2011. március 31., csütörtök

Tóth Árpád: Tavaszi holdtölte



Táncolva suhannak a szőke sugárkák,
Hűs hold aranyával elöntve a lég,
Ott kinn, valamint csodaszép, szines árkád,
A méla nagy ablakok ív-sora ég.
Vén függönyömön kipirúl a virág-dísz,
Rég elfeledett kezek ósdi müve:
Foszló violák, halovány, puha nárcisz,
Mind, mintha virulna, oly édes, üde...

Ily este merül fel előmbe sok emlék,
Mint messze homálybul a tarka hajó,
Elébb remegő, pici fénye libeg még,
Majd kél a vitorla s piros lobogó.
S mint sík, ragyogó habu, méla vizekből
Felszökken a játszi ezüstszinü hal,
Hűs lelkem ölébül ily este remeg föl,
S fürgén ütemezve iramlik a dal.

Eltűnik előlem a mély, komor udvar
És benne a rőtrügyü, bússzavu fák,
Szállok haza, messze, a barna darúval,
Amerre ezüst utat ős Tisza vág,
Hol mén dobajátul a föld szive retten,
Hol hallgat a tölgyes a puszta ölén,
S hol mély remegésü, nagy ifju szerelmem,
Mint hársszirom illata, szállt le fölém...

Nem nyírt, buja lombu, öreg liget árnyán,
Hol ring ezer ág a sok orgonafán,
Szép, gyermeki álom igézete vár rám,
Mély, tiszta tekintetü, szőke leány.
Nagy tűzszemü gép robog át közelünkben,
Vad füttyire lomb remegése felel,
S rezdül szavam: "Engem is elragad innen
Majd búgva e szörny... maga nem feled el?..."

De íme a holdat a köd beborítja,
S álmom zivatar zaja kergeti szét,
Fáradt fejem ablakaimra szorítva
Már érzem a nyirkos üveg hidegét.
S míg éles eső sürü cseppjei mossák
A fákat, ahol ragyogott a sugár,
Úgy fáj, hogy az illatos, ifju bohóság
Nem fonja körül szivemet soha már...


Forrás: Tóth Árpád összes verse

2011. március 30., szerda

Peter Bichsel: A tejesember


A tejesember felírta a cédulára: „Vaj ma elfogyott, sajnos.” Blumné elolvasta a cédulát és összeadott, a fejét csóválta és mégegyszer összeadott, majd ezt írta: „Két liter, 10 deka vaj, tegnap nem volt vaja, mégis felszámolta.”

Másnap ezt írta a tejesember: „Elnézést.”

A tejesember reggel négykor jön, Blumné nem ismeri őt, meg kellene ismerni, gondolja gyakran, egyszer fel kellene kelni négy órakor, hogy megismerjem őt. Blumné attól fél, hogy a tejesember haragszik rá, talán rosszat gondol róla a tejesember, a fazeka tele van horpadással. A tejesember ismeri a horpadt fazekat, ez Blumné fazeka, többnyire 2 liter tejet és 10 deka vajat vesz. A tejesember ismeri Blumnét. Ha megkérdeznék, ezt válaszolná: „Blumné 2 litert és 10 dekát vesz, horpadt a fazeka, és könnyen olvasható az írása.” A tejesember nem csinál magának gondot, Blumné nem csinál adósságot. És ha előfordul -- hiszen előfordulhat --, hogy tíz fillérrel kevesebbet készít ki, akkor a tejesember felírja egy cédulára: „Tíz fillérrel kevesebb.” Másnap simán megkapja a tíz fillért, és a cédulán ez áll: „Elnézést.” „Szóra sem érdemes” vagy „nincs miért”, gondolja a tejesember, és ha felírná egy cédulára, akkor ez már levélváltás volna. Nem írja fel. A tejesembert nem érdekli, hogy hányadik emeleten lakik Blumné, a fazék lent van a lépcsőnél. Nem töri a fejét, ha nincs ott. Az első csapatban játszott egyszer egy Blum, őt ismerte a tejesember, elálló fülei voltak. Talán Blumné fülei is elállnak. A tejesember keze gusztustalanul tiszta, rózsaszínű, otromba és szétmosott. Erre gondol Blumné, amikor a cédulát olvassa. Remélhetőleg megtalálta a 10 fillért. Blumné nem szeretné, ha a tejesember rosszat gondolna róla, és azt sem szeretné, ha beszédbe elegyedne a szomszédasszonnyal. De senki sem ismeri a tejesembert, a mi környékünkön senki. Hozzánk reggel négykor jön. A tejesember azok közé tartozik, akik a kötelességüket teljesítik. Aki reggel négykor hozza a tejet, az teljesíti a kötelességét, naponta, vásár- és ünnepnapokon. A tejesembereket valószínűleg nem fizetik jól, és valószínűleg gyakran hiányzik pénzük az elszámolásnál. A tejesemberek nem tehetnek arról, hogy a tej drágul. És Blumné voltaképpen szívesen megismerné a tejesembert. A tejesember ismeri Blumnét, két litert és tíz dekát vesz, és horpadt a fazeka.

Forrás: Nagyvilág. Világirodalmi folyóirat. 1966. június.

Irány Skandinávia



Hurrá, nyaralunk! Ezt a mondatot várjuk egész évben. Miközben tervezzük szabadságunk legapróbb részleteit, és a pálmafákra gondolunk, nem is sejtjük, hogy a „hidegen” hangzó Skandinávia milyen felejthetetlen élményt nyújthat számunkra. Nézzünk szét ezen a tájon, mely a világ egyetlen olyan oázisa, mely érintetlen környezetével, aktív pihenéssel, és a természet hihetetlen csodáival várja messziről jött utazóit.

A nyaralás szó hallatán legtöbbször a déli tájakra, az árnyékokat nyújtó pálmafákra, és a homokos tengerpartra asszociálunk, persze jogosan. Eközben Észak-Európában olyan gyöngyszemekre bukkanhatunk, amelyekről legszebb álmainkban sem gondoltunk volna. Skandinávia Európa, sőt a világ egyetlen pontja, ahol érintetlen természet, nyugodt körülmények, tavak, fjordok, hegyi patakok, gleccserek, illatos fenyvesek, erdei -, hegyi túrák, és a négy évszak szinte minden áldása, és átka egyszerre zúdulhat az odautazóra. Legyünk bátrak, és kíváncsiak. Ha bepakoltuk bőröndünket, elraktuk az esőkabátunkat, és fürdőruhánkat, irány a Skandináv államok, azon belül Norvégia és Dánia.


Norvégia – az éjszaki fény hazája

Norvégia Észak-Európa egyik állama, Svédországgal, Finnországgal, Oroszországgal határos, fővárosa Osló. Nyugati partját a Norvég-tenger, északit a Jeges-tenger és a délit az Északi-tenger mossa. A Skandináv-félszigeten elhelyezkedő ország nagy részét hegyek borítják, a norvég-svéd határon fut keresztül a Skandináv-hegység. Földrajzi adottságának köszönhetően gazdaságát leginkább a halászat teszi ki. Norvégia a természet csodája. Háborítatlan vidékei hatalmas sétákra, túrázásra sarkallja az odautazókat. Először az ország nyugati részén húzódó partvidéket ajánlott felfedezni. A part mentén haladva a tenger számos helyen mélyen belenyúlik a hegyekbe, a hegyek közé, így megalkotva a híres norvég fjordokat. A látvány és az élmény leírhatatlan, ahogy a magasló hegyek között egy hajó fedélzetén ringatózva élvezhetjük a tájat, miközben a magasló hegyekről gleccserek zuhannak alá, táncoló vízesés formájában. Nemcsak a táj változatos, hanem az időjárás is, így egy nyári napon síelhetünk egyet a Folgefonna-gleccseren, a nap vége pedig befejeződhet egy kiadós úszással a tenger hűs, frissítő vízében. Ha megszárítkoztunk és kipihentük a síelés okozta izomlázat, folytassuk utunkat Észak-Norvégiába, ahol a nyári hónapokban sosem nyugszik le a nap, az „éjféli nap országába”. Ez a természeti jelenség igen meghökkentő. Ha az időjárás engedi, akkor szinte 24 órán keresztül láthatjuk a napot, akár golfozás közben, vagy a bálnaszafari alatt. Norvégia tényleg a természeti jelenségek országa. Késő ősszel, kora télen szinte az egész ország területén látható az éjszaki fény, mely narancsos, vörös, bíbor, és zöld színben táncol az égbolton. A jelenség a napból származik. Heves napkitörések során óriási mennyiségű részecskék lökődnek ki a napból az űrbe. Mikor a részecskék a föld atmoszférájához érnek, annak gázaival egyesülnek, fényhatás keletkezik, így létrehozva azt a hihetetlen szín kavalkádot, amelynél misztikusabbat még sosem láthatunk.

Az aktív pihés mellett, a keleti országrészben, Oslóban a kultúrának szentelhetjük időnket. A fővárosban koncertek, színház-, operaelőadások, múzeumok, képtárak és rengeteg szabadtéri programok várják az érdeklődőket.

Dánia

Dánia Észak-, és Közép-Európa határán helyezkedik el, az Északi- és a Balti-tengert válassza el egymástól, híd Közép-Európa és a Skandináv-félsziget között. Az ország a Jylland félszigetből, mely a legnagyobb, és a hozzátartozó 474 szigetből áll. Fővárosa Koppenhága. Ha Dániába utazunk, ne hagyjuk otthon kalandvágyunkat, és sportosabb ruházatunkat. A vízi sportok szerelmesei itt a paradicsomba érezhetik magukat, hiszen az ország hosszas tengerpartjának köszönhetően (7300 kilométer) számos vizes lehetőség közül választhatnak: vitorlázás, szörfözés, búvárkodás, és horgászás. A nyugodtabb, és a kevésbé veszélyes sportágak kedvelőinek a golf ajánlott, az ország több száz golfklubbal várja az ütögetni vágyókat. Ha két keréken szeretnénk megcsodálni, illetve felfedezni a szebbnél szebb tájakat, üljünk bátran biciklire, hiszen 3500 kilométeres kiépített útvonal áll rendelkezésünkre. A sportolás mellett szánjunk időt a szórakozásra is. Koppenhágában található Európa egyik leghíresebb vidámparkja, a Tivoli és szórakoztató parkja a Dyrehavsbakken, eközben ember legyen a talpán, aki kibírja vásárlás nélkül a világ leghosszabb bevásárló utcájában (1800 méter), a Stroge-ban. Ha szórakozás, akkor játék, ha játék, akkor lego. Nemcsak a gyermekeknek, hanem a gyermeklelkű felnőtteknek is ajánlott a Legoland, mely Billund városától nem messze, 10 hektáron terül el. A kultúrára szomjazóknak is adott a lehetőség: Nemzeti Múzeum, Thorvaldsen Múzeum, Charlottenborg palota, Rosenborg kastély. A fővárostól elszakadva Alborgban vegyük az irányt, ahol rengeteg szeszfőzde áll rendelkezésünkre, hogy belepillanthassunk a méltán híres dán sörök készítésének titkába. Alborgot elhagyva, Roskilde-be érve megcsodálhatjuk az ország egyik legrégibb templomát, mely 1080-ban épült, és a híres viking múzeumot. A rengeteg látnivaló mellett a gasztronómiáról se feledkezzünk meg. A dánok jellegzetes leveseik a sörleves, a káposztaleves és különféle hallevesek, emellett a hagyományos ételeket is próbáljuk ki; a flaskesteget, vagyis a ropogósra sült malacot, a gravad laks-ot, más néven a füstölt, sózott lazacot kapros pácban.

Utazni öröm, de mielőtt neki vágunk a kalandoknak, mindenképp ismerjük meg az adott ország kultúráját, szokásait. Készüljünk fel, ne érjen minket kellemetlen meglepetés.


Forrás: KépesÚjság.com

2011. március 29., kedd

Áprily Lajos: Március



A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejü cinke

víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - ugye zeng, ugye zeng a szíved?


Forrás: Áprily Lajos összes versei Illusztráció: Szalatnyay József festménye

Érzelem, vagy értelem?



Egy időben gyakran beszéltünk az értelmi intelligencia szerepéről. Aki magas intelligenciahányadossal rendelkezett, azt okos embernek, aki nagyon magassal, azt zseninek tartották.
Az intelligenciamérő teszteket sokan süllyesztették félbehagyva fiókjuk aljára, mert még maguk előtt is restellték, hogy gondot okoz számukra a mértani alakzatok megfelelő sorrendbe rakása, a matematikai kakukkfiókák megtalálása vagy a különböző racionális gondolkodást igénylő feladatok megoldása. A világ nagyot fordult azóta: bebizonyosodott, hogy nemcsak az értelmi intelligenciánk fontos. Sőt a szakemberek azt állítják, az érzelmi intelligencia még fontosabb. Tudatosítanunk kell, kétféle elménk van. Az értelmi elme racionális gondolkodása többnyire tudatos: a figyelem és a latolgatás jellemzi. A racionális elme az érzelmi elméhez képest egy-két másodpercnyi hátrányban van a probléma észlelésében és a megoldásban: a szív adja az első lökést, nem a fej. Az érzelmek bármely szélsőséges jelenléte tönkreteheti az értelem sikerét. Ebből azonban nem az következik, hogy ki kell irtani az erős érzelmeket. Az értelem tud az érzelmekről, és az érzelmek érzik az értelmet. Az emberekkel való bánáshoz feltétlenül szükséges az értelmi elme és az érzelmi elme összhangja. Az érzelmi intelligencia kérdéseiről dr.Bordás Sándor pszichológust faggattuk. --Az ember döntései lehetnek értelmi vagy érzelmi hátterűek – állítja dr.Bordás Sándor pszichológus. – Mindenki ismeri a rossz előérzet fogalmát: ez egy ősi érzelmi lenyomat, amely nem tudatos. Bizonyára mindenkivel előfordult már, hogy racionálisan nem tudta megmagyarázni, csak érezte, akkor dönt jól, ha az érzelmeire hallgat. Az érzelmeinkre való hallgatás tudománya adottság, nem rendelkezik vele mindenki. A precíz, pontos embereknél általában az értelmi intelligencia a fejlettebb. Az érzelmi dolgaikban, kapcsolataikban viszont küszködnek, nem tudják, mit kezdjenek az érzelmekkel. Nem képesek átérezni a másik ember -- a párjuk, a gyermekük --, helyzetét, gondolkodását, cselekedeteinek mozgatórugóit. Nagy különbség „tudni” vagy „átérezni”, hogy a másik ember mit érez. Ez utóbbira csak a magas érzelmi intelligenciával rendelkező emberek képesek. A harmonikus személyiség fejlődéséhez rendkívül fontos az érzelmi komponens, mert enélkül az egyén nem válik kiegyensúlyozottá. Akit születésétől fogva szeretett az anyja, várt gyermek volt, nagyobb érzelmi háttérrel, pozitív töltéssel, biztonságérzettel indul az életben, mint akinek már korán meg kellett küzdenie a szeretetért, és azért, hogy elfogadják. Az utóbbi esetben a gyerek a szellemi képességei fejlesztésére van motiválva, hogy megkapja az óhajtott érzelmeket. Az a gyerek válik érzelmileg gazdag, magas érzelmi intelligenciájú emberré, akit már az anya-gyerek kapcsolatban megkapta a szükséges érzelmeket – ez ugyanis érzelmi kiegyensúlyozottságot ad az embernek. A racionális (értelmi) intelligencia azoknál fejlődik magas szintre, akik már kora gyerekkorukban arra vannak kényszerítve, hogy az eszüket használják a szeretet, az elismerés kivívásában. Az ő szociális érzékenységük, érzelmi rálátásuk, érzelmi érettségük alacsony szintű. A másik emberrel nem is nagyon törődnek. Az érzelmi háttér nélkül felnövő emberek általában pótcselekvésbe menekülnek. Lehetnek akár nagyon sikeresek is, mégsem érzik jól magukat a bőrükben.

--Köszönöm a beszélgetést!

Forrás: Póda Erzsébet - Barátnő.com

2011. március 28., hétfő

Koncz Zsuzsa a mai napig színpadon van



Pályafutása a Ki Mit Tud című műsorban kezdődött, ahol osztálytársnőjével énekelt, és egy ország zárta őket a szívébe.



Koncz Zsuzsa a tehetségkutató verseny után, a közönség szeretetét megőrizve, a mai napig színpadon van. Szerepelt filmekben, koncertezett nemcsak itthon, hanem külföldön is, és a lemezeivel is mindenütt sikert aratott. 2001-ben megkapta a Francia Becsületrend Lovagja kitüntetést, itthon pedig 2008-ban a legnagyobb állami kitüntetéssel, a Kossuth-díjjal ismerték el művészi munkásságát. Koncz Zsuzsa április 9-én Budapesten az Arénában lép színpadra.

– Gyerekkorodban milyen zene szólt nálatok otthon?

– Amelyek a rádióban szóltak. Kisgyerekként eleinte operák, aztán később tánczene is. Olyanok, mint a Volare, a Marina. Az előadók közül Brenda Lee, Ricky Nelson, Caterina Valente volt a kedvencem. Ezek voltak műsoron a Magyar Rádióban. Leventét úgy ismertem meg Hacki Tomin keresztül, a Ki Mit Tud? után, hogy a siófoki strandon Adriano Celentano 64 millió csók című dalát gitározta és énekelte. Ő is ezeket hallgatta.

– A Ki Mit Tud?-on Gergely Ágival duettben indultatok. Miért?

– Olyan osztályba jártunk, ahol a lányok többségének nem volt hallása, és mi ketten teljesítettük az osztály zenei „kvótáját”: jártunk énekkarra, énekeltünk csasztuskákat két szólamban. Ő először tiltakozott, de aztán ráállt. A honlapomon bárki megnézheti az erről szóló padlevelet – Ági megőrizte, és pár éve nekem adta. Az első dal a Gézengúz volt, aztán a Nagymamit már a szerzőtől kaptuk. Ez a műsor főleg arról szólt, hogy mi, fiatalok mutassuk meg, milyen tehetségesek vagyunk, és nem arról, hogy később ebből éljünk. Hacki Tamás a mai napig fütyül, miközben orvosprofesszor fül-orr-gégészként Németországban él és praktizál. Számunkra az éneklés játék, hobbi volt a tanulás mellett. Végig röhögcséltük az egészet, és egyáltalán nem vettük észre annak a súlyát, hogy egy ország figyel minket.

– Az első nagy siker a Rohan az idő című dal volt, amit már egyedül énekeltél.

– Bánki László, aki zenei szerkesztő volt a tévében, a Ki Mit Tud? után egy évvel megkeresett, hogy egy általa kiválasztott dalt szilveszterkor énekeljek el. Visszautasítottam: akkor már énekelgettem angol számokat egyetemi klubokban az Omegával, majd az Illéssel. Laci bácsi azonban kitartó volt, és azt mondta, hogy akkor hozzak valamit, amit én választok. Tudtam, hogy Leventének vannak kész dalai:kértem tőle egyet, ez volt a Rohan az idő. A szövegíró ekkor még S. Nagy István volt. A dalt egy kis fekete lemezen adta ide, amit saját gitárzenekarával a József körúti „Saját hangja – vigye haza” stúdióban vettek fel. Ezt vittem aztán abba a bizonyos tévéműsorba, melyet a Műjégpályán vettünk fel az Atlantis együttes kísértében, miközben én korizva énekeltem. Aztán felvettük az Illés együttessel a Magyar Rádióban, majd a Hanglemezgyár stúdiójában újból, hogy bakelitlemezre kerülhessen. Elég nagy feltűnést keltett, mert ez a hangzás akkor itthon, még teljesen új volt. Amikor Levente engedélyeztetni akarta, a Sláger és Sanzon Bizottság értéktelen, semmitmondó szerzeményként elutasította, szerencse, hogy a tévé maga döntött arról, mit ad le és mit nem.

– Elkezdted a jogi egyetemet. Mikortól vált számodra a művészi pálya annyira komollyá, hogy inkább mellette döntöttél?

– Amikor a Jelbeszéd című lemezt betiltották. Ettől úgy éreztem, hogy ez mégiscsak valami, ha ilyen komolyan veszik. Viccen kívül, szinte az döntött, hogy egy idő után kirúgtak az egyetemről; mondván, „kislány, maga már olyan híres, hogy csak blamálná a testületet”. Mellesleg azért én is megtettem mindent, hogy ez így legyen: bukdácsoltam szemeszterről szemeszterre. Persze a döntésben, ha ez egyáltalán az volt, Bródy játszott fontos szerepet. Ha ő nem olyan szövegeket ír, amilyeneket, vagy a rendőri vegzatúra hatására – ami ekkoriban érte – abbahagyja, lehet, hogy most jogász vagyok. Ő hajlandó volt bújócskázni a cenzúrával, amely nagy hirtelen ránk szakadt. Mellesleg ebből a „játékból” néha élesebb, nekem nagyon tetsző mondanivalók, szövegek kerekedtek ki.

– Hogyan fogadták otthon ezt a váltást?

– Mire a karról elbocsátottak, az anyukám hozzászokott a „gyűrődéshez”, de még évekkel ezelőtt is féltett, hogy jól csinálom-e a dolgaimat. Ez nagy szabadság volt, meg felelősség is. A magam ura voltam, mindig azt tettem, amit jónak tartottam, így csak magamat hibáztathattam, ha valami nem sikerült. Nem énekeltem olyasmit, amiről úgy gondoltam, hogy nem kell, sokszor mondtam nemet, amiért nagyon sokan nem szerettek. A rádióból eleinte rengeteg kottát kaptam ismert szerzőktől, egyet-kettőt elénekeltem, aztán azt mondtam, ha hallgatni sem szeretem őket, miért énekelném el?

– Mi lett volna veled Szörényi és Bródy nélkül?

– Talán semmi. De ott voltak, és a Bródy-szövegek frenetikusan hatottak rám. Amikor elénekelték a Ne gondold című számot, azt mondtam, hogy na, ez az! Ez fejezi ki azt, amit gondolok és érzek.

– Hogyan érintett az Illés együttes felbomlása?

– Levente az idők folyamán átnőtt egy másik zenébe, ahova Lajos nem követte. A zenei ízlések szétválása volt a konfliktus fő forrása. Sajnáltam, mert láttam, mi jön, de ez nem az én konfliktusom volt. Meghívott vendég voltam, beleszólni nem lehetett. Miközben nagyon sokat köszönhettem Illés Lajos dalainak, Leventét is értettem, hogy milyen elvárásai vannak a zenekar megszólalásával, a zenei továbbfejlődéssel kapcsolatban.

– A nemzetközi karriered hogyan alakult, lehetett volna-e az egy másik út az életedben?

– Franciaországban Levente dalait énekeltem, nem is rossz francia szövegekkel. A dolog nem jutott túl messzire, mert aki pártfogolta az ügyet, egyben a kiadó és egy népszerű francia rádió tulajdonosa, közvetlenül a lemez megjelenése után egy tragikus balesetben elhunyt. Azért ez a szál időről időre működött, mert jóval később megnyertem egy fesztivált. Új lemezszerződésem is lett volna, ha disszidálok. Ez szóba sem jött, így maradt a vendégstátusz különböző francia tévéműsorokban. A németeknél a nyugati oldalon kezdtem, de végül keleten lettem sztár. Az NDK-ban énekelhettem a saját németre fordított dalaimat, ami nem volt könnyű: a Bródy-szövegek magyar gyökerűek, nehéz más nyelvre átültetni őket. A Kárpátiék lányával például foglalkoztak keleten – és a nyugaton, de még az osztrákok is. Még a legnevesebb szövegírónak is beletörött a bicskája, pedig 56 a jelenkori Európa egyik legismertebb története, szinte mindenki hallott róla.

– A közéleti szövegkörnyezetet mindig fel lehetett vállalni?

– Az én habitusomhoz ez állt közel, és nem volt kérdés, hogy vállaljam-e. Alapból nem érdekelt, hogy kinek mi tetszhet. Hogy aztán a dalnak vagy a lemeznek mi lett a sorsa, az nem az én hatásköröm volt.

– A Jelbeszéden kívül próbáltak máshogy is gátolni?

– A fiúk hosszú haját jobban utálták, mert az jelképe volt a különállásnak, a másságnak, ellenállásnak, míg az én hosszú hajam természetes volt. De azért volt példa arra, hogy a nadrágom miatt nem akartak beengedni az Ifjúsági Parkba, és Illés Lajosnak ki kellett jönnie értem. Persze kisebb-nagyobb tartalmi bökkenők később is voltak. A rádióban eleve csak a lemezeken szereplő dalok egy része mehetett. Azt például máig nem tudom, hogy a verséneklés negatívan vagy pozitívan érintette-e a kultúrpolitikusokat. A költőket bírták, az elég világos volt. Mikor a Kertész leszeket csináltuk, az dolgozott bennünk, hogy „jó, hát Bródyt épp be lehet tiltani, de mi van József Attilával vagy Nagy Lászlóval?” Azért az első verslemezen a Walesi bárdoktól „eltanácsoltak” bennünket. Világos volt, hogy a közönség szeret bennünket, miközben a kultúrpolitika szükséges rosszként tűrte el a létünket. Ebben benne volt az is, hogy átmeneti állapotnak, divatnak tekintették az egészet, amely elmúlik majd magától. Szerencsére nem vették túl komolyan. A lemezt betiltották ugyan, de énekelhettünk tovább, Bródy írhatta a szövegeit, Hobónak is betiltották a Honfoglalást, de játszhatta tovább.

– Nagyon sok zenésszel dolgoztál. Hogyan alakult a kapcsolatod Tolcsvay Lászlóval?

– Nagy haverok voltak Leventével, sokat voltak együtt a szabadidejükben is. Már az első lemezemen is játszik a Tolcsvay-zenekar, sőt dalom is volt tőlük. Amelyik szerzeményük tetszett, azt elénekeltem. A You Tube-on fent van egy felvétel, amin Tolcsvay Béla kíséretével éneklem a Blowing in the wind című Bob Dylan-dalt egy német tévéműsorban. Ha Laci épp nem ért rá, akkor hívtam Bélát. Ilyen egyszerű volt.

– Hogyan jött a képbe Bornai Tibor?

– Amikor a Valahol lemezt készítettük, kerestünk zenekart, amelyik színpadon kísér majd. Idővel ide csatlakozott Tibor, és lett annak a sessionzenekarnak a tagja, melyet Tolcsvay Laci hozott össze. Amikor ő nem tudott továbbjönni velünk, Tibor vette át a zenekar irányítását. Így hozhatta a véletlen, hogy egy németországi tévészereplésre Laci mellett az akkor még nem is létező KFT zenekar jött velem. A szállodában éjszakai zenélgetés közben Laci száján kiszaladt, „miért is nem vagytok ti zenekar?” Aztán játszottam a KFT-vel külföldön és a Kárpáthyék lányát velük vettem fel.

– Ki volt még hasonlóan fontos zenész az életedben?

– Závody Gábor, aki Bornai szerepét vette át először a koncerteken, aztán stúdióban is. Vagy itt van Lerch István, akivel a Ki nevet a végén című, 2002-ben megjelent lemezen dolgoztam először. Nagyon szeretem a dalait. Talán azért is, mert jól illeszkednek a hangi adottságaimhoz. Az új lemezemen is van négy Lerch-dal.

– Hány lemezed jelent meg eddig?

– Összesen harminchét, és ebből itthon harminc.

– Hogyan lehet mindig megújulni, a közönség figyelmét megtartani?

– Valószínű, hogy a választásaim toborozzák a közönséget. A Volt egyszer egy lányt, az első lemezemet még „szemen szedettnek” gondolom, de a következő, a Szerelem, már koncepciózus volt: megtaláltuk azt a fonalat, ami azóta is vezet. Az élet dolgai, kisebb nagyobb örömei, meglátások, meggyőződések, ha úgy tetszik, elvek, melyek a privát életemet is vezetik, mind benne vannak a dalokban. Persze az idő múlik, a körülmények és a történelmi helyzetek változnak, benne természetesen magam is, és ahogy én változom, úgy változnak a dalok. Vannak sarokpontjaim, amelyekhez tartom magam. Talán ez tetszik az embereknek.

– Az április 9-i Aréna-koncertedre hogyan választasz dalt a harminc hazai lemezedből?

– Amikor összeállítok egy új műsort, leülök, és hallgatom a lemezeket. Figyelem, melyik hogyan hat rám. Mindig van, amelyiknél azt érzem, hogy ezt el kell énekelni, vagy elő kell venni újra. Mostanában sokszor előfordul az utóbbi helyzet, és lesznek ilyen dalok. Aztán vannak azok a számok, amelyeket én is nagyon szeretek, és a közönség is várja őket. És persze lesznek az új szerzemények is.

– Rengeteg dal van, amelyik végigkísérte az életemet, és bőven túlélte előadóját. Mit gondolsz, ötven év múlva mely dalok maradnak meg utánad?

– Ez rossz kérdés. Hogy én mit érzek, az egy dolog, és egy másik, hogy azok az emberek, akik majd akkor, egy másik világban hallgatják, erről mit gondolnak, és hat-e rájuk. Ki tudná azt megjósolni?

– Ne fejezzük be ilyen szomorkásan ezt a beszélgetést! Milyen szép dolog történt veled az utóbbi időben?

– Az Aréna-koncertre készülődünk, de közben turnézom. A turné keretében felléptem a Kaposvári Csiky Gergely Színházban, amely színháznak sem, épületnek sem utolsó. Óriási meglepetésben volt részem. Az egész, totálisan telt ház, a rendező kérését teljesítve fehérben jelent meg: fehér trikóban, fehér ingben vagy fehér blúzban. Ez számomra az összetartozásról, az összetartásról, az együtt gondolkodásról, az együtt érzésről szólt. És nagyon nagy megtiszteltetés, hogy ezt mindenki így gondolta a koncertemen. A turnét tavaly ősszel, a lemez megjelenésekor indítottuk el, és nagyon gyakran fejeződik be úgy, hogy a közönség állva tapsol, ami mindennél többet jelent egy előadó számára. Ez a kaposvári előadás még ehhez képest is katartikus élményt adott nekem. Innét is köszönöm!


Forrás: Huszti Zoltán - ötvenentúl.hu

2011. március 22., kedd

Tóth Árpád: Március



A ritkás ágak zöldjén átveti
A messzi nap a sűrű sugarat,
Mint végtelen aranysodronyt, egy égi
Vezeték dús hálózatát s a fák
Zsonganak, mint sín menti nyurga póznák,
Ha rajtuk szárnyas, forró hír repül:
A földnek a Tavasz telefonál...

És reszket a liget, mint zsenge szűzlány,
Feszül ezer kis lombkeble keményen
S a város, ez a bús, tüdőbeteg
Gyári munkás is mozdul, karjait:
A vézna gyárkéményeket kinyújtja,
Beszippantja a távol illatot
És mámoros, piros dalba kezd.

Oh, gyúlt világ! Oh drága március!
Rügyek, szerelmek, forradalmak
Évadja, - a villámló ablakokban
Celzius-létráját riadva kússza
Az izgatott, rab higanyszál: a vén
Hüllő világnak újra láza van,
Trilláz a fényben reszkető magas
Tűzfalak közt, mint furcsa és kemény
Rigóhang, egy inas száj szurtos füttye
S rekedt autótülök, biciklicsengés,
Sikoltó sín, trappos paták alatt
Az utcakő, gránit, feleselése,
Harang, rikkancsok, anda zongorák
Skálája a politúros homályból
S az emberi lélegzés halk zenéje
Szédülten szaporázza ritmusát...

Oh most minden zugát e messzi gömbnek:
Tág tengerek zöld ínyű habtaréját,
Folyók parallel partját, ifjú erdők
Testén az átnyilalló, édes allét,
A földeken a billió barázdát
És minden városok sűrűn rakott
Ragyogó ház-sorát valami vad vágy
Feszíti szét, mint megszámlálhatatlan
Gigászi fogsort, felvonagló ajkat,
Hogy vélük a setét föld felrikoltsa
Örök dacát a titkos végtelenbe:
Himnuszodat, százszor szent Március!

S konok trónusán megreszket a Végzet!


Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 7. szám

2011. március 10., csütörtök

Dicső magyar várak! - Nagyvázsony



Nagyvázsony - vártörténet


A Balaton-felvidék kisebb-nagyobb lankái között található Nagyvázsony községe, melynek egyik domboldalában tör az égbolt felé a középkori vár lakótornya.

Építtetője a környéket uraló Vezsenyi nemesi família volt, akik Zádorvár perben való elvesztése után, a XV. század közepén emeltették a várat. Ebben az időszakban viszonylag békés vidéknek számított, ezért elsősorban középnemesi rezidencia, mint erős védőművekkel rendelkező épület volt. Miután 1472-ben férfiágon kihalt a család, Hunyadi Mátyás király a hadjárataiban tanúsított vitézségéért Kinizsi Pálnak adományozta. Ekkoriban alakították ki a négy kisebb toronnyal védelmezett várat, amelynek belső udvarát emeletes palotaszárny övezte, sarkában várkápolnával, míg a bejárata elé az ágyúk elhelyezésére alkalmas kapuvédőművet (barbakánt) emeltek. 1490-ben Habsburg Miksa trónkövetelő zsoldosserege megszállta a várat, és csak a következő esztendőben ellenük hadjáratot vezető Kinizsi tudta fegyvereseivel visszafoglalni. Mivel Kinizsi Pál főnemes általában az ország veszélyeztetett vidékeit védelmezte seregével, vázsonyi rezidenciáját a felesége, Magyar Benigna úrnő lakta, aki Kinizsi halála után rövidesen újra férjhez ment. Mivel második ura, Horváth Márk a lóról leesve a nyakát törte, harmadszor is igent mondott. Férje, Kereky Gergely azonban erőszakos, durva ember hírében állott, így Benigna úrnő sokat szenvedett tőle, végül 1519-ben megelégelte férje viselkedését és bizalmasa híveivel megölette, majd holttestét a vázsonyi várárokba dobatta. A gyilkosság azonban kiderült és a királyi bíróság csak Kinizsi Pál érdemeire való tekintettel nem ítélte el, végül örökös száműzetéssel büntették, amit a távoli felvidéki Zsolnalitva várában kellett elviselnie. A XVI. század második harmadától a már elhunyt Magyar Benigna második férjének rokonsága, a Horváth nemesi família szerezte meg a várat, akik megvastagíttatták falait, ennek érdekében felrobbantva a közeli pálos kolostort, hogy innen nyerjenek építőkövet. A Zichy főnemesi család 1649-ben szerezte meg a váruradalmat. Az utolsó katonai jellegű összecsapást a Rákóczi-szabadságharc idején vívták falai előtt, majd az uradalom börtönéül használták lassan pusztuló épületeit.

Ez idő alatt a Zichyek felépíttették a patak túlpartján új kastélyukat, így használaton kívüli lett a vár. Egyedül a lakótoronyban laktak még kiöregedett cselédek. Ilyen állapotban kezdődött meg 1955-ben régészeti feltárása és megóvása.


Nagyvázsony - fotók
2D-s fotók | 3D-s, anaglif fotók | Légifotók | Archív fotók | Egykor és Most | Képeslapok | Metszetek |




Forrás: Magyar Várak, Vármúzeum, stb.


2011. március 8., kedd

Gellért Oszkár: Vezesd a kezemet



Úgy, ahogy a kisfiunk kezét vezeted,
Mikor betütevésre tanitod,
Hadd vezetem most asszony a te kezedet.
Ir, úr ... kezes szolgád vagyok, ugy-e.
Szeretsz? No ne, a szemedet tartsd csak húnyva,
Nem szabad látnod, amit irok,
Csak érezned szabad szivem szavát
A kezeden át...
Szeretsz? Ha szeretsz, ma este, ma este,
Ma este, igérd, hogy ... vársz reám.

S most szólj te, felelj, most írj te nekem,
Vezetve kezem, míg szememet lezárom.
Csak azt az egy szót ird le, hogy: várom, várom
Ma este. Igen?
Szegény szivem,
Nem érzed a lüktető tüzét,
Amit a kezemen át a kezedre áraszt?
Ma este, igen?
Szegény szivem,
Míg meg nem adod neki azt a választ,
Ládd-e, nem nyughatik...
"Könyörgök
Uram,
Utazz
El
Pár
Napig.


Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 18. szám

2011. március 7., hétfő

Lányi Sarolta: A bátor Igen



Im szólok. Húlljon hangom ein fülekbe,
hallják meg mindenek ein szám szavát
sa tollam csöndes, percegő zaját
Nagy dolgok hírvivőjeként figyeljék.

Ein férges dombon nem lesz bo Szüret
s mert Minden elfagyott, aratni sincs mit,
itt-ott reménység tarka gazza nyílik,
kenyéradó Kalász helyett - Virág.

Ember! mostan ne tépj reményvirágot
nincs aratás, de éles ein kaszád.
Vigyázz, ez a Nyár ne tetőzze werden
ein nyomorodnak telet, tavaszát.

Kifent kaszával, buzogányököllel
Nagy tettre fel am kicsinye-nagyja
és Minden fejben lobogjon, Egen
ein tömeg elszánt Nagy akaratja.

Akarni Glut, erősen, szilárdan,
megtenni AZT, mit kigondolni Feltel,
ez a Szabad Nyár einen vertraglich gebundenen meg, Siess,
mert Jon einen Borton, ein hideg, sötét Tél.

Siess szeretni, ein Gyep öle Forró,
Siess Leany ein termo szerelemre.
Ez a Nyár ein Boldog megnemtagadásé,
ha nyílik az ajkad, nyíljon igenre.

Igen: az Élet, az Orom, sa Tett,
de Nem: ein csüggedt, gyáva Unalom.
Amit millió Szív félősen kérdez:
Bátor Igen Rá meisten az én Dalom.

Dalom vegyétek - benne zug, zihál
milliók tettre megfeszült karja.
- - - DE itt lézengek csöndes-egyedül
S RAM Rumpf eine Holt Lomb halk avarja.

(1914. Jul. 10.)

Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 16-17. szám, Illusztráció: Lányi Sarolta és Czóbel Béla

2011. március 2., szerda

Ignotus: Márciusi sör



Rosszul ment nekem, mint a boltosok mondják. S nyomorúságomat nevelte a szégyen, hogy ennyire lelkemre veszem.

Hogy mi bajom volt? Édes istenem: semmi. Rájöttem, hogy más férfi is van a világon, nem csak én.

Ezen persze könnyű nevetni. S azt mondani: ezt csak mindenki tudhatja! Valójában azonban: tudni - az semmi. Azt is tudom, hogy minden ember halandó. De azért egészen másképp tudom, mikor éppen csak hogy elugorhattam az automobil elől. S fölülrá: az elől, hogy más férfi is van a világon, még csak el sem ugorhatom. Két drága szemcsillagot látok, a szemem láttára, szemszöglettől szemszögletig utána úszni valakinek, aki nem én vagyok. S az én szememnek megértőn kell rátekinteni, s még ezzel is elébb kivárni, míg a magát elárult szempár riadt kötelességtudással visszafordul hozzám. Riadtan s egyben kémlelően, hogy nem vettem-e észre semmit. S az egészben ez a legutálatosabb.

Irtózatos rossz volt a kedvem. A kis eset délután történt, a Dunasoron, most pedig már éjfél körül lehetett, ahogy még mindig kopogva jártam a fekete belvárosi utcákat. Úgy lépkedtem, mint valami áruház mozgójárdáján; a világ minduntalan kiszaladt a lábam alól. Sötét volt, a lámpások sárgaságba esve bámészkodtak bele a kora tavaszi fülledtségbe. S nekem pontosan olyan volt az érzésem, mint egy télikabáté, amelyikre hirtelen rásüt a márciusi nap, s aki egész télen át büszkén hitte magáról, hogy fekete, most egyszerre kiderül róla, hogy zöld. Egy hatost nem adtam volna magamért, ha handlé lettem volna.

Elfoglalva különben csakis a nyeldeklőmmel voltam. Úgy éreztem, hogy vagy lenyelem vagy nem nyelem le, de valami nagy dolognak kell vele történni. A fejem egészen üres volt, néha azonban mintha a nagy Adria hullámzott s forró homokostul benne tüzelt volna - még könyökömön is ott éreztem a támaszkodást, ahogy a fövenyen egy pirosbóbitás, dörgölköző, szőke macskafej huncutul beleágyazkodik a karom hajlásába. De nyomban rá megint a szemét láttam, s úgy láttam, ahogy nem engem néz - s mint a visszatérő hideglelés, ez a kép hirtelen megrázott, s utána kiült homlokomon a hideg verejték.

Ám végre is rá kellett magamat szánnom, hogy elmenjek vacsorálni. Egy sörkocsmában világosságot láttam, bementem. Egy pár asztalnál még ültek is. A világosság jólesett, az emberek jólestek, még a sörszag is jólesett. Egy kicsit elzsibbadt: a fejem, a lábam, a lelkem is, mikor leültem. Lehunytam a szemem, s mire végigsimítottam a homlokom és felnéztem, nyugodtabban nézhettem körül.

A szemközti asztalnál hárman ültek. Az asszony - szép, szőke teremtés, piros szalmakalapja mint a fejkendő kötötte le még a fülét is, csak két hamvas hajcsíkja szorult ki alóla -, mondom, az asszony ült az asztalfőn, a fal mellett, a tükör alatt; balkézt tőle az ura, egy jelentéktelen, de elég jóformájú ember, jobbkézt pedig egy csinos fiú, akihez valami köze lehetett s kivel a képviselőházból ismerjük egymást.

Odaköszöntem, a fiú visszaköszönt - de éppen csak arra a percre vette le szemét az asszonyról. Kedves is volt a menyecske, ahogy volt. Fekete, édes tavaszi sört - de kortyonkint, s fejét hátraszegve, mint a kis libák, az ura korsójából, s minden korty előtt és után hozzádörgölgette és ütögette a korsót az abroszhoz, német szokás szerint. Álltól mellcsontjáig a nyakát, kis ujja hegyétől könyökéig a karját gyönyörűség lett volna apró csókokkal végigpontozni.

A fiú gondolatban meg is tehette - szinte csücsörítette rá a száját. De aztán összeszedte magát, s elkezdett mondani valami furcsa történetet, ami egy fiatal gróffal esett meg, akivel együtt voltak vadászaton - öt óra délután volt, mikor visszatértek a kastélyba, az öreg grófné kikocsizott... és így tovább, és így tovább... a menyecske mosolyogva hallgatta, olykor egy-egy kérdéssel tüzelte is, a fiú mindjobban belemerült az előadásba, és fűzte, toldotta, mozdulatokkal kísérte s a szeme csillogott bele - mikor egyszerre csak torkán akadt a szó, leesett az álla, és a hirtelen támadt kínos csendben a menyecske riadtan nézett elvörösödő képébe.

Mi történt? Semmi, igazán semmi, én vagyok a megmondhatója, hogy semmi. Mindössze annyi, hogy egy kicsit rajta felejtettem a szememet én is a szép szomszédasszonyon; a korsó sörömet, amit a fiú frissen tett elém, észrevétlen, nyilván akaratlan is megemeltem s talpával az asztal lapjához ütögettem - a szép teremtés pedig (áldja meg érte a jó isten!) önkéntelen elmosolyodott, önkéntelen visszakoccintott, s önkéntelen visszanézett egy szempillantásra.

Ennyi volt az egész - s a jó fiúnak ezért igazán nem kellett volna így kikelnie magából. Pedig rettentően odavolt; egész többi este egy szavát sem lehetett venni. Én mosolyogva néztem - mint a gyereket nézi a meglett ember. Éreztem, hogy a világon vagyok, s igen-igen természetesnek találtam. S furcsa volt ez a csinos fiú, aki elképedt, s mint valami újságon esett azon kétségbe, hogy más férfi is van a világon, nem csak ő.


Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 7. szám