Művészet és valóság a XIX. században

A XIX. század egysége


A modern művészet nem közvetlenül a XIX. századi művészetből fejlődött; éppen ellenkezőleg, a múlt századi értékekkel történt szakításból született. S nem is egyszerű szakításról volt szó. Az, aki az európai avantgardista irányzatok magyarázatát keresi, s csak az ízlés változásait vizsgálja, nem járhat szerencsével: az ilyen természetű kutatás előtt menthetetlenül rejtve maradnak azok az okok, amelyek a modern művészet jelenségeit létrehozták.
Mi idézte elő ezt a szakítást? Erre a kérdésre egy sor történeti és ideológiai okban kell keresni a feleletet. De ugyanez a kérdés magától értetődően egy másik problémát is felvet: a XIX. század szellemi és kulturális egységének kérdését. Éppen ez az egység törött szét és éppen az egységen belüli vitából, tiltakozásból, lázadásból alakulhatott ki robbanásszerűen az új művészet.
A XIX. századi Európában élt egy alapvetően forradalmi irányzat, mely körül filozófiai, politikai, irodalmi eszmék, képzőművészeti művek és értelmiségi mozgalmak születtek. Különösen így volt ez abban a három évtizedben, mely a forradalmak évét, 1848-at megelőzte. Namier pontosan meghatározta a XIX. századnak ezt az egységes "pillanatát": Az európai földrész -- írja --, az érdekelt államok politikai, társadalmi és gazdasági helyzetének, a nyelv és a faj különbségeinek ellenére a forradalom bensőséges dinamizmusára és ösztönzéseire figyelemre méltó egyöntetűséggel reagált: amint ez a szellemi mozgalmak csúcspontján lenni szokott, ennek az időszaknak a közös nevezője is ideológiai, pontosabban szólva irodalmi volt és az európai földrész szellemi világában alapvető egység és összetartozás alakult ki. A következő évszázad forradalmainak többségével ellentétben 1848 nem a háború és a vereség visszahatásaként jelentkezett, hanem egy olyan harmincháro éves európai békének volt az eredménye, amelyet tudatos ellenforradalmi alapon gondosan őriztek. A forradalom szinte egyenlő mértékben fakadt a reménységből és az elégedetlenségből. Odilon Barrott, a júliusi monarchia dinasztikus ellenzékének egyik vezetője írja: "Soha nemesebb szenvedélyek nem mozgatták a polgári világot, soha a lelkeknek és a szíveknek ilyen egyetemes ösztönzése nem hatott Európa egyik sarkától a másikig."
Az 1848-at megelőző harminc esztendőben azok az eszmék és érzések élnek, melyek még a francia forradalomban nyerték el győzedelmes igazolásukat. Ebben az időszakban, melyben a haladás és a szabadság elvei új erőre kaptak és kézzelfoghatóvá váltak, szilárdult meg a nép fogalmának modern felfogása. A XIX. század forradalmi elképzelésének egyik sarkalatos pontja a szabadságért folytatott küzdelem. A liberális, anarchikus, szocialista eszmék arra késztették az értelmiségieket, hogy ne csak műveikkel, hanem fegyverrel a kézben harcoljanak.
Philippe de Chenneviéres, 1848 februárjának párizsi napjait írván le, elmondja: "Néhány órával később megtudtam, hogy Baudelaire barátomat a felkelők között, puskával a vállán látták kószálni. Soha ennyi költő és irodalmár még nem vegyült el így egy forradalomban..." Maga Baudelaire ezekben a napokban szervezte meg a Le Salut Public című forradalmi újságot és még 1852-ben is Pierre Dupont Chant des ouvriers című verseskötetének előszavában "gyermekesnek" nevezte többek között a "művészet a művészetért" elvét. Ennek az előszónak a lapjai egyébként meglehetősen fontos dokumentumai a negyvennyolcas magatartásának. Dupont verseiről szólva egy helyütt így kiált fel: "Tűnjetek el hát René, Obermann és Werther csalfa árnyai; vesszetek a semmi ködbe, restség és magányosság szörnyű teremtményei: mint a disznók Genezáret tavába, úgy merüljetek el ismét azokban az elvarázsolt erdőkben, ahonnan az ellenséges tündérek, a romantika szédületétől megkótyagosodott birkák előcsaltak benneteket. A cselekvés géniusza nem hagy helyet számotokra korunkban... Mert elsőnek elsőnek törte be az ajtót, Pierre Duponté lesz az örök tisztelet. Pajzzsal kezében ő vágta át az erőd felvonóhídjának láncait; most már előreléphet a népi költészet... Haladj hát énekelve a jövő felé, gondviseléstől küldött költő, dalod a nép reményeinek és meggyőződésének fényes mása lesz."
A polgári forradalmi mozgalom folyamatában a népi erők nyomását, mely ebben az egész időszakban egyre erőteljesebbé vált, az értelmiségiek a modern történelem döntő elemének tartják. A művészetet és az irodalmat ezek szerint, mint ennek a valóságnak a tükrözését, a nép cselekvő kifejezését fogják fel. A Collége de France-ban tartott előadásain, éppen az 1848-as forradalom előestéjén, Jules Michelet nyomatékosan aláhúzta a nép jelenlétének szükségességét a kultúrában: "A megelőző nemzedék a szónokok nemzedéke volt, a jelenlegi pedig az igazi termelőké, a tettek embereié, a társadalmi munkáé. A tetteké több értelemben. Az irodalom kilép a fantázia árnyai közül, testet ölt és valósággá válik, a cselekvés egyik formája lesz; nem néhány egyéniség, nem is a renyhék szórakoztatója többé, hanem a néphez szóló nép hangja immár"
Ugyanezeket az elveket szögezi le Michelet Géricaultról szóló híres előadásában, amelyet egyébként nem mondhatott el, mert sorozatát a kormány egyenes közbelépésére szakították meg. Ebben az előadásban arra bíztatta a művészeket, hogy a "felületenmaradás és a kényelmes megoldások, a siker érdekében tett engedmények helyett a társadalmi mélységek mérhetetlen területét zárják be". Ebből a nézőpontból Michelet számára Daumier volt a legjelentősebb művész, hiszen művészete az általa óhajtott cselekvési formák egyik megnyilatkozása volt. Ebbéli meggyőződésében írta neki Michelet: "Örömmel látom közeledni azt a napot, amikor -- uralomra jutva és így nevelővé alakulva -- a nép az ön tehetségét hívja majd segítségül. Sokan rokonszenvesek, de egyedül önnek van meg az ereje is. És önön keresztül fog beszélni majd a nép a néphez."
A világosság, a bizonyosság és a kötelesség jelentették azt a talajt, amelyből a művészetnek általánosságban táplálkoznia kellett. Élete vége felé esztétikai előadásaiban vajon nem ugyanerre a problémára helyezte a hangsúlyt Hegel is? "A művész saját korához tartozik, annak szokásai és erkölcse szerint él, annak felfogását és megjelenését fogadja el... Továbbá azt kell mondani, hogy a költő a közönségnek alkot és elsősorban saját népe és saját kora számára s ezek megkövetelhetik, hogy egy műalkotás a nép szára egészen érthető legyen és közel álljon hozzá." A kanti esztétikai formalizmussal ellentétben Hegel objektív idealizmusa az esztétikai tevékenységbe egy sajátos történelmi tartalmat állított vissza. Nem ok nélkül tanácsolta Engels, még 1891-ben Conrad Schmidtnek a hegeli szöveg olvasását.
Végül természetes, hogy egy olyan korszakban, mint ez, a forradalmi lángolás idején, a valóság a művészi alkotás központi problémája lett, a verstől egészen a képzőművészetekig. Íme, éppen ezért jut éppen ekkor legfényesebb időszakába a realizmus. Minden területen a valóság kényszerít, tör be és határoz. A szabadság követelései reális követelések, konkrétak, meghatározottak: szociálisak, politikaiak, kulturálisak. És ezek a követelések összefüggnek, külön-külön elképzelhetetlenek. Bjelinszkij számára a realizmus ilyen felfedezése szinte a részegség érzését adta: "Lelkem műhelyében sajátos jelentése alakult ki e nagy szónak: valóság; nézem a valóságot, melyet korábban annyira megvetettem és remegek... Valóság -- mondom, amikor felkelek az ágyból és amikor aludni térek -- és a valóság körülvesz; és minden dologban, bennem magamban is, ebben az új átalakulásban , mely mely napról napra jobban nyilvánvaló lesz számomra, mindenütt érzem." De ez a valóság, amelyet Bjelinszkij a harmincas években feltétel nélkül, leküzdhetetlen negatív oldalaival együtt iselfogadhatónak tartott, a negyvenes évek után szemében az ember által alakítható anyaggá lett. A költő -- írta -- "az idő szellemének fejlődésében" éljen. És 1848 éppen ilyen szellemű volt. "A költő -- folytatta Bjelinszkij -- nem élhet tovább az álmok világában, ő már a korabeli valóság birodalmának polgára; az egész múltat magában kell megélnie. A társadalom a továbbiakban nem vigasztalót, hanem saját szellemi, ideológiai életének tolmácsolóját akarja benne látni; orákulumot, mely a legégetőbb kérdésekre válaszol..."


Forrás: Mario de Micheli: Az avantgardizmus (13-17. oldal) Gondolat Kiadó Budapest, 1969