Skócia a római hódítás időszakában

Bíró Teofil: SKÓCIA A RÓMAI HÓDÍTÁS IDŐSZAKÁBAN Az ókori Róma több mint ezeréves fennállása során az akkor ismert világ jelentős részét meghódította, uralma alá hajtotta. A meghódított területek pacifikációját követően, azok provinciává való szervezésével, megkezdődött a Római Birodalomba történő integrálásuk. A fejlett római államszervezet és közigazgatás megszervezésén túl az integrációs folyamatot a római kultúra elterjesztése, vagyis a meghódított népek romanizációja segítette a legjobban elő. Ez a romanizációs politika olyannyira sikeres volt, hogy a meghódított tartományok nagy részének lakossága nemcsak a rómaiak latin nyelvét, de azok kultúráját, érték- és jogrendjét valamint életmódját is magukévá tették. Ez az általános folyamat játszódik le a brit szigeten is, amelyet Julius Caesar két rövidebb expedíciója (Kr.e. 55 és 54) után, végül a Claudius császár uralma alatti hadjáratot (Kr.u. 43) követő négy évtizedben hódítanak meg a rómaiak. A negyven évig tartó folyamatos előrehaladás és hódítás során a rómaiak fokozatosan a sziget teljhatalmú uraivá lettek, s megkezdhették saját kultúrájuk terjesztését a már lecsendesített brit néptörzsek között. Kr.u. 79-re a mostani Anglia és Wales egész területe római fennhatóság alá került. A jelenlegi Skócia azonban “terrae incognitae” , vagyis teljesen ismeretlen terület volt Róma számára, melyet vad barbár törzsek népesítettek be. A skót Alföld területén a rómaiak három jelentősebb népet tartottak nyilván. Keleten a rómaiak által Votadininek nevezett néptörzs élt, melynek székhelye a mai Edinburgh-tól keletre elhelyezkedő Traprain Law volt. A Novantae-nek elkeresztelt népcsoport szállásterülete délnyugaton, a mai Dumfries és Galloway területén helyezkedett el. E két nép közötti területeket a Selgovae törzs népesítette be . Az ő territóriumuk Eskdale-től a Cheviot-dombságig terjedt. A skót Alföld és Felvidék határterületein, a Firth of Clyde vidékén élt a Damnonii-k népe. Tőlük északra már a skót Felvidék terült el, melynek kietlen pusztaságait, erdős mocsaras területeit megszámlálhatatlan kis harcias törzs népesítette be. Ezeket a törzseket egységesen Caledonii-nak, vagyis kaledóniaiaknak nevezzük. Kr.u. 78-ban új helytartó került Britannia provincia élére, Julius Agricola. Kormányzósága első, illetve második évében a római fennhatóságot kiterjesztette a még addig meg nem hódított wales-i és észak-angliai területekre is. Mindezek után fogalmazódott meg benne egy skóciai hadjárat terve, melynek során a még mindig független britanniai területeket szándékozott meghódítani. Kr.u.80-ban Agricola megkezdte villámháborúját , melynek tétje a skót Alföld elfoglalása volt. Ebben a hadjáratban a római hadsereg a “harapófogó taktikát” alkalmazta. Ez azt jelentette, hogy a IX. légiót Agricola a votadinik területén, vagyis Dél-Skócia keleti részén át küldte északi irányba. A XX. légió mindeközben a skót Alföld nyugati részén vonult ugyancsak észak felé. Miután a IX. légió keresztülvágta magát a votadinikon, s meghódította azok földjeit, egész Lothian birtokába került. Innen továbbhaladva elérték a Firth of Forth-ot. A XX. légió a novantae-k törzsi területein vonult végig egészen a Firth of Clyde-ig. Ezek után valahol a későbbi Antoninus-fal vonalán a két római légió egyesült egymással, s immáron együtt vonultak egészen a Firth of Tay-ig. A hadjáratot követő két esztendőben Agricola leigázta a novantae népet Skócia délnyugati részén és biztosította a római fennhatóságot a megszállt területeken. Ahol tudott, ott szerződéseket és szövetségeket kötött a helyi népekkel, máshol pedig erődök építésével biztosította a békét. A legfontosabb és legjelentősebb katonai erőd Trimontium lett, amely a jelenlegi Newstead mellett épült fel Edinburgh-tól déli irányba, a Tweed folyó forrásvidékén. Agricola itt állomásoztatta a parancsnoksága alatt lévő haderő jelentős részét. Trimontium kitűnő bázisul szolgált az egész skót Alföld szemmel tartására. Szükség esetén a szélrózsa bármely irányába fel lehetett vonultatni a légiókat. Agricola számos kisebb erődöt építtetett a Clyde és a Forth közötti vonalban. Ezek jó minőségű római utakkal voltak egymással összekötve. Az erődláncolat célja Skócia déli területeinek biztosítása volt a kaledóniai barbár hordákkal szemben. Habár ekkor még fal, árok, vagy más védelmi vonal nem állt a rómaiak rendelkezésére, az erődök láncolata mégis kitűnő alapot nyújtott a majd’ hatvan évvel későbbi Antoninus-fal megépítéséhez. Skócia történelmi fejlődésében a római hatást általában jelentéktelennek, csekélynek tartják. Ezt annak tudhatjuk be, hogy hosszú távon a birodalom nem tudta stabilizálni helyzetét a területen, s végül feladta azt. A Skóciában eltöltött rövid idő nem volt elég arra, hogy a helybéli népességet romanizálni lehessen, megszerettessék vele a római életmódot, kultúrát. A régészeti leletek azonban azt mutatják, hogy a hódítók itt is elkezdték terjeszteni a római civilizációt annak minden vívmányával együtt. Ennek dél-skóciai hatásáról a régész és történész Anna Ritchie a következőképpen számol be: “Abban az időben a római hatás minden bizonnyal jelentős volt, hiszen a törzsi szervezetben élő helyi népek soha azelőtt nem láttak még semmi, a Skóciába behatoló római hadigépezethez foghatót. [A rómaiak behatolásának] óriási gazdasági hatása is volt. A skót Alföldön állomásozó római hadsereget ugyanis etetni kellett, mely kihatással volt a mezőgazdaságra. Hatalmas mennyiségű gabonára volt szükségük, melyet helyben kellett beszerezniük, mert a délről magukkal hozott készletek ekkorra már elfogytak. A régészeti feltárások láthatóvá tették azokat a hatalmas földkunyhókat, földalatti kamrákat, melyeket méretükből adódóan csakis és kizárólag a hódító hadsereg élelmezését szolgáló gabona raktározására állíthattak. Az akkori kis településeknek nem volt szükségük hasonló méretű raktárhelyiségekre. Egy másik fontos terület amelyre a római hódítás igen előnyös hatással volt, a közlekedéshálózat kiépítése. A hadsereg mobilitását, élelmezését, és a zászlóaljak közötti üzenetváltást a fejlett úthálózat biztosította. Ennek előbukkanása a vadonból – ahol előzőleg nem volt más, csupán kisebb ösvények, csapások – kelthette a legnagyobb megdöbbenést a helyiek körében. Az utak, a hatalmas erődök, a magas bástyafalak és az óriási fából készült kapubejáratok mind-mind egy teljesen idegen világ kontrasztját jelentették az addig ismerthez képest.” Agricola ambícióit azonban nem elégítette ki a dél-skóciai területek meghódítása. Az ő végső vágya az volt, hogy egész Britanniát meghódítsa Rómának. Kr.u. 83-ban félelmetes haderő élén megindította északi hadjáratát, mely a még mindig dacoló, független észak-britanniai területeket lett volna hivatott elfoglalni. Így akarta megtörni és elpusztítani a kaledóniaiak még mindig meglévő erejét és dacos elszántságát egyszer s mindenkorra. Agricola hadmozdulatait egy erőteljes római flotta is támogatta, amely a keleti parton hajózott északnak, követvén a szárazföldi csapatok mozgását. Az útjukba kerülő, s ellenséges kézen lévő öblökön rajtaütöttek, az egész partvidéket végigfosztogatták. A bennszülöttek nagyobb helyismeretét ellensúlyozandó, s hogy az esetleges bekerítést elkerülje, Agricola három részre osztotta seregét. A rómaiak megosztottságát Tacitus szerint a helyiek úgy próbálták meg maguk számára kihasználni, hogy az éjszaka leple alatt mindannyian a leggyengébb, IX. légiót támadták meg. A lesből támadó kaledóniaiak először végeztek az őrökkel, majd berontva a táborba rávetették magukat az alvó katonákra. Ekkor ádáz kézitusa vette kezdetét, s a harc kimenetele igencsak kétséges volt. Agricola azonban kémei útján még időben értesült a barbárok terveiről, így az éjszaka folyamán a szorongatott IX. légió segítségére tudott sietni. Ezután a két római csapat között versengés kezdődött. Most már a dicsőségért harcoltak. A felmentő sereg ugyanis mindenképpen segélyt hozni szándékozott, míg a megtámadott IX. légió azért harcolt oly elszántsággal, nehogy segélyre szorulni lássák. A támadókat gyorsan kiverték a táborból, akik aztán gyorsan az erdőkbe és mocsarakba menekültek. A siker után a római katonáknak megnőtt az önbizalma, s bátran követték Agricolát további előrenyomulásában. Ez évben egészen a Firth of Tay-ig, vagyis a mai Perthshire-ig nyomult előre a római hadigépezet. Itt építették a Római Birodalom legészakibb erődjét, Inchtuthilt. Kr.u. 83-84 telén az egész hódító hadsereg Inchtuthilban vészelte át a zord időjárás viszontagságait. Kr.u. 84 tavaszán Agricola folytatta északi előrenyomulását a partvidéki lankás területen. Az útjába kerülő településeket elfoglalta, és ideiglenes katonai táborokat építtetett. Mindeközben a kaledóniaiak nagy elszántsággal készülődtek az előrenyomuló római hadsereggel való döntő ütközetre. Előző évi vereségük nem keserítette el őket, hiszen Agricola agyafúrtságának, s nem pedig a római fegyverek vitézségének tudták be azt. Az amúgy egymással is ellenségeskedő, s különböző etnikumhoz tartozó felvidéki törzsek történelmükben talán először szövetkeztek egymással a közös ellenség, Róma ellen. A kaledóniai törzsek egyesült seregének vezérévé a vitézség és nemesség által legkiválóbb Calgacus-t választották. Calgacus tisztában volt a rómaiak és a saját serege közötti minőségbeli különbséggel. Ezért csak hatalmas túlerő birtokában szándékozott csatát vállalni Agricola ellen. Amíg a lehető legtöbb harcost zászlaja alá nem gyűjtötte, addig csupán visszavonult, és kitért az előrenyomuló rómaiak elől. Hadserege minőségi fölényének Agricola is tudatában volt, így ő arra törekedett, hogy minél előbb nyílt csatára kényszerítse Calgacus-t. A római katonai táborok régészeti feltárásaiból bizonyosan kiderül, hogy Agricola Inchtuthilból kiindulva a mai Stonehaven, Inverurie és Huntly városkákon keresztül egészen Morayshire-ig követte a visszavonuló kaledóniai sereget. Valahol északkeleten, melyet Tacitus Mons Graupius névvel illet, végre szembenéz egymással a két haderő. Több, mint harmincezer kaledóniai vadember várakozott harcra készen a domboldalon. A kelta harci szekerek a két hadsereget elválasztó völgyben lármázva és száguldozva fitogtatták erejüket a szembenálló római csapatok előtt. Velük szemben Agricola nyolcezer főnyi gyalogos segédcsapatait a hadsor közepén helyezte el, háromezer lovasát pedig a szárnyakra tette. A légiókat a sánc előtt sorakoztatta fel, hogy szükség esetén segítségére tudjanak lenni az esetleges meghátrálóknak. A csata előtt mind a két hadvezér bátorító szónoklatot tartott harcosai illetve katonái előtt. A beszéd, melyet Tacitus a kelta vezér szájába ad, egyrészről a római uralom és civilizáció határozott, csengő hangú elutasítása, másrészről pedig a szabadság iránti kétségbeesett vágy legelőször történő lejegyzett megszólalása a skót történelemben. Ugyanennek a vágynak a harcosai és szószólói lesznek a középkorban William Wallace és Robert Bruce, valamint Rob Roy és Bonnie Prince Charlie a 18. században. A tüzes hangú beszédeket követően a szembenálló hadseregek összecsaptak egymással, s ádáz harc vette kezdetét. A rómaiak fegyelme, összeszokottsága, valamint Agricola taktikai előrelátása és hadvezéri tehetsége a hatalmas túlerő dacára is a rómaiak javára billentette a csata mérlegét. Mivel a közelharcban kiképzésük, gyakorlottságuk és jobb fegyverzetük révén a rómaiak voltak fölényben, Agricola a harcnak ezt a módját kényszerítette rá az ellenségre. Mikor pedig a kaledóniaiak tartaléka hátulról kerítette volna be a harcoló római gyalogosokat, pont a kellő pillanatban küldte ellenük az addig ugyancsak tartalékban tartott római lovasságot. Ez a négy tartalék lovas egység aztán szétverte és megfutamította az ellenség tartalékát. Calgacus serege ekkor már vert helyzetben volt. Előbb kisebb csoportok futamodtak meg, végül az egész hadsereg hátat fordított a csatatérnek, s az üldöző rómaiak elől az erdőbe menekült. A vereség után Calgacus már nem tudta újraegyesíteni hadseregét, és ez azt jelentette, hogy Róma lényegében döntő ütközetet nyert meg. Amennyiben hihetünk Tacitusnak, a barbárok vesztesége mintegy tízezer főt tett ki, míg a rómaiak ezzel szemben csupán háromszázhatvan katonát vesztettek. A csatát követően Agricola felderítő útra küldte ki a római hajóhadat. Megparancsolta, hogy hajózzák körbe Britannia északi partjait, és szolgáljanak bizonyítékkal arra nézve, amit már régóta sejtettek, hogy Britannia sziget. A római flotta teljesítette a parancsot. Soha addig nem látott vizeken hajóztak. “Felfedezték, s meghódították az Orcades nevű, addig ismeretlen szigetcsoportot is” , mely minden valószínűséggel a mai Orkney-szigetcsoportot jelenti. Távol, az északi horizonton a tengerészek látták a Shetland-szigeteket , amit ők Thule szigetének hittek. Ezek után a hajóhad délnek vitorlázott Skócia nyugati partjain, míg el nem érte Trucculentum kikötőjét. Ekképpen bizonyosodtak meg Britannia sziget voltáról. Időközben Agricola visszavonult légióival délre, s a telet Inchtuthil erődjében töltötték. Újabb hadjáratra azonban már nem került sor, mert hivatali idejét letöltve Agricolát Kr.u. 85-ben visszahívták Rómába. Elutazása előtt Agricola parancsot adott, hogy Inchtuthil erődjét erősítsék meg kellőképpen ahhoz, hogy a skót Felvidékre vezető utat biztosítani és ellenőrizni tudja. Róma akkori helyzete nem tette lehetővé ismételt hódító hadjárat indítását, sőt a távoli erődökben még helyőrség tartását sem. A római katonákra sokkal frekventáltabb helyeken volt szükség, mind Britanniában, mind magán a kontinensen. Kr.u. 87-ben, még mielőtt az elkezdett munkálatokat befejezhették volna, a rómaiak szisztematikusan leépítették, majd végleg elhagyták Inchtuthil erődjét. Dacára Agricola mons graupius-i elsöprő győzelmének, a rómaiak teljes visszavonulásban voltak Skóciában. Fokozatosan kivonták erőiket az országban lévő összes erődjükből, katonai bázisukról. Kivonulásuk azonban nem volt egy békés folyamat, mivel a helybéli törzsek folyamatos zaklatásai mellett kellett azt véghez vinniük. A visszavonuló légiók nyomában a kaledóniai hordák benyomultak az elhagyott területekre. Keresztülsöpörtek a Forth és Clyde közötti földszoroson, valamint a római határt jelképező apró erődökön. Az ütött-kopott sisakok, széthasított koponyák és törött kardok – melyeket Newstead mellett ástak ki a régészek Trimontium egykori erődjének helyén – elkeseredett harcok szószólói, melyek az erődítmény csöppet sem békés kiürítéséről, elhagyásáról vagy esetleg elfoglalásáról mesélnek nekünk. Egyszersmind megkérdőjelezik az egész római kivonulás önkéntes voltát is. Minden valószínűség szerint a legyengített római helyőrségek kényszerűségből, a körülmények nyomására vonták vissza erőiket a jobban védhető hátország irányába. Kr.u. 105-re a rómaiak a Solway és a Tyne közötti területig, tulajdonképpen a későbbi Hadrianus-falig vonták vissza csapataikat. Hadrianus császár uralkodásával ismét fordulat következett be a rómaiak britanniai politikájában. Az új császár – aki többször is járt a provinciában – Kr.u. 122-ben úgy döntött, hogy egy hatalmas fal építésével a Solway és a Tyne közötti földszoroson megszilárdítja a tartomány északi határát. Ez a fal, mely építtetőjéről a Hadrianus-fal nevet kapta, az elkövetkező évszázadok során fontos szerepet játszik majd Britannia történelmében. Hadrianus tevékenysége még tulajdonképpen nem érintette a skóciai törzsek életét, békében hagyta őket. Ez csak Kr.u. 139-ben, Antoninus császár ideje alatt fog megváltozni, mikor az új britanniai helytartó, Quintus Lollius Urbicus a II., VI. és XX. légiók élén behatolt Skócia területére. Szándéka az volt, hogy újra római fennhatóság alá vonja a közel ötven évvel ezelőtt meghódított térséget, azaz legkevesebb, a skót Alföldet. Célját rövid úton meg is valósította. Légióival vereséget mért a kaledóniaiakra, s csakhamar visszafoglalta az egész elvesztett területet egészen a Forth és a Clyde közötti földszorosig. Itt egy hatvan kilométer hosszú, tőzegből épült falat emeltetett. Ezt nevezzük Antoninus-falnak , mely egy pár évtizedes periódusra a Római Birodalom északi határát jelölte. A rómaiak térhódítása Britanniában ekkor érte el zenitjét, habár a skóciai uralom soha nem jelentett többet katonai hódításnál. Erről a régészeti leletek is bizonyságot adnak. A dél-britanniaihoz hasonló romanizált városokat – ahol az elrómaiasodott briton lakosság a római divat szerint öltözködött, a római életmódot folytatta, s az egymás közötti kommunikációban is a latin nyelvet használta – Skócia területén nem lehet találni. Minden egyes közösség a saját életét élte, a saját tradícionális életmódja szerint. A római uralmat csak nagyszámú katonaságnak a területen történő állomásoztatásával lehetett biztosítani. Az őslakosok ugyanis mindig készen álltak fellázadni a római hatalom ellen a megfelelő pillanatban. Három jelentős lázadásról van tudomásunk jelenlegi ismereteink szerint. Mindegyik lázadás mélyen megrázta a római uralmat a területen, s végeredményben Kr.u. 183-ban a skót területek feladását eredményezték. Azonban még koránt sem értek véget a rómaiak skóciai kalandjai. Kr.u. 208-ban az idős Septimius Severus császár, hogy megfenyítse és megzabolázza a Hadrianus-faltól északra élő népeket, újra behatolt légióival az egykor meghódított területekre. Severus hadjáratáról nagyon kevés tényleges dolgot tudunk. A császár tisztában volt vele, ha a területet pacifikálni akarja, akkor újra meg kell azt hódítania, s az összes ezzel járó feladatot újra el kell végeznie. Azt, hogy a Kr.u. 208-tól –a hadjárat kezdetétől –, Kr.u.211-ig – a császár haláláig – eltelt három esztendőben mi mindent tudott elérni, nem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy nem volt könnyű dolga. Sivár, kopár hegyek között, posványos, mocsaras síkságokon kellett harcolnia egy olyan ellenséggel, aki kerülte a nyílt összeütközést, mindig lesből támadt, a lemaradó légionáriusokat egyenként ölte meg, vagyis mai kifejezéssel élve gerilla hadviselést folytatott. Severus halála után a rómaiak kivonták erőiket Skóciából, és Kr.u. 214-re már végérvényesen a Hadrianus-fal jelentette a birodalom északi határát és védővonalát. Római Britannia elkövetkezendő két évszázadában – legjobb tudomásunk szerint – római katona nem tette lábát Cheviot-dombságon túli területre. Ez azt jelentette, hogy Skócia végleg megszabadult a római hódítás veszélyétől. A kapcsolat azonban nem szűnt meg teljesen a britanniai rómaiak és a skóciai őslakosok között. Kr.u. 297-ben egy új népnév jelenik meg a forrásokban, a pikteké. A 4. században a piktek törzsszövetsége jelentette a legfőbb ellenséget a Római Birodalom északi részén. A piktek többször betörtek Britannia provincia területére. A század első felében ezek a rajtaütések még csupán helyi jellegűek voltak. A század derekától azonban megsokasodtak a támadások. Kr.u. 367-ben a piktek és a skótok Britannia provincia elleni támadásai időben egybeestek a szászok part menti, s a frankok rajnai támadásaival. A kortársak úgy vélték, hogy a hadműveletet a törzsek közösen tervelték. Ezért beszél Ammianus Marcellinus a kortárs történész egy nagy “barbár összeesküvésről”. A barbár hordák folyamatos támadásai miatt Honorius császár az 5. század elején – föltehetőleg egy segélykérő üzenetre válaszolva – azt írta Britannia városainak, hogy gondoskodjanak maguk a saját védelmükről. Ezek után kivonta a légiókat a tartományból, sorsára hagyva azt. A rómaiak és a piktek kapcsolatai így végérvényesen megszakadtak. Összefoglalva a dolgokat, a rómaiak skóciai jelenléte csak ideiglenesnek nevezhető. Legelső és legutolsó hadjáratuk között százharminc esztendő telt el, de a tényleges római uralom a meghódított területek felett mindössze negyven évig tartott. Sem a rómaiak, sem pedig az itt élő helybéli népek számára nem származott hosszú távú előny a hódításokból. Római részről ez egy vad, anyagi haszonnal nem járó küzdelem volt, mely legjobb esetben is csupán egy bizonytalan katonai térnyerést jelentett. A helybéliek számára is csak megpróbáltatást jelentettek a római hadjáratok. A romanizált élet kellemes hatásaiból, jótéteményeiből nem kértek, s nem is kaptak semmit. Viszont kijárt nekik az összes szenvedés, amit egy hódító idegen hatalom katonai jelenléte csak adhat. Végül a hódító rómaiak – külső körülmények hatására, és a helybéli lakosság folyamatos lázongásaitól is ösztönözve – lemondtak a terület feletti uralomról, s mindkét fél örömére visszavonták erőiket a romanizált dél-britanniai területek védelmére.

Forrás: Albannah