtek. Várday Mihály - a nemesi família utolsó tagja halála után - özvegye, Dobó Krisztina feleségül ment Balassi Bálinthoz, a korszak legjelentősebb reneszánsz költőjéhez.

A II. Rákóczi Ferenc vezette kuruc szabadságharc kitörése idején, falai mögé húzódtak a megriadt szabolcsi nemesek. A nagyságos fejedelem négyszer is megfordult falai között, utolsó seregszemléjét itt végezte el.

A békésebb évszázadokban a környékbeli lakosság szekérszámra vitte el értékes téglaanyagát, mígnem 1828-ban a vármegyei hatóságok ezt megtiltották, hogy a „vár fennálló falát, mint becses régiséget meghagyja…” Jelenlegi formáját az 1950-es években végzett régészeti feltárásnak és helyreállításnak köszönheti, napjainkban a kisvárdai Várszínház működik a sok háborús évszázadot megélt műemlékben.

Kisvárda - fotók

2D-s fotók |



Forrás: Magyar Várak - Vármúzeum ...

Konfuciusz élete - 1. rész





Konfuciusz neve és születése

Konfuciusz (apja: Shuliang He, anyja: Zhengzai) születésekor a Qiu utónevet kapta, amihez a Zhongni adott név kapcsolódott hozzá. A korabeli krónikákban személyének említésekor a Kongqiu, a Zhongni, néha egyszerűen csak a Zi, vagy Fuzi, vagyis Mester megszólításokkal találkozhatunk. A később Európában elterjedt, és általunk is használt Confucius, magyarosan: Konfuciusz, névváltozat valójában a Kong Fuzi, azaz Kong Mester latinosított formája, melyet az első Kínában járt misszionáriusok kreáltak a könnyebb megjegyezhetőség és az európai szövegekbe való könnyebb beilleszthetőség érdekében.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy sok magyar szövegben mint „Konfucius” találkozhatunk a névvel, mely írásmódot a Magyar Helyesírási Szabályzat is támogat. Ennek ellenére ez a forma helytelen, hiszen az eleje magyaros, a vége pedig latinos. Így óhatatlanul a legtöbb beszélő a név végén egy „s” hangot ejt az „sz” helyett. De gondoljunk csak bele Julis Cézár, vagy Marcus Aurélius nevei végén sem „s”-t, hanem „sz”-hangot ejtünk. Tehát vagy latinosan írjuk a nevet: „Confucius”, vagy magyarosan: „Konfuciusz”, de mindenképpen elől „k”-t, a végén „sz”-hangot kell ejtenünk. Születésének dátumát, a nem sokkal halála után íródott krónikák jóvoltából, meglehetős pontossággal lehet meg-határozni. Ez a nevezetes esemény, az akkortájt Kíná-ban használatos holdnaptár szerint, melynek éveit a mindenkori uralkodó uralkodásban eltöltött éveinek kezdetétől számították, Ling király 20. évében történt, vagyis, i.e. 551. évben. Konfuciusz a Lu-állambeli, Changping tartomány, Zou városban látta meg a napvilágot. Ezen terület kormány-zói tisztségét apja, Shuliang He látta el. Születési helyéből adódott Konfuciusz másik közkeletű megszólítása, a „Zou-beli ember” (Zouren) kifejezés is, mely az ókori irodalmi művekben gyakran helyettesíti a Mester személynevét. Apja halála után, családjával Zou városkából egy másik településre költöztek, az előző közelében lévő, de attól valamivel nagyobb Qufuba (Chufu), mely a mai Shandong-tartományban helyezkedik el. A ház melyben Konfuciusz a hagyomány szerint élt máig ugyanitt található, s manapság hivatalosan ez a város viseli a „Konfuciusz szülővárosa” címet, mely nem teljesen pontos, de lényegében, vándorlásait nem számolva, a Mester itt élte le egész életét.


Az ifjú írástudó

Egy közkedvelt hagyomány szerint már kisgyermek-ként is előszeretettel játszott a rituális célokra használt edényekkel, mialatt mozdulataival a felnőttek szertar-tásait imitálta. Iskolás korából nincs megbízható ada-tunk. Tanulmányai kezdetéről saját maga azt vallotta, hogy tizenöt évesen adta fejét a tanulásra, de mivel családja szegény volt jobb iskolákra nem gondolhatott. Ennek ellenére az ezt követő időszakban az emberek sokszorta bámulattal csodálták kiterjedt ismereteit és éles eszét. Következésképp feltételezhetjük, hogy tudása jórészét leginkább saját tehetségének, szorgalmának és nem mindennapi felfogóképességének, valamint a klasszikus irodalom szüntelen tanulmányozásának köszönhette. Semmilyen elfoglaltság nem volt kedvesebb számára, mint a tanulás. Ez a tulajdonsága végigkísérte egész életét, minden lehetőséget megragadva tudása fejlesztésére, aminek bizonyságát a Beszélgetések és mondások (Lunyü) oly sok részében elhangzó tanulásra buzdító szavai is elárulnak. Ezek közül is talán a leghíresebb, rögtön a mű első két sora:

Tanulni, s azt a kellő időben alkalmazni,
Az elégedettséget tán nem ez teremti?”

Első hivatalnoki állását nagyjából házassága után egy évvel (20 éves korában) kapta, az akkoriban Lu-államot igazgató három erős család egyikétől, a Ji családtól, mint a gabonaraktár felügyelője. Munkáját olyan jól végezte, feljegyzéseit olyan precizitás és pontosság jellemezte, hogy a rákövetkező évben már a közte-rületek és földek felügyelője, vagy más néven a közmun-kák minisztere lett. Konfuciusz egyik legnagyobb kö-vetője, Menciusz szerint, a két hivatal kapcsán a Mester, sorrendben a következő kijelentéseket tette:

A számításaimnak mind helyénvalóknak kell lenniük: és ez minden, amivel nekem törődnöm kell.”

Az ökröknek és a birkáknak kövéreknek, erőseknek és egészségeseknek kell lenniük: és ez minden, amivel nekem törődnöm kell.”

Forrás: Őri Sándor - Confucius.hu

Hamvas Béla: Aranynapok



(részlet A babérligetkönyv c. esszékötetből)

Ha csak néhány napra, vagy órára, van úgy, hogy egy hétre, sőt még tovább, de minden esztendőben visszatér az idő, amit szeretnék úgy hívni, hogy: az aranynapok. A föld a nyárvégi esőktől újra nedves és puha. A levelekről a víz a port lemosta, s a lomb újra zöld. A hajnalok frissek, de a nap még meleg. S a hegyeken alkonyatkor langyos a nyugati szél.

Aranynapoknak ezt az időt azért neveztem el, mert a szeptember színe az arany. A levegőben apró ragyogó szemecskék tündökölnek, és ha az ember a hegytetőről a síkságra néz, úgy látja, hogy a tájat fénylő aranypor vonja be. A ragyogó ködben, a csillogó párában a kertek lustán pihennek s ettől a szendergő lassúságtól érik meg a szőlő, válik az alma habossá, ízesedik meg a dió, a mandula, az őszibarack és a szilva. Arany mézben úszik a föld és a napfény úgy fénylik, mint a sárga olaj.

Mikor a nyárvégi esős idő szűnik, az ég kitisztul és az időre jellegzetes lágy nyugati szél megindul, tudom, hogy itt vannak az aranynapok, mindig találok valamilyen módot arra, hacsak kétszer, vagy háromszor huszonnégy órára is, de a hegyekbe menjek, és a kertekben töltsek el annyit, amennyit csak lehet. Nemcsak azért, hogy a szőlőtőkék alá üljek, sorra, lassan végigkóstoljam a fajták elragadó sokaságát. A Muscat Black Hamburg, a tojásdad fekete muskotály, omló mazsolaízével minduntalan visszatérésre csábít. De ott van a Muscat Ottonel, a Mézes Fehér, a Delaware, a Szőlőskertek Királynője is. Közben mandulát rágcsálok, leülök a partra, friss diót hámozok, figyelmesen és gondtalanul. Ezekben a kései, érett napokban még a madarak is megszólalnak. Reggel korán rigót hallok, délután a fülemüle énekel néhány ütemet, mintha sóhajtana, s alig tudom a meghatottságtól könnyemet visszafojtani. Miért? Nem tudom.

Reggel tavasz van, délben nyár, este ősz, az akác virágzik, a cinke szól, az erdei pacsirtát egész éjjel hallom a völgyből, olyan ez az idő, mint az egész év összefoglalása, de kimondhatatlan békével és szelíden, mintha bölcs emlékezet képe lenne, s a bőbájos melankóliába feloldaná.

Kimegyek a kertek közé, hogy teleigyam magam az érettség illatával, szemem jóllakjon a dús káposzták, répák, érett paradicsomok, paprika, a nehéz tökök és dinnyék csodájával. A gyalogút fölé szilvafa hajlik, két szemet leszedek, a földre hajolok, hogy a lábam mellöl a négylevelő lóherét leszedjem, mintha május vége lenne.

De kimegyek azért is, mert a múlandóságnak e bővös napjaiban, inkább, mint a friss áprilisban, a lángoló júliusban, közvetlenül át tudok élni valamit: az élet megdicsőülését. Az az arany, ami az égen és a levegőben ragyog, nem természeti jelenség. A megdicsőülés aurája fénylik az érett föld körül. S ebben a világfölötti tündöklésben, a halál küszöbén, de az élet csúcsán, amikor érett, mézes békében már szenvedély s erőszak nélkül a természet önszántából szórja el egész vagyonát, ebben a megnyugodott szépségben minden alkalommal megérik belül is valamilyen rejtélyes gyümölcs.

Valahányszor az aranynapok elkövetkeznek, én elindulok, hogy létükben részesüljek, mindig kapok valamilyen belátást, mintha az év munkája akkor érett volna meg, és szüretelésre készen állna.

Az idén e napok aránylag későn kezdődtek és szokatlanul soká tartottak. Az ég szeptember huszadika körül derült ki, az arany az erdők fölött október ötödikén még mindig ragyogott, az erdei pacsirta szüntelenül énekelt, és a nedves völgyekben ibolyát szedtem csokorba. Könnyő nyári ruhában félnapokat kószáltam az erdőben, s amikor hazatértem, a szőlőskertek alatt nyíló levendulát találtam. Amit elmondok, személyes. Első pillanatra úgy látszik, senkire se tartozik. Mégis elbeszélem, és tudom, nem vagyok indiszkrét, mert hasonló helyzet lehetősége ma sokak számára nyílt. Következhet olyan idő, amikor ebbe a helyzetbe kerülhet sok száz ember, s nem éppen értéktelen. Amikor délután a hegyoldalon hevertem, s lent a mezőn sarjút kaszáló parasztot néztem vagy két órája már, mialatt a könyv mellettem nyitottan és érintetlenül feküdt, akkor igen mélyről úgy éreztem, hogy jó, ha erről más is tudomást szerez. Elvégre nem került volna különös fáradságomba vagy elhallgatni egészen, vagy a naplóba följegyezni, s ezzel más számára eltemetni.

Koradélután kezdődött, odafenn a fenyők alatt. Őszi kikerics nyílott a kicsiny tisztásokon s ott jártam e tündérek között, minden ízemben zsibongva, boldogan. Eltűnődtem a magányos élmények határtalan gazdagságán és megértettem azokat, akik inkább választották a kertet, vagy a könyvtárszobát, mint a szószéket és a csatatereket. Ebben a percben a közösségi élet végtelen unalmát, a színház, a szórakozás ürességét elviselhetetlennek tartottam, a magányban élt élet gazdagságához képest sívárnak és tartalmatlannak láttam. A magányos élet eseményekben gazdagabb, mint a nyilvános. A bölcs többet él, mint a hős. Ezekben az aranynapokban itt, hogy egy hét múlik el egyedül, szótlanul, most nagyobb életben van részem, mint mikor húsz éve hat hónapig háborúban éltem.

Mikor az erdőből lejöttem, a mogyoróbokrok tövében, a napos oldalon nyíló pipacsot láttam. Az aranynapok az embert mindig meglepik. Fent kikerics, itt lenn pipacs: egymás mellett ősz és június. A szó akkor jutott eszembe. Az agón. Görög szó, de Burckhardt, a történetíró értelmezte számunkra szépen. Annyi, mint: a görög világban csak annak volt jelentősége, ami a nyilvánosság előtt történt.

Mi ezt az agonális életrendet a görögöktől teljes egészében átvettük, és általában csak azt vesszük számba, ami a nyilvánosság előtt játszódik le. Fontos: a hír, a siker, a név, a dicsőség. Önmagukban ezeknek semmi értelmük sincs. Mit kezdek a hírnévvel erdei magányomban?

Azért olyan fontosak, mert agonálisak. Az embernek erejét kifelé, szereppé kell átalakítania, mert az egyetlen lényeges: mások előtt kedvező színben feltűnni.

Egy perzsa király palotát akart építtetni, s két építómővész ajánlkozott: kínai és görög. A tervet mindkettő elkészítette, s a király mikor megnézte, így szólt: A görög szebb, kifelé, mert ha valaki e házat látja, rögtön tudja, hogy király lakik benne; de a szobák üresek és hidegek. A kínai nem ragyog úgy, de belül meleg, meghitt, lakályos, és ezt választom otthonomnak. Mert házamban magamnak akarok lakni, nem pedig a nyilvánosságnak.

A kínai életrend, vagy talán az egész keleti, szemben áll az agónnal. Ez a magánélet intimitása, mely a görögből s a miénkből hiányzik. Mikor itt most egyedül vagyok már több, mint egy hete, megértem a perzsa királyt, mert most magamnak élek, és nem a nyilvánosságnak. Az agonális élet egyszerűen komolytalan.

A füves domb oldalából gömbölyő szikla bújt ki. Jól esett ráülni. Zsebemből somot szedtem ki, bár félérett volt még csak, azt szopogattam, és a magot messze fricskáztam. A felismerés egészen elfoglalt. Éreztem, hogy döntő perceket élek. Választanom kell. Vagyis: már választottam. Nem a cézári életet, nem az agónt, nem a hírt, nem a sikert, nem a nyilvánosságot, hanem az intim és meleg magányt, egyszerűen azért, mert ez a gazdagabb. A több.

Az embert nehéz becsapni. Nem lehet azt mondani neki, hogy eredj erre, itt kapod a többet. Egy idő múlva rájön a csalásra, és akkor vége. Az ember pedig egészen elképzelhetetlenül életéhes lény. Mindig odamegy, ahol több életben van része. Még arra is képes, hogy beteg legyen, ha az egészség kevés élményben részesíti. Mindig a több kell, a ragyogóbb, a tüzesebb, az érdekesebb, a komolyabb, az izgatóbb, a hatásosabb, a megragadóbb. Még régen gondoltam, hogy az agónnal valami baj van, mert keveset ad. Most látom, hogy a bajon nem lehet segíteni. A kertet választom és a könyvtárszobát, a hallgatag sétákat, a szótlan imát és a csendes üldögélést. Miért? Mert így lemérhetetlenül többet kapok abból, amire szükségem van. A magányban élt élet a nyilvánosnál határtalanul gazdagabb. Életemben magamnak akarok élni, nem pedig a nyilvánosságnak.

Ezt a magatartást számomra kortársaim igen megkönnyítették. A szellemiség, amit szolgáltam, itt magyar földön ismeretlen volt. Ha egész a közönségességig, sőt a nyilvánosságig akarnám a dolgot egyszerűsíteni, azt kellene mondanom, hogy e szellemiségnek három lényeges pontja volt.

Az első: az emberismeretet minden lehető módon, még kellemetlenségek árán is fokozni, mert csakis a jól megalapozott és helyes emberismeretből fakadhat az emberek között termékeny viszony, és csak azok vehetik egymást komolyan, akik egymást ismerik.

A második: felismerni annak a kornak, amelyben élünk, veszélyes válságtermészetét, és az idő khiméra-lényével szembeszállni.

A harmadik: mystique au lieu de politique, ahogy Péguy mondja, vagyis előnyben részesíteni a Szentírást a pártprogramok fölött.

Lehet, hogy ez a szellem nagyon is szembeszáll mindazok érdekével, akik itt éltek. Lehet, hogy Angliában, Franciaországban vagy Németországban el tudtam volna érni valamilyen befolyást. A feltételekről és a lehetőségekről tudomásom nincs és nem is lehet. Kétségtelen, hogy hazám határain túl élő eszmék iránt mindig rendkívül fogékony voltam, talán azért is, mert itt eszméket egyáltalán nem találtam, csak programokat. Ami az egyetemes színvonalat és korszerűséget illeti, tehát nem volt szégyellni valóm. Ami azonban a lényeges produktivitást illeti, abban, őszintén szólva, nem vagyok biztos, mert nem tudhatom, hogy a dolgok menetébe termékenyen bele tudtam volna-e avatkozni. Magyar földön az eszméket bizalmatlansággal fogadták. A bizalmatlanság bizonyos százaléka természetesen mindig a személynek szól, s ezt aránylag korán észrevettem. De sem saját lényemet kiküszöbölni, sem őszinte érdeklődésem körét megváltoztatni nem állt módomban.

Kénytelen voltam megelégedni azzal a sajátságos helyzettel, amely tulajdonképpen helyzettelen. Igazán otthon egy a valóságban meg nem lévö szellemi Európában lettem volna, ahol igazán otthon azok a szellemek voltak, amelyeket komolyan vettem és tiszteltem és barátaimul fogadtam, s az a tény, hogy reálisan itt éltem Magyarországon, szavamnak súlyát és élét elvette.

Azt hiszem, helyzetemet jól magyarázom, amikor azt mondom, hogy itt nem voltam otthon, mert nem voltam stílszerű, korszerű, népszerű; ott pedig, ahol mindez lehettem volna, ott egyszerűn nem voltam. Itt egyetlen emberrel sem találtam olyan, egész bennem élő szellemiségre kiterjedő kapcsolatot, amelyből termékeny közösség keletkezhetett volna, s így legalább egy kicsiny körnek alapja lehetett volna. Ahol pedig rokon szellemű emberekkel találkozhattam volna, ott sohasem tartózkodhattam annyi ideig, hogy az érintkezést felvehettem és kimélyíthettem volna.

Röviden tehát: ahol élni számomra kedvező lett volna, ott alig, vagy egyáltalában nem éltem; itt pedig, ahol éltem, lényem és eszméim idegenek voltak és maradtak. Az, hogy ez miért történt: koromat megelőztem, eszméim újak voltak, lényem túl elvont, a gondolatok lehetetlenek, személyem túl radikális, a színvonal magas, vagy egyéb, most egészen mellékes. Az ilyesminek eldöntése úgysem tartozik reám, mert az ember ezekben a kérdésekben önmaga felől nem mondhat kifogástalan véleményt.

Az ilyen helyzettelenség olyan embert, aki vezetésre és hatásra törekszik, lesújtana. S amíg azt hittem, hogy vezetnem és hatnom kell, engem is lesújtott. Később, amikor a becsvágyról, későn ugyan, de mégis önként lemondtam, és nem támasztottam többé igényt arra, hogy hatást érjek el, a helyzettelenséggel járó határtalan előnyök iránt szemem egyszerre kinyilt. Ez volt az az idő, amikor anélkül, hogy tudatosan mérlegeltem volna, az agónt mint számomra alkalmatlan és sekélyes életrendet elvetettem. Hogy az agón ellenoldalán mi volt, akkor még nem tudtam. Egyelőre csak: el a nyilvánosságtól! el a becsvágytól! el a szereptől!
Egyáltalán nem ismerek olyan szellemileg jelentékeny embert, akinek véléménye valamiképpen ne jelentene csoportvéleményt. Az egyik szava mögött párt van, a másiké mögött baráti kör, a harmadiké mögött érdekszövetség, a negyediké mögött a tanítványok tömege. Minden komoly figyelemreméltó vélemény, amellyel találkoztam, persze itthon, többeké volt, s ezeket a többeket a vélemény megmozdította, s ezek a többek magukat a véleménnyel azonosították. Minden szó tulajdonképpen többek nevében leadott szavazat volt. Úgy vettem észre, hogy a szó súlyát általában úgy mérték, hány ember azonosította magát vele. Ezeket a szavakat igen kedvelték. Ha valakit megtámadtak, a támadó szó csoportszó volt, ha az illetőt megvédték, a védelem is csoport nevében történt. A gondolkozás, az írás, a küzdelem, a vélemény, a vita általában csaknem teljesen kollektív megnyilatkozás volt. A szellemiség szavai, amint mondtam, tulajdonképpen világszemléletek, állásfoglalások, érzelmi és érdek kapcsolatok szavazatai voltak.

Helyzettelenségem folytán nekem sohasem volt alkalmam ilyenképpen szavazni. Mindig csak a magam nevében beszélhettem. Mögöttem, mellettem, vagy velem, nem volt senki. Azzal, amit mondtam, senki sem azonosította magát. Inkább ellenkezett, vagy vitába szállt, vagy bosszúságot váltott ki, elvégre tényleg bosszantó, hogy amikor mindenki kollektív és csoportvéleményt vall, akkor legyen valaki, aki mindezekre fütyül, és csak a maga nevében szól. Helyzettelen voltam, időszerűtlen, népszerűtlen, stílszerűtlen. Senki sem védett meg, magamnak kellett magam megvédenem. Senki sem felelt értem, magamnak kellett felelnem. A véleményért járó felelősségekért a felelősség egész súlya reám esett. Semmiféle csoportba nem tartoztam. S így lassan kénytelen voltam annyira önmagammá válni, még jobban talán, mint eredetileg szándékom volt, amennyire csak lehetett. Rendkívüli módon individualizálódtam. Kortársaim belekényszerítettek abba a teljes magányba és egyedüllétbe, amelyben az összes kollektív kapcsolattól elszakadva és elszakítva, csak azt mondhattam ki, amit tényleg és valóban én mondtam.

Kár a sok szóért. Kiléptem az agónról és outsider lettem. Illetve outsidernek néztek. Mert még mindig azt hitték, részt veszek a versenyben. Nem is tudták elképzelni, hogy legyen valaki, aki a többitől annyira különbözik, hogy még csak nem is versenyez. Outsidernek hívják a legszélen futó lovat. Sejtelmük sem volt arról, hogy már nem vagyok agonális versenyző a sikerért a nyilvánosság előtt, aki szerepéről nem tud lemondani. A pályáról leléptem, és néző lettem.

De nem a verseny nézője. Az egész versenyhistória, a sikerért való mindennap megújuló egészségtelen loholás végtelenül untatott. Igazán találtam különb néznivalót ebben a szép világban. Találtam különb gondolkoznivalót, különb élnivalót, különb írnivalót. Becsvágyam megnőtt. A versenyen aratható győzelem lehetőségét megvetettem. Így értem meg a nevezetes névtelenségre.

A nevezetes névtelenség az agonális életrend ellenkezöje. Olyan életrend ez, amelyben a nevezetes ember névtelen; éspedig azért, mert önmagát a nyilvánosságtól bizonyos óvatos távlatban tartja. Persze a távlat nem jelent negatívumot. A nyilvánosság néha igazán érdekel s a legtöbb esetben mindazt, ami ott történik, jóindulattal fogadom. De cseppet sem ragaszkodom hozzá s végeredményben az egész nyilvános életet bántóan eseménytelennek találom. Ha valaki fölkeres, szívesen beszélek vele, ha elfogadnak, semmi kifogásom ellene, ha hívnak, el is megyek. De ne kívánják, hogy az agonális verseny szenvedélyemmé legyen: ezt a kívánságot nem tudnám teljesíteni. Méltányolniuk kell, hogy érdeklődésem köre egészen más.

A nevezetes névtelenség magatartása nem emberi. Nevezetes névtelenségben él a rigó éppen úgy, mint a tücsök, a bölcs, vagy a szent, a névtelen jótevő s a magányos művész. A kifejezés egyébként annyit jelent: kozmikus helyzet jelentékeny betöltése. Az agón ellentéte, mert az agón éppen a nyilvánosság előtt játszott szerep hatásos eljátszása. Nézetem szerint a nevezetes névtelenség egészen kiválóan alkalmas költőknek, gondolkodóknak, élvezőknek, bölcseknek, vallásos embereknek. S minthogy bennem mindegyikből van valami, számomra tökéletes. Aki nem akar elérni semmit kifelé, agonálisan, még nem jelenti, hogy nem akar elérni semmit egyáltalán. Az ilyen ítélet félreismerné az emberi becsvágyat. A becsvágy hallatlan erejéről nekem is vannak tapasztalataim. Szörnyő, amikor ég, de még szörnyőbb, amikor elfojtják. Meg kell adni neki azt, hogy az embert nevezetessé tehesse, ha már mindenáron azzá akarja tenni. Az ilyen irtózatos realitást, mint a becsvágy, büntetlenül elnyomni nem lehet. Az erőszakos kísérlet vége csak kedélybetegség.

De különbség van aközött, hogy az agónon, az emberi nyilvánosság előtt küzdök a sikerért, és aközött, hogy nevezetes vagyok egy intim végtelenségben. A vallás azt mondja: Isten előtt. S mivel ez a helyzetnek tényleg megfelel, a legjobb a kifejezést megtartani. A lények: virágok, fák, csillagok, madarak csak ezt az Isten előtt való nevezetességet ismerik; egyedül az ember elégszik meg kevesebbel: az emberiség előtt való nevezetességgel. Mintha az emberiség előtt való múlandó hír több lenne, mint Istenben a halhatatlanság.

Ez a gondolat vége. Nem egy nap alatt jutottam ide. Mikorra megérett, a kertekből régen visszatértem, tél lett és újra tavasz. De valahányszor eszembe jutott és tűnődtem rajta, mindig felmerült bennem az aurában tündöklő hegycsúcs, a langyos erdő, a sarjút kaszáló paraszt, a pipacs, számban a muskotály ízét éreztem s arcom a nyugati szél puha érintését kereste.


Forrás: HamvasBéla.org

Babits Mihály: Erkölcs és iskola



Egyáltalán nem hiszem, hogy a diákság Szegeden romlottabb, mint bármely más nagyobb városban, ahol sok az alkalom, s nehéz az ellenőrzés. Éppen azért a kérdés, amit az ilyen szóbeszéd fölvet, csakis egészen általános lehet, és legkevésbé sem éppen Szegedre vonatkozó. De bár általános, nem kevésbé életbevágó és elsőrendű fontosságú. Sőt valójában Wells szavaival élek, akit nálunk fantasztikus regényeiről ismernek, de aki hazájában, sőt az óceánon túli Mind hasábjain is, ahol cikkei a nagy pragmatista famesével állanak egy sorban, főképp tudós és gondolkodó), valójában ez a legfontosabb és egyetlen dolog e sártekén. Az élet fejlődés, nem magunkért vagyunk, hanem gyermekeinkért, s egész jelenünk csekélység. Births and growths. ebben a két szóban benne van az emberiség minden fontos ügye: a mai nemzedék célja a jövő nemzedék jobbá nevelése, s a mai ember olyan valami, amit fölül kell múlni: mit tettetek, hogy fölülmúljátok?

Nietzsche e borzasztó kérdésében benne van az ember óriási felelőssége a gyermek iránt: s meg kell döbbennünk, ha elgondoljuk, hogy sokszor mi, a nevelők, mi, akikre az emberiség legnagyobb kincsét, jövőjét bízta rá, bűnös meggondolatlanságból még rontottuk, ahol javítanunk lehetett volna; s könnyen vettük hivatásunkat, mint olyat, ami ha sikerül, jó, ha nem sikerül, nem baj; saját kényelmünknek áldoztuk fel azt, ami fontosabb, mint a jelennek minden ügye együttvéve. S vajon mit teszünk mi? Megtanítjuk a gyermekeket az accusativus cum infinitivóra, megtanítjuk a kétismeretlenű egyenletek megoldására. Szép és jó. De vajon ez az, ami az embert emberré teszi? Ellenkezőleg: nem kell Schopenhauert olvasni, hogy tudjuk, hogy az értelem másodlagos az emberben, s az első az akarat. S ha az értelmet tekintve igaz az, hogy egész életünkben abból táplálkozunk, amit gyermekkorunkban gyűjtöttünk, s az egész élet csak arra való, hogy a gyermekkori benyomásokat földolgozzuk: még inkább igaz az erkölcs szempontjából, hogy az ember sorsát gyermekkorában (gimnazista korában) eldönti: the child is the father of Man; a gyermek a férfi atyja, mint Wordsworth mondá. Mi az erkölcs? A lelki egészség és nagy részben a testi egészség is, sőt maga a sors.

A kérdés teljesen a lehetőség kérdése. Mennyiben lehet az iskolában hatni a gyermekek erkölcsi fejlődésére? Mit csinál e célból ma a tanár? Ha angol, Children's Book of Moralokat szerkeszt és olvastat, vagy sportnevelést ád. Ha magyar: erkölcsileg elemzi a történelmet és az írók műveit, erősen fegyelmez és rendőrködik. A beszéddel, az olvasmányokkal, az erkölcsi leckékkel egyáltalán nem nyugtathatjuk meg lelkiismeretünket Mindent tehetünk eszméink ellen: ezek tehetetlenek; semmit emócióink ellen: ezek mindenhatók.” Ezt a mondatot Payot írta, az Éducation de la volonté híres szerzője, s hozzátette: Notre situation semble désesperée. Helyzetünk kétségbeesettnek látszik.

Bizony minden prédikáció kútba esett dolog a hajlamokkal szemben. A folytonos nagy megtérések, erős fogadások, erkölcsi rázkódtatások csak izgatottá s lassanként kétségbeesetté teszik a gyermek kedélyvilágát, anélkül, hogy a javulást előidéznék. Video meliora proboque: deteriora sequor. Mit tegyünk tehát? Rendőrködjünk? Büntessünk? Ez fölébreszti a dacot, s nem hat a lélekre, a voltaképpeni akaratra, az igazi erkölcsre. Sőt gyakran éppen azokra legkárosabb, akik hajlékonyabbak volnának a javulásra. Mert a dac gyakran nemes tulajdonság, és nem a legrosszabbaké. Miért tartjuk mi, tanárok a dacot a legrosszabb tulajdonságnak a gyermekben? Megmondom őszintén. Mert ez nekünk a legkényelmetlenebb. S egyáltalán, nem egész fegyelmi rendszerünk ebből a szempontból van-e felépítve: a tanár kényelmének szempontjából? „Tégy bármit, csak engem ne háborgass velei” – ez volna a legőszintébb fegyelmi szabály, amit az ifjakhoz intézhetnénk. És a legfőbb elv: a tanulók távol tartása a tanártól!

Ez az elv véleményem szerint az, ami tökéletesen lehetetlenné teszi az iskola erkölcsi hatásának rendszeres hasznosítását. Mert van az iskolának erkölcsi hatása, van most is, éspedig kiszámíthatatlanul nagy: amint a gyermek kedélye kiszámíthatatlanul hajlékony. De ez nem a leckék, tanítások hatása, hanem a jellemek egymásra való hatása. Ezt a természetes hatást céltudatossá tenni s kizárólag jó irányba terelni: a jövő feladata. Ez a hatás pedig kétágú: a tanulóknak egymásra hatása és a tanár hatása a tanulókra. Az első nagyon sok rossznak okozója: de ellenőrizve igen sok jónak szülője is lehet. Kétségtelen, hogy a zárkózott, pajtástalan gyermekek lelkileg romlatlanabbak a bandásoknál, de testileg nem mindig egészségesebbek, ami szintén az erkölcshöz tartozik. S a tapasztalás mutatja, hogy a gyermekekre egymás révén lehet legjobban hatni. Mert a gyermek alapjában nemes lelkének egyik leghatalmasabb tirannusa a szégyenérzet. S elsősorban pajtásai előtt szégyenli magát. Ez viszi sok rosszra, s ez viheti sok jóra is.

Mert a gyermek lelke alapjában nemes, nemesebb, mint az átlag felnőtté. Ezt a tanárok alig képesek észrevenni, mert a tanárok, hála az iskolai fegyelemnek, nem ismerhetik meg tanítványaikat. De észrevette Schopenhauer, észrevette Hugo Viktor, észrevette mindenki, aki gyermekeket iskolán kívül ismer és szeret. Nincs megrázóbb és igazabb lap Schopenhauerben, mint amely arról szól, hogyan lesz a gyermekből közönséges ember. A gyermek lelkének mélységei vannak, amelyeket mi legföljebb emlékeinkből sejthetünk. Őt még izgatják olyan problémák, melyekre közülünk csak a zseni gondol. Agyában az élet szűz és friss benyomásai élénkebb életre kelnek. Nagyobb és fontosabb előtte minden, s szeme művész szeme. Gondolatai izgatóbbak, érzései nagyobbak. Éppen azért a gyermek jobb és romlottabb, mint mi. Mert ne áltassuk magunkat, gyermekeink romlottak, mélységesen romlottak, ahogyan csak a nemes kedély lehet romlott és beteg. Képzeteik gyakran perverzek és akadálytalanabbul perverzek, éppen azért, mert öntudatlanul azok. S a tavaszi ébredés nagyobb megrázkódtatásokkal jár, mint Frank Wedekind is képzelné. Azonkívül a gyermekben a legkisebb erkölcsi kétely pusztítóbb és melyebben pusztító. Pesszimizmusa feketébb és gonoszsága nagyobb gonoszság. Szenvedélye nagyobb szenvedély. Mindezekért mi is felelősek vagyunk, akiknek személye akaratunkon kívül is a legnagyobb hatással van rájuk. Szülők, tanárok, gondoltatok-e már erre? Gondoltatok-e rá, hogy leereszkedjetek a gyermeki lelek melységeibe, és megmentsétek a gyöngyöket, és megöljétek a szörnyeket, melyek ott lenn laknak? Nem, hisz ezt nem engedi a fegyelem. Ez a fal és bilincs. Vettétek-e valaha komolyan a gyermeket? Beleképzeltétek-e magatokat az ő helyébe? Tudjátok-e, hogy az, amit ti kicsinyes dolognak láttok, amin ti mosolyogtok: neki rettenetes rémek és lélekesemények? Láttátok-e a tizenhat éves „rossz” fiút, aki oly ideges, hogy egy keményebb szavatokra képes sírva fakadni. És két napig a legnagyobb jóhiszeműséggel s valóban heroizmussal iparkodik kievickélni az akaratnélküliség útvesztőjéből, amelybe jutott. De csak két napig. Néztétek-e a most nyúló, serdülő, szórakozott fiút? Homlokán az első pattanások; szeme, míg ti a piritről beszéltek neki, bután messze mered: tudjátok, ki ő? A nemzet reményei A jövő reményei Láttátok a romlottat, aki dacos, kétségbeesett, mert nem tud megjavulni: s nem éreztek lelkifurdalást? Nektek kellett volna őt megjavítanotok. Ti hattok lelkére legtöbbet; de mit tettetek, hogy hatásotok mindig jó és biztos legyen?

De a szülőknek egyéb dolguk van. A tanárokat pedig korlátozza a fegyelem. Mert a fegyelmet egyáltalán nem értik úgy, amint Péterfy Jenő értette. A fegyelem nem a szív fegyelme, hanem a katedráé és az osztálykönyvé. Így kényelmesebb.

S vajon a szülőké és a tanároké az egyetlen felelősség? Szó sincs róla. Orvosok, újságírók, kiknek írásait a gyermekek ellenőrizhetetlenül olvassák, színészek, kiknek játékát nézik, s valóban az egész társadalom dolgozhatik azon a nagy munkán, amely: a jövő nemzedék előkészítése. S van-e valami nagyobb dolog? Ezzel szemben mindent felre kellene tenni. Még egyszer mondom: egész jelenünk, minden küzdelmével, elenyésző csekélység a jövőhöz, a Wells New Republicjához képest. S még egyszer idézem Nietzsche szavait:

– Mit törődöm veletek, ti jelenlegiek? A jövő országába nézek, gyermekeim országába.

Így beszélt Zarathusztra.

– S hagyjátok hozzám jönni a gyermekeket – így szólt Krisztus, ki nem katedráról tanított.

TANÁRAINKNAK TISZTELETTEL

Forrás: Móra Ferenc Ifjúsági Kiadó 1991.

Illyés Gyula: A tettes

1



Minden tárgy egy pici óra. Egy málnaszem éppúgy jelzi egy-egy nap elmúlását, akár

egy torony. Egy kenyérmorzsában éppúgy benne feszül az éjféltől éjfélig lejáró huszonnégyes egység, akár egy gondosan fölhúzott Omegá-ban. A kavicsban is rugó működik, csak erősebb járatú. Példa rá a márványszobor: évezredekig elketyeg, igaz, olyan halk ütemben, mely már csak szemmel követhető. Így is megállapíthatjuk, mégpedig évezredekre visszamenően percnyi pontossággal, mikor húzták föl egy Ramszesz vagy egy elfeledett Tang-Csin szobájában.

2

Az időnek tehát nincs lakása. A tárgyakban vonja meg magát. Semmiképp se másként, mint a kukac a cseresznyében, a szú a szemöldökfában. Azaz nem mint lakó, hanem mint élősdi.

Helyesbítünk. Idő önmagában nincs is; sose volt. Így sose lesz. Az idő a tárgyak betegsége. Róluk harapódzott át reánk élőkre. Minden ragály a frissen megfertőzöttek közt pusztít leghevenyebben. Van vajon remény, hogy valamikor (mint valaha rég) ellenállóbbak leszünk a fertőzéssel szemben? A különbség a tárgyak és az élők között: másképp védekeznek a rontás ellen.

A világűr csendjében – a teremtés elmebajos szótlanságában – mi emberek is csak ilyenféle időmérők: idő-ellenállók vagyunk, máris dicsérendő tartóssággal a túró és a piramisok között. Ez nem csüggesztő; bátorító. Hozzásegít annak a magányossági érzésnek a leküzdéséhez, ami az emberiségre szakadt – eddig föl nem mért pusztítást okozva – és szakad szünetlenül, hol hetes eső, hol világvégkezdő hegyomlás sötét óráit idézve tudatunkba mindazóta, amióta egy gyermeki hiedelem végleg eltűnt a képzelet zsinórpadlásán. Hogy mindezeket a rugókat valami atyai kéz húzza föl.

3

Atyánk nincs, ám testvérünk – velünk egysorsú – az rengeteg. Csak meg kell találnunk, ami rokonít. De önzetlenebbül, tágabban! Új helyezkedést kell keresnünk, új családkört? Nem; csak föl kell, el kell ismernünk újból régi jó rokonainkat, akiket hajdan letagadtunk holmi Zeuszok felé ácsingózva. Holott ők még a legjobb társaság számunkra ebben a hideg semmiben, ami az idő s ami – most már látjuk – mégis a legvalóságosabb haza. A legközösebb! Több benne a tanácsadónk, a kalauzunk, mint sejtettük valaha, annak a régi hiedelemnek a gőgjében. A világ testvéribb – népesebb –, mint föltételeztük. Hisz a szívünkben sem az idő jár. Hanem csak egy betegség. A ketyegő halál.

4

Ha a lélek főtulajdonsága, hogy örökidejűségre áhít mindennek, ami érzékelteti ezt az örök időt, köze van a lélekhez, ez csak természetes. Innen tekintve vajon ki győzi inkább az időt: Caligula-e, vagy a lova, vagy a tíz csöbör méreg, amit áldozataival az igényes császár megitatott, vagy éppenséggel áldozatai? Ennek akarata, annak okozója, amannak ereje az áldozatoknak rettegése volt.

Azzal jár, azaz hozzá tartozik, és attól jár, vagyis annak erejével mozog: a kettő közt a különbség nem csak a szótárban – minden nyelv szótárában – árnyalati. Valóságosan is. A vaj attól jár és azzal jár, sőt azzal jár le, hogy avasodik, az arc, hogy ráncosodik, a költészet, hogy ünnepi lesz, a szerelem, hogy beteljesedik s hálából el akar múlni.

A dobozban szikkadó cipőkrém épp oly viszonyban van a halhatatlansággal, mint a sarkcsillag. Más-más grádicson? Épp csak ebben – a dolgok, a tárgyak, a jelenségek viszonyában – kell rendet teremtenünk, s máris kezd alakulni egy új harmónia.

Rendet teremteni? Meglátni először is a rendet!

5

Tíz mondatban az olvasó elé helyezzük azt a legalább tízezer bölcseleti műböl fölterebélyesedett elméletet, a mind a mai napig a legésszerűbbet annak bizonyítására hogy van rend, azaz halhatatlanság. Hogy órarendszerünket személyes szándék húzta föl.

A tétel Szent Tamástól ered. Eszerint a tárgyakban végbemenő minden változás külső behatás eredménye. Minden behatás föltételez természetesen egy előző behatást. Ezek sorozata pedig szükségszerűen egy olyan változás-előidézőt tételeztet föl, amely úgy oka minden változásnak, hogy maga már nem változik. Nem lehet ez tehát sem afféle első szem a láncban, sem holmi időbeli kiindulópont. Mert hisz akkor is még az volna, mint a többi. Másfajta külsőből kell ezekre hatnia. A véges, változó, létrenden kívül pedig ilyen eredménnyel csak egy nem-véges egy nem változó ható- vagyis teremtő-erő működhet.

A falatnyi fagylalton át tehát, melynek lágy megroskadásán lenyelte előtt egy pillanatra megállt a szemünk, a Teremtő trónusához száguldhat a tekintet.

6

Magára adó, fölnőtt embert zavarba ejt bármily ilyen Első Atya későbbi fölfedezése. Mintha már férfikorba jutott törvénytelen gyermek ajtaján kopogtatna valaki éjszaka, viharban: Én nemzettelek!

Vagyis azért tartasz igényt a födélre, melyet én készítettem? Sőt azért akarsz ura lenni? Késő. Bárhonnan kerültem is ide, itt már én vagyok a gazda.

Rég többet tudva, mint te.

A társaimtól.

Rég nem tőled remélve védelmet.

A társaimtól.

A tárgyak közt foglalni megfelelő helyet nem lefele haladás a lépcsőn; nem lefokozás. Ez a szerénynek tetsző helyünkrehúzódás óriási térhódítás. Megvethetjük a lábunk; az alakítható sárban, e kemény talajon.

A továbbiakról legközelebb.

A. F.: Alapelvek a szexualitásról



A világot tilalmakkal megtöltő felfogás és a szexhullám zabolátlansága között nehéz keresztényül tájékozódni. Többen megkértek rá, hogy próbáljak meg valamilyen eligazítást készíteni a szexualitás témakörében, főleg fiatalok részére. Megpróbáltam. Kísérlete

met nem tekintem végleges és lezárt tanításnak, de talán hasznát lehet venni.

Általános elvek

A szexualitás magában véve jó, semmi gyanús nincs benne.

Erkölcsi szempontból nem kategorizálható paragrafusszerűen, parancsok alapján, kazuisztikusan.

Hogy mikor és hogyan jó erkölcsileg a szexualitás használata, azt a) az általános antropológiai szempontok (pl. a humanizált jelleg) és b) a szeretet törvénye alapján az egyénnek kell eldöntenie.

Idézem Pált: „Minden szabad, de nem minden használ” (1 Kor 10,23).

Ágostont: „Szeress, és tégy, amit akarsz”;

Robinson anglikán püspököt: „Az új erkölcs – forradalom az etikában –: nincs előírás a szereteten kívül” „...Ez a kritérium a cselekvés számára, a házasságban vagy azon kívül, a szexuáletikában vagy bármi más területen. Ugyanis csak a szeretet tesz egy dolgot jóvá vagy rosszá”;

S. Pfürtnert, aki – Aquinói Tamás alapján – így fogalmaz: két dönthetetlen elv van: az értelem és a szeretet.

Biztosnak látszó konkrétumok

Az általános elvekből következnek. Így – jelenlegi antropológiai és teológiai tudásunk szerint helytelen (és a beszámíthatóság foka szerint bűn):

a házasságtörés, ha igazi és nem formális házasságról van szó, tehát az érvényes házasság esetében. Bűn pedig nem a „tulajdonjog” megsértése miatt, hanem mivel az igazi házasságban a férfi és a nő testileg-lelkileg egymáshoz tartozik. A házasságtörés mind a férfi, mind a nő részéről bűnös;

a vérfertőzés: szexuális kapcsolat anya-fia, apa-lánya, testvérek között;

a homoszexualitás, minden valószínűség szerint, figyelembe véve a közvéleményt, az élet továbbadásának lehetetlenségét és a beteg lelki hátteret. Azt meg kell jegyezni, hogy a téma nincs még teljesen tisztázva;

az egyéb perverziók (mikor az ösztön irányt téveszt vagy valamilyen részösztön abszolutizálódik):

  • szadizmus – a társ kínzása,
  • mazochizmus – a kínoztatás kiprovokálása,
  • pedofilia – gyermekrontás (nagyon súlyos|),
  • fetisizmus – amikor valamilyen tárgy helyettesíti a partnert,
  • exhibicionizmus – szexuális önmutogatás,
  • voyeurség – nézegetésben történő kielégülés,
  • gerontofilia – idős ember iránti szexuális szerelem (ritka),
  • szodomia – állatokkal való szexuális érintkezés;
  • a csoport-szex és
  • a promiszkuitás („futó kapcsolatok”), azért, mert ez a két magatartási forma – ami veszélyesen emlékeztet a csimpánzok szexuális viselkedésére – személytelen szex-kiélés, valódi „találkozás” nélkül. Hiányzanak belőle az emberi értékek.

Ellenben magában véve nem helytelen (vagyis nem bűn) az önkielégítés. Kamaszoknál szükségszerű „híd-jelenség átmeneti jelleggel”.

Helytelenné (esetleg bűnné) lehet az önkielégítés – és ez esetben orvosolni kell –, ha a szeretet megtagadását, az egyén elszigetelését, önzését fejezi ki.

(Gyógyítására néhány rövid mondat: Ne küzdj „a bűn” ellen, ne izgasd fel magad, tudatosan bagatellizáld, ne szorongj bűnös volta vagy „következményei” miatt, foglalkozz intenzíven mással, fontosabbal!)

Végül a biológiai szüzesség nem érték és nem mérője az erkölcsnek. Akinek ez hitbeli problémát okoz, lapozza fel a „szüzesség” címszónál Rahner-Vorgrimler Teológiai Kisszótárát.

A biológiai szüzesség elvesztése, de még inkább elvevése más szempontból lehet bűn.

Egyébként a biztosnak látszó konkrétumok által kicövekelt területen az általános elvek segítségével kell haladnunk.

Ez nem könnyű. Probléma ugyanis, hogy nyugati kultúránkban egyre inkább személytelen, tárgyi, fogyasztói (konzum) jellegű lesz a szexualitás. Ez már beleszövődött a közvéleménybe és belső nyomást gyakorol a fiatalra is („Már két hete ismerjük egymást, és még nem lettünk egymáséi”). Társadalmi „szex-kötelességről” lehet beszélni.

Ezzel szemben minden vonatkozásban túl kell jutnunk a fogyasztási őrületen (keresztény szegénység eszméje). A tömegember-mentalitáson felülemelkedve saját véleményt és értékelést kell kidolgoznunk és ahhoz ragaszkodnunk.

Az akceleráció, ti. hogy a biológiai és az intellektuális fejlődés meggyorsult, de a pszichés érettség, az érzelmi felnőttség viszonylag későn valósul meg (önállótlanságok, erős függések, a lázadó látszat mellett).

Ezt a tényt tudatosítani kell. És hogy ezt-azt el ne hamarkodjunk, ki kell fejleszteni magunkban a feszültség elviselésének képességét (fokozni a frusztráció-toleranciát). Így tudunk várni akkor is, ha „esz a fene”.

Közelebb hozva az általános elveket:

  • A legfontosabb az önzetlenség-odaadás a másik személy felé. A többi ebből következik. Némi józan rajongás is jót tesz. „A második személy az első”. Az igazi szerelmes kilép önmagából a Másik felé. Társa örömét keresi és közben találja meg a magáét. Ennek ellentéte az önzés, az ön-féltés, az én-görcs.
  • A teljesség minden valódi szerelem alapkövetelménye. A szexualitás nem lehet emberségünkből kiszakított, elszegényedett ösztönmechanizmus, vagy kíváncsiskodó kísérletezés, technikai „gyakorlat”, puszta biológiai kielégülés. A szerelem gazdagságát gyümölcsei igazolják (öröm, harmónia, játékos kedvesség, finomság, figyelmesség, szorgalom, komolyság, kitartás, eredmények egyéb területen is). A teljesség kedvéért van szükség arra, hogy várni tudjunk, míg a két ember kapcsolata megérik.
  • A felelősség nem önérzetes hősködést jelent, hanem azt, hogy megfontoltan vállaljuk – minden lépésnél – cselekvésünk összes lehető következményét. Olyasmit ne kezdjünk, aminek véghezvitelére nem vagyunk képesek (vö. Lk 14,28-32). És itt csatlakozik
  • az igazság. Se magunkat, se mást ne ámítsunk. Nem szabad érzelmeket hazudni és ezzel bódítani a másikat, vagy beleringatni magunkat irreális elképzelésekbe, felelőtlen tűzzel-játszadozást kezdeményezni. Van, aki csak férjhez menni akar, és ezért „csinál” érzelmeket.
  • A következő láncszem a szabadság `tisztelete`. Bűnös a fizikai vagy erkölcsi erőszak vagy zsarolás (pl. „elhagylak, ha nem fekszel le velem”), a másik „megfogása” (pl. elveteti a szüzességét vagy teherbe ejteti magát), a másik kihasználása, kizsákmányolása (pl. látja, hogy a másik szerelmes bele).

Az abszurd követelmények elutasítása

Az elmúlt néhány évszázad moralistái arra törekedtek, hogy a házasság előtti életkort totálisan aszexualizálják, és a házas életben is korlátozásokat vezettek be elvont elvek alapján. Ez a szerzetesi gondolkodás téves alkalmazása volt.

Így abszurd követelmény azt parancsolni, hogy a szerelmes ifjú pár a nászszoba ajtajában váltsa az első szerelmes csókot; előre megszabni – időpontokhoz rögzítve –, hogy mikor milyen gyöngédségeket engedhetnek meg maguknak; elitélve a „petting”-et beleszólni két, lelkiismeretesen elkötelezett ember szerelmének dinamikájába, mesterségesen kitűzni első egyesülésük időpontját.

Eszmeileg jónak tartom, ha a teljes egyesüléssel várnak a fiatalok a jogi házasságig. De ebből súlyos-bűnös fenyegetést vagy elítélést csinálni nem keresztényi. Semmilyen alapja nincs a kinyilatkoztatásban. Sőt (vö. Énekek éneke)!

Megfontolandó: „Aki elvileg – mint erkölcstelent – minden házasság előtti szerelmi játékot elvet, az neurotikus, téves magatartásokat tenyészt ki, melyek házasságra képtelenné tehetnek” (Klaus Thomas).

A bűn súlyossága

A súlyosságot az egyénnek kell eldöntenie az általános elvek alapján. Ennek megfelelően tartson bűnbánatot, ami lényegileg a bűnös magatartás megváltoztatása és jóvátétele.

Motívumként nem szerepelhet valami homályos bűntudat a „sértett tabu” miatt. Hanem: „Bánom, mert a szeretet ellen vétettem!”

Általában nagyon megértőnek és megbocsátónak kell lennünk a szexuális terület tévelygőivel szemben. Sokszor amit bűnnek látunk, csak betegség vagy fejletlenség. Nem mindenkitől lehet érett és nemes szexuális magatartást várnunk. Persze a betegeket és a fejletleneket is figyelmeztethetjük – gőgös erényeskedés nélkül – az emberiesség minimumára. (Hogy ne alkalmazzon erőszakot, hazugságot és ne okozzon bajt a másiknak.)

Különösen megértőnek kell lennünk a homoszexuálisokkal és az egyéb perverzekkel. Mindnek saját szomorú története van. Erkölcsi felelősségük sokszor csaknem semmi. Ahol és ahogy tudunk, segítsünk nekik. Még a megítélés nélküli jóindulatú meghallgatás is jót tehet.

A boldog örökkévalóság Istene adja, hogy napfény áradjon a sötét helyekre, és szebb, boldogabb élet legyen a földön.

Forrás: Érted vagyok 1996/1

ANTÓNIO TORRADO : Volt egyszer egy...



[részletek]

Talán félelemből, bár ez ellentmond a látszatnak, a vízihulla egy hullámtól ösztönözve szökésre utaló mozdulatot tett. Az őrmester feltartóztatta.



8

Volt egyszer egy vízihulla. Amikor abban az elhanyagolt állapotában kisodródott a partra, mint aki keveset vagy éppenséggel semmit sem ad a külsejére, meglehetősen bűzlött ahhoz, hogy észre lehessen venni, nem mostanában fúlt a tengerbe.

Az őrmester, aki csempészetre vagy még ennél is súlyosabb törvénysértésre gyanakodott, felszólította:

- Igazolja magát!

Ez elől úgy tért ki, hogy külföldinek tettette magát, érthetetlen nyelvet beszélő fürdőzőnek, akinek a tekintete elvész a messzi felhőkben.

- Honnan jött? - tudakolta az őrmester.

Egy, a hullámzás által kihangsúlyozott bizonytalan mozdulat a távolba mutatott, a látóhatár irányába, vagy azon túlra, a világ másik felére.

- Velem kell jönnie a kapitányságra. Gyerünk - mondta neki az őrmester.

Talán félelemből, bár ez ellentmond a látszatnak, a vízihulla egy hullámtól ösztönözve szökésre utaló mozdulatot tett. Az őrmester feltartóztatta.

- Ha nem jön jószántából, majd jön kényszerből.

És megkísérelte kivonszolni a partra.

Lehangoló kép. A vízihulla kidülledt szemére homok tapadt. Szája haragos tiltakozást fejezett ki, és egész testével ellenszegült, amennyire csak tudott. Igyekezett elnehezedni, a lehető legnehezebbé válni.

Ilyen ellenállás közepette az őrmester úgy ítélte meg, hogy kénytelen egy füttyentéssel segítségül hívni az altisztet, aki a szikláról, egy távcsövön át követte figyelemmel az eseményeket. Amíg oda nem ért a nedves homokfövenyre, feljegyzéseket készített a jegyzőkönyvhöz, miközben fél szemmel a vízihullát figyelte, sokatmondó, hűvös távolságtartással.

- Ez is a makacs fajtából való - figyelmeztette az őrmester az altisztet. Két karjánál fogva vonszolták a fövenyen fölfelé. Még szerencse, hogy abban az órában nem voltak fürdőzők, ellenkező esetben az engedetlenségéről szóló tanúvallomások még inkább megnehezítették volna a vízihulla helyzetét.

Az, hogy valaki a hatóság kezére kerül, és ilyen szembetűnő módon ellenkezik, nem valami fenséges látvány.

11

Volt egyszer egy csendélet, amely mégsem volt egészen csendes. A kosárban lévő almák egyikének a belsejét egy kukac puhította, keresztül-kasul járva járatokat vájt belé, és összerágta a gyümölcs húsát. Tette mindezt teljesen egyedül.

"A festő, aki természet után festi ezt a csendéletet, ártalmatlannak látszik. Az almák felszínére összpontosít. Kevéssel is megelégszik. Én tovább megyek."

Valójában nagyon megfontolt kukac volt. Annyit tanulmányozta az alma belsejét, hogy gyomorrontást kapott. Ahhoz, hogy megkönnyebbüljön, egész a héjig el kellett jönnie. Erről egy rothadásfolt árulkodott.

A festő figyelmét nem kerülte el ez a természet pusztulására utaló első jel. Hagyta, hadd terjedjen a folt. Egy megfertőzött, a rothadástól pusztuló, megfonnyadt almának a megfestésével a festő nem várt sikert ért el.

Talán igazságos lenne megosztani sikerét a kutakodó és kitartó kukaccal. Nem osztotta meg. Van ez így néha.

52

Volt egyszer egy papírhajó, mely nekivágott a tengernek. De az első hullám összetörte a papírhajót, amely így visszatért a partra. A homokfövenyen siralmasan szétterült papírhajótól bármit is kérdezni olyan kegyetlenség volna, amelyre nincs bocsánat. Mégis megrohanták:

- Hogy érzi magát a kaland után?

A csalódottságtól és a megalázó vereségtől lesújtott hajó hanyagul elmosolyodott. Afféle papírmosoly volt:

- Lerí rólam, hogy mit érzek. Ennél egyértelműbben nem fogalmazhatok.

A riporter, a kérészéletű szerencsétlenségekről szóló cikkek írója azonban nem tágított:

- Tulajdonítja-e valami rendkívüli tényezőnek a hajótörést?

- A gyakorlat hiányának csupán. Leírhatja azt is, hogy hiányzik belőlem az elhivatottság.

Az újságíró nem érte be ennyivel:

- Az elhivatottság? Nos, ha így áll a dolog, mi szeretne lenni, ha újra kezdhetné?

A papírhajó, illetve az, ami megmaradt belőle, finoman kitért a további faggatás elől. Kihasználva egy hullámot, mely a homokos partról csapódott vissza, eltávolodott az újságírótól. Az újságíró azonban cipőjét eláztatva szaladt utána:

- Még nem válaszolt... Kérem, mi szeretne lenni, ha újra kezdhetné?

Az elgyengült hajó a távolból felelt:

- Papírrepülő. Természetesen.


Forrás: A madárember, Mai portugál elbeszélők, Íbisz, Budapest, 2000.

Az iszlám: keletkezés, tanítás, történet




1. Az iszlám szellemi előzményei és kialakulása


A nagy világvallások sorában az iszlám keletkezett a legutolsóként, egy olyan korban, amelyről már meglehetősen megbízható történeti ismeretekkel rendelkezünk. A zsidó-keresztény hagyomány mint szellemi nyersanyag ekkor már rendelkezésre állt a közel-keleti világban, azóta pedig maga az iszlám, mint szigorú monoteizmust hirdető vallási rendszer a világ második legnagyobb hitévé vált: Marokkótól Indonéziáig, Egyenlítői Afrikától Közép-Ázsiáig követőinek száma ma már megközelíti az 1 milliárd követőt. Ez ma a föld legdinamikusabban fejlődő vallási közössége; évről évre növekszik a próféta hitét vallók aránya, az iszlám missziós sikerei pedig különösen is felkelthetik a szemlélők figyelmét.

Arábia, a Közel-Kelet ókori magaskultúráinak perifériája, egy sivatagos, alig lakható hatalmas pusztaság, amely a Kr. u. I. évezred derekáig igen gyéren lakott, civilizálatlan, vad és szegény világ volt. Ez a táj az itt élő nomád beduin pásztorok számára igen mostoha életkörülményeket kínált. A megélhetés egyedüli biztosítéka némi állattartás, az oázisokban föld- és kézművesség volt, a szűkös létfeltételek megszerzése miatt pedig az itt élő nomád törzsek szakadatlan háborúban álltak egymással. A régió a teve háziasításának vidéke: 'a sivatag hajósa' első ábrázolásai ide hadat vezető babiloni király reliefjein bukkannak fel. A félsziget nyugati oldalán a nemzetközi forgalomban is használatos kereskedelmi út vezet végig: ez volt a 'Tömjénút', amely Etiópia és Jemen északi irányú forgalmát biztosította. Az I. évezred derekán azonban - a római-perzsa háborúk és a sztyeppei népmozgások miatt erre a másodrangú útvonalra terelődött át a kor legjelentősebb világgazdasági ütőerének, a Kínát és Rómát összekötő Selyemútnak a forgalma, ez a gazdasági tény pedig kiemelte a térséget korábbi jelentéktelenségéből. A Kr. u. 5. sz. derekától a nagy keleti szállítmányok tengeri úton Adenbe érkeztek, innen pedig karavánok vitték az árut Gaza városába. Az út mentén lakó nomádok hamar megtanulták kihasználni az új helyzet előnyeit: karavánkísérőkként, sápszedő útonállókként vagy szövetségesekként már az egész forgalom hasznából részesedtek, 600 táján pedig a helyi beduin kereskedők vették kezükbe a Tömjén-út forgalmának bonyolítását. Az új vállalkozói haszon gyors meggazdagodást és viharos társadalmi átrendeződést hozott, amelynek a régi törzsi világ vagyoni és szellemi lerombolódása is következménye volt. Korábban Arábia népeinek hite fétishittel és animizmussal átszőtt politeizmus volt. Főistenük, az égben lakozó Allah kisebb istenek és istennők, szellemi lények sokasága fölött uralkodó harcias népvezér volt, aki áldozatot, talán még emberáldozatot is követelt népétől. A nomádok szent tárgyakban lakozó isteni erőket is imádtak: ligeteket, fákat, vagy éppen köveket, mint amilyen a vidék központi szentélyében, Mekkában őrzött kába is volt. Az ősi pogányság világa erősen antropomorf: Allah és fiai, lányai jelentik az isteni lények felső régióját, a sivatagban meg szellemek, dzsinnek kóborolnak. A szentélyekben áldozatbemutató szertartás folyt, a harcos nomád társadalom mindennapjai viszont a vérségi kapcsolat, a vérbosszú, a harc, a bátorság, az egyszerűség és a nélkülözés köré szerveződtek. Ezt a társadalmi és szellemi rendet rombolta le a hirtelen gazdagság és a hagyomány világának megroppanása. A Tömjén út legjelentősebb városa, a korábban kultikus központnak számító Mekka és annak törzse, a qurajs, 600 körül megszerezte a vezető szerepet a kereskedelemben, ám ennek következtében belső válságba is került.

Ebben a helyzetben lépett fel új vallási eszmék hirdetőjeként az 570 körül született, csak csekély műveltséggel bíró Mohamed. A leendő iszlám prófétája előkelő nemzetségből született, de szegény sorban nőtt fel; közel negyven éves korára vált olyan közepesen tehetős kereskedővé, aki Jemen és Palesztina között járta árújával a karavánutat. Utazásai során így ismerkedett meg a zsidó és a keresztény hit elemeivel, idegen világok kultúrájával, amely tapasztalatokat azután tanító működése során fel is használt, miután meghívást kapott az egy, igaz isten hitének hirdetésére. Prófétai fellépésének ideje 610; a legenda szerint ekkor kapott angyala által kinyilatkoztatást Allahtól, az Irgalmastól és Könyörületestől. Tanításának alapja és középpontja ettől a pillanattól Allahnak, a világ teremtő és kormányzó urának hirdetése volt. Mohamed szerint Allah, az Egyedül való már a zsidó és a keresztény hitben és kinyilatkoztatásban is kijelentette magát, ezek a vallások azonban nem hallgattak Isten szavára vagy félreértették, félremagyarázták kinyilatkoztatását. Ezért kellett eljönnie Mohamednek, aki 'a Próféták Pecsétje', hogy a valódi isteni üzenetet a maga teljességében és tisztaságában kibontakoztassa. Maga az 'iszlám' szó hűséget, az egyetlen Isten iránti feltétlen odaadást jelent: akik elfogadják, magukévá teszik az isteni üzenetet és tagjaivá lesznek az igaz hit közösségének, az 'ummá'-nak. Ezen az alapon Mohamed kezdettől hevesen elutasította a 'pogányságot', a gazdagság, az igazságtalanság, a hitetlenség híveit pedig hevesen támadta és Allah pokoli büntetéseivel fenyegette.

Mohamed vallási és társadalmi radikalizmusa az első években alig talált követőkre Mekkában. Az első muszlimok közössége alig néhány tucat emberből, a próféta rokonaiból, barátaiból, feleségéből és szolgáiból állt. Mekka vezetői, a törzsi főnökök és a dúsgazdag kereskedők az első években tudomást sem vettek az iszlám mozgalmáról, később meg, amikor Mohamed kényelmetlenné vált számukra, igyekeztek elűzni a békétlenkedőket. Hatalmas ellenfelekkel szemben Mohamed helyzete 620 után Mekkában lehetetlenné vált, így kényszerűen a város elhagyása mellett döntött. Hívei kíséretében 622. júniusában a Mekkával ellenséges szomszéd városba, Jaszrib-ba (a későbbi Medinába) ment, ahol, mint Mekka ellenségét, szívesen fogadták. Hithirdetése itt hamar követőkre talált: részleteiben is kidolgozta számukra Allah tanító üzenetét, majd szent háborút hirdetett Mekka kereskedelmének tönkretételére és szülővárosa visszaszerzésére.

Ez a 'medinai alkotmány' és az 'Ábrahám-vallás' periódusa a korai iszlámban, amikor még erős a próféta hitében a zsidó vallás iránti vonzalom. A hívek Jeruzsálem felé fordulva végzik napi imájukat, Mahamed pedig önmagát Ábrahám, József és Mózes műve beteljesítőjének tekinti. Ekkor kiérlelt tanításában sokat vesz át az Ószövetségből, annak világszemléletéből és a zsidó vallási törvényekből. Később konfliktusba keveredett a Medinában nagy számban élő zsidókkal, akik nem követték tanítását és az önállóság útját választotta. A napi ima iránya ekkor változik Mekkára és egyre többet beszél a próféta arról, hogy a zsidók és a keresztények 'hamis monoteizmust' követnek. Ekkor születik meg a sajátos muszlim ekkléziológia: az umma, mint a feltétlen elfogadáson és megvalláson alapuló hit lesz a muszlim vallásosság egyedüli alapjává. Ekkor dolgozza ki Mohamed azokat a szabályokat és szertartási elveket, amelyek a továbbiakban jellemzik mozgalmát és amelyek közé beilleszkedik a kába kultusza, a mekkai zaréndoklat követelménye is. Missziós program is születik ekkor: mindenkit meg kell és lehet nyerni az igaz hitnek; a vonakodó pogányokat ki kell irtani, a tévedésükben megátalkodott zsidókat és keresztényeket viszont le kell igáznia az igazhívők a próféta, Allah küldötte által vezetett közösségének, amelynek feladata Allah e világi uralmának megteremtése.

Sikeres misszió és Mekka elleni győzelmes háború után Mohamed 630-ban visszatért Mekkába. A félsziget nomád törzsei rövidesen felvették az új hitet és megindultak azok a 'missziós hadjáratok, amelyek célja a hit terjesztése, győzelemre juttatása volt. Ekkor már egy új, vallási alapon szerveződő arab birodalom van kibontakozóban: rövidesen a muszlimok kezére kerül nem csupán egész Arábia, de Szíria, Palesztina, majd Egyiptom is. A győzelem utáni évek nagy változásait a próféta már nem érte meg: 632-ben, hite világméretű terjedésének küszöbén Medinában meghalt.

Mohamed írásban nem rögzítette Allahtól kapott tanítását, ám szavai alkalmi lejegyzéseire, a tanítványok visszaemlékezéseire hagyatkozva rövidesen megkezdődött kinyilatkoztatásának rögzítése, szent gyűjteménnyé rendezése. 650 után így már készen állt a Korán, amely a muszlimok hitének alapja, a próféta tanító megnyilatkozásainak gyűjteménye. A Korán 114 szúrából, fejezetből álló, rímes prózában megörökített szöveg, teológiai értekezés és törvénykönyv, szertartási útmutató és elmélkedés, ószövetségi pátriárkatörténetek utánérzésszerű összeállítása és prófétai beszédek gyűjteménye. A szövegből kitűnik, hogy Mohamed csak közvetett és felületes ószövetségi ismeretekkel rendelkezett, a keresztény hagyomány java részét pedig - talán a Szentháromság-tan és a megtestesülés-hagyomány miatt is - a tiszta egyistenhit elvének megsértéseként elvetette. Önmagát mindenesetre nem új vallás alapítójának gondolta, hanem olyan isteni küldöttnek (raszúl Allah), akiben és aki által folytatódik és beteljesül az isteni önközlés. Ebből a szemléletből fakad a bibliai ősatyák, mindenekelőtt Ábrahám iránti megbecsülése, vagy az, hogy a rituális elvek, a tisztasági törvények és a vallási szabályok körében a prófétai iszlám számos, a zsidó hagyományból származó elvet átvett. Ami a kereszténységhez való viszony kérdését illeti, Mohamed Jézust (Jisá) a próféták sorában az utolsó előttinek, az őt közvetlenül megelőzőnek tartja, olyan - már-már istenült lénynek, aki földi apa közbejötte nélkül született Máriától. Jézus nem isten, de kiváló ember, aki a végítéletkor elsőként feltámadva Allah ítélőszéke előtt az igazhitűek érdekében fog szót emelni. Zsidó-keresztény elemek gazdagítják Mohamed angyal-hitét is, kegyelemtanában az eleve elrendelés felfogásához közelít, egyháztana pedig kimerül az umma hit-közösségének taglalásában.

2. Az iszlám tanrendszer alapelvei

Az Allah által prófétájának adott kinyilatkoztatás forrása és alapja a Korán. Szövegét, tanítását - álmában, elragadtatásában - Gábriel angyaltól kapta azzal a paranccsal, hogy hirdesse az emberek között. A mű szerzője maga Isten: éppen ezért szigorú dogmatikai felfogás szerint a szöveg minden egyes szava, írásjele szent, szó szerint veendő és megkérdőjelezhetetlen. Ám a földi Korán még így is csak részleges és tökéletlen mása az éginek, amely Allahnál van és a maga teljességében mindörökre rejtve marad a fürkésző emberi szemek előtt. Ezt az elvet látszott igazolni a próféta halála után röviddel az a belátás, hogy a hívő kérdései és problémái között számtalan olyan van, amelyre magában a Koránban egyáltalán nincs megnyugtató és egyértelmű válasz. Ez a hiányérzet indokolta, hogy már az első nemzedék életében számos Korán-magyarázat és kommentár keletkezett, amelyek szövege a későbbi muszlim teológia szellemi kiindulópontja. Ám ha egy kérdés még így is megválaszolhatatlan maradt, akkor a próféta szóbeli tanításának és tetteinek emlékét őrző hagyományhoz, a hadiszok gyűjteményéhez lehetett fordulni, amelyek kollekciójából a kinyilatkoztatás második forrása, a megszentelt hagyomány, a szunna áll. De ha valamely hagyományra támaszkodva, ám önálló következtetéssel a hittudósok új belátásra jutnak és ebben közmegegyezés is kialakul közöttük, akkor a kinyilatkoztatott igazság harmadik formájával, az idzsmá-val állunk szemben. Ez a fogalom olyan, mint a kereszténységben a 'consensus patrum', az 'atyák egyetértése', amely maga is dogmatikai igazságok forrása lehet. Végül Isten szava megismerésének negyedik alkalmas útja a qijász, amely nem más, mint analógiás dogmatikai következtetés, amely korábban ismeretlen tárgyakra és helyzetekre is alkalmazhatóvá teszi a hit igazságának kiterjesztését. Valójában ebben a négyes rendszerben, a kinyilatkoztatást értelmezni képes eljárások tágasságában van a muszlim hittudomány dinamizmusának gyökere: szinte korlátlan a hitelvek alkalmazhatósága a változó élet helyzeteire, ám úgy, hogy a bővülő tanítás mindig visszavezethető marad a gyökerekre, a kinyilatkoztatás eredeti forrásaira és a próféta autentikus tanítására.

A Korán megszerkesztése 654-ben fejeződött be; ettől a pillanattól kezdve a szöveg kánoni formája érintetlen maradt. Mivel a muszlim hittudósok véleménye szerint a szent könyv közvetlen inspiráció eredménye, azaz valódi szerzője nem a próféta, hanem maga Allah, a sugalmazó Isten, ezért szövegének egyedül lehetséges értelmezési módja a szó szerinti, minden további javítás, korrekció vagy kritikai szempont érvényesítése pedig közvetlen istengyalázás volna. A Korán minden értelemben alapja a muszlim ember életének: világ- és istenképének foglalata, imáinak és istentiszteleti olvasmányainak anyaga, ábécéskönyv, hiszen a gyerekek szövegén tanulják az írás és olvasás tudományát. Ám ezen túl jogkönyv és erkölcsi kódex is, nyelve pedig a kialakuló klasszikus arab irodalmi nyelv forrása. Ebből a közvetlen szentségből adódik, hogy a Koránt sokáig tilos volt idegen nyelvekre fordítani, sőt századunkig még nyomtatott formában kiadni is; maguk a liturgikus példányok hivatásos másolók gondos kalligrafikus munkájával készültek.

A Korán kinyilatkoztatását kiegészítő hagyomány, a szunna gyűjtése már az első muszlimok életében elkezdődött. A 'Társak' emlékezéseit több gyűjteménybe rendezték, amelyek szövege és tekintélye a 8. sz. közepére lett kanonikussá. Erre épülhetett azután a vallásjogászok és hittudósok munkája, az iszlám 'dogmatikai' rendszerének szisztematikus kidolgozása. Az egységes, szervezett és hierarchikus egyház kiépülésének elmaradása miatt azonban általánosan elfogadott, normatív-kötelező dogmatika nem született, hanem csupán olyan rivális vélekedések, amelyeket egy-egy neves szerző vagy iskola hitelesített. Ugyanez a többféleség vált mértékadóvá a rituális gyakorlatban is: a prófétai rendelkezések alapján, de egymástól eltérő módon rendelkező szokásrendszerek formálták a hitéleti hagyományokat; négy nagy rituális iskola jött létre, amelyek a muszlim világ más-más földrajzi régiójában váltak népszerűvé. Magából a Koránból nem nyilvánvaló hittani kérdésekben tehát mindig a teológusok véleménye a mértékadó - de nem időtlenül érvényes; a régiek közül a nagy hittudós, al-Ghazali nézete számít igen tekintélyesnek, a modern időkben pedig a kairói al-Azhar mecset-egyetem állásfoglalásaira figyelnek a leginkább a muszlim világban.

Az iszlám erős jogi-rituális-társadalmi természetéből következően nem csupán dogmatikáról, de európai értelemben vett teológiáról sem beszélhetünk; a kazuisztikusan felfogott eleven tanítás foglalata a saria, a muszlim vallásjog, a hit és a belőle fakadó kötelességek és parancsok értelmezésének tudománya. Ebből következően viszont - mint tan és törvény, erkölcs és életforma - a vallás a hívő életének minden területén jelen van; ezért nincs a modern iszlám világában sem zárt papi rend, szilárd egyházszervezet, európai mércével mérhető világi jog, laikus erkölcsi vagy politikai szféra. A modern szekularizáció fogalma ebben a közegben értelmezhetetlen, a művészet, a kultúra, a közgondolkodás vagy a magánélet laikus és privát világa pedig ugyancsak elképzelhetetlen. A saria rendkívüli dinamikája, hajlékonysága viszont rendkívüli: ennek tudható be, hogy igen eltérő korokban, vidékeken, eltérő adottságú vagy hagyományú társadalmakban is hibátlanul képes biztosítani a hit integritását és érvényre juttatni az iszlám egységét.

A próféta tanításának, az iszlám vallásnak a lényege a legtömörebb formában és a legegyszerűbben a hit öt pilléréről szóló tanításban ölt testet. Olyan alapelvek ezek, amelyek a hit elfogadásának és a hozzá tartozásnak a normái, bárhol és bármikor létezzék is egy muszlim, magát az umma részének valló közösség. A pillérek sorában az első és a legfontosabb a hit lényegének elfogadása és megvallása, az hogy 'Egy az Isten és Mohamed az Ő prófétája'. Ez az eszme kerül kimondásra a Korán első szúrájában, amely rövid hitvallásnak, krédónak tekinthető. A két dolog, amit kiemel, az iszlám hitbeli lényege: Isten egyetlensége, gondviselő mindenhatósága, valamint az, hogy ez a Könyörületes Isten Mohamed által, mint küldötte által hitelesen és véglegesen kijelenti magát az embereknek. Aki ezt a kettős elvet a magáénak vallja, a hit által az igazhitűek közösségének, Isten gyermekei 'ummájának' tagjává válik.

A második alapelv rituális természetű: minden hívő számára napi ötszöri imát ír elő (szalát), amelyet meghatározott időpontban, az előimádkozó hívó szavára kell elvégezni. Az imát, amely hitvalló, dicsőítő és fohászkodó elemekből áll, Mekka felé leborulva kell végezni és rituális tisztálkodással kell felkészülni rá. Pénteken, a heti ünnepnapon a déli ima helyett a hívek a mecsetben gyűlnek össze, ahol a közös imádság végzése mellett Korán-felolvasást és - magyarázatot is meghallgatnak. A mecsetekben imafülke (qibla) jelzi Mekka irányát és előtte áll a Korán szent pulpitusa.

A hit pillérei sorában a harmadik, mint előírás a böjti hónap (ramadan) megtartására kötelezi a hívőt. Ebben a hónapban napkelte és napnyugta között tilos étkezni, az esti étkezésre pedig az egyszerűség és a mértékletesség a jellemző. Ramadán havában, amely különben a Korán égből való aláereszkedésének az emlékideje, tilos a zajos mulatság és az élvezeti cikkek fogyasztása. Az alapvető előírások sorában a negyedik a mekkai zarándoklat kötelme. A zarándokok ilyenkor megismétlik a prófétának Mekkából Medinába, majd Medinából Mekkába megtett útját, majd Mekkába visszaérkezve megkerülik a kába-szentélyt és részt vesznek az ott tartott istentiszteleten. A zarándoklaton, amelynek hagyomány az iszlám előtti pogány időkre nyúlik vissza, eredetileg évente részt kellett venni. Amikor ezt már lehetetlenné tette az iszlám birodalmi és világméretű terjedése, a szabály úgy enyhült, hogy a hívőnek legalább életében egyszer el kell végeznie a zarándoklatot. Mára ez az előírás a 'ha van módja rá' kitétellel egészült ki, sok távoli vidéken pedig kialakult a muszlim kegyhelyeknek az a köre, amelyek végiglátogatása 'kiváltja' a távoli szent város felkeresését.

Az ötödik alapvető hitszabály kötelező jótékonykodást (zaqat) ír elő a hívő számára. A dolog úgy működik, hogy a híveknek - vagyonuk, jövedelmük mértékében - adót kell fizetniük az umma, a közösség javára. A próféta rendelkezése szerint az így begyűlt összegből kell biztosítani a szegények és betegek, az özvegyek és árvák ellátását, mégpedig az egyes mecsetek körül ugyanúgy, mint a muszlim világközösség egészében.

Az említetteken túl további más, a prófétától származó előírás és szabály is alakítja a muszlimok életét. Ilyenek például a táplálkozási szabályok. Közismert, hogy Mohamed tiltja a sertéshús fogyasztását vagy a borivást. Szokásban van az újszülöttek körülmetélése, a férfiak számára pedig megengedett a többnejűség. A hívőnek így legfeljebb négy asszonya lehet, ám a modern időkben, az egyszerű emberek többsége számára ez a lehetőség csak elvi, amellyel csak a tehetősebbek és a különösen hagyománytisztelők élnek. Ezzel összefügg az is, hogy az asszonyok nem rendelkeznek a férfiakéval egyenlő jogokkal a közösség életében: gyakran a világtól elzárva élnek, sok vidéken csak lefátyolozva mutatkoznak a nyilvánosság előtt. A mecsetekben is külön helyen ülnek; rituális szerepük nincs és házasságjogi tekintetben sem egyenrangúak férjeikkel.

Különleges helyet kap a próféta tanításában a szent háború, a hit védelméért és terjesztéséért folytatott szakadatlan küzdelem előírása. A Mekka elleni harcok idejéből való elv szerint az igazhitűeknek szakadatlanul küzdeniük kell a pogányság (a politeizmus minden formája) ellen, az egyistenhit, az iszlám diadaláért. A szent háború gondolata ugyanakkor a zsidók és a keresztények esetében a türelem előírásával társul: végső soron ők is Allah, az egyetlen igaz isten hívei lévén, ha nem támadnak az igaz hit ellen, de megtérni sem akarnak, le kell igázni őket, adót kell fizettetni velük, de - szemben a csak kiirtásra méltó pogányokkal - életük háborítatlanságát biztosítani kell Allah földi birodalmának hatalma alatt. A szent háborúban való részvétel egyébként Mohamed tanítása szerint különleges égi jutalommal kecsegtet: a hit mártírjai - másokkal ellentétben, akiknek várakozniuk kell az égi ítéletre - haláluk után azoknak a paradicsom gyönyörei közé, Allah trónusa közelébe kerülnek. A szentek isten dicsőségét csorbító kultuszát a próféta elvetette, ám a hit vértanúi más hamarosan vallási tisztelet tárgyaivá lettek: sírjaik emlékhelyekké váltak, körülöttük a keresztény szentkultuszra emlékeztető építmények emelkedtek és szokások gyökeresedtek meg, a vallási tiszteletben részesülők köre pedig a következő századokban már uralkodókkal, jeles misztikusokkal és aszkétákkal, kiemelkedő hittudósokkal is bővült - bár üdvközvetítő szerepet sohasem szánt nekik a muszlim hittudomány.

A népi iszlámban ezek a szokások kiegészültek az amulettek használatával, a varázslás és a babonás szokások praktikáival, ez utóbbiak azonban népszerűségük ellenére a hivatalosság magaslatára sohasem emelkedtek. A muszlim hitfelfogás alaprétegéhez tartozik viszont a bálványok és a bálványimádás merev elutasítása és ebből is következően a képzőművészetek világára is érvényes módon az emberábrázolás, a szobrok és képek alkotásának tilalma. Ezért a mecseteket csak ornamentális díszítésekkel ékesítik, az indiai és iráni iszlám művészet (miniatúrafestészet) azonban ezen a tilalmon már a középkor századaiban túltette magát.

Erkölcsi rendszerében az iszlám egyszerre vallja az isteni eleve-tudás és eleve-elrendelés elvét, de a bűnök és erények valóságát és az érdemszerző cselekedetek fontosságát is. Morálisan tiltott, megengedett, megtűrt és megparancsolt dolgok vannak, amelyek kusza szövevényében a vallásjogásznak kell eligazítania a hívőt. A morális vétkek világában egy kiemelkedően súlyos van: a hitehagyás, amelyet az e világi létben halállal, a túlvilágon örök kárhozattal büntet Allah igazságosztó akarata. A kazuisztikus morál kérdésében tér el a legélesebben egymástól az iszlám négy nagy rituális-vallásjogi iskolájának felfogása: a hanefiták, málikiták, safíiták és a hanbaliták közötti, az erkölcsi rigorizitás fokában is megmutatkozó különbségek azonban mára a világközösségen belüli regionális, kulturális, politikai eltérésekké szelídültek. Maga a Korán számos tételes erkölcsi előírást tartalmaz: szabályozza az állam és a család életét, a házasságot, az örökösödést, a polgári és a büntetőjog alapelveit. Mindezek alapja egy sajátos öt elvre épülő morális értékskála, amely megparancsolt, hasznos, közömbös, helytelenített és tiltott dolgokra és cselekvésekre tagolja a világot, a bűnöket és jutalmakat, az érdemeket és büntetéseket pedig ehhez rendeli hozzá. Az ember tettei halála után mérlegre kerülnek: a mitikus kép szerint az ítélet angyalai ragadják a lelkeket Allah trónusa elé, ahol angyali ítélőmesterek mérik meg a jó és a rossz arányát az ember életében. A vétkeseket tagbaszakadt égi szellemek mindjárt el is náspángolják, majd kárhozatra vetik, a jók viszont a paradicsomkertbe léphetnek, ahol kimondhatatlan gyönyörök várnak rájuk.

3. A muszlim hit 'mitológiája'

A muszlim tanítás középpontjában Allah, az egyedül való, mindenható és könyörületes Isten áll. Allah szellemi lény, aki maga teremtetlen; öröktől fogva van és minden az ő alkotása. Ami csak van, az az ő 'legyen'-je által, a semmiből van. Allah láthatatlan, alak, anyag és létezési hely nélkül való: ebből következően ábrázolhatatlan és az ember számára elképzelhetetlen is. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a szent szövegekben és a népi képzeletben ez az elvont isten alak is antropomorf formákat ölt: Allah az égben trónon ül, kezében arany írópálcával rója a Korán sorait, a halandók elől pedig fátyol takarja. Istent hét emberi fogalmakkal kifejezhető attribútum illeti meg: ő az élet, a tudás, a látás, a hallás, az akarat, a mindenhatóság és a beszéd - ám ezek mindegyike tökéletes és végtelen módon és mértékben. Mindennek ő az oka, a forrása és a mértéke. A véges és korlátolt emberi szemlélet úgy tudja elgondolni, hogy égi trónusán ülve teremt, ítél és kormányoz, miközben elképzelhetetlen fényesség veszi körül. Szándékai és útjai kifürkészhetetlenek, de önmagukban igazságosak és jók; ezen az alapon jutalmaz és büntet, de hogy kinek mit juttat, az egyedül az ő titka. O a Fenséges, a Magasztos és Könyörületes, a világ egyedüli ura, az ember parancsolója, a hívő gondviselő és jóságos gazdája.

Allah a világ megalkotásával hat nap alatt készült el. Az első két napon a földet, a következő kettőn a földön létezőket, az utolsó két napon pedig az égieket teremtette. Hét egymás fölé helyezett eget és hét földet támasztott, de az ég fölött a paradicsom hét és a föld alatt a pokol hét régiója is az ő munkája. A teremtett dolgok sorában a legelső az ősfény, az értelem, a tudás volt. Ebből támadtak Allah mennyei uralmának kifejezői: trónszéke és az őt elfedő fátyol csakúgy, mint a sorstábla, amelyre a jövendőt, a világtervet feljegyezte. Maga körül is ő alkotta a szellemi létrend lényeit: az angyalokat, a lelkeket, az égitesteket és a szent kába-követ. Az első embert, Ádámot Allah agyagból és vízből formálta és lelket lehelt bele, majd gerincéből, megsokasítva azt, kiformálta az egész emberi nemet. Az emberi lélek teremtése preegzisztens módon történik: minden valaha földre születő ember lelkét megteremti Isten már az első időben. A lelkek ezt követően mind nála vannak és arra várnak, hogy testbe költözzenek, a halál után pedig visszatérnek hozzá. A halál pillanatában a lélek elválik a testtől, tovább él, bár ítélet alatt, a végítélet idején, a feltámadásban pedig elnyeri léte végső állapotát, amikor - testi és lelki valójában is visszatér Allah végtelenségébe.

Allah a teremtésben az élőlények osztályainak és rendjeinek sokaságát hozta létre. Közülük a legtökéletesebbek az angyalok, akiknek hierarchikus világába testetlen szellem-lények tartoznak. A leghatalmasabb angyalok: Gábriel, aki a Koránt hozta Mohamednek, Mikaíl, aki az esők és a táplálék ura, Iszráfil, a végítélet harsonása és Azrael, a halál angyala. Málik, a pokol, és Ridván, a paradicsom kapuőre is angyal, ahogy Munkar és Nakír is, akik a holt lelkek feletti ítéletet meghozzák. A Sátán (Saitan vagy Iblísz) maga is bukott angyal, aki a többi gonosz lélek élén bűnre csábítja az embereket. Alacsonyabb rangú szellemi lények a már a pogány beduinok által is ismert szellemek (dzsinnek), akiket Allah a sivatag homokjából és tüzes szeléből támasztott. Közöttük jók és rosszak, ártók és segítők egyaránt vannak; valamennyien halandók, maguk is a pokolra vagy a paradicsomba kerülhetnek, ám életükben csodás erők és képességek birtokosai.

A földi, anyagi és eleven lényeket Allah az ember kedvéért teremtette. Az első emberpár Ádám és Éva volt: ők követték el az ősbűnt, amelynek terhe alól azonban - szemben a zsidó-keresztény tanítással - feloldozást nyertek és utódaikra azt nem örökítették tovább. Maga Ádám volt Allah első prófétája az emberek között. Az ő alakjához számos mitikus történet kapcsolódik, a próféták sora pedig utódaiban folytatódik. Allah prófétái 124 ezren voltak. Közülük 313 küldött, akik Isten különleges üzenetét hordozzák, mint Noé, Ábrahám, Jákob, József vagy Jézus. A küldöttek sorában az utolsó Mohamed, aki a legnagyobb, a 'próféták pecsétje': késői misztikus értelmezés szerint ő a tiszta értelem és fény megtestesülése. Rangban a küldöttek és a próféták után jönnek a szentek, mártírok, hitvallók, aszkéták, akiknek kultusza kevéssé jelentős az iszlám hivatalos világában.

Ha egy ember meghal, testéből a lelket Azrael szólítja el. Munkar és Nakír kifaggatja a lelket földi életében végbevitt tettei felől, majd kiszabják rá a szükséges büntetéseket. A lelkek ekkor ízelítőt kapnak a pokol kínjaiból, a paradicsom gyönyöréből, a végítéletig azonban a sírban, Allah trónusa mögött vagy valamilyen más mitikus helyen várakoznak. Csak a próféták és a mártírok lelke jut ekkor egyenesen a paradicsomba; a többiek végső megítélésére csak a végítélet idején kerül sor. Az elkerülhetetlenül elkövetkező világvége idejét előjelek mutatják majd. Ilyen a vallás, az erkölcs, az igazság semmibevétele, az emberi közösség romlása. Ekkor egy 'mahdi', hírnök és megváltó támad, akinek színre léptével átmeneti, rövid földi aranykor érkezik el. Rövidesen, Al-Daddzsál alakjában testet ölt a gonosz, aki legyőzi a mahdit és ekkor nagy pusztulás következik a földön. Őt az ugyancsak visszatérő Iszá (Jézus) semmisíti meg, akinek idejében az egész világ felveszi az igaz hitet (az iszlámot). Ezt követően szólal meg az utolsó ítélet harsonája és az egész világ elpusztul. Következik erre az égi harsonák második megszólalása, amikor minden lény feltámad és a lelkek összekapcsolódnak testükkel. Mindenki összegyűlik a végítéletre; az üdvözültek az égbe, a kárhozatra érdemesek a pokolba jutnak. Akik csak átmeneti szenvedésre ítéltettek, a pokolban letöltött bűnhődés után csatlakoznak az üdvözültekhez, akiknek ideje ettől kezdve érzéki gyönyökök között, teljes boldogságban telik.

A prófétai iszlám egyszerű-racionális tanításának árnyékában már a korai századokban is megjelentek misztikus, aszketikus mozgalmak is. Közös vezérelvük a világ hívságaitól való elfordulás, az Allah égi fényességében és bölcsességében való részesedés reménye volt. Az eszközök ennek a célnak az elérésére: aszkézis, transz, az ezoterikus tudás keresése, a meditáció formáinak alkalmazása. Indiai, perzsa, neoplatonikus gondolatok egyesültek ezekben a misztikus mozgalmakban, amelyek sorában a legfontosabb a szufi irányzat. A misztikus vallásosság kibontakozása szorosan összekapcsolódott a szerzetesség intézményesülésével: a különféle dervisrendek, ezoterikus társulatok célja a hit mögöttes titkaiban való elmélyülés. Noha az iszlám hitvilágából a zene általában hiányzik, a dervisközösségekben a rituális zene és tánc ugyanúgy helyet kaptak, mint a mágikus imagyakorlatok, az önsanyargatás, a szegénység és az önmegtartóztatás gyakorlása.

4. Az iszlám irányzatai és késõbbi története

A korai iszlám vallási megosztottságát egy látszólag merőben véletlenszerű tény idézte elő. Mohamed fiúutód nélkül halt meg, élete során és tanításában sem rendelkezve arról, hogy ki kövesse az umma, az igazhitűek vallási és politikai közössége élén. 632-ben Mohamed első utóda Abu Bakr lett, Mohamed apósa, az õt követõ Omar és Oszman kalifák azonban - bár az első hívők közül valók voltak - nem álltak közvetlen vérségi kapcsolatban a prófétával. Ugyanakkor a legközelebbi férfi rokon, Ali, a próféta unokaöccse és lányának, Fatimának férje, unokáinak, Haszánnak és Huszeinnek apja kezdettől igényt formált az öröklésre, a kalifa, az umma vallási-világi vezetője címére. Miközben a régi tanítványok az első két évtizedben egymás között választottak utódokat, a magát mellőzöttnek érző Ali körül utódlásának jogszerűségét hirdető párt (síat Ali) szerveződött. Nyílt szakadásra akkor került sor, amikor 656-ban Oszman kalifa meggyilkolása és egy katonai lázadás után végre Ali vehette át a próféta örökét. Oszman nemzetsége, a leendő Omajjád dinasztiát megalapító család ekkor Alit gyilkossággal vádolta meg és nyílt polgárháborút kezdett ellene. Ali is merényletnek esett áldozatul 661-ben, ellenfele, Muávija szíriai kormányzó pedig magához ragadva a hatalmat, üldözni kezdte Ali híveit. Azokból, akik ettől az időtől kitartottak Ali legitimitása és a próféta unokáinak trónigénye mellett, született meg az iszlám síita irányzata, akik viszont az új, Omajjád dinasztiát támogatták, a szunnita mozgalom híveiként vonultak be a muszlim hit történetébe. A síiták elvetették az új uralom létjogosultságát, Aliban és leszármazottaiban pedig a prófétai küldetés folytatását hirdették. A szunnita többség alkalmazkodott a kialakult erőviszonyokhoz, más szakadás áramlatok pedig szabad kalifaválasztásról ábrándoztak.

A kisebbségbe kerülő síitákat a székhelyét Damaszkuszba áthelyező muszlim birodalom véresen üldözte, a mozgalmat felszámolni azonban nem volt képes. Rövid idő után a síita irányzat ellenzéki mozgalomként többségre jutott az örökösen lázongó Iránban, de komoly bázisai alakultak ki egyes észak-afrikai és dél-arábiai régiókban is. A szakadást követően kibontakozott a sajátos síita teológia, amely már úgy vélta, hogy Mohamed csak előhírnök volt, aki után az igazi küldött, Ali következett; õ és a közösségét utána követő imámok nem mások, mint Isten világosságának, fényének misztikus reinkarnációi. A síita közösség imám-tana az idõk során tovább gazdagodott: felfogásuk szerint a 'látható' imámok, örökösök sorában az egyik, - a hetedik vagy a tizenkettedik - eltűnt a földi szemek elől és a mennybe szállt. Az idők végeztével õ fog majd visszatérni, mint imám-mahdi, hogy eltörölje a pogányságot és a (szunnita) eretnekséget, és beteljesítse a próféta vérvonalának küldetését. A síita mozgalom túlvészelte az eltelt századokat: ma az iszlám híveinek 10%-a tartozik közéjük, hitük Iránban államvallás, de szép számban élnek Irakban Libanonban, Jemenben is.A sokáig üldözött síiták az iszlám különösen harcos és türelmetlen változatát képviselték, amely gyakran szolgált a muszlim világközösségen belüli szeparatizmusok eszközéül is, maga az irányzat pedig az idők során sok szektára, csoportra szabdalódott.

A próféta 632-ben bekövetkezett halála egybeesett az iszlám gyors terjedésének és az arab birodalom kiépülésének kezdetével. A szent háborút vívó harcosok már 630 körül uralták egész Arábiát; 634-ben Szíriát, 636-ban Egyiptomot rohanták le, 641-ben pedig - megsemmisítve a Szászánida Birodalmat - elfoglalták Iránt. A hódítások az ezt követő évtizedekben is folytatódtak: Észak-Afrika, Kis-Ázsia muszlim uralom alá került, majd a hódítok megjelentek Belső-Ázsiában, India határán és711-ben Hispániában is. A muszlim hódítók az első időben igyekeztek elkülönülni a meghódított népektől, ám az alávetettek hamarosan már tömegesen vették fel a próféta hitét, e folyamat eredményeképpen pedig a Damaszkuszi, majd Bagdadi Kalifátus egy hatalmas muszlim világbirodalommá vált. Az iszlám egyszerűsége és népszerűsége a továbbiakban is töretlennek bizonyult: Kína és India határa, az egyenlítő vagy a déli tengerek messzesége sem volt képes megállítani e hit terjedését. Európa határán viszont sajátos szellemi arcvonal formálódott: a muszlim hódítás Közép-Franciaországig és Szicíliáig, keletebbre a Balkánig jutott el. Keresztes háborúk kísérték ezt a konfrontációt, amelyet az arab birodalom örökébe lépő muszlim török hatalom is folytatott. A hit és a birodalom arab jellege amúgy is hamar elenyészett: iráni, török, hindi népek tértek a próféta hitére. 1200 után Indiában kialakult a Delhi Szultanátus, Belső-Ázsia népei pedig a próféta hitére térve ugyancsak virágzó államokat hoztak létre. A misszionáló iszlám a 16. századra végleg meghódította a távoli indonéz szigeteket, ugyanezekben a századokban pedig megindult a próféta hitének behatolása Afrika középső régiójába is.

Magának a muszlim hitrendszernek a fejlődése a 10. sz. körüli időszakra lényegében befejeződött. Az ezt követő századok vallástörténeti értelemben eseménytelenül teltek. A kalifai címet és a Mekka feletti ellenőrzést a török szultánok gyakorolták, akik szinte állandó háborúban álltak a síita Perzsia uralkodóival. A hívők között fokozatosan csökkent az arab népelemhez tartozók aránya, Délkelet vagy Belső Ázsia muszlimjai viszont alig kerültek kapcsolatba a muszlim világ nagy centrumaival. A 19. sz.-ban viszont, amikor a modern iszlám első nagy 'ébredési mozgalmai' elindultak, az iszlám követőinek túlnyomó része gyarmati sorban élt. Az idegen uralom alatt élő muszlim népek számára a hit új dimenziót nyert: a Próféta hitén lévők világközösségének univerzalizmusát, egyben az idegen, döntően keresztény hatások elleni védekezés eszközét is jelentette. Egyszerre léptek fel tehát az iszlám világában olyan modernizációs mozgalmak, amelyek a próféta hitét európai kulturális mintákkal kívánták összhangba hozni, és olyanok, amelyek a Korán eredeti szelleméhez való szigorú visszatérés programját hangsúlyozták. Az előbbi, 'európaizáló' törekvések Törökországban és Egyiptomban jutottak a leginkább szóhoz, a modern fundamentalizmus gyökereit pedig magában Arábiában, az ott kibontakozó vahhabita mozgalomban kereshetjük, a szudáni 'Mahdi-felkelés' pedig azt is jelezte, hogy egy sajátos muszlim nacionalizmus van kialakulóban. A 20. században azután a függetlenségüket visszaszerző muszlim országok zömében olyan 'konzervatív modernizáció' bontakozott ki, amelynek fő motorja a próféta hitének fundamentalista típusú értelmezése. Ez a helyzet a vallási élet nagymértékű fellendüléséhez kapcsolódott valamint ahhoz a tényhez, hogy - a muszlim tanítás és az iszlám világ történeti fejlődésének sajátossága miatt - a modern idők szekularizációs folyamatai ebben a közegben nem, vagy csak alig éreztették hatásukat.

Ha a vallási statisztikákat nézzük, azt találjuk, hogy az iszlám 1 milliárd követőjével a kereszténység után a világ második legnagyobb vallási mozgalma; ez egyben azt jelenti, hogy a muszlimok ma nagyjából annyian vannak, mint a katolikusok, a világ népességén belüli arányuk pedig egyenletesen növekszik. Ennek részben demográfiai okai vannak, de tény az is, hogy a muszlim hit sajátos dinamikája olyan vonzerőt jelent, amely a missziós gyarapodást mozdítja elõ. A térítő munka sikerei döntően Fekete-Afrikában mutatkoznak: ma már a régió lakosságának 15%-a követi a próféta hitét. Indonézia, India, Pakisztán, Banglades, Egyiptom hatalmas szuszlim népességtömböket jelent, a demográfiai térnyerés folyamatos Közép-Ázsiában, a migrációs hatásoknak köszönhetően pedig egyenletesen emelkedik a muszlimok száma Amerikában és Európában - különösen szembetűnően Német- és Franciaországban. Az iszlám ezzel ismét bizonyítja korokhoz és kultúrákhoz való nagy alkalmazkodóképességét, amely kezdettől a fő oka annak, hogy a beduinok hite világvallássá lehetett.


Forrás