Remekmű (Társas esztétikák)

Keszeg Anna

Több jó hírem is van a most ismertetendő könyvvel kapcsolatban. Mint ahogy rosszak is. De kezdjük a jókkal. 1. Ezúttal a román és a magyar könyvkiadás igen kitartóan követte a nemzetközi piacot, s Jonathan Littell amerikai származású, Barcelonában élő író francia nyelvű könyvét az első nemzetközi fordításokkal egy időben dobta piacra. S ez – a kötet terjedelme ismeretében – nem kis teljesítmény. 2. Littell könyvében 2006-ban Goncourt-díjra és a Francia Akadémia legjobb regény díjára olyan regényt érdemesítettek, melyről rögtön lehetett tudni – a kánon- és értékvitákba belefáradt s inkább tematikus összefüggések, társadalmi beágyazottság, mikrotörténetek iránt érdeklődő irodalmárvilágban –, hogy ki fogja állni az idők próbáját. 3. Littell könyvével hosszú idők óta legkomolyabb kísérlet történt arra, hogy a tudományosság, a közélet vitáihoz irodalmi mű új összefüggéseket és kutatási irányokat felmutató módon szóljon hozzá. 4. A populáris kánontól egyértelműen különböző, erősen magaskultúrába ágyazott kötet is lehet bestsellerlista-vezető, igaz, egyelőre csak Francia- és Olaszországban.1

Viszont a jó hírek mindig úgy alakulnak át az említett jelenségek kontextuális ismeretében, hogy kicsit rossz hírek is lesznek. Littell ugyanis – akinek már az élettörténete is sok izgalmas tanulságot rejthet – a holokauszt-kérdést dolgozta fel ismét, ezúttal egy náci tiszt szemszögéből, s ezzel nyilván olyan témához nyúlt, melynek erőteljesen átpolitizált kontextusa a könyv sikerének is garanciája. Mielőtt még arra gyanakodna bárki is, hogy Littell jó érzékkel használta ki a holokauszt-témában rejlő hírnévpotenciált, érdemes egy kicsit a szerző élettörténete felől nézni a blockbuster keletkezésére. Az oroszországi 19. század végi pogromok idején az Egyesült Államokba vándorolt zsidó családból származó Littell, akinek édesapja Robert Littell amerikai kémregényíró, huszonéves kora óta fontolgatja a harminckilenc éves korában kiadott művet. A projekt előbb tízkötetes regényről szólt volna, mely Európa 20. századi történetét apák és fiúk összekapcsolódó történeteiként írta volna meg vertikálisan, illetve horizontálisan is illeszkedő, bináris egységekbe rendeződő kötetekben. (Másfajta Taxidermia? Párhuzamos történetek?) A huszonöt éves Littell három megírt, de kiadásra a szerző által méltatlannak ítélt kötet után döntött úgy: túlságosan hiányos tapasztalatai vannak ahhoz, hogy az ambíciós projektet sikerre vigye. 1993-ban önkéntesként ment Szarajevóba, két évet töltött Boszniában, majd a Csecsenföldön. Ezeket a tapasztalatokat követően kezdett ismét hozzá a tervezett struktúra negyedik kötetének megírásához, s ebből lett a Jóakaratúak. Nyilván a kilenc többi szerkezeti egység esett. A történészek által tudományosan is provokatívnak ítélt könyv mögött hároméves történészképzés áll, és ezek a tapasztalatok.2 A többit az autodidakta tudományos érdeklődés hordta össze néhány ponton támadott, de impozánsan és szinte a fikción túl is verifikálható ismerethalmazzá.

A kötet szerkezete zenei motívumokra építi a cselekményt. A Toccata3című bevezető fejezet után, mely az Einsatzgruppen volt tagjának háború utáni helyzetét mutatja be, a két következő (Allemande I. és Allemande II. a keleti front történéseit rekonstruálja (a Babij Jar-i mészárlást például), s sajátos problémafelvetéssel a gyilkossággal való rendszeres, munkavégzés-jellegű együttélés fiziológiai tüneteire épít. A sztálingrádi csata leírását tartalmazó harmadik fejezet után (Courante) a Sarabande című rész Maximilian Aue pihenéséről szól, a sztálingrádi megsebesüléséből való felépülésének történetét mondja el. Itt következik be anyjának és mostohaapjának rejtélyes gyilkossága, mellyel valószínűleg ő maga okolható, s mely a történet további mozgatórugóját fogja biztosítani. A Menuet en rondeaux a második fejezethez hasonlóan provokatív, ugyanis ebben fog Aue Heinrich Himmler közelébe kerülni és részt venni az Endlösung végrehajtásában. Itt kezdődik el üldözésének története is, hiszen a szülei gyilkosságának kérdésében nyomozó két rendőr gyanúja rá terelődik, viszont a háborús állapotok A pestis problémafelvetésének módján ellehetetlenítik a büntetés jogi procedúráját. Az Air című fejezet teszi véglegessé a főhős kórképét, melyet Littell a Toccata részben már körvonalazni kezd: a homoszexuális tisztet, aki a háború után családot alapít, egyetlen nő miatti beteljesületlen és rögeszmésen megélt szerelme teszi sebezhető pszichikumúvá. Ez a nő az ikertestvére. Az Airben ikertestvére és férje pomerániai házát látogatja meg, s azok hiányában szexuális fantáziái kivetítésére használja fel a szeretett nő belakta teret. A Gigue című zárófejezetben pedig Franciaországba kerülésének és megmenekülésének forgatókönyve áll össze az oroszok által megtámadott Berlinben. Kétnyelvűségének köszönhetően úgy tud Franciaországba szökni, hogy korábbi identitását senki előtt sem fedi fel. Észak-Franciaországban csipkegyártóként alapít új életet, ikrei születnek, s ez az az élettér, mely az írásaktus kibontakozásának kerete lesz.

A könyv felépítése önmagában a memoár klasszikus szerkezetét követi: az első, a szerző jelen idejét szituáló fejezetet leszámítva a következőkben kronologikus rendben követik egymást a történések, nyilván az időkezelés asszociációs játékait leszámítva. És valóban kivételesen ismeretlen érzés a kortárs próza jelenségei között az a sodrás, ami miatt a Jóakaratúakat Musilhoz, Tolsztojhoz, Dosztojevszkijhez, Prousthoz, Joyce-hoz hasonlították. Én a Thomas Mann-i korrespondenciák nyomvonalán indulnék el legszívesebben, viszont minthogy erre itt nincs mód, inkább a cím jelentését lássuk. A címbeli Les Bienveillants az Eumeniszek francia megfelelője, s ez az Oreszteia harmadik részének címét átvevő utalás azokhoz kapcsolja Aue alakját, akik az Erünniszektől megkínzott Oresztészre és Athén földjére mondanak áldást, s a gyilkosságok integrálhatóságát, traumatikus összefüggéseinek érthetővé tételét konnotálják. Ami már a holokauszt-diskurzus bizonyos vonulatainak összefüggésében önmagában provokatív. Littell igen fontos értelmezési keretmódosítást vezet be ezzel: a német hadsereg és vezérkar második világháború idején elkövetett cselekedeteit kiemeli a keresztény bűnhődés-paradigmából (ahol a büntetés mindig a tudatosság faktorával kapcsolódik össze), s áthelyezi a görög tragédiák összefüggésébe, ahol a tudatlanul elkövetett bűnnek ugyanolyan jelentősége van, mint a tudatosnak. Innen az Atreidák kerettörténete. Ezzel még az európai irodalom klasszikusainak hivatkozása nem merül ki, sőt. Florence Mercier-Leca egyenesen „könyvtárregénynek” nevezte a Jóakaratúakat, s az elemzők gyűjtögették is gondosan az intertextusokat példázó részeket, neveket, szerkezeti bravúrokat.4 Tessék keresni, a kérdés még korántsem lezárt!

A kötet sikere – mely szintén egyfajta rossz hírré fog válni rögtön – annak is köszönhető, hogy a historiográfiai vitákra különösen érzékeny Franciaországban a történészek előszeretettel gondolkodtak el történetírás és irodalom összefüggésein e regény kapcsán. A franciaországi kritika élesen polarizálódott aszerint, hogy tényhamisításai miatt elítélték, illetve hogy a második világháború megértését segítő jellege miatt üdvözölték a regényt.5 Az is elgondolkodtató, hogy a Le débat hasábjain éppen a francia történésztársadalom egyik legbefolyásosabb alakja, Pierre Nora beszélgetett a szerzővel. És ez amiatt sem véletlen, mert a regénynek tudományos hipotézisei vannak a genocídium jelenségének tárgyalására. Egyik jelentős kérdése a nagy kérdés: mivel magyarázható Hitler rendelkezéseinek végrehajtása? Littell álláspontja az, hogy ebben nem a német lakosság zsidógyűlölete a központi motiváció, hanem sokkal inkább az adminisztratív gépezetet mozgásba lendítő és legitimáló központi személyiség. A másik kérdésirány pedig, hogy mennyiben jogos a holokauszt és a második világháború szétválasztása. Elgondolkodtató felvetése, hogy miért nincs második világháborúra szakosodott folyóirat, miközben Holocaust and Genocid Studies, illetve A Journal of Holocaust Studies létezik. Innen nézve válnak érthetővé a Toccata számsorai, melyek a világháború szovjet, német és zsidó áldozatait mérik össze. A kérdések nyilván távolabb vezetnek: kinek kell létrehoznia a köztudat alakítására is alkalmas konszenzust egy-egy jelentős történelmi eseményről? Mihez tud kezdeni a történész a traumával? Milyen szerepe van a forrásoknak az irodalmi szövegekben? Válaszolhat-e irodalmi mű történettudományos hipotézisekre? Szükségtelen-e a szaktörténészi végzettség a történelmi regénykonstrukcióhoz?

A kötet sikertelenségének, negatív kritikáinak egyik támpontja pedig az volt, hogy nagyon sok nácizmussal kapcsolatos sztereotípiát tudatosan épített vissza. Felvetette a nyugati kultúra rafináltsága tömeggyilkossággal való összekapcsolódásának kérdését. A legutóbbi tematikusan kapcsolódó filmben (Valkyrie, r. Bryan Singer, 2008) mindez annyira korlátozódott, hogy Claus von Stauffenberg családja Bajorország bombázását Wagner hallgatása közben vészeli át. Wagner mint díszlet. Littell viszont örökösen kulturális referenciákban gondolkodó gyilkosokhoz kapcsolja a holokausztot, s ezzel olyan dimenzióba helyezi a kérdést, mellyel egészen kortárs jelenségeket is új összefüggésben láttat,6 és a kérdést nem is csúsztatja el egy mindent ellehetetlenítő elitizmuskritika irányába. Másrészt a főhős identitásának homoszexualitása és vérfertőzéses szexuális fantáziái alapvető meghatározói. Az atletikus katona testének kultuszát kidolgozó Harmadik Birodalom7 valóban szükségszerűen implikálta a homoszexualitást? A téboly kórképét kirajzoló szexuális identitás a vállalkozói középosztályban integráló menedékhelyre talál. A negatív fogadtatás éppen ezen a ponton találja a regényt a legsérülékenyebbnek. A neokonzer-vatív amerikai napilapok még a francia díjazók perverzitására8 is hivatkoztak akkor, amikor az általuk emészthetetlennek ítélt regényen kerestek fogást. És ez több mint tanulságos. A Les Bienveillants amerikai fogadtatása a kultúrháború annyi jelenség esetében használatos retorikáját látszik újra mozgásba hozni. És ez a lehető legrosszabb hír.

Ezenközben megjelent már a francia zsebkiadás és Littell elkezdte tudományos esszékkel is körülbástyázni a kötetet. Három monográfia szól már a regényről. És a rendhagyó identitású szerzőt a kritika az első pillanatoktól fogva asszimilálta a francia irodalom annyiféle identitás határait elmosó testébe.9 S ha már kultúrháborút emlegettem, igencsak érdekes vonatkozásai vannak a kötet szerzői jogai körüli botránynak, mely az egyesült államokbeli szerzőpárti és a francia, kiadókat inkább támogató szerzői jog-felfogás konfliktusát vitte színre.10 Egyébként Littell a francia állampolgárságot is úgy szerezte meg, hogy érte módosították az alkotmányt: Franciaország hírneve öregbítése miatti köszönetképpen fogadta be azt, aki korábban nem teljesítette az állampolgárság azon feltételét, hogy az év felét az országban kell eltöltenie. Valódi kis kultúratudományos irodalomértést igénylő problémagóc. Ha tehetném, legalábbis szakdolgozatot írnék belőle.

*Jonathan Littell: Binevoitoarele. Ford. Vasile Savin. Rao, Buc., 2008.

*Jonathan Littell: Jóakaratúak. Ford. Tótfalusi Ágnes. Magvető, Bp., 2009.

JEGYZETEK

1. A Publishers Weekly 2007. november 24-i adatai szerint. http://www.publishersweekly. com/article/CA6513136.html?q=Benevolent+Ones%27+Lands+in+Spain%2C+Italy (2009. 03. 30.) 2009 márciusában az Amerikai Egyesült Államokban 237. helyen volt a USA Today listája alapján. Lásd Nazi novel receives few ‘Kindly’ reviews. USA Today, 2009. március 12. Franciaországban 2008 végéig 700 000 példányban kelt el a könyv. http://www.lefigaro.fr/actualites/2008/01/02/01001-20080102ARTFIG00280-les-evenements-de-php (2009. 03. 30.)

2. Ezeket az információkat Pierre Nora Jonathan Littell-lel készült interjújából ollóztam össze. Jonathan Littell – Pierre Nora: Conversation sur l’histoire et le roman. Le débat 2007/mars-avril, 25–45.

3. Minthogy a román és a magyar fordítást is hivatkozom, itt a francia eredeti fejezetcímeit adom meg.

4. A Le débat idézett számában a görög tragédiával és az orosz klasszikusokkal való kapcsolódási pontokat keresték a tanulmányszerzők: Florence Mercier-Leca: Les Bienveillants et la tragédie grecque; Georges Nivat: Les Bienveillants et les classiques russes. Le débat 2007/mars-avril, 45–56, 56–66.

5. A kritikákat igényesen foglalja össze a wikipédia regénynek szentelt szócikke. http://fr.wikipedia.org/wiki/Les_Bienveillantes#La_r.C3.A9ception_par_les_critiques (2009. 03. 30.)

6. Lásd például a boszniai szerbekhez kapcsolódó meglátásait az idézett interjúban, illetve Nikolaï Koljevic és a Shakespeare-kutatás viszonyáról mondottakat. Littel–Nora: i. m. 27.

7. Ehhez lásd Reinhart Koselleck: Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája. Ford. Szabó Márton. Jószöveg, Bp., 1997.

8. Lásd az 1. lábjegyzetben idézett USA Today cikket, illetve a The Washington Post cikkét, mely egyenesen pornográfnak nevezte a kötetet. http://www.washingtonpost.com/wp-dyn/content/article/2009/03/06/AR2009030602860.html (2009. 03. 30.)

9. Jonathan Littel: Les sec et l’humide. Brève incursion en territoire fasciste. Gallimard, Paris, 2008; Uő: Récit sur rien. Fata Morgana, Paris, 2009; Uő: Études. Fata Morgana, Paris, 2009; Paul-Eric Blanrue: Les Malveillantes. Enquête sur le cas Jonathan Littell. Scali, Paris, 2006; Marc Lemonier: Les Bienveillants décryptées. Carnet de notes. Le Pré aux Clercs, Paris, 2007; Edouard Husson – Michel Terestchenko: Les Complaisantes: Jonathan Littell et l’écriture du mal. François-Xavier de Guibert, Paris, 2007; Jean Bessière: Qu’est-il arrivé aux écrivains français? D’Alain Robbe-Grillet à Jonathan Littell. Labor, Paris, 2006.

10. A kérdésről összefoglalóan: Steven Englund: The American in Paris. Foreign Policy. 2007/march-april, 76–78.

Forrás: Korunk 2009. május