Radnóti Miklós eclogái

Láng Gusztáv

„…ha egy költőt dicsérünk, művének azon vonásait

értékeljük, melyek legkevésbé hasonlítanak mások

műveihez. […] Viszont ha egy költőhöz efféle előítéletek

nélkül közeledünk, hamarosan rá fogunk jönni, hogy

művének nem csupán legjobb, de legegyénibb részei

éppen azok, melyek a régi költőknek, az ő őseinek

halhatatlan virágaival vérrokonok.”

Thomas Stearns Eliot

Műfordításra kapott megbízást Radnóti Miklós 1938-ban. Vergilius IX. eclogáját tolmácsolta a Pásztori magyar Vergilius című kétnyelvű kötet számára. S még ebben az évben megírta saját Első eclogáját. A számjelző kimondatlan ígéret is; elsőnek abban az esetben nevezhette e Vergilius nyomán írott költeményét, ha utána többet is szándékozott írni. Hogy ez a szándék már akkor ciklustervvolt, vagy csak becsvágyó ötlet, melyet később el is vethetett volna a költő, nem tudhatjuk. Három évvel később, 1941-ben azonban megszületett a Második és a Harmadik ecloga, nem sokkal ezután pedig a Száll a tavasz… című költemény, mely alcíme szerint „előhang az eclogákhoz”. Feltételezhetjük – a műfaj háromévnyi „szüneteltetése” is erre vall –, hogy a ciklusterv ekkor érett véglegessé a költőben, az „előhang” megírásából pedig akár arra is következtethetünk, hogy külön kötetben (is) számított kiadni eclogáit.

De vajon elkészült-e ez a ciklus? Radnótinak hét eclogája maradt ránk és az „előhang”. Az Ötödik után rögtön a Hetedik ecloga következik, ha feltesszük, hogy a hiányzó Hatodikat (valamiért) később szándékozott megírni, akkor a ciklust hiányosnak (befejezetlennek) kell tekintenünk. A befejezetlenség e szövegkritikai érvei ellenére azonban azt állítom, hogy – a Hatodik ecloga megfelelő „pótlásával” – a ránk maradt költemények egységes és befejezett ciklusként olvashatók.1

Már az Első ecloga megírása az imitációgesztusa. Minden klasszicizmus – így a magyar újklasszicizmus is – hagyománytisztelő; az új mű akkor tökéletes (vagy közelít a tökéleteshez), ha minél több és rangosabb szövegelőzmény folytatása. Ennek legtisztább és legnyilvánvalóbb formája az imitáció, az utánzás, klasszikus művek tovább- és felülírása. E folytatásjelleget allúziók és intertextusok hozzák az olvasó (a klasszikus hagyományban jártas olvasó) tudomására. Ilyen allúzió esetünkben az „ecloga” megnevezés. A műfajnév ugyanis Vergiliustól származik, kétségtelen tehát, hogy Radnóti ezt a vergiliusi példát szándékozik követni.

Az imitációnak azonban – ha nem egyetlen költeményre rúg – a ciklusszerkezet egészében is kimutathatónak kell lennie. Ez elsősorban Radnóti eclogáinak „számszerűségeiben” mutatkozik meg. Vergilius könyve tíz eclogát tartalmaz, és Radnóti „imitációiból” is összeállítható egy tíz költeményt magába foglaló ciklus. Ezt a következő ábra egyszerű módon szemlélteti:

I. – II. – III. – IV. – V. – VI. – VII. – VIII. – [IX.] – X.

׀

1. – 2. – 3. – 4. – 5. – 6. [Töredék] – 7. – 8.

׀

Előhang

A római számok Vergilius, az arab számok Radnóti eclogáit jelölik. Ezek szerint van egy kilenc költeményből álló ciklusunk, mely felfogható kilenc „variációnak” Vergilius IX. eclogájára. Akár ebben is felfedezhetjük a ciklus teljességét jelző számszimbolikát. De ha a vergiliusi IX.-et is beiktatjuk a sorozatba (amint azt a fenti ábrával jelezni próbáltam), megkapjuk az antik költő ecloga-könyvének teljes számszerű tükörképét.

Mi indokolja ezt a „beiktatást”? Egyrészt az, hogy ezzel kijelöljük (a költő nevében!) az imitáció közvetlen forrását, hiszen Radnóti Első eclogája a vergiliusi IX. motívumaira épül. Az olvasó ezt e beiktatás jóvoltából közvetlen összehasonlítás alapján felfedezheti. De legalább ilyen fontos, hogy maga a fordítás is „imitáció”, utánzása az eredetinek egy másik nyelven. A jó fordítás magyar költemény, mely az antik hagyományt nyelvileg is beépíti a magyar irodalomba, annak szövegelőzményei közé. A fordítás ilyetén felfogása egyenesen következik a korai Nyugat hagyományszemléletéből2 is, és az újklasszicizmus babitsi felfogásából is, mely szerint a nemzeti irodalom értékelveinek zsinórmértéke a világirodalom értékrendje, az egyetemes tradíció minél teljesebb befogadása ezért nélkülözhetetlen. Vergilius-fordítását joggal érezhette (volna) Radnóti saját költeményének (is).3

Igaz ez azért is, mert a csaknem kétezer éves nyelvi múltból öröklött szöveget saját korának magyar nyelvén tolmácsolta. A fordítás során az egykori, a „régi” szöveg nyelvében jelen idejűvé változik. Amiből következik, hogy az újklasszikus imitáció mindig modernizációis, és ez a kettős – egymással vitázó és egymást kiegészítő – tendencia végigvonul Radnóti egész ciklusán.

Követi Radnóti ciklusa a vergiliusi mintát egy másik „aritmetikai” szabály tekintetében is. Vergilius eclogái közül a páratlan számúak párbeszédesek, a párosak párbeszéd nélküliek. Az általam vázolt ciklusban is öt párbeszédes és öt párbeszéd nélküli költeményt találunk, csak elosztásuk másképpen – tükörképszerűen – szimmetrikus. Ha az „előhang”-ot a ciklus élére helyezzük, s őt követi Vergilius IX.-je, akkor a ciklus úgy oszlik két – egyenként öt költeményt tartalmazó – „félciklusra”, hogy az elsőben két párbeszéd nélküli fog közre három párbeszédest, a másodikban két párbeszédes három párbeszéd nélkülit. Ez persze játéknak tűnik a számokkal, de – mint a ciklus belső szerkezetének elemzéséből talán kitűnik – a Negyedik ecloga erőteljes hangváltást hoz a ciklusba, mely elkülöníti az előző öt költeménytől, ugyanakkor logikus folytatása is az „előhang”-ban felvillantott költői szándéknak.

Az Első ecloga szereplője a Pásztor és a Költő. Hasonlít ez Vergilius szereplőválasztására, de különbözik is tőle. Vergilius személynévvel ruházza fel szereplőit, akik pásztorok és költők egy személyben. Radnóti nem ad nevet szereplőinek, talán azért, mert a név korhoz és nyelvhez kötné őket, holott ő éppen a bukolika kortól és helytől függetlenített szellemét kívánja felidézni. A Pásztor a műfaj tipikus szereplője, a Költő „fellépése” azonban módosít eredeti szerepén. Vergilius pásztorai mind költők is; Radnóti költeményében a költő úgy szembesül a Pásztorral mint olvasójával, a versre vágyó és váró befogadóval, akitől mintegy „megbízatását” kapja. A Költő később is szerepel minden párbeszédes eclogában, beszélő társai azonban változnak (a Repülő, a Hang, a Próféta), s ez valamennyi esetben kiszakítja az eredeti, a bukolikus szerepkörből.

Az Első ecloga helyszíne az erdő, vagyis a harmonikus természet, távol a várostól, a modern civilizációtól. Mintha menedéket keresne a lírai Én a napi gondok és a történelmi fenyegetések elől az antik bukolika képzeletben feltámasztott világában.4 Versformája hexameter, mely szintén a vergiliusi műfaj verselésére utal.5 A kérdések és feleletek is a vergiliusi eclogák – különösen a IX. ecloga – párbeszédeinek tartalmát idézik. A Pásztor a számára távoli városi életről kérdez, barátairól is, és itt tűnik fel a háborútémája. Garcia Lorca és József Attila említésével a költők erőszakos halála iktatódik a költemény szövegébe. Vergilius IX. eclogájában is Menalcas életére törnek, ő azonban – szinte csodával határos módon – megmenekül. Radnóti költőtársai azonban áldozatául esnek a kor embertelenségének. A kérdésre, hogy írt-e új verset a költő, s hogy „visszhang jöhet-é szavaidra e korban”, a válasz az, hogy „Ágyudörej közt? Üszkösödő romok, árva faluk közt?” Ugyanaz a költősors, a költészetnek ugyanaz a kiszolgáltatottsága jelenik meg, mint Vergilius IX. eclogájában: „…a versek / oly tehetetlenek ott, hol a Mars dárdái ropognak, / mint a sas űzte, bozótba futó kicsi chaoni gerlék.” Az imitációbaitt kapcsolódik be a modernizáció, hiszen a Radnóti-költemény „ágyúdörejről” beszél „dárdák” helyett. Ez azonban a vergiliusi téma időtlenségét is sugallja; a fegyverek változnak, korszerűsödnek, a költő és a költészet fenyegetettsége azonban változatlan. De feltűnik a költői kötelességtudat is, mely elválaszthatatlan a sztoikus halálfilozófiától. Az Első ecloga talán legtöbbször idézett része a tölgyfáról szóló hasonlat: „Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint / ott az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik / bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap / már a favágó, – várja, de addig is új levelet hajt.” Az új levélnek akkor is ki kell hajtania, ha annak – látszólag – nincs értelme. Az új verset akkor is meg kell írni, ha a költő (holnapi? közeli?) halála ezt abszurddá, értelmetlenné teszi. Mert a költőnek ez adja meg az identitását és identitásában méltóságát. A halál elkerülése nincs hatalmában, de hogy verset ír mindhalálig, az igen, ahogy Epiktétosz mondaná. S mert hatalmában áll, meg kell írnia soron következő versét, mert ez által eggyel több lesz azon költemények száma, melyek a jóról, a helyesről és igazról szólnak, a gonoszság és erőszak ellen.

A tölgyegyébként nemcsak a színhely – az erdő – miatt „kézenfekvő” hasonlat, hanem „szövegelőzmény” is. Vergilius IX. eclogájában kétszer is felbukkan: „Én pedig úgy hallom, hogy a lágy lejtőre futó domb / lábától le egészen a vízig, amott meg az ősi / villámtól hasított tölgyfák zúgó ligetéig / verseivel néktek megvédte Menalcas a földet”, mondja Lycidas. Moeris válaszában pedig: „Hisz ha a holló ép az imént a baloldali odvas / tölgy tetején nem szól s a viszályt le nem inti jelével, / nem látnád Moerist soha már, nem is élne Menalcas.” A tölgy ugyanis Jupiter szent fája, a villám ütötte odú pedig annak bizonysága, hogy Jupiter a maga „fegyverével” kijelölte ezt a „baloldali” tölgyet az ítélethozatal helyéül. De szerepel a tölgy La Fontaine egyik fabulájában is, A tölgy és a nád címűben.6 A fabula „pozitív” példája eredetileg a nád, mely „hajlik, s nem törik”, azaz képes hódolni és megalkudni az életben maradás érdekében, míg a tölgyet kidönti a vihar. Radnóti azonban a tölgy példáját követi, mely „törik, de nem hajlik”.

A költőhalál kort jellemző témájáért azonban Radnótinak nem kellett Vergiliushoz fordulnia. A Férfinapló című ciklus két darabjában is olvashatunk róla: az 1932. január 17-ben Farkas Lászlót gyászolja, az 1932. április 24-ben John Love amerikai néger költő meggyilkolásának hírére reagál. Mindkét költeményre jellemző, hogy a költőtársakat úgy siratja el, mint mártír-elődöket a győzelemre hivatott utód. „Meghalt. Belőle fújásnyi por maradt / s egy krematórium kőkorsaján neve; / utána néhány vers, egy öregasszony / s a harc, mely mi vagyunk és amely / eldől nemsokára; és akkor!” – írja Farkasról. „Megöltek. Most örvény vagy testvér. / Guta is légy! mely / pörg s ha ugrik, helyre talál! // Együtt dolgozunk, John Love; / örvény vagyok én is és guta! // Kenyér, szőlő, legelő és tej / tapsol ropogva, hogy összehajoltunk!” – zárul a néger költő emlékének szentelt költemény. Az elesettek harcának győzelemben bízó folytatója itt a lírai Én – sok mindennek kell majd történnie a történelemben és a költő lelkében, hogy majdani győzelmek halálra ítélt előőrsének szerepét vállalja.

„Azt hiszem ismerted Federícót, elmenekült, mondd?” – kérdezi a Pásztor; „Nem menekült. Két éve megölték már Granadában” – válaszolja a költő. S a Pásztor szájába adja – s így mintegy a külső szemlélővel szentesítteti – a kötelesség elől meg nem futó költő erkölcsi álláspontját. „Nem menekült. Meghalt. Igaz is, hova futhat a költő? / Nem menekült el a drága Atilla se, csak nemet intett / folyton e rendre, de mondd, ki siratja, hogy így belepusztult?” A menekülés elutasítása Radnóti két fontos, a költői szereptudat változását tanúsító költeményében is megjelenik az Eclogák előtt. A Mint a bika című költeményben a farkascsorda közeledtére a bika „nem menekül, mint menekülnek / az őzek; elgondolja, ha megjön az óra, küzd / és elesik s csontjait széthordja a tájon a horda…” A befejező „didaxis” megerősíti, hogy a bika-hasonlat a költői szerepre vonatkozik: „Így küzdök én is és így esem el majd, / s okulásul késő koroknak, csontjaim őrzi a táj.” A Kortárs útlevelére három magatartásformát állít egymás mellé (és egymással szembe). Egyik az „ésszerű” ellenzékiség, mely „vadmacskaként… néma hittel ugrik”, „szembehasal a vésszel”, de „villanva eltűnik, ha fáj a küzdelem”. A másik a behódolás a barbárságnak: „Vagy sárként kell majd tapadnod orvul, / lábat, ha rád lép, nyalogatni puhán / s mutatnod a hátad, hogy nyomát viseled / és hogy mily becses néked ez emlék!” A harmadik változat sajátosan a költőé, aki ha lázad, csak nyíltan teheti; az ő hite nem lehet „néma hit”, mert verseiben mindig tanúságot tesz róla. Az ellenséges „rend” ugyan életére és hírére tör, de „jövendő fiatal koroknak embere” őrzi majd emlékét, „hogy példakép, erős fa / legyen, melyre rákúszhat a gyönge növendék!”. A költő-halál így nemesedik tudatos áldozattá, s egyben példává az utókor számára, ezért lehetetlen a költőnek „villanva eltűnnie”, bárhogyan „fáj a küzdelem”.7 A példákból kiolvasható, hogy Radnótit Vergilius IX. eclogája nem addig kimondatlan tartalmak megfogalmazásával vonzotta, hanem olyan poétikai keretet talált benne, melyben sajátkorábbi mondandóit klasszikus magaslatra emelhette. Nem utolsósorban az „imitációban” rejlő szereplehetőség, a lírai Én nagyfokú stilizációja által. Párbeszédes eclogáiban Radnóti a Költővel szabadon, gátlások nélkül hirdetheti azt a hősies-sztoikus kötelesség-etikát, melyet „első személyben” önáltatás lett volna ilyen patetikusan megfogalmaznia. A klasszicista igény, mely szerint a lírai Énnek a személyiség eszményimását kell megtestesítenie, e szerepformában valósul meg maradéktalanul.8

A Második ecloga ennek az alaptémának az új variánsa, de egyben példa arra is – és ez az egész eclogaciklusra jellemző lesz –, hogy az elsőben „imitált” műformát tovább modernizálja, elsősorban a szereplők megválasztása által: a Költő és a Repülő (a katonapilóta) folytat egymással párbeszédet. Modern a versforma is; a hexameter helyett az eredetileg ugyancsak epikus sorfajta, a rímes „niebelungizált alexandrinus”, amelyet azonban a 20. század elején Tóth Árpád lírai sorrá avatott (ezért is nevezték el róla Tóth Árpád-sornak). A párbeszéd szereplői között is új viszony létesül. A Pásztor még a Költő feltétlen híve volt, verseinek tisztelője, mintegy a régmúlt értékeinek ígéretét villantva fel. A Repülő azonban azt a háborús jelent képviseli, amely az Első eclogában a költészet (és a költők) pusztítójaként jelent meg. „Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek, / de visszajöttem nézd! És holnap újra retteg / s pincébe bú előlem a gyáva Európa…” Az ecloga dramaturgiájának megfelelően a Repülő is megkérdezi a Költőt, hogy „írtál-e tegnap óta?”, és ő is igényelné a róla szóló költeményt, az antik (és reneszánsz) elv szerint, mely a hőstettek halhatatlanságát az őket megörökítő költészettől reméli. „De hisz tudod! S megírod! és nem lesz majd titok, / emberként éltem én is, ki most csak pusztitok… / Írsz rólam?” /Költő:/ „Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek.” A válasz ironikus, hiszen a Repülő azzal, hogy a háborút szolgálja, mely elpusztítja a költőket és a verset éltető befogadókat, teljesíthetetlenné teszi emberibb vágyait a szerelem, az idill és a szépség után. De iróniába fordul a korábbi identitás- és kötelesség-eszmény is. A kivágatása előtt még új levelet hajtó tölgy erőt és méltóságot hirdetett, erkölcsi diadalt a halál felett. A Második ecloga ezt egy önkisebbítő párhuzamra váltja: „Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska / miákol és az eb vonít s a kis halacska / ikrát ürít kacéran.” A versírás nem etikai, hanem természeti törvényhez hasonlatos tehát, ami nem szünteti meg a költő identitását, éppen csak hatását és értelmét teszi kétségessé.

A Harmadik ecloga visszatér a hexameterhez, de elhagyja a párbeszédet. A párbeszéd fikcióját az tartja fenn a költeményben, hogy címzettjevan, megszólítottja: a „Pásztori múzsa”, azaz a pásztorköltészet szelleme, „ideája”.9 Minden szakasz a Múzsához intézett megszólítással, segélykéréssel indul: „Pásztori múzsa, segíts!”, illetve „Pásztori múzsám, légy velem!” Ez maga is egy – Homérosz óta élő – antik hagyomány követése. A „Pásztori múzsa” természetesen nem válaszol (válasza valójában az ő sugallatára megírt költemény), valóságos párbeszéd tehát nincs a költeményben. A lírai Én monologikus vallomását intézi ehhez a mitológiai személyhez. Ennek megfelelően alakul a költemény tartalma is. Elsősorban a színhelyet kell e tekintetben figyelembe vennünk. Az elsőben a színhelyet a bukolikus fikció alakította ki, a másodikban a helyzet képzeletbelisége volt hangsúlyos, mert semmilyen támpont nincs benne arra nézve, hogy hol találkozhatott és beszélhetett a költő a pilótával (nyilván bárhol vagy sehol), csak a repülő támadásainak voltak helyszínei, s erről beszél ő a költőnek. A harmadik helyszíne jellegzetesen urbánus: belvárosi kávéház – s ezek a nagyvárosi életmozzanatok kivétel nélkül diszharmonikus viszonyban vannak az antik műfaj képviselte összhangvággyal. Épp azért kell a költőnek a múzsától – az ősi, az antik és klasszikus költészet múzsájától – segítséget kérnie, mert ő talán vissza tudja adni a modern életből kiveszett harmóniát. Melynek forrása – ugyancsak a műfaji hagyomány szellemében – a szerelem és annak megéneklése lehet. Kérdés azonban, hogy ebben az „anti-ecloga” környezetben „szerelemről írhatok én még?”

A Radnóti számára oly fontos költészetetikát és a szerelmi témát eddig lehetett vergiliusi formában kibontani. Bár az „előhang megírása után az eclogák ciklusterve biztosra vehető, a Negyedik eclogáig csaknem újabb két év telik el. A folytatáshoz radikális hangváltásra, az új hang megtalálására volt (lehetett) szükség. Ennek tanúsága a Negyedik ecloga, mely visszatér a párbeszédes formához. A Költő és a Hang párbeszédében a konvencionális értelmezések szerint a költő két énje folytat vitát egymással. Egyik a kor viszontagságainak kitett személyiséget képviseli, aki kételkedik a hivatásteljesítés értelmében, az alkotás lehetőségében, és általában minden emberi kibontakozásban. A másik a „heroikus Én” vagy lélektanosabban a „fölöttes Én”, a bizakodó és töretlen, a már az Első eclogával kapcsolatban említett költői (és sztoikus) kötelességtudat letéteményese. Feltehetjük persze a kérdést, hogy miért nevezi a vers költőnek a párbeszéd egyik szereplőjét, amikor az önnön költő-énjének csak egyik fele. Ez merőben formális kifogásnak tűnhet, de mégis arra biztat, hogy találjunk (vagy legalábbis keressünk) „kevésbé kifogásolható” magyarázatot, értelmezést.

Ha figyelmesen olvassuk az Ószövetséget, Mózes harmadik könyvében kétszer is találkozunk azzal a kijelentéssel, hogy „hangot hallasz, de nem láthatod azt, aki szól”. Az Ószövetség ugyanis tiltja az Isten-ábrázolást, éspedig azért, mert az Isten a maga fényes fenségében megpillanthatatlan az ember számára. A Bibliában ezért sohasem jelenik meg, mindig csak szólaz emberekhez vagy kiválasztottjához.10 „Mondá az Úr Jónásnak, kelj föl és menj…”, olvashatjuk a Jónás könyvében. Ha meg is jelenik az Úr a Bibliában, mindig „rejtjelezett” formában, mint például az égő csipkebokorban, a zsidókat a pusztában vezető lángoszlopban stb. Feltehetjük, hogy a Negyedik eclogában a költőt az Ótestamentum-beli hang szólítja meg. Radnóti hívő volt, hívő keresztény, és természetesen vállalta a maga zsidó – ótestamentumi – tradícióit is. Ez a zsidó hagyomány a protestantizmus korától és következtében erőteljesen áthatja a keresztény vallásosságot és irodalmat is (lásd Ady, Babits vagy Tóth Árpád költészetét a modernek közül), úgyhogy Radnóti lényegében hármas hagyományt követ, amikor biblikus értelemben „hagyja magát” megszólítani a Hang által. Hozzá kell tennem – és ez nem érinti sem Radnóti, sem Ady, Babits vagy Tóth Árpád hitét, sem a befogadó esetleges vallásos voltát –, hogy egy irodalmi alkotásban az Úr éppúgy a szerző által „teremtett” fiktív szereplő, mint bármelyik más alakja a műnek. Ami más szerepkörbe utalja a Biblia szövegét is. A hívő számára és a neki szóló szertartásokban a Biblia egyértelműen isteni kinyilatkoztatás, a hit forrása. A költészetben azonban minden más alkotással együtt irodalmi szövegelőzmény, melyet szabadon felülírhat a szerző. Ennek megfelelően a Negyedik eclogában Radnóti megteremti azt a transzcendens lényt, erőt, mely a személy fölötti erkölcsi normákat képviseli, az értékek abszolút voltát.

A Költő alapélménye ugyanis az értékhiány. „Szabad szerettem volna lenni mindig / s őrök kisértek végig az uton” – foglalja össze ezt a hiányélményt az egyik sorpár. Melyből az is kiviláglik, hogy a költő számára az alapérték a szabadság, mint azt a következő (József Attila Levegőt! című költeményének zárósoraira emlékeztető) fohászkodás is mutatja: „Segíts szabadság, / ó hadd leljem meg végre honnomat!” A szabadság azonban nemcsak politikai érték a versbeli költő számára, hanem egzisztenciális érték is. „A fák között már fuvall a halál”; „És már tudom, halálra érek én is, / emelt s leejt a hullámzó idő; / rab voltam és magányom lassan / növekszik, mint a hold karéja nő.” A végességbe zárt élet szabadsághiánya ez, mely a világot is megfosztja az embernek való teljességtől. Szabadító csak a halál lehet, mely azonban nem a teljesség, hanem a semmi szabadsága. „Szabad leszek, a föld feloldoz, / s az összetört világ a föld felett / lassan lobog. Az írótáblák elrepedtek. / Szállj fel, te súlyos szárnyú képzelet!” Az Adyra emlékeztető „összetört világ”11 látomására a Hang válasza a kötelesség parancsával felel: „Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik; / elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld. / De haragod füstje még szálljon az égig, / s az égre írj, ha minden összetört!”12 Megerősítése ez az Első ecloga tölgy-hasonlatba írt kötelesség-etikájának, épp azáltal, hogy immár nem az egyén döntése (őt a létezés kettős korlátja, a szabadsághiány és a mulandóság éppen lebeszélné erről a kötelességvállalásról), hanem „felső parancs”, mely nem tűr ellentmondást. Nem harmóniát ígér a Hang, hanem áldozatvállalást sürget, mint a zárósorokból kiolvasható: „De haragod füstje még szálljon az égig, / s az égre írj, ha minden összetört!” Az égre szálló füst az Úrtól szívesen fogadott áldozat füstje, s az igaz áldozat a harag, az „összetört”, a szabadság nélküli világ elutasítása.

Az Ötödik ecloga ismét párbeszéd nélküli, de a „valakihez szólás” fikcióját ebben a költeményben is a címzett jelenléte biztosítja. A címzett ez esetben a barátnak, Bálint Györgynek az emléke, aki eltűnt a keleti fronton. Ez a költemény már lényegesen eltávolodik az ecloga műfajától, és egy ugyancsak klasszikus eredetű műfajhoz, a halottsirató elégiához kerül közel. Modern mozzanat a költeményben a töredék-jelleg. Azzal fejeződik be az Ötödik ecloga,hogy a fájdalom, a veszteségérzet miatt nem tudja tovább írni versét a költő. „Két bordám közt már feszülő, rossz fájdalom ébred, / reszket ilyenkor s emlékemben oly élesen élnek / régmondott szavaid s úgy érzem testi valódat, mint a halottakét – Mégsem tudok írni ma rólad.”

A Hatodik ecloga – legalábbis ilyen címmel – hiányzik Radnóti életművéből. Ezt az űrt, melynek okát pontosan nem ismerjük, a Radnóti-kritika a költő egyik-másik, a Negyedik és a Hatodik ecloga között keletkezett versével próbálja kitölteni. Azokkal értek egyet, akik e „pótlásra” a Töredék című költeményt választották ki.13 Maga a cím közel áll az ecloga szó eredeti jelentéséhez (ecloga = szemelvény). A Töredék versforma-szerkezete hasonlít továbbá a Harmadik eclogáéra, amennyiben szakaszkezdő refrént tartalmaz: az „oly korban éltem én e földön” indítás tagolja ötsoros strófákra a költeményt. A Töredékben is felfedezhetjük a címzettet, a nem párbeszédes eclogák jellemző dialóguspótlékát, éspedig a refrén ige-idejében. A lírai vallomás jelen időt kívánna: „oly korban élekén e földön”. Az igeidő jelzi, hogy e költemény nem a jelenhez, a kortársakhoz szól, hanem az utókorhoz címzett – ha úgy tetszik, posztumusz – üzenet. De megemlíthetjük, hogy a szerkezet (a töredéklíra imitálása, mert retorikailag befejezett szöveg ez, a hallgatáskényszer a kor iszonyatának kimondhatatlanságát fejezi ki) egyenes folytatása a töredékretorika Ötödik eclogában is olvasható fordulatának.

De szoros kapcsolat fűzi a Töredéket a Negyedik eclogához is. Ha elfogadjuk, hogy ott a Hang az Úr ótestamentumi megszólalásainak-megszólításainak analógja, akkor arra is felfigyelhetünk, hogy az első négy eclogában követett antik latin hagyomány mellé egy másik hagyományvonulat is bekapcsolódik Radnóti ciklusába, éspedig az Ószövetség hagyománya. Amelyből tudhatjuk, hogy az Úr mindig azt szólítja meg, akit valamire, valamilyen feladatra kiválaszt. Ez nemcsak a költőhöz intézett utasításokból derül ki, hanem azokból a figyelmeztetésekből is, melyek a költő életének rejtett és magasabb értelmére utalnak. „S a vörheny és a kanyaró / vörös hullámai mind partra dobtak. / Egyszer el akart nyelni, – aztán kiköpött a tó. / Mit gondolsz, mért vett mégis karjára az idő?” A Hang mindezzel arra céloz, hogy a sokszor megmentett élettel egy felső hatalomnak célja van, s e célt követnie kell a kiválasztottnak. A kiválasztottság az Ószövetségben a próféták előjoga, s a Töredék utolsó sorában fel is bukkan „a rettentő szavak tudósa, Ézsaiás”. A Negyedik eclogában a költő még elhárítja magától a súlyosnak érzett prófétaszerepet: „Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok. / Felnőttem. S kérdezed: miért? Hát nem tudom.” A Töredékben megfogalmazódik, hogy a kor meg- és elítélésére a költő szava kevés, erre csak a próféta átkai alkalmasak, vagyis a költő- és a prófétaszerep szembesül egymással. S mivel a költeménynek a korról adott jellemzése épp eléggé „rettentő szavakat” tartalmaz, a két szerep – bár formálisan elhatárolja őket egymástól a költő – valójában egybecsúszik; a költő önkéntelenül is Ézsaiás példáját követi. A ciklust lezáró Nyolcadik eclogában a költő és a próféta párbeszédét olvashatjuk. Náhum, a megidézett „kispróféta” ezt mondja a két szerepről: „Próféták s költők dühe oly rokon, étek a népnek, / s innivaló…” A kettőt a „düh” és a „méreg” kapcsolja össze, rokonítja – a Negyedik eclogában a Hang utasítása, hogy „haragod füstje még szálljon az égig”, eszerint úgy (is) értelmezhető, mint a prófétaságra történő kiválasztás. A negyedik, hatodik és nyolcadik között tehát a biblikus hagyomány teremt szoros kapcsolatot.14

A Hetedik ecloga a „címzettel rendelkező, párbeszéd nélküli” eclogák sorába illeszkedik. Címzettje a feleség, s ennek megfelelő műfajváltás tanúi lehetünk. A Hetedik ecloga közelebb áll a költői levél, az episztola műfajához, mint a szigorúan vett eclogáéhoz.15 De visszapillant ez az ecloga egy magyar költői hagyományra is. A 19. század eleji magyar klasszicizmusnak az egyik közismert és remek alkotása Fazekas Mihály Egy véres ütközet estvéjén szerzett gondolatok című költeménye. Így kezdődik: „Nyúgosznak immár a mai nap baján / Áttört vitézek. Annyi veszély között / Görcsökre vont képek vonásit / Mint szedi rendbe az édes álom.” A Hetedik eclogában is a foglyok „megtöretett” testét „az álom, a szép szabadító oldja fel”, s a magát hazaálmodó fogolynak „fénylik az arca”. Ez a feleségéhez írott ecloga válasz a Harmadik eclogában feltett kérdésre is: „szerelemről írhatok én még?” Igen, írhat, még a munkatábor szörnyű, halálközeli körülményei között is, a költői „álom” jóvoltából.

De a ciklusszerkezet is így lesz zártan egységes. A három „biblikus” ecloga a költő és a próféta szerepazonosságát felismerő utat építi; közéjük ékelődik az ötödik és a hetedik, melyek az egyént megtartó magánemberi érzésekről, a barátságról és a szerelemről vallanak. A valóságos személyről a szerepkereső Én mellett.

A Nyolcadik ecloga azonban nemcsak a biblikus hagyományt teljesíti ki, hanem visszatér az Első eclogában vállalt vergiliusi ihletéshez is. A próféta utolsó szavai ugyanis pozitív jövő-ígéretet tartalmaznak: „eljön az ország, amit ígért amaz ifju tanítvány, / rabbi, ki bétöltötte a törvényt és szavainkat.” Ez az ország a béke, a megváltás jövője, Krisztus országa, mondhatjuk, de Vergilius „fogalmai” szerint az elveszett aranykor visszatérése is. Amit a római költő az ő IV. eclogájában jövendöl meg, egy gyermek születéséhez kapcsolva. A kora kereszténység egyházatyái ezt a Vergilius-költeményt Jézus születésére vonatkozó jóslatnak (tehát Isten ihlette próféciának) értelmezték, ezért övezte a kereszténység előfutárának kijáró tisztelet a római költőt. A Radnóti-költeményben Náhum – nyilvánvaló apokrifi-tással, hiszen az Ószövetségben a Messiás-várás jóslatai nyilván nem Jézusra vonatkoznak –, amikor rabbinak, azaz mesternek nevezi Jézust, és az ő „nem e világról való” országának eljövetelében bízik, ezt a vergiliusi próféciát ismétli meg. Vergilius eclogája, Ó- és Újszövetség ötvöződik tehát a Nyolcadik ecloga befejező szövegrészében, a három tradíció tökéletes egybehangzásáról tanúskodva. S egyben Radnóti Miklós költői világképének hármas hagyományrétegét ötvözve eggyé.

JEGYZETEK

1. Szeretném leszögezni – félreértések elkerülése végett –, hogy a továbbiakban nem a költő ciklustervét, az erre irányuló költői szándékot kívánom rekonstruálni, hanem az eclogák egy lehetséges olvasatát kifejteni. Annak elismerésével, hogy az enyémtől eltérő más olvasatok is lehetségesek. Amint azt sem zárhatjuk ki, hogy Radnóti – ha túléli az „erőltetett menetet” – még ír(hat)ott volna újabb eclogákat is.

2. A korai Nyugat versfordítás-irodalma nem egyszerűen világirodalom-ismertetés, hanem hagyomány-kiegészítés is. A modernség első nemzedéke kereste és felhasználta törekvéseinek előzményeit a magyar irodalomban (az elődök közismert névsorától itt eltekintek), de arról is meggyőződött, hogy a modernség e magyar hagyománykészlete bénítóan hiányos. A „nemzeti hagyomány” e hiátusait idegen költők szövegeivel töltötték ki, melyeket azonban nem volt elég eredetiben olvasni. A fordítás minden esetben ennek a „külhoni” modernségnek a nyelvi lehetőségeit kísérletezte ki magyarul, ezáltal téve „utánozhatóvá” az európai líra számukra példa- és előzmény-értékű alkotásait.

3. Jól szemlélteti ezt a közismert anekdota, mely szerint Babits arra a kérdésre, hogy melyik a legszebb magyar vers, ezt válaszolta: „Shelley Óda a nyugati szélhez című költeménye, Tóth Árpád fordításában.” Hasonlóan vélekedik Bori Imre is, éppen csak a IX. eclogának a költő sorsára való vonatkoztathatóságát emeli ki a szövegkapcsolatok mellett. „Az eclogák sorát Vergilius IX. eclogájának fordítása nyitja meg, amely szervesen illeszkedik Radnóti eredeti költeményeinek sorába is, a Radnótira vonatkoztatható személyi érdek megnyilatkozása alapján.” (Bori Imre: Radnóti Miklós költészete. In: Bori Imre huszonöt tanulmánya, 308.)

4. Ez a stilizáció is Vergilius leleménye. „Theokritos pásztorai idillizált pásztorok, de valódi pásztorok, Vergilius pásztorai viszont álruhás pásztorok, akik – pásztori mezben – valójában a római irodalmi és közélet szereplői, s akik pásztor létükre a római irodalom és politika kérdéseiről s más effélékről beszélgetnek.” (Ritoók Zsigmond: Utószó. In: Vergilius eclogái. Fordította Lakatos István. [Budapest] Magyar Helikon, 1963. 70.)

5. A versformának ez esetben intertextus szerepe van; a címben a műfaj-megjelölés Vergiliusra utal, a hexameter az imitációra.

6. Radnóti a francia költő talán legjobb magyar fordítója. Vonzódása hozzá érthető, hiszen La Fontaine klasszicista, és állatmeséi az antik fabula-irodalom – ugyancsak modernizáló – imitációi. A tölgy és a nád című verset ugyan nem fordította le Radnóti, de feltehető, hogy ismerte. Ez La Fontaine tankönyvekben is gyakran idézett fabulája.

7. E „harcos” példa-szerepről olvashatunk a Montenegrói elégiában is: „Kapitanovics Pero, montenegrói férfit dicsérje a vers ma, / ki itt él a magasban és harcol a kővel és harcol a széllel, / míg el nem temetik; de zászlóként csapdos majd emléke / jövendő férfiak útján s késő koroknak hirdeti tiszta életét.”

8. Jellemző módon azokban az „eclogákon kívüli” versekben, melyekben ezt a pátoszt felfedezhetjük, Radnóti az önmegszólító formával él, ezzel kerülve meg a vallomás közvetlenségét. L. Istenhegyi kert („S fiatal férfi te! rád milyen halál vár? /bogárnyi zajjal száll golyó feléd…”); Háborús napló („Gyanakvó reggelek s vészes esték között, / háborúk közt élted le életed felét / s most is ellened hajló szuronyok csúcsán / villog a rend feléd.”); Decemberi reggel („Komisz jövőd úgyis kisér”, „sorsod úgyis lankadó, / mint holtra sebzett őzeké”, „halott arcodra sávokat / a hulló bombák árnya von.”); Járkálj csak, halálraítélt! („Ó, költő tisztán élj te most, / mint a széljárta havasok / lakói és oly bűntelen, / mint jámbor régi képeken / pöttömnyi gyermek Jézusok.”)

9. Ez Vergilius IV. eclogájának „segélykérését” imitálja: „Múzsák, sícelidák! Magasabbra kicsit ma dalunkkal.” (Lakatos István fordítása). A „sícelidák”: „szicíliaiak, azaz pásztori Múzsák, mert Theokritos a szicíliai pásztoréletet énekelte meg.” (Ritoók Zsigmond jegyzete a 4. szám alatt idézett kiadványban, 82.)

10. L. pl.: Kivonulás, 3: 4-7; 19: 21; 33: 29; Királyok I., 19:12.

11. L. Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában.

12. A hulló gyümölcs jelképe Arany János két verséből is ihlethette Radnótit: Juliskához, Kies ősz. Mindkettőben a beteljesült életet jelenti, bekapcsolódást a „beérés” által a létezés „személytelen végtelenébe”. Ezt a teljességet ígéri a Hang is a Költőnek, ha a végesség elleni meddő lázadozás helyett e „személytelen teljesség” szolgálatát vállalja.

13. Természetesen minden ilyen ajánlat csak feltevés. Azt sem zárhatjuk ki, hogy valamilyen, a ciklus szerkezetére vonatkozó megfontolás alapján Radnóti az Ötödik ecloga után nem sorrendben írta tovább eclogáit, s a Hatodik megírását későbbre halasztotta. Valamint azt sem, hogy a Hatodik ecloga elkészült ugyan, kézirata azonban elveszett. A „helyettesítésre” tett javaslatok érvei minden esetben az eclogák és valamely Radnóti-költemény „egybeolvasásából” következnek. Az én ciklus-olvasatomnak a Töredék felel meg, más olvasatok azonban más eredményre juthatnak. Ennek megfelelően „pályázik” a Hatodik ecloga helyére az utolsó eclogákkal kétségtelen motivikus kapcsolatokat mutató Sem emlék, sem varázslat és az À la recherche…című költemény.

14. A megszólítás-kiválasztás után a vonakodás, majd a szerep elkerülhetetlenségének belátása és a tudatos vállalás lélektani folyamata talán nem független Babits Mihály Jónásának hasonló vívódásától.

15. Annyira közelebb, hogy a Hetedik ecloga fontos motívumait megtaláljuk a nem sokkal utána írott Levél a hitveshez című költeményben. A Hetedik eclogában a kétszer ismételt megszólítás – „látod-e, drága” – és a „csókod íze” fordulat utal a címzettre, a szeretett asszonyra. De mintha Radnóti fontosnak tartotta volna, hogy az eclogabeli címzett „személyazonossága”, feleségvolta félreérthetetlen legyen, megismételte vallomását egy „hitveséhez” címzett szerelmes versben is. A Radnóti-kritika ezért (is) tartja a Hetediket a Harmadik ecloga „jóvá tételének”, melyet köztudottan nem a feleségéhez írt a költő. A Hetedik ecloga és a Levél a hitveshez között a befejezésben van lényeges különbség. Az előbbiben a „nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár” verszárás a remény és a kétségbeesés között vívódó lelkiállapotra vall; a Levél a túlélés elszántságával és bizonyosságával fejeződik be, az ezért vállalt cselekvés pátoszával. Akárcsak a Nyolcadik ecloga. Ez utóbbi hangváltása tehát a Levélből is kihallható. A Nyolcadik ecloga megírásának dátuma 1944. augusztus 23-a; a Levélé bizonytalan, 1944. augusztus–szeptember. Mindkét eclogával szoros motivikus kapcsolatban van tehát.

Forrás: Korunk 2009. május