HEGEDŰS GYULA: A SZÍV-UTCAI LEÁNY III.

Bálint másnap megvárta a leányt és boldog nyugtalansággal gondolt arra a percre, amikor hazaérnek; előre elgondolt mindent százszor is és alig várta, hogy csak a kezét is megérinthesse a leánynak. S hogy eljött az este s hogy az utcán a szemével ezerszer végigsimogatta a leányt; az arcát, a haját, a karját, a keblét, - otthon nem voltak egyedül és Bálint sírni szeretett volna nagy vágyakozásában. titkozódott, ide-oda csapdosta a könyveit; a széket, amely az útjában állott, majdnem belerúgta az ajtóba s mikor beledobta magát az ágyba, a dühtől sokáig nem jött a szemére álom.

Másnap hiába várta a leányt. Nem jött. Végigsétált az utcán, föl és alá járt az üzlet előtt és azt is látta, amint a leányok elmennek, de Vilma nem volt közöttük.

- Megszökött előlem, - ez volt az első gondolata és haragudott. Szégyellte magát önmaga előtt; nagyon rosszkedvűen vacsorázott és sejtette, hogy sokáig nem fog tudni elaludni a méregtől. Fél tíz is volt, mire hazaért s alig ment be a szobájába, amelynek még az ajtaját sem csukta be egészen, amikor hazaérkezett a leány. Az anyja ott állott az ajtóban és haragosan kiabált rá:

- Hol voltál eddig?

- Sokáig kellett az üzletben maradnom. Csak most lettem készen.

Bálint szobájának az ajtaja nem volt kilincscsel becsukva. Odaállt a nyílás elé és meglepetten látta, hogy a leány haja össze van borzolva és rendetlenül áll rajta a ruha. Az anyjának elég volt egy pillantás és magából kikelve odaugrott a leányhoz s arcul ütötte.

- Mit csináltál, te szerencsétlen?

A leány halkan válaszolt:

- Semmit.

Az anyja kirántotta a kezéből kicsi, kopott kézitáskáját, amelyből csilingelve hullott le a konyha kövére négy ezüstforintos.

- Hol szerezted ezt a pénzt?

A leány nem válaszolt. A forintosok után nézett, amelyek közül az egyik begurult a konyhaszekrény alá. Az anyja fölemelte a kezét s ott ütötte, ahol érte. De aztán azt érezte, hogy rálépett az egyik forintosra; lehajolt érte és fölvette. Mellette volt a másik, kissé távolabb a harmadik, azokat is fölemelte. A leány konok arccal nézte az anyját, egyetlen könny sem jött a szemébe s csak akkor változott el az arca, amikor látta, hogy az anyja megint ütni akarja. Ijedten a szekrény felé mutatott:

- Oda begurult egy forint.

Az asszony visszafordult, elővette a seprőt és egy pillanat múlva előkerült a negyedik forintos. A pénz a kezében volt, amikor megfenyegette a lányát:

- Te rongy, ha még egyszer...

Aztán nyersen mondta:

- Most pedig feküdj le, mert kirúglak.

A leány bement a szobába, ahol már mindenki aludt, az asszony pedig Bálint ajtaján kopogott.

- Fönn van még, Bálint úr?

- Bálint ijedten ugrott el az ajtótól.

- Tessék, fenn vagyok.

Benyitott a szobába és panaszos arccal állt meg Bálint előtt.

- Hallotta?... És négy forintot hozott. Négy forintot...

Bálint idegenkedve tekintett az asszonyra, de az nem nézett rá, inkább magának panaszkodta:

- A szomszédban van a Schmidnének egy lánya, a Katica. Megszerette egy úr és most annyi pénzük van, amennyi csak kell nekik. És ez a rongy... Négy forintot...

Az asszony már sírt és el-elcsukló hangon kérdezte:

- Mondja, Bálint úr, maga úriember és tudja ezeket, hát nem vagyok én szerencsétlen?...

Bálint összegubbaszkodva ült a széken és maga elé bámult. Mintha minden ereje elhagyta volna, gyöngének, tehetetlennek érezte magát. Szeretett volna rákiabálni erre az asszonyra, hogy takarodjék, hogy hordja ki magát, de egyetlen hang sem jött ki a száján. A torka száraz volt és a szívét szorongatta valami idegen érzés. Halálsápadt volt s az asszony ijedten kérdezte:

- Talán beteg, Bálint úr?

- Nem, nem. - nyögte nagy nehezen, - nincs semmi bajom.

Az asszony kiment s néhány perc múlva levetkőzött és lefeküdt. Mindenki aludt, csak Bálint volt fenn. A csöndességben még a nyugodt, szabályos lélegzésüket is hallani vélte s hiába húzta a fülére a takarót, belehangzott az egyenletes szuszogás. Nem is tudta, hogy alhatott el ebben a bosszantó, fölingerlő nyugodtságban és reggel, amikor fölkelt, olyan rosszkedvű volt, hogy káromkodások jutottak az eszébe, olyanok, amiket még sohasem ejtett ki az ajkán, csak az utcán hallott dülöngélő, részeg emberektől. Az egész napot legjobban átaludni szerette volna s ha fenn volt is, ha beszélt is emberekkel, olyan volt, mintha aludnék. Este korán hazament, hogy lefeküdjék, de alig ért be a szobájába, utánajött a leány.

- Hogy van Bálint úr?

Bálint elképedt. Hogy mer ez a leány találkozni vele? Hogy mer ez a leány az ő szemébe nézni? De a leány éppen úgy mosolygott rá, mint tegnapelőtt, amikor a zsebkendőket adta neki. Pajkosan, gyerekesen és a kis gödröcskék kedvesen mélyültek be az arcán.

- Mindenki megcsudálta azokat a szép zsebkendőket, amiket magától kaptam! Van még?

Bálint tomboló fájdalmat érzett a belsejében. Fájt, hogy csak három nappal kellett volna korábban jönnie és önmagára volt dühös, az ostobaságára, a tudatlanságára, amikor ökölbe szorult a keze és a leányon szeretett volna végigrúgni. Eltorzult arccal, elfojtott hangon mondta:

- Te bestia...

A leány tágranyitott szemmel, csudálkozva nézett Bálintra.

- Mondja, mit jelent ez, hogy bestia? Az apám mondta mindig az anyámnak és nagyon dühös volt.

Bálint reszketve hallgatott és nem mert a leányra nézni.

Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 1. szám · / · HEGEDŰS GYULA: A SZÍV-UTCAI LEÁNY