A husziták betörései 1428–1433-ban

A husziták könyörtelen rablásai és pusztításai Csehországot és a Morva őrgrófság legnagyobb részét néhány év alatt annyira tönkre tették, hogy ott már alig volt mit zsákmányolni s így egy-egy csőcselék-had mind sűrűbben a szomszédos államokat is megtisztelte látogatásával. Így kivált a német tartományok, továbbá Ausztria és Magyarország északnyugati része volt az a terület, ahova a gyilkos bandák ismételten ellátogattak.

Huszita pajzs rekonstrukciója

A magyar hadak ebben az időben a délvidéken lévén elfoglalva, az északnyugati megyék védelmére nem lehetett a kellő gondot fordítani s így Zsigmondnak be kellett azzal érnie, hogy 1421-ben Perényi Miklós főlovászmestert küldte ki némi haddal Trencsén vármegyébe, hogy az ottani lakosságot a csehek ellen megvédelmezze.

Több apróbb betörés után 1428 tavaszán rendezték a husziták első nagyobb portyázó hadjáratukat felvidékünk felé. Prokop, a táboriták vezetője, már 1428 február végén tört be Morvaországon át hazánkba, s Pozsonytól kezdve, melynek külvárosa a lángok martaléka lett, Szakolcáig mindent elpusztítottak a cseh pribékek, ami csak útjukba esett. Innen a Vág völgyéig előnyomulva, s azon fölfelé haladva, Szilézián keresztül tért vissza Prokop rabló hada zsákmánnyal dúsan megrakodva, Csehországba.

A szerencsétlenül végződött galambóczi hadjárat után Zsigmond, miután Vencel lengyel királynál a lucki találkozás alkalmával nem sokat tudott elérni, Pozsonyba menve, közvetlen érintkezést keresett az oda meghívott huszita vezérekkel, de ez eredményre nem vezetett s így az előzőleg kötött két havi fegyverszünet letelte után a háború, főkép Német- és Csehországban összes borzalmaival tovább folytatódott.

Zsigmond erre a huszita kérdést végleg megoldani, illetve letörni szándékozván, Magyarországban is általános felkelést hirdetett és szeptember 19-ére Nagyszombatba rendelte a gyülekező csapatokat, ahonnan egyes bandériumok el is indultak Csehországba, de a sereg zöme egyelőre az országban maradt.

1430 tavaszán az árvák, (így nevezték magukat Ziska hívei annak halála után) egy 10.000 főnyi serege Breznici Kaudelnik Velek (Velko) vezetése alatt újból betört a Vág völgyébe és annak alapos feldúlása után Nagyszombatnál ütött tábort. Zsigmond, Stibor volt erdélyi vajda fiát, Stiboriczot és Mathis Jánost küldte ki ellene magyarokból, morvákból és szerbekből álló seregükkel, meghagyván nekik, hogy a husziták nagyszombati szekértáborát két oldalról egyszerre támadják meg.

Stiboricz pontosan teljesítette is intézkedésszerű feladatát, de Mathis, állítólag a vezértársa iránti irigységből és gyűlöletből szándékosan elkésett s így a harc egész súlya Stiboriczékra nehezedett. Az összecsapás kegyetlenül kemény és véres volt. Stiboricz és a későn jött Mathis hadoszlopai 6000 embert vesztettek, míg a husziták csak 2000-et, de ezek között volt Kaudelnik Velek is, minélfogva a vezérüket vesztett rablók nagy zsákmányukkal együtt nemsokára kitakarodtak az országból.

Erre Zsigmond Magyarország kormányzását a királyné mellőzésével Garai Miklós nádorra, Palóczy György esztergomi érsekre, Rozgonyi Péter győri püspökre, Palóczy országbíróra és Rozgonyi János kincstartóra bízván, Tarkövi Péter főtárnok-, Hédervári Lőrinc főlovász-, és Tamási László főajtónálló-mester kíséretében a huszita-ügyből kifolyó további tárgyalások és intézkedések megtétele végett Nürnbergbe utazott és onnan V. Márton pápával is érintkezésbe lépett a közös cél érdekében. Ennek az lett az eredménye, hogy 1431 augusztus 1-én 100.000 főnyi sereg – 60.000 gyalogos és 40.000 lovas – lépte át Hohenzollern

I. Frigyes Vilmos porosz király

Frigyes brandenburgi határgróf vezetése alatt Tachaunál a cseh határt, hogy végkép leszámoljon a huszitákkal. A nagy veszedelem hírére az egymással folytonos egyenetlenségben és gyakori háborúskodásban álló huszita csoportok Prokop vezérlete alatt mintegy 55.000 főnyi – 50.000 gyalogos, 5000 lovas és 3000 szekér – sereget gyűjtöttek egybe s a két fél között 1431 augusztus 14-én Tausnál ment végbe a döntő csata, mely az egymással meghasonlott részekből álló birodalmi sereg teljes legyőzésével és szétverésével végződött.

A győzelemittas husziták több csapatra oszolva, vadállati kegyetlenséggel vetették rá magukat a közeli tartományok lakosságára. Egy jókora csapatjuk a felső Vág völgyébe betörve, szeptember 27-én Likava várát ejtette hatalmába s aztán a taboriták csoportja Prokop és Kolowrat Hanus vezérlete alatt a Vág völgyén lefelé haladva, Galgócz, Nyitra és Nagyszombat környékét pusztította tűzzel-vassal, míg Ziska árvái Prokupek által vezetve, Léva vidékéig nyomultak előre. A rablóbandák megfékezésére a helytartók Rozgonyi Miklóst és Berzeviczi Pohárnok Istvánt küldték ki, akik mindenekelőtt a táboritákat támadták meg és szorították vissza a morva határon át; majd egyesült erővel az árvák ellen fordultak, s azokat november 9-én Bánnál megvervén, Illaváig üldözték. Itt újabb ütközet fejlődött ki, amelyben Prokupek 7000 főnyi seregéből majdnem 5000 maradt a csatatéren és az árvák ágyúi és csataszereik legnagyobb része (300-ból 250) szintén a magyarok kezébe került.

E nagy vereség dacára, sőt talán épp e vereségük megbosszulására a husziták egy csapata Strasnic Péter, Berwensky és Borota Blasko vezérlete alatt a következő 1432. évben újból betört Magyarországba. Az egyik portyázó különítmény Körmöcbányát ejtette hatalmába, annak pénzverő kamrájával és készleteivel együtt, egy másik Nagyszombatot foglalta el június 24-én csellel és éjjeli rajtaütéssel; egy harmadik Szakolcát, s végül a negyediknek oly nagy lett a bátorsága, hogy még Pozsonyt is ostrom alá fogta. Itt Rozgonyi Istvánnak és Györgynek minden erejüket meg kellett feszíteni, hogy a vár falait megtartsák és a polgárságot kitartásra bírják. Ősz elején a husziták újból betörtek a Vág völgyébe, de ez alkalommal nagy vereséget szenvedtek.

A huszita-veszedelem gyökeres megszüntetése céljából a helytartók Budára gyűlést hívtak össze, amelyen elhatározták és kötelezőleg kimondották, hogy az északnyugati megyék minden birtokos nemese személyesen és minden 20 jobbágy után 1 lovas katonával szeptember 15-én Semptén táborba szállni köteles. Sőt Albert osztrák herceg is sietve gyűjtötte össze hadait a határ mentén, hogy a magyar sereggel karöltve lépjen fel a garázdálkodó husziták ellen. Szeptember elején a királyi helytartók bandériumai már együtt voltak Budán, de azt a tervüket, hogy az osztrák sereggel egyesüljenek, a Morva folyó áradása folytán és mivel Albertnek magának is elég dolga akadt saját tartományában, csakhamar elejtették s ehelyett azt határozták, hogy hadaikkal Nagyszombat felmentésére indulnak. Ez meg is történt, de onnan nemsokára eredmény nélkül tértek vissza; hogy miért, azt nem tudjuk. Nemsokára ezután a husziták – talán az ellenük irányuló készülődés hatása alatt – mégis jobbnak látták Magyarország területét zsákmánnyal megrakodva odahagyni, de azért Nagyszombatban és Szakolcán megfelelő őrséget hagytak vissza, mely őrségek gyakori kitöréseikkel állandó nyugtalanságban tartották a vidék lakosságát.

A következő, 1433. év tavaszán a husziták egyik 8000 gyalogosból, 700 lovasból és 300 harckocsiból Strazniczi Bedrich és Hoskai Pardus János parancsnoksága alatt álló csoportja – állítólag a lengyelek tudtával és támogatásával – a szepesi városok területére tört be, ahol több várost elfoglaltak, Késmárkot pedig teljesen kirabolták és felégették. Egy másik csapat június elején Pozsony környékét dúlta és fosztogatta.

A sok pusztítás és vérengzés és az azok révén támadt nélkülözések és éhínség végre mindkét felet hajlandóvá tette a kibékülésre. Zsigmond e célból az V. Márton pápa által hirdetett baseli zsinatra a husziták követeit is meghívta, amelyen azok, bár eleinte húzódoztak tőle, meg is jelentek. Megegyezésre azonban ezúttal sem jutottak. 1434 május 30-án Kollin mellett a mérsékelt és túlzó huszita csoportok között véres csatára került a dolog, amelyben utóbbiak legnagyobb része vezéreikkel együtt életüket vesztették. Azért a folyton megújuló véres küzdelmek még igen soká tartottak és a végleges kiegyezés a katolikusok és husziták között csak jóval később, 1485-ben jött létre, amidőn Ulászló cseh király úgy a katolikusokat, mint a kelyheseket eddigi jogaikban és birtokaikban megerősítette, s ezzel az évtizedekig tartó, a legnagyobb embertelenséggel, legbarbárabb módon folytatott harcok véget értek.

Forrás: Bánlaky József- A magyar nemzet hadtörténelme (http://mek.oszk.hu)

Európai keresztes háborúk a husziták ellen

Az 1420-1434 között zajló csehországi fegyveres harcok, az ún. huszita háborúk ideológiai alapját Husz János prágai prédikátor és elődje, John Wycliffe angol teológus egyházi tanításai teremtették meg.

John Wycliffe (1820-1864)

Husz, Wyclif elveit továbbfejlesztve radikális reformokat sürgetett a katolikus-és a cseh egyházban egyaránt. Írásaiban, prédikációiban a Szentírás nemzeti nyelven való hirdetését, a két szín alatti áldozást, a kolostorok megszüntetését és a papi kiváltságok eltörlését szorgalmazta. Hogy eretneknek minősített nézeteit tisztázza, Luxemburgi Zsigmond magyar és cseh király menlevelével megjelent a konstanzi zsinaton,(1414-18) ahol a zsinat Zsigmond ígéretével szemben elfogatta és máglyára küldte. Husz halála nyomán hatalmas felháborodás tört ki szerte Csehországban, amely nem csupán a katolikus egyház vagy a király ellen irányult, hanem erős függetlenségi és németellenes arculattal is rendelkezett. Ez időben ugyanis zömében német nemzetiségűek alkották a király legfőbb támaszát jelentő főurak, nagypolgárság és a főpapság csoportjait. Ezen kívül a cseh nyelvet nem ismerték el hivatalos nyelvnek, viszont a német nyelv a latinnal egyenrangú szerepet töltött be az oktatásban és a bürokráciában egyaránt.

Csehországban először a prágai óvárosi 'Falhozépült Szent Márton templom'-ban vezették be a két szín alatti áldozást, és megkezdődött a huszita mozgalom. A nemzeti felkelés 1419. július 30-án tört ki a Jan Zelivsky prédikátor által vezetett 'szegények menetével'.

A 'Falhozépült Szent Márton templom', ami a nevét onnan kapta, hogy a városfal 'keetévágta',

így a templom egyik fele a prágai Ó-Város, míg a másik fele az Új-Város területére esik.

Az első, még egymástól elszigetelt fegyveres megmozdulások ugyanebben az évben robbantak ki szerte Csehországban. A fegyveres felkelések erejét Zsigmond először a helyi királyi várak zömében német nemzetiségű helyőrségével próbálta meg leveretni, miután azonban ez a kísérlete kudarcot vallott, más megoldást választott: 1420. márciusában keresztes hadjáratot hirdetett a csehországi „eretnekség” ellen. Zsigmond döntése azért volt rendkívül szokatlan, mert „keresztes hadjárat” címmel korábban jobbára a Szentföldre, ill. a török terjeszkedés megállítására szervezett hadjáratokat illeték.

Zsigmond lépése azonban politikailag indokoltnak mondható, mivel a huszitizmus rendkívüli gyorsasággal ütötte fel a fejét Lengyelországban és a német területeken egyaránt, így érthető, hogy a király rövid idő alatt nagy haderőt akart mozgósítani „a huszita eretnekség kigyomlálására”.

A huszita elnevezés alatt nem az egész cseh népet, vagy Csehországot kell értenünk, mivel a csehek nem álltak egységesen a mozgalom mögé, az ország német lakossága pedig túlnyomó részben Zsigmond pártján foglalt állást. A mozgalom két fő ágból állt: a zömében parasztok és kispolgári elemek alkotta radikális táboritákból, akik az egyházi hatalommal és a világi intézményekkel fordultak szembe, másrészről a módos polgárság és a nemesség nagy része által támogatott, mérsékelt kelyhesekből. A két irányzat 1420-ban lépett szövetségre egymással Prágában, melynek eredményeképp jött létre az ún. prágai kompaktátum, amely a mozgalom alapvető célkitűzéseit tartalmazta. Ebben megtiltották a papok vagyonosodását és befolyásukat a világi ügyekben, a hívőknek engedélyezték a két szín alatti áldozást és a szentmisék nemzeti nyelven való megtartását is.

Zsigmond 1420-1431 között öt keresztes hadjáratot szervezett és vezetett Csehországba. Ez a példa is jól mutatja a huszitákkal szemben kifejtett erőfeszítés nagyságát, amely azonban nem vezetett eredményre. V. Márton pápa (1417-31) bűnbocsánatot ígérő bulla kiadásával állt a hadjárat ügye mellé. A pápa bullájában teljes bűnbocsánatot ígért a részt vevőknek, de azoknak is, akik maguk nem tudván eljönni, más személyeket küldenek hadba saját költségükön. A felhívásnak nagy hatása volt Európa-szerte, főleg német területről, Morvaországból, Lengyelországból és Magyarországról érkezők adták a keresztesek többségét, de még a távoli Aragóniából és Frankföldről is jelentős had gyűlt Zsigmond zászlaja alá.

Az első hadjárat (1421) kudarca után mind szélesebb tömegeket igyekeztek bevonni a husziták elleni harcba, Zsigmond pedig a kellő anyagi háttér megteremtését tűzte ki legfőbb céljául, ami a gyakorlatban a még a kezében lévő cseh egyházi vagyon elzálogosítását jelentette. E lépés következményeként a háború lezárásakor az egyházi javak túlnyomó része (beleértve a templomok felszereléseit is) világi kézbe került.

Az öt hadjárat során előfordult, hogy európai mértékkel is kivételes erejű seregek indultak meg a husziták ellen, egyes esetekben még a legmegbízhatóbb források is 100 ezres hadakról szólnak, de nem ritka a 200 ezres sereg említése sem.

A második keresztes hadjárat során (1421-22) Skandinávia és Itália kivételével Európa minden tájáról érkeztek csapatok, hadjáratuk mégis eredménytelen maradt.

A huszita háborúk korai szakaszában még a támadás volt a keresztesek fő célja, várak ostromával és nyílt csaták kezdeményezésével próbálkoztak, az első kudarcok után azonban már arra is volt példa, hogy a keresztes hadak csatát sem vállalva futamodtak meg a közelgő ellenség hírére. E rendkívüli sikerek titka az elszántságban és a hadászati újításokban rejlett.

A husziták harci technikájának alapja nem volt új keletű Európában, mégis ők fejlesztették tökélyre azt a módszert, amellyel majd egy évtizeden keresztül sikeresen ellenálltak minden ellenséges támadásnak. Taktikájuk alapja a szekerek harci eszközként való alkalmazása volt. E megoldás alkalmazása már az ókorban is bevett gyakorlat volt, ám ott általában támadó céllal használták őket, ugyanakkor az ellenkezőjére is volt példa. Védelemben való első alkalmazásuk a Római birodalomra törő barbár népeknél fordult elő. Szekérváraikkal győzték le a római légiókat a gótok 378-ban Hadrianapolisznál, és ugyancsak szekérvárakat alkalmaztak a rómaiak és a hunok egymás ellen 451-ben, a catalaunumi csatában.

A husziták első meghatározó vezére, Jan Zizka volt az, aki 1420-ban, egy kilátástalannak tűnő csata közben végső megoldásként állította hadrendbe a csapatait kísérő kocsisort. A zseniális hadvezér a szekereket kör formát képezve szorosan egymás mellé állította, rájuk pedig lándzsákkal és dárdákkal felfegyverzett embereket rakatott. A sebtében összetákolt szekérvárból kiálló lándzsák mint a sündisznó megannyi tüskéje meredtek a támadó lovasok felé. Ziskra ötletét siker koronázta, innentől fogva ezt az eljárást mind gyakrabban, és mind több újítással együtt vetették be az összecsapások során. Hamarosan minden sereget felszereltek ún. harci szekerekkel, amelyeknek oldalait vastag deszkákkal erősítették meg, kocsisnak pedig olyan képzett irányítókat választottak, akik a legnehezebb helyzetben is ügyesen kormányoztak.

Jan Zizka Prágában, a legnagyobb lovas szobor a világon

A szekérvárak a csaták alatt általában magaslati pontokon foglaltak helyet, kettős körgyűrűt alkotva. A kocsikat puskásokkal, lándzsásokkal, parittyásokkal rakták meg, az egyes kocsik közti réseket pedig ágyúkkal töltötték ki. A szekérvár alkotta gyűrűn kívül foglalt helyet a huszita könnyűlovasság, amely vész esetén azonnal képes volt visszavonulni az erődítmény belsejébe, hogy után belülről védekezhessen a támadó ellenséggel szemben. A körgyűrű belsejébe gyakran íjászokat telepítettek, akik a közeledő ellenség sorait biztos fedezék mögül voltak képesek megtizedelni.

A szekérvár azonban nem csak stabil védelmet jelentett a katonaság részére, hanem jelentős támadó erőt is képviselt. A kocsikat gyorsan mozgásba tudták hozni, amelyek az ütközetek során gyakran félkörívet alkotva támadták oldalba az ellenfél seregtestjeit, majd összezárulva ejtették csapdába az ellenséget.

Több csatában is előfordult, hogy a magaslatra települt huszita sereg a szekereit kövekkel vagy gyúlékony anyaggal rakta meg, és a hegyoldalon felfelé felkapaszkodó katonaság sorai közé gurították őket.

A háború sorsát azonban nem csupán a nyíltmezei csaták döntötték el, az egyes, fallal körülvett városok bevétele mindkét fél számára nagy kihívást jelentett. A csehek meglepő hatékonysággal alkalmazták a még gyerekcipőben járó tüzérséget, nagy hangsúlyt fektetve ágyúparkjuk fejlesztésére és hatékony használatára. Ennek ellenére az egyes várak ostrománál a fő ostromgép még mindig a katapult maradt, amellyel köveket, tüzes golyókat és még sok más dolgot, többek között emberi ürüléket lőttek a falakon belülre. Karlstein 1422-es ostromakor a támadók például 9032 romboló kő mellett mintegy 1822 hordónyi emberi ürüléket, megközelítőleg a sereg teljes ''természetes hulladékát'' lőtték ki a városra.

A szekérvárak alkalmazása azonban nem egyedüli magyarázata a husziták győzelmeinek. Okként hozható fel az erős, néhol fanatizmusba torkolló vallási háttér, a másik oldalon viszont a keresztes hadak sokszínűsége és az irányításukat zavaró érdekellentétjeik. Ki kell emelni a cseh hadak gyors mozgathatóságát, amely főleg az állandó gyakorlatozásnak és nagyfokú fegyelemnek volt köszönhető. Ezzel szemben az európai hadseregek „ráérős lassúsággal” mozogtak és több alkalommal is előfordult, hogy amikor az ellenségnek a saját területén kellett védelmeznie egy várost, a huszita hadak a városhoz kirendelt védősereget megelőzve szállták meg az adott települést.

A közel másfél évtizeden át dúló harcok folyamán hatalmas pusztítást szenvedett el a néhány évtizeddel korábban Európa egyik leggazdagabb országának számító Cseh Királyság. Mind emberben, mind anyagban a veszteségek óriásiak voltak. A háborús viszonyok közepette a földmívesek nem vetettek, így aratni sem volt mit. A belső források elapadtak, Husz János követői rablókká vedlettek át. A cseh hadak nem egy alkalommal feldúlták Sziléziát, Morvaországot, a német területeket, de eljutottak Magyarországra is. 1428-tól fogva szinte minden évben betörtek hazánkba, 1432-ben elfoglalták Nagyszombatot, 1433-ban pedig Körmöcbányát prédálták fel. A nehezen mozgósítható nemesi felkelés nem vehette fel a versenyt a gyorsan mozgó cseh hadakkal szemben. Ám a huszitáknak is volt gyenge pontja. Miközben egyre nagyobb sikereket értek el külhonban, belső egységük annál látványosabban bomlott.

Zizka, a csehek nagy, veretlen hadvezére 1424-ben Přibyslav városának ostroma közben halt meg pestisben. Az utolsó éveiben teljesen megvakuló férfi pótolhatatlan űrt hagyott maga után. Halála után megszűnt a hadak egységes vezetése, kiéleződött a taboriták és a kelyhesek közötti ellentét is. A huszita seregek vezetői közül Nagy-és Kis Prokop emelhetők ki, teljes egységet azonban nekik sem sikerült teremteniük. 1426-ban és 1431-ben (Domazlice) még jelentős győzelmeket sikerült aratniuk a betörő hadak felett, de sikereiknek lassan bealkonyult. Vereségüket nem az ellenség túlereje, hanem annak konszenzust kereső politikája okozta. 1433 novemberében Prágában egyezség jött létre a huszitizmus mérsékelt szárnyát alkotó kelyhesek és a katolikus egyház között. Az egyház elfogadta a „prágai kompaktátumot”, cserébe a kelyhesek elismerték a pápát a huszita egyház fejéül. A megbomlott mozgalomban a radikális táboriták magukra maradtak, és 1434. május 30-án Lipany mellett végzetes vereséget szenvedtek a már kelyhesekkel is kiegészült királyi seregektől.

A huszita mozgalom veresége nem jelentette automatikusan az általuk kifejlesztett harcmodor bukását. A cseh zsoldosok még több évtizeden keresztül rendkívül keresettek voltak Európa hadseregeiben, mások viszont önállósították magukat. Az Erzsébet özvegy királyné hívására Győrbe jövő Giskra zsoldosvezér például szabályos kiskirályságot hozott létre a Felső-Magyarországon, amellyel még Hunyadi János sem bírt el. A cseh zsoldosok továbbra is rendkívüli harcértékükről voltak híresek, viszont a szekérvárak kora leáldozóban volt. Használták még őket 1444-ben a várnai és 1448-ban a rigómezei csatában is, de immáron kevés sikerrel. A gyorsan fejlődő, és szervezetten használt tüzérség ekkorra már képessé vált a mozgó erődítmények megállítására.

Forrás: An-no online történelmi magazin, http://www.an-no.hu

A Huszita Biblia

A Huszita Biblia

Első magyar bibliafordításunk a Huszita Biblia. Ez a huszita mozgalom egyetlen magyar nyelvű terméke. A Bibliát (vagy legalábbis annak legnagyobb részét) két szerémségi világi pap: Pécsi Tamás kamonci oltáros pap és Újlaki Bálint mester belcsényi plébános fordította le. Mind a ketten a prágai egyetemen tanultak 1399-1411 között, és ott megismerkedve Husz János tanaival, maguk is huszitává lettek. A bibliafordítást 1416 körül kezdhették meg és 1441 előtt fejezhették be. Husz tanaival együtt a mellékjeleket használó huszita helyesírást is átvették és fordításukban alkalmazták.

A fordítást a katolikus tanítástól eltérő szellemben készítették. Ennek jellegzetes példája, hogy a spiritus sanctus 'Szentlélek' kifejezést az eretneknek tartott szent szellet szókapcsolattal fordították le. Az eretnekségük miatt őket üldöző ferences inkvizítorok elől Tamás pap 1439-ben sok hívével együtt Moldvába menekült, de üldözőik ott is utolérték és a bibliafordítást elkobozták. Az elkobzott fordítást azonban - szerencsére - nem semmisítették meg, hanem később maguk is felhasználták. Az eredeti fordítás a 15. század folyamán mégis elpusztult, szövege csak másolatokban őrződött meg. A Huszita Biblia szövegét őrző kódexek a következők:

A bibliafordítás legrégebben másolt kódexe a Bécsi-kódex, amely 1450 körül készülhetett az eredetiről. Az Ószövetség egyes kisebb könyveit tartalmazza: Rut, Judit, Eszter, a Makkabeusok, Báruk, Dániel és a tizenkét kisebb próféta könyvét. Az egyes könyvek sorrendje nem követi a Vulgata sorrendjét. A kódex három kéz írása. Legnagyobb része a második kéztől származik. A másolók sok íráshibát vétenek, de híven követik a huszita helyesírás jelöléseit. A nyílt és zárt e hang jelölése ebben a kódexben a legkövetkezetesebb.

Az időrendben másodikként másolt kézirat a Müncheni-kódex. Tartalma az Újszövetség négy evangéliuma. Az evangéliumok elé kötött hártyaíven egy tizenkét lapos magyar kalendárium van, az ünnepek és a szentek nevével és egy naptárkerékkel. Ennek segítségével minden évre meg lehetett szerkeszteni az az évi naptárt. A kódex naptárkereke az 1416 és 1435 közötti évsorra érvényes; ez mutatja, hogy a bibliafordítást 1416 után kezdhették el.

A Müncheni-kódexet három kéz másolta. A másolás nem olyan következetes a helyesírásban (különösen az e hangok jelölésében), mint a Bécsi-kódex. A legnagyobb rész másolója János evangéliumának befejező mondata után odaírta nevét és a másolás befejezésének helyét és idejét. Eszerint a másoló Henzsel Imre fia, Németi György volt; munkáját a moldvai Tatros városában fejezte be 1466-ban. Neve, a Németi, arra utalhat, hogy szász nemzetiségű családból származhatott.

Az Apor-kódex több különböző eredetű és tartalmú kéziratból állt össze. Lehet, hogy többszöri másolás eredménye, erre mutat számos betűhibája és szótévesztése. Másolói valószínűleg már katolikus szerzetesek voltak. Csak az ószövetségi zsoltárokat tartalmazó, 1490 körül készült része származik a Huszita Bibliából. Ez a rész két kéz munkája. A többi részt négy kéz másolta. Ezek már a 16. századból valók, s katolikus szellemű fordításokat tartalmaznak. 1500 körül készülhetett az úgynevezett "három jeles szolgáltatás", amely három Mária-ünnep szertartásrendjét mondja el. Az 1510 körül keletkezett részben középkori himnuszok, ószövetségi imádságok vannak. 1515 körül másolhatták a Jézus kínszenvedését leíró részletet.

A Huszita Biblia három kódexét tartalma és nyelve, kifejezésmódja is szorosan összefűzi. A bibliafordítás eredeti nyelvállapotát a Bécsi-kódex őrizhette meg, a másik két kódexbe a másolók belevitték saját nyelvjárásukat. A fordítóknak számos nehézséggel kellett megküzdeniük, hogy a Biblia kultúrájának gazdagságát magyar nyelven kifejezésről-kifejezésre visszaadhassák. Munkájuk során elsősorban a hazai kereszténység gyakorlatában már használt bibliai, egyházi nyelvi elemek, a misékből ismert magyar nyelvű szemelvények lehettek segítségükre, de sokat merítettek a népi nyelvkincsből is. Ismerhették a német és cseh bibliafordításokat, s szóhasználatukra ezek is hatással lehettek.

Szóképzés, összetétel, régi szavak felújítása révén több mint kétszáz új szót is alkottak. Sok különleges, azóta elavult szavuk van, pl. álnalkodat 'csel', címerlet 'cím', ragadozat 'préda', villamodat 'hajnal', levált 'farizeus', hirvadat 'halványság', monnó 'mindkettő', holval 'reggel'. Nyelvükre jellemzők a határozószók és névmások nyomósított formái; pl. míglen, mikoron, netalántál 'talán', önnön bennük, minenmagunk. Ugyanígy jellemző egyes sajátos kötőszavaik következetes használata; pl. monnal 'mint', és úgy 'tehát', mint, miként, miképpen.

Mondataikban feltűnően gyakran fordulnak elő egyes, később elavuló igealakok, mint pl. az -nd jeles jövő idő (látand, üldözend, meghaland). Mondataik felépítése, az igemódok és igeidők egyeztetése sokszor mutat latin hatást. A nyelvi darabosságok, latinosságok ellenére mégis elmondható, hogy a Huszita Biblia fordítói megteremtették a 15. század irodalmi nyelvét.

Forrás:

LOVAGKIRÁLYOK

AZ ANJOU- ÉS ZSIGMOND-KOR MAGYARORSZÁGON (1301-1437)

Encyclopaedia Humana Hungarica 03.

Ördög kiűzése a zárai Szent Simeon-ereklyetartóról
Ivo Petricioli: St Simeon's shrine in Zadar. Zagreb, 1983, 39. tábla.
Fotó: Mladen Grcevic, Milan Babic