Lászlóffy Csaba verseiból ...

Ha rám figyelsz, Katalán/katatón álom, Ahogy, A kiszámíthatatlan (versek)

Lászlóffy Csaba

Ha rám figyelsz

Költő vagyok és…

akkor se

Radnóti

Tűnő lélegzet, tűnő fiatalság, tűnő

tarkó (a test börtönéről szövegelni

fennkölt közhely). Ne fecsegj, ne nyava-

lyogj; szólj inkább undorodva: fordulj el

tőlem, félelmetes angyal! Se emlék, se

varázslat – csak a tiltás! Amit megtanultál,

minden szétesett. Dehogyis csak az április –

megőrültek az összes hónapok, fülsüketítőn

kondul már a virágének is a lélek vörhenyes

burka alatt; s a férfikor észrevétlenül halálba

fordul, amióta tudja, mit jelent másnak is

e szívtájék: hazugságtól fulladozó hazát,

hol máglyarakásként épül köréd az óvatos

gyanú, olyankor is, midőn – költő, nem

költ(Ő) – az ember maga sem hiszi.

2007

Katalán/katatón álom

1. (történelmi áttekinthetetlenség)

A szabadságharc rögeszméje nélkül

nyilván kényelmesebb lehetett volna;

nem csak most tudod ezt, midőn már

az örökség is ingatag, legyen az lázadás

szelleme vagy csupán a szelíd lélek-

vándorlás hitétől elzsongatott zsigerek.

Lehet-e még gyógyszer a reneszánsz; netalán

az ifjúság hangzatos zűrzavara elől a sűrű fűbe

menekülő sün, kit Soma névre kereszteltetek?

Idős korban sem hajlongani; legfeljebb számot

vetni a fegyverek hajlékonyságával, még hogyha

nincs is/nem is volt különösebb üzenet –

kedvesed ajka kimetszve, a csukló porcai

péppé válnak a zöld zuhogásban; nézni a

végképp levetkőzve is megközelíthetetlent:

gyönyörű csontrendszerét, anélkül hogy a

szigorú szertartás fölékszerezné, s valamilyen

mesterséges szemfényvesztés szédületének

esnél áldozatul.

2. (a látomás ereje)

Katatóniába utazván,

a bicikliváz ingatag –

s bár katalán narancsliget fogad,

a kormányt meg ne rántsd a hitvány

köves úton, kíméld magad;

a szoborszerű merevség is

jó mímelés (ha csak a pénisz

lazít) –

ne légy szkizofrén áldozat.

2008. október 18.

Ahogy

A délutáni álmatlan vizek:

elmerülni bennük, jaj, nagyon ritkán

lehetett; zsúfolásig telt ebédlő-

asztal s önkínzó agyjáték után

(csupa skandálás, görög metrumok),

könnyű s undorító pletykák helyett:

titkom! – csak az enyém –, s oly szédítően

nagynak tűnő „felségterületek”.

A bántalmak s kis, bélyegnyi sebek? –

nem is a szív sebei még (bár a csaló

világ ordinárébb és szellemtelenebb

volt, mint a híres trójai Faló).

Halálra – a nagy háború ostromát

végigizgulva (gyermeki öröm

is volt ez: felfedezés valahára,

a pincelak gyertyafényben imbolygó

árnyai között) – nem gondolni a halálra:

ez volt az első „ars poeticám”! – csak az

rémített meg legfeljebb, hogy az Isten

nem téríti el a srapneleket.

Valami ott lüktetett belül, ha igaz,

talán épp amiatt: nehogy váratlanul

érjen, ami kívülről fenyeget.

Ahogy az advent jött, érces fagyok

csillogásával, mint szép, új világra

a terror: bennem mindent szétzilált

az álszentség s szónoklatok dagálya.

Ti persze nyugtatni akartatok –

s én tudtam, mindig magamnál vagyok.

A kiszámíthatatlan

És vadul tiltakoztam: nem leszek

rabja soha senkinek! – de a másik

(te? – vagy egy másik énem) valaki

kinevetett: „Még hogy a valóságnak

sincsen hatalma fölötte!” S én közben

(le)sajnáltam a gyengéket. A gond nem

felhő, a gond: az gyönyörűség, mondtam,

s hittem is bősz konokul. És utálat

töltött el a helyezkedő, puhány

meg sunyi fajta láttán. „Ragad rájuk

a bűn” – sok, kísérteties agyrémalak! –

(A sokkhatás a végére maradt.)

Érzékeim a kiszámíthatatlan

alagútjában virrasztottak (volt-e

valami egyáltalán, mi átformált-

alakított?) hányszor álltam a napban

s a csönd előtt vakon, süketen(?)

ámde

a drága halott árnyakat légiesen

körülölelő szélre mégis tudatos

érzékenységgel – mintha csupaszon!

(Az észleletek súlya mily csekély.)

Valami felcsap: láng vagy bűz! – a kéj

kihívásai: mára már csak emlék,

csak lesajnált kaland – vajon elég

mély volt-e vagy sekélyes „nemlét”

az annyit hangoztatott szakadék?

2008. december

Forrás: Korunk 2009. május