Pierre de Ronsard szerelmes verseiből ...

Csók

Mikor fölnyíló ajkaidnak
virágos ösvényein át
felém leheli a rózsaillat:
ajkaim a csók mámorát
szomjazva mélyen elpirulnak
és elborítanak a vágy

gyönyörével, ha rádborulnak.
Mert a csók nedvei lehullnak
a szívbe, s elcsendesitik
a szemed lángjától kigyulladt
szerelmi máglya tüzeit.

(Rónay György)

Ölelj meg, meg, kedvesem...

Ölelj meg, kedvesem, csókolj, szorongass,
lehelj belém, tüzesítsd át e testet,
adj még ezer csókot és még tízezret;
a szerelem nem számol s mindig szomjas.

Csókolj, míg ajkad illatos és nedves,
ne kíméld, úgyis megfakul maholnap,
s az Alvilág sápadt ködébe olvad,
hol porrá válik, többé sem lesz.

Szorítsd körém öled piros rózsáját,
amíg mézédes, szédült vonaglásunk,
a kis halál, mindkettőnk lényén átjár;
s ha vágyam maghal, hamarost feltámad;
csókolj tovább, hogy ismét nekivágjunk
a kurta napnak s rövid éjszakának.




Habár fejem fehér

Habár fejem fehér ma már,
liliom szirmához hasonló,
a te arcod meg friss, akár
a hasadozó rózsabimbó,

akármilyen fehér, azért
kár, hogy tőlem oly messze mégy te,
hisz behavazott hajamért
kárpótol fejem többi része.

Elmenekülsz, pedig mikor
koszorut fűzöl, te kegyetlen,
ugye, hogy a legszebb csokor
a rózsa liliom-keretben?

(Vas István)

Remény, mit remélsz?

Camôens

Remény, mit remélsz? - Semmit, soha többé.
Miért? - Valami megváltoztatott.
Élet, mi vagy? - Csak gyötrelem vagyok.
Mit mondasz, szív? - Szeretek, mindörökké.

Lélek, mit érzel? - Igy kell tönkremenni.
Hogy élsz? - Nem várva semmi jót, szerencsét.
Mégis, mi éltet? - Csak a mult, az emlék.
Csak ennyi a fény életedben? - Ennyi.

Látsz végső célt? - Csak egy gondolatot.
Mire gondolsz? - Hogy várom a halált.
Jó lesz? - Parancs kényszerít, hogy tegyem meg.

Mért kényszerít? - Mert tudom, ki vagyok.
Ki vagy? - Az, aki megadta magát.
Kinek? - A fájó, örök Szerelemnek.

(Szabó Lőrinc)

Forrás: Klasszikus francia költők Első kötet (Európa Könyvkiadó, 1984

ANDRÉ CHÉNIER: ALSZOM, S SZÍVEM VIRRASZT

Alszom, s szívem virraszt, mindig tehozzád vágyom.
S mellém varázsol egy aranyló szárnyu álom.
A szívem szíveden. Kezemmel reszketeg
érintem bőrödet, feszes lesz és remeg.
S egy indulat riaszt, az álomképi béke
széthull és zaklatott, rossz ébredés a vége;
magamban fekszem itt, felgyúlva azt hivém,
szép szádat csókolom, s párnát csókoltam én;
és álomban karom ölelni vágyva tested a párna pelyheit ölelte csak helyetted.

Radnóti Miklós fordítása

Forrás: Klasszikus Francia Költők, 366-367. oldal
A Világirodalom Klasszikusai, Európa Könyvkiadó, 1984.

PAUL ÉLUARD verseiből

OMLÓ NARANCS HAJAD


Omló narancs hajad a világ nagy űrében,
Mély csöndtől súlyos és homályos tükrök
Űrében, hol pucér kezem képed kutatja.

Szíved formája képzeletbeli,
S szerelmed elveszett vágyaimra hasonlít.
Ó ámbra sóhajok.álmok, tekintetek.

De nem voltál mindig velem. Emlékezetem még ködös
Attól, hogy láttalak, amint jössz s távozol.
Az idő is szavakkal szól, mint a szerelem.

Rónay Gyögy fordítása


SZEMED ÍVE


Szemed íve szívemet körülzárja,
Tánc és báj karikája,
Idő dicsfénye, biztos éji bölcső,
És ha már nem tudom, mit éltem életemben,
Azért van, mert szemed nem látott mindig engem.

Nap-lombozat és harmat-mohaágy,
Illatos mosoly, szélfuvalma-nád,
Szárnyak, világot fénybe takarók,
Tengerrel, éggel megrakott hajók,
Zaj zavarói, szín forrásai.

Mindig csillagok almán fészkelő
Hajnal-tyúkaljból rebbent illatok,
Ahogy a tisztaságtól függ a nappal,
Úgy az egész világ a te tiszta szemedtől,
S minden csöpp vérem a tekintetedbe árad.

Rónay György fordítása


A FÉRFI ELFUT


A férfi elfut a ló leroggyan
Az ajtó nem tud nyílani
A madár hallgat Gyilkos csönd van
Ássatok sírgödröt neki

Az ágon lepke várja restül
Türelmesen a tél fagyát
Szíve nehéz az ág legörbül
Féreg gyanánt megráng az ág.

Illyés Gyula fordítása


Forrás: Klasszikus Francia Költők II. kötet, 518-519. oldal
A Világirodalom Klasszikusai - Európa Könyvkiadó, 1984

CHARLES BAUDELAIRE: AZ ÓRIÁSNŐ

Midőn az ifju Föld, az ős láz gyönyörében,
fogant naponta még száz roppant csodalényt,
hevertem volna egy gigászi lány körében,
lábtól, királyi nőm kéjes kandúrjaként.

És láttam volna ott lelkét virulni szépen,
s testét is, a kamasz, vad játék közt serényt,
s lestem volna szeme úszó, nedves ködében
a szívből buggyanó, setétes lángu fényt.

Bolyongtam volna a sok dús pompályu formán,
felkúszva néhanap hatalmas térde ormán;
és olykor délidőn, míg elterül hanyatt
a lusta lány a nap emésztő, vak hevében,
aludtam volna hűs, árnyas keble alatt,
mint békés tanyaház a nagy hegyek tövében.

Tóth Árpád fordítása


Forrás: Klasszikus Francia Költők II. kötet, 15-16. oldal
A Világirodalom Klasszikusai - Európa Kiadó, 1984

PERNETTE DU GUILLET verseiből

HA AZT MONDJÁK


Ha azt mondják, hogy a ruhámról
csillámlik az arany zápor,
amely Daphnére zuhogott:
arról én semmit nem tudok.

Ha azt mondják, hogy csapodáron
egyszerre többel is cicázom
s hol itt, hol meg ott mulatok:
arról én semmit sem tudok.

Ha azt mondják, csak kipróbálom
rajtad, hogy perzsel-e a lángom,
és csupán azért lobogok:
arról én semmit sem tudok.

Ha azt mondják, csak az a mámor,
amelytől az ifjak vére lángol,
az kell tőled, s utána -- hopp!
arról én semmit sem tudok.

Ám, ha azt mondják, hogy megejtett
ritka szépségével a lelked,
s érted azért bolondulok:
arról már nagyon is tudok.

Ám, ha azt mondják, szívem szűzen
parázslik szent szerelmi tűzben,
de hírem folttalan ragyog:
arról már nagyon is tudok.

Rónay György fordítása


HA LÁTOD, TISZTA SZERELEMNEK


Ha látod, tiszta szerelemnek
szikrája fészkén kebelemnek
naponként mint fog több tüzet:
meggyőzi-é a szívedet?

Ha látsz szenvedni, mert szeretlek,
s rejtem színét is gyötrelemnek,
hagyván, emésszen engemet:
meggyőzi-é a szívedet?

Ha látod, érte meg nem eszlek,
szemed hogy csúfabbra vetetted,
s ölre csak enyimért megyek:
meggyőzi-é a szívedet?

Ha ápolsz bármi új szerelmet,
s meg én azért egyszer sem vetlek,
némán állva keservemet:
meggyőzi-é a szívedet?

Ha látod, csalás árnya-mentes
örökös hűségét szívemnek:
igazolják évtizedek:
meggyőzi-é a szívedet?

Szedő Dénes fordítása


HOGY ÖRÖMET SZEREZZEK


Hogy örömet szerezzek kínozómnak,
kínomra írt nem keresek én,
mert ha látom, hogy örül a bajomnak,
magam is örvendezem örömén.

Rónay György fordítása


Forrás: Klasszikus Francia Költők - A világirodalom Klasszikusai, 1.kötet, 103-104. oldal
Európa Könyvkiadó, 1984

CHARLES D'ORLEANS: a francia partok felé tekintve

A francia partok felé tekintve
Dovernál egy nap, a tengeren át,
gondolnom arra kelle: eleinte
milyen örömben éltem odaát.
S bár küldte szívem egyre sóhaját,
ó mégis, így is milyen jól esett
látnom édes szülöttem földemet.

De elmém máris józanságra inte,
mit sóhajtozol árva szív tovább?
Hisz útban van, közelg, úgy látni szinte,
jő a jó béke, mindent visszaád.
Találta szívem ebben vígaszát,
de mindazáltal be nem telhetett
látnom édes szülöttem földemet.

Hát raktam Reménység-hajómba mind be
s meg is kértem vágyaim hadát,
kelnének át a tengeren sietve,
s térítenék pártomra a hazát,
hogy szűnjék már meg a háboruság,
hogy adja Isten, míg csak élhetek,
látnom édes szülöttem földemet.

A béke kincs, dícsérem egyre hát
gyűlölöm én, nem böcslöm a csatát,
ez fosztott meg -- mióta -- engemet
látnom édes szülöttem földemet.


Fordította Illyés Gyula


Forrás: Klasszikus francia költők, első kötet, 29. oldal
A világirodalom klasszikusai, Európa Könyvkiadó, 1984

Cristine de Pisan verseiből ...

MAGAM VAGYOK ÉS CSAK MAGÁNYRA VÁGYOM


Magam vagyok és csak magányra vágyom,
magamra hagyott társam és szerelmem,
magam vagyok, nincs hű uram-barátom,
magam vagyok, haragomban, hevemben,
magam vagyok tikkadtan-elepedten,
magam vagyok, hogy nálam senki jobban,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.

Magam vagyok, ha ablakom kitárom,
magam vagyok szobámba rejtezetten,
magam vagyok hallgatni nagy sírásom,
magam vagyok vagyok, letörve, ernyedetten,
magam vagyok, bár mind keservesebben,
magam vagyok kuporgón sarokban,
magam vagyok híveimtől elhagyottan.

Magam vagyok mindenütt a világon,
magam vagyok jártomban s megpihenten,
magam vagyok, hogy nincs ebbe se párom,
magam vagyok mindentől elfeledten,
magam vagyok, ha sértést kell elviselnem,
magam vagyok, ha könnyem elzokogtam,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.

Herceg, most gyűl a bánat csak felettem,
nem vagyok gyásztól fenyegetetten,
magam vagyok faepermód aszottan,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.

Fordította: Illyés Gyula


BÚS SZÍVBŐL ÉNEKELNI ÉDESEN


Bús szívből énekelni édesen
nehéz dolog, s gyászban vígan nevetni,
bennsőkkel ellenkezőt tetetni,
búból kacajba csapni hirtelen.
Pedig mindennap azt kell, hogy tegyem,
illik nekem, mert bánatom elrejti,
bús szívből énekelni édesen.
Mert szívemben hordom, elrejtve benn,
a gyászt, minél jobban nem fájhat semmi,
mégis a szóbeszédnek hangját venni,
sírva nevetnem kell keservesen,
bús szívből énekelni édesen.

Fordította: Károlyi Amy


ISTENEK! AZ IDŐ RÁM JÁR!


Istenek! az idő rá jár!
Egy napom egy hétnél hosszabb,
téli esőzés ólomnál
jobban görnyeszt ez időszak.
Ó, mert váltóláz vacogtat,
kábulatba ejt egészen,
gyakran búbánattal laktat:
a betegség így tesz velem,

Szám keserű, mint a korom,
színem vértelen és beteg.
Köhögök, megtámaszkodom,
alig kapok lélegzetet.
Míg a roham megreszkettet,
más íz, más korty nem kell nekem,
csupán herbateát nyelek:
a betegség így tesz vélem.

Nem kell őr, hogy el ne fussak,
mert ha járok, alig lépek,
nem kell síkságon átjussak,
csak a szobán általérjek,
ott is támasz után nézek,
s gyakran megesik, hogy kérem:
"Gyengeségem segítsétek."
A betegség így tesz velem.
Doktorok, csordultig telve
ajjal-bajjal, esdek szépen
egészségért, mi oly messze:
a betegség így tesz vélem.

Fordította: Károlyi Amy



Forrás: Klasszkus Francia Költők I. kötet, 25-26.oldal
- A Világirodalom Klasszikusai, Európa Könyvkiadó, 1984.

Victor Hugo verseiből ...

MIKOR A KÖNYV


Mikor a könyv, amely elaltat minden éjre,
mikor a házi lég, a tűzhely gondjai,
mikor az esztelen város zörömbölése,
hol mindig hallani ezt-azt rikoltani,

mikor nyűg és öröm ezernyi aggodalma,
megtöltve a napot, míg szűk lesz és sötét,
nyakam soká, soká sűlyos igába hajtja,
és földre szegezi lelkem tekintetét:

akkor váratlanul kiszáll, szökik a lélek,
réti ösvényre hág, ma és holnap űjra csak,
mely eltéved vele, de mindig visszatéved,
mint a bölcs paripa, mely tudja az utat,

lelkem erdőbe fut, hol annyi kósza fény gyűl
az árny közt, s annyi hang, lágy zsongás vár reá,
s vár az álmodozás, az első fa tövén ül,
s együtt indulnak el a lomb, a lomb alá!

Fordította: Nemes Nagy Ágnes


ÖRÖMMEL ÜLÖK ÉN


Örömmel ülök én, míg álom ül a földön,
csillagbolt alatt, mely időnként tündököl fönn,
s fülelem, hogy az ég hullat-e némi neszt;
hiába csap felém az óra szárnya, mélyen
s némán tünődöm ott az örök ünnepélyen,
amit sugárosan a földnek ád az est.
S míg alszik a világ, már-már azt hiszem olkor,
hogy én gyúlok ki csak e tűz csillagnapoktól,
hogy én értem csupán: fényük mire való;
s én vagyok --hallgatag, veszendő, kósza pára --
e pompázó nagy éj titokzatos királya,
s nekem, nekem ragyog illumináció.

Fordította: Nemes Nagy Ágnes


MIVEL AJKAMHOZ ÉRT


Mivel ajkamhoz ért színültig tele kelyhed,
és sápadt homlokom kezedben nyughatott,
mivel beszívtam én nemegyszer drága lelked
lehelletét, e mély homályú illatot,

mivel titokzatos szíved nekem kitárult,
s olykor megadatott beszédét hallanom,
mivel ott zokogott, mivel mosolyra lágyult
szemed szemem előtt és ajkad ajkamon,

mivelhogy sugarát üdvözült főmre szórta,
örökké fátyolos virágú csillagod,
és nyaradból lehullt egy gyenge szirmu rózsa,
amelyet életem árja elringatott,

most azt mondhatom az időnek, míg továbbszáll:
-- vágtass, ha jól esik! Az én időm örök!
Vidd hervadt csokrodat magaddal: szebb virágszál
nyílik lelkemben, azt soha le nem töröd!

Nem dönthetik fel a vízzel teli korsót
vad szárnycsapásaid. Minden hamud kevés:
lelkemnek lobogó máglyáját ki nem oltod!
Szerelmes szívemen nem győz a feledés!


Fordította: Kálnoky László


Forrás: Klasszikus Francia Költők - A Világirodalom Klassikusai - Európa Könyvkiadó, 1984. I. kötet, 405-408.oldal

ALPHONSE DE LAMARTINE: A TÓ

Így tehát, mindig új partok felé csatázván,
mert éjünk örök, és út nincs visszafele,
horgonyt nem vethetünk az idő óceánján
egyetlen napra se?

Ah tó! Mily messze már az alig elsuhant év!
Hűs vized hasztalan várja a drága nőt;
nézd, egymagam ülök a kövön, hol tavaly
még mellettem láttad őt!

Így verte vissza vad zúgásod a hegyoldal,
így törték partodat porló hullámaid,
és a szél akkor is így szórta be haboddal
imádott lábait.

Emlékszel? - szótlanul ringtunk az esti csendben,
sehol semmi nesz a vízen az ég alatt,
csak a két evező verte édes ütemben
zengő kristályodat.

S egy hang szólt hirtelen, amilyet soha még nem
hallott a part, s melyet a visszhang visszasírt,
hullám fölfigyelt, s az ajk, mely drága nékem,
ily fájó szókra nyílt:

"Állj meg, szárnyas idő! órák, gyönyörű percek,
ne, óh ne fussatok!
Hadd élvezzük a gyors gyönyört, amit a legszebb,
legjobb napunk adott!

Elég boldogtalan sír, hogy csak vánszorogtok
sorsa terheivel;
vigyétek napjai sok kínját; aki boldog,
azt felejtsétek el.

Még, még! Ssak percenként könyörgök, de tovább száll
a szökevény idő;
>>ne siess<<, mondom az éjnek; s az egyre hátrál
a kelő nap előtt.

Szeress hát! röppen az óra, csak bús kaland jut,
szeress, míg itt vagyunk!
Ránk nem vár kikötő, az idő parttalan fut;
elfut, s mi meghalunk!"

Irígy idő, lehet, hogy amit üdve meghint
a szerelemnek, a boldogság isteni
pillanatai is éppúgy eltűnjenek, mint
a balsors napjai?

Úristen! legalább a nyomukat, ha szöknek!
Hogyan: Hát oda mind? és örökre oda?
Kiadta, az idő, s aki elmossa, őket
nem ismétli soha?

Öröklét, pusztulás, múlt, sötét szakadékok,
mi lesz a lét, amit elnyel örvényetek?
Szóljatok: visszatér, ami mennyei szép volt,
ha így elsöpritek?

Ah tó! zord rengeteg! barlang, száz néma kőszirt,
mit az idő kímél vagy új élettel áld,
őrizd meg ezt az éjt, őh szép természet, őrizd
emlékét legalább!

Hogy mindig itt legyen, nyugtodban, viharodban,
szép tó, itt, a derűs dombok képeiben,
a föléd meredő vad fenyőkben s a roppant
sziklákban: itt legyen!

A zefírben, amely zokog és tovaszárnyal
morajodban, melyet két partod visszazeng,
az ezüsthomlokú holdban, mely sugarával
szép tükrödön mereng!

Hadd mondja majd a nád susogó szeleidben,
hadd mondja lebegő balzsam lehelleted,
hogy "szívünk szeretett!"
susogó szeleidben, hadd mondja lebegő balzsam lehelleted, hogy "szívünk szeretett!" Fordította:
Szabó Lőrinc

Forrás: Klasszikus francia költők, A Világirodalom Klasszikusai - Európa Könyvkiadó: 1984 - 381-382. oldal

Illusztráció: Csontváry Kosztka Tivadar Szerelmesek találkozása c. festménye

ALPHONSE DE LAMARTINE - Magány

E nyájas hegytetőn, ez ódon tölgy tövében:
alkonyat idején gyakran merengek itt:
borús tekintetem végigszáll a vidéken,
s elnézem lenn a völgy változó képeit.

Kígyózva hömpölyög a folyó habos árja,
s a párás messzeség ködébe vész amott;
odább nyugodt vizét az alvó tó kitárja,
ringatja kék egén az esti csillagot.

Az erdős ormokon, hol már a mély homály nő,
még búcsúsugarat villant az alkonyat;
foszló felhőiből kiszáll az éjkirálynő,
fehérre festve túl a messzi partokat.

És ekkor fönn a gót toronyból messzehangzó
dallam csendül; megáll a vándor és figyel,
amíg a falusi , áhitatos harangszó
egybesímul az est végső neszeivel.

De sivatag szívem közönyében nem ébred
e meghitt képeken se derű, se remény;
úgy nézem már csak a földet, mint egy kisértet:
nem éled a halott az élők melegén.

Sóvárgó két szemem ha dombról dombra rebben
s száll déltől északig,
hiába fürdik a hullámzó végtelenben:
számomra itt öröm már sehol sem lakik.

Mit ér nekem e völgy, e kunyhók és várak?
Mind meddő váz csupán, kihunyt varázsa már.
Erdők, szirtek, folyók s ti hajdan kedves árnyak:
ha benne ő nem él, halott világ e táj.

Hajnalodjék a nap, vagy dőljön éjszakába:
egykedvűen követem, amerre íve tér:
ringassa fényes ég, vagy rejtse köd homálya:
olyan mindegy! szívem tőle már mit sem kér.

S repülnék véle bár pályája tág körében:
csak pusztaságot, űrt találna lenn szemem.

De túl szféráin, ott, hol az örök egekbe
amaz igazi nap árasztja sugarát,
múlandó testem unt porhüvelyét levetve
megláthatnám talán vágyaim csillagát.

És ott, az áhított forráson ittasodva
meglelném újra a boldogságot s gyönyört
s az eszményt, akiért sóvárgok szomjúhozva,
s akinek a nevét nem ismeri a föld.

Auróra szekerén, ó álmaimnak álma,
miért is nem lehet száguldanom feléd!
Miért gyötrődjem tovább vak börtönömbe zárva?
Nincs hozzá több közöm, mert nem hazám a lét.

Midőn az őszi lomb lehull a száraz ágról,
zúdul az éji szél s vele száll az avar.
Fakó levél vagyok, lehulltam a világról:
sodorj engem is vad északi vihar!

Fordította: Rónay György

Forrás: Klasszikus francia költők - A világirodalom klasszikusai - Európa Könyvkiadó 1984. 376-377.oldal