A MAGYAR ŐSTÖRTÉNET KULCSA: A BELSŐ-ÁZSIAI HUNOK

A hun-kutatás nélkül nincs magyar őstörténet. Gyökereink olyan területekre - Belső-Ázsiába - vezetnek, amely terület múltját Európában nem- vagy csak alig ismerik. A hunokkal kapcsolatban az antik történetírás az ókori földrajztudomány évezredes képtelenségeit ismételgeti. Ammianus Marcellinus (330-395) soha nem látta a hunokat, mégis az ő "leírása" vált Európában iránytadónak: "A hunok arca alaktalan…nem ismerik a meleg és főtt ételeket, gyökereket és nyershúst esznek, úgy élnek, mint a vadállatok…"- írja. Pedig ebben az időben volt már hiteles leírás a hunokról; Olimpiodorosz 412-ben járt követségben a hunoknál és Priszkosz rhétor 448-ban Hunniában és Attila udvarában tartózkodott.

Az ázsiai hunok

A "hun" szó mongol nyelven annyit jelent, mint "ember". A hunok ismert története valamikor a késő-bronzkorban kezdődik. A hunok őshazája a Góbi-sivatagtól északra talán a Selenga folyó völgyében lehetett, birodalmuk kezdetben a ma Kínához tartozó Belső-Mongóliában, Ordosz vidékén alakult ki, de a Kr. előtti II. században már a Tárim-medencétől az Iszik kölig és a Szaján-hegységtől a Bajkál tóig terjedt. A birodalom határai állandóan változtak. Ismert történetük a Kr. előtti első évezred elején kezdődik. A kínai Konfúciusz (Kung Csiu, Kr.e. 551-479) a hunokat senjün (csenjün) néven említi, mint olyan népet, amely már mintegy 350 éve a Góbi-sivatag peremvidékén él. A Kr. előtti IV. századi kínai forrásokban már gyakran találkozunk a hunokkal, akikkel szemben a kínaiak változó sikerrel harcolnak. A hunok ismert nagy fejedelme Mao-tun a Kr. előtti 200-as években egységes irányítás alatti erős államot szervezett, melynek fővárosa Karakorum környékén volt. Kr.e. 174-ben leigázta az ellenséges tunguz, a jüe-csi (tohár) az o-sun, majd sok más népet. Ez a hun expanzió mozgásba hozta Belső-Ázsia népeit és indította el a későbbi nagy népvándorlás első hullámát. Mao-tun ekkor levelet küldött a kínai császárnak írván: "mindezen népeket hunná tettem és az összes nyilas népek egyetlen családban egyesültek". Csang K'ien kínai vezér Kr.e. 128-ban a hunok fogságába került, onnan visszatérve megbízható - számunkra is igen hasznos - adatokat közölt a kínaiaknak a hunokról. Kr.e. 122 után Ho K'i-ping kínai vezér nagy támadást intézett a hunok ellen, aminek következtében a Hsziungnu Birodalom egysége a Kr. előtti I. század közepére fokozatosan csökkent és a hunok központja az Orhon, a Szelenga és a Tola folyók forrásvidékére húzódott vissza.

A Hun Birodalom ekkor kettévált:, az "északi hunok" más népekkel együtt Kr.e. 51 körül kínai vezetés alá kerültek, mint Kína hűbéresei a Csi-csi által kiürített Észak-Mongóliába, az Orhon-folyó környékére vonultak. E hűbéres viszony nem tartott sokáig, mert a kínaiak megtámadták a Belső-Ázsiában maradt hunok szállásterületeit; Kr.u.87-ben 200 000 hun hódol meg a kínaiaknak. Kr.u. 91-ben Keng K'uei tábornok ismét nagy erővel tört be a volt hun területre és ott győzelmet aratott. Az északi hunok egy kisebb csoportja áttelepült a mai Észak-Shanhszi tartomány területére és átmeneti vezetőválságok után Kr.u. 216-ban végzetes vereséget szenvednek. Kr.u. a IV. században alakult ugyan három kis utódállam - a "Korai Zhao", az "Északi Liang" és a "Kései Xia"; valamennyiük sorsa a beolvadás lett. A Han Birodalom bukása után Kr.u. 220 után az északi hunoknak Ordosz környékén újra sikerült függetlenségüket kivívniuk és ezt megszűnésükig meg is tartották; ettől kezdve - bár területükön továbbéltek - nem játszottak jelentős szerepet Belső-Ázsia történetében. Kínában 439-ben megszűnt az utolsó hun állam.

A hunok nagyobbik része - a "déli hunok" Csi-csi vezetése alatt megőrizte függetlenségét. A helyzet mérlegelése érlelte meg Csi-csiben azt az elhatározást, hogy a hozzá hű törzsekkel együtt Kr.e. 56-36 között elhagyja a hun nép ősi észak-mongóliai szállásterületét és a fojtogató gyűrűből a Dzsungár-kapun átkelve nyugati irányba a közép-ázsiai Turáni-alföld felé törjön ki. Előbb az o-sunok (vuszunok) országát foglalta el, majd az o-k'utokra (a későbbi ogurokra), a kienkunokra (kirgizekre) és a tinglingekre került a sor. Csi-csi tündöklése azonban rövid ideig tartott; a kínaiak vuszun és Kangkü-beli szövetségeseikkel elfoglalták Csi-csi székhelyét; Kr.e. 36-ban Csi-csi maga is az ütközetben halt meg. A nyugatra került valaha magashegységi hunok a Turáni-alföldön északi részének síkvidéki lakóivá váltak. Itt vereséget szenvedtek a szienpi néptől és ettől kezdve csak szórványos kínai adat van róluk, mert kikerültek a kínaiak látóköréből. Az utolsó részletes kínai leírás a sztyep népeiről a 350-et megelőző időből származik, amikor a források a kienkunokat és a tinglingeket említik; ez utóbbiak neve is lassan eltűnik és ti-li vagy tielö néven jelenik meg. A déli tinglingek kao-kü ting-ling vagyis "magas kocsijú tingling" nevet viselik. Ők azok, akik 350, a déli hunok Európába vonulása után az ő helyüket elfoglalják és ott 460-ig maradnak. A déli hunok új szállásterületükön időszakosan szövetségre lépnek Khorezm állammal. Kisebb csoportjuk déli irányba megy és Szogdián át Északkelet-Afganisztánba jut. A déli hunok a történelmi forrásokban már uar és/vagy hun néven szerepelnek. A Heftal-dinasztia után világosabb arcszínük miatt heftalita (hepta) vagy fehér hun (görögül: leukoi ounmoi) néven ismerik ezen városlakó hunokat. Prokopiosztól tudjuk, hogy a fehér hunok olyanok voltak, mint a "többi türk nép" és írásuk a "türk rovásírás" volt. Sun Yun a fehér hunok szállásait írja le, kitér állattartásukra, ruházatukra és ételeikre. A déli hunok zöme az Oxus és a Yaxartész folyók közötti Csu folyó és a Balhas-tó menti szállásterületükön újra megerősödnek és Kr.u. 350 körül nyugat felé indulnak. Elindulásuk oka ismeretlen; egyesek a soso nép támadásaira, mások a zsuanzsuanokéra gyanakszanak. A legvalószínűbb Balambér hódító szellemű uralkodó személye, aki észrevette, hogy a hunok nyugati szomszédai meggyengültek és a hunoknak e magaskultúrájú népek övezte területen nincs további terjeszkedési lehetőségük.

- A hsziungnu és a hun nép azonossága. A "hsziungnu" (xiongnu) népnév ebben a formában a Kr. előtti 318-ban jelent meg Észak-Shanxi területén egy ütközet kapcsán, majd Kr.e. 312-ben "xionanu" formában találjuk Loufan területén. Kr.e. 265-ben már a "hsziungnúk - az ázsiai hunok -" eljárásairól olvasunk. A Kr.e. 254-222 között élt Xi Wang már egyértelműen a hunokat nevezi hsziungnúknak, akik ellen Qin Shi-huang császár (221-210) a Nagy Falat emelte és Wang Zhao-jun kínai udvarhölgy a hun-hsziungnú bőrdobok hallatán kesereg. Zhang Guo Ce hsziungnúknak az összes "barbár" népet nevezi, majd ugyanő ezt a hu népekre vonatkoztatja, akikben a hzsiungnúk ősei, a "protohsziungnúkat" látjuk. A Kr. előtti II. évszázad végén élt Szemacsien már egyértelműen a hunokra vonatkoztatva ír a hsziungnúkról. A hun és a hsziungnu név azonosságáról a kutatók csak az elmúlt kétszáz évben kételkedtek; a francia J.L. De Guignes (1723-1800) a két név alatt értett nép azonosságát még természetesnek tartja. A tudomány mai állása szerint a kutatók többsége forráskutatásaik alapján újra azonosnak tartják e hsziungnu és az ázsiai-hun népet.

A hunok kultúrájáról

- A hunok nyelve. Ha a sinológusok valaha is a magyar őstörténettel foglalkoztak volna, messzemenő szakmai következtetéseket vonhattak volna le abból, hogyan "ment át" egy Kína szomszédságában élő néphez az a sok, a kínai nyelvben még ma is előforduló szó, amely a magyar nyelvben is megvan. A hsziungnúk nyelve ugyan török volt, de nagy kínai szókinccsel rendelkeztek (nű=nő, ma-ma=mama, papa=papa, lian=lány, kou=kutya, mao=macska, csi=csirke, ge=galamb, mi-feng=méh, luó=ló, pej=pej, sün=sün, pu-li=puli, sha-mang=sámán stb.) Priszkosz rhétortól tudjuk, hogy Attila tudott "gót" nyelven, Aetius barátjával latinul, a bizánciakkal görögül beszélt övéihez, pedig (az óbolgárral és a mongolra emlékeztető) "török" nyelven szólt. Az Attila udvarában levő személyek neveinek mind török jelentése van (Mundzsuk="gyöngy, ékszer", Öktar= "erős, hatalmas", Ajbárs="holdpárduc", Arqan="tiszta, szép", Hernek=hősember", Dengi(t)zik="tengerhez hasonló", Qaráton="fekete ruhás", Bársig="párduchoz hasonló", Kürsig="derekas, nemes", Eskam="nagy pap", Qilqil="szilárd jellemű", Ésle="a nagy öreg", Verik="erős", Blide="bölcs uralkodó". Mindebből egyértelműen megállapítható, hogy a fejedelmi nemzetségek tagjai török nevet viseltek, tehát a hunok, illetve a hunok vezető részének nyelve - amellett, hogy a hun törzsszövetség tagjai közül többen szaka típusú kelet-iráni nyelvet is beszéltek, - török volt, de a hun törzsszövetség keretében voltak, akik más iráni és altaji nyelveket beszéltek. A hsziungnúk török nyelvével jelenleg a pekingi török-kínai nyelv kutatásával foglalkozó intézetben foglalkoznak, amelynek vezetője Chen Zongshen professzor.

- A hunok vallása. A hunok legfőbb istene az Ég istene, a tengri chan (Tengrikán) volt, a többi isten-szerű lényt - a Napot, a Holdat, a Tűzet, a Vizet és a szent fákat - csak "tisztelték"; ezek alávetett szerepet játszottak vallási életükben. Tulajdonképpen egyistenhívők voltak, ahogyan minden sztyepi nép az. A tengri chan fia a mindenkori főkirály a tanhu. Hitük szerint a ló az ég állata, a szarvas pedig a Napé. Hitéletükben fontos szerepet játszottak az ősök, akiket a földi életben állatok testesítettek meg. Ősi hitük mellett Világosító Szent Gergely írta, hogy "a IV. században a hunok közül sokan tanulják a keresztény vallás tanait…" A hunok között a Kr.utáni V. század elején jelentős keresztény hittérítő munkát végzett Nicetas remesiani, Theotimus tomi püspök és Aranyszájú Szent János. Szent Jeromos 407-ben írta, hogy "a hunok is énekelnek zsoltárokat és a keresztény hit erősen terjed Skythiában". Zakariás rhétor írja, hogy "a keresztény hittérítők 523 táján hun nyelvre lefordított iratokat adtak ki, sőt a hunok közül sokan megkeresztelkedtek". Maga Attila is, - mint a legtöbb belső-ázsiai uralkodó - eltűrte, sőt támogatta a különböző ideológiákat és vallásokat.

- A hunok halottkultusza, mint minden nagyállattartó lovas népnél rendkívül jelentős. A halottakat többnyire koporsóba helyezik, sírjaikba sok használati tárgyat - fegyvereit, ruháit és ékszereit helyezik útravalóul. A halott szemét -, ha az életben is szemüveget használt - "halotti szemüveggel" látják el és az előkelők az eltávozott özvegyeit is vele temetik a sírba. A halott fölé földből to-lót - halmot - hordanak. Igen gazdag hun sírok Noin Ulából (Nojon Uul-ból) kerültek elő, ahol a régészek sajátos nemezszőnyegeket, selymeket, gyapjúszövetet, tükröt, nefrit-ékszert, lakkcsészéket, öntöttvas edényeket, csengőket, fegyvereket, lószerszámokat, kanalakat és földművességükre utaló eszközöket és az intenzív földművességre utaló gabonát (búzát, árpát és kölest) találtak. Az ordoszi Ahluhajdeng-i (Aluceideng-i) Kr. előtti IV-III. századból való fejedelmi sírban a Magyar Szent Koronához igen hasonló kör- és keresztpántos koponyát találtak, amelynek tetején a "behit kusi" - a "boldogság madara" volt; ilyen fejdíszt a belső-ázsiai hun fejedelmek viseltek. Hun sírból - a Kr.utáni II. századból származik a világ első zabla- és kengyel-lelete. Művészi kifejezéseikben az absztrakció fontos szerepet játszott; ezt az ordoszi szárnyas griffek és szarvas-oroszlán harcokat ábrázoló bronzok bizonyítják.

- A hunok írásáról a "rovásírás" fejezetben szólunk bővebben. A hun volt az első olyan nagyállattartó lovas nép, amelyről teljes bizonyossággal tudjuk, hogy volt írása, hiszen írás nélkül óriási birodalmukat sem kormányozni, sem igazgatni nem tudták volna. Ez az írás képezte a lovasnépek egyetemes írásának az alapját, amelyet a türkök, az európai utrigurok, kutrigurok és a magyarok is maguknak átalakítottak. A fehér hunokról feljegyzik, hogy szerződéseiket "fadarabkákra" jegyzik föl.

- A hunok földművessége és állattenyésztéséről a Kínai Évkönyvek tájékoztatnak bennünket. Innen tudjuk, ha a gabonatermésük nem volt számukra elegendő, azt kereskedelem útján szerezték be. Ugyanakkor, amikor a kínaiaknak szükségük volt búzára, árpára vagy kölesre, netán húsra, az állatokat tízezres nagyságban vásárolták a hunoktol, amiért porcelánt, tust, selymet, puskaport és más árucikket adtak. A kínaiak a hunoknak egy sajátos búzafajtájáról is említést tesznek. Állatállományuk (ló, öszvér, szamár, juh, kecske, szarvasmarha és teve) óriási volt. Amikor Kok-le király 39 000 hun foglyot ejtett, velük 50 000 ló és 600 000 juh is birtokába jutott. A mongóliai Najma Tolgoj és más lelőhelyekről az imént felsorolt állatok mellett nagy számban kerültek elő sertés-csontok is, ami fejlett, letelepedett életmódot, kézművességet és kereskedelmet feltételez. Nagy "echós-szekereiket" nem lovak, hanem szarvasmarhák vontatták. Az ivolgai hun telepen sok földműves-szerszám került napvilágra, melyek jelentős része jó minőségű vasból és bronzból készült. A hunok életében a vadászat csak fegyvergyakorlatnak és sportnak számított, hiszen földművességük és állattartásuk fedezte élelem-szükségleteiket.

- A hunok szállása, életmódja és viselete. A régebbi nézeteket, hogy a hunok "nomád állattartók" voltak revideálni kell, hiszen az utóbbi évtizedek régészeti feltárásai olyan állandó lakóépületekből álló településeiket hozták a felszínre, amelyek a földművesség, a kézművesség, a kézműipar és a kereskedelem középpontjai voltak (Noin-Ula, Najma Tolgoj, Ilmovaya, Pagy, Deresztuj, Nyizsnye-Ivolginszkoje gorogyiscse, Oglahati, Ivolga stb.). E lelőhelyek nagy részén a tartósítás vagy a száraz hideg vagy a száraz meleg miatt a tetemek és a textil-félék jól megmaradtak. Az ekepapucsok, a sarlók és az őrlőkövek mellett búza, árpa, köles is került elő. A sírokból finoman szőtt textilek és ruhák származnak. A férfiak és a nők egyaránt lábszár középig érő tunikaszerű, előrenyíló, térdig vagy combközépig érő jobbról balra záródó kabátot (kaftánt) viseltek, amely deréktól fölfelé fel volt vágva és amelyet övvel erősítettek össze. Általában kecskebőrből vagy textilből varrt hosszú nadrágot viseltek, amelynek szárát a bokánál összehúzták és bőrsaruba bújtatták. Télen a ruhák ujjának végét elkötötték és egyes részeit prémmel bélelték. Ruháik igen finom anyagból, selyemből, vászonból vagy gyapjúból készültek; ezeket színes hímzésekkel díszítették. Íjtartójukat a férfiak övükhöz erősítették, tarsolyukban tőr, kés, fenőkő, fésű és tűzszerszám volt. Fejüket csúcsos előrehajló cobolyprémes, cikádiadíszes görbe süveg, "sisak" fedte. A nőknél a nyakpereceknek rangjelző szerepe volt. Az előkelő férfiak kardkötőjét, saruszíját, lovaik zabláját arany borította és különféle drágakövek ékesítették. A női viselet jószerével csak a fej körüli ékszerek változatosságával különbözött a férfiakétól. Jellegzetesen a párosan ívelt fülbevalók, a borostyán és egyéb gyöngyökből fűzött nyakláncok, a páros hajfonat-díszek és a sárkányfejes nyakékek (kulonok). Ritkábbak a karperecek, gyűrűk, gyakoribbak az öv- és csizmacsatok. A hunokról belső-ázsiai szomszédaik jegyezték fel, hogy három dologról voltak híresek: 1. Nekik volt a legjobb gabonájuk (búzájuk) Belső-Ázsiában. Ha az ő földjeik nem voltak elegendőek, a hun sereg idegen földre ment, ott vetett és aratott, majd e területről eltávozott; 2. Nekik voltak a legjobb orvosaik. A legrosszabb orvosok a beteg embert orvossággal gyógyították, a jobb orvosok az egészséges emberrel is foglalkoztak, hogy ne legyen beteg és a legjobb orvosok az egészséges embereknek írtak fel gyógyszereket; 3. A hunoknak volt a legjobb konyhájuk. A kánoknak sajátos ételeket adtak, hogy oldják a hivatásukkal járó stresszt.

- A hun közösségi szervezet. A hun birodalom szokásjogon alapuló jogrendszerének nyomai, - miként minden belső-ázsiai nagyállattartó lovas népnél - a társadalom tagolódásának megfelelő szigorú etikettre engednek következtetni. A közemberek életét szigorú törvények szabályozták. Gazdaságukat saját méneseik és falvaik biztosították. A hierarchia családjogon érvényesült. A birodalom belső irányítását a kancellária, a külügyeket az előkelő követek segítették. A főhatalom a fejedelem (senjü) kezében összpontosult, aki abszolút engedelmességet követelt meg katonai kíséretétől. A nagykirály és családja mellett a kiválasztottak és a kísérők gyakorolták a hatalmat. A hadrenddel azonos szárnyakra oszlott a társadalom is. A 24 főméltóság 10 000 lovas fölött parancsnokolt. A nagyállattartó lovas népeknél a közösség alapegysége a család és a nagycsalád, amely a vérségi alapon összetartozók közössége. A következő nagy egység a nemzetség, amely az egymáshoz közeli- és távoli rokonságban levő, egy településhelyet elfoglaló és katonailag, valamint közigazgatásilag összetartozó családok együttese. Több nemzetség alkot együttesen egy törzset. A törzs vérségi, vallási, politikai, népi, katonai és kultikus zárt egység. A törzs feje a törzsfő, vagy fejedelem. Általában legnépesebb a vezető- vagy királyi törzs. A Kárpát-medencébe került hun törzsek száma 30 körüli lehetett. A törzsszövetség egymással rokonságban levő törzsek tömörülései, a későbbi törzsszövetségek már politikai és katonai célra való egyesülések. A hun törzsek a törzsszövetségen belül bal- és jobb szárnyra oszlanak.

- A hunok harcmodora. "A természet nem köti oly szorosan a kentaurt törzséhez, mint ahogyan a hun megüli paripáját" - írja Claudianus. A lovasnépek - a szkíták, a hunok, az avarok és a magyarok - taktikájukat a gyorsasságra és a mozgékonyságra alapították; ők felfedezték fel a gyorsaság nagy harci jelentőségét. A hunok harcművészetét a Kr. előtti II. században élt Szemacsien írta le a Történeti feljegyzések című munkája 110. fejezetében. A hunok a megtelepedett népek nehézkes paraszti hadai fölött fölülmúlhatatlan előnyt szereztek azzal, hogy lovon vágtatva egyenlő biztonsággal tudtak előre is, hátra is, oldalt is nyilazni. Nyilazva ide-oda repdestek az ellenséges arcvonal előtt, támadtak, majd hirtelen megfutamodást színleltek és csak akkor bocsátkoztak küzdelembe, amikor már megbomlasztották az ellenség tömör hadállásait. Csellel, nagyobb véráldozat nélkül szerettek győzni. A megbénult lakosság szemei előtt úgy jelentek meg, mint a szélvihar és úgy tűntek el, mint valami felrebbenő madársereg. A lovat szépen felnyergelték és díszesen felkantározták. Fő fegyverük az íj volt; a hunok bámulatba ejtették a nyugatiakat nyilazó művészetükkel. A közelharcban karddal, tőrrel, hajítódárdával és pányvával küzdöttek. Pusztai lovaik igénytelenek, kitartóak és sok fáradtságot kibíróak voltak. E lovak kiválóságát már a kínai Cs'ao Cso is elismerte. Harci lovaik a csatában való szerepük szerint fehér, barna, szürke és fakó szín szerint különböztek. A csatában a vörös ló volt az elővédé, a sárga a centrumé, a fehér a jobbszárnyé és a pej a balszárnyé volt; így a harcoknál a hadvezér könnyen áttekintette a csatamezőt. A hunok háborúba csak holdtöltekor kezdtek. A lovaglást és a nyilazást a hunok már gyermekkorukban elsajátították.

A zsuanzsuanok, a türkök és az ujgurok

A zsuanzsuanok (zsou-zsanok) eredetét nem ismerjük; egyes kínai kútfők szerint a zsuanzsuanok a hsziungnúkból - a hunokból - váltak ki, más nézet szerint a zsuanzsuanok nyugati szienpik vagy tunghúk, akiknek egy része Belső-Ázsiából 430-ban, más része pedig 555-ben nyugat felé rajzott ki. Belső-Ázsiában a IV-VI. századok között e terület urai voltak. Hadiszervezetük, földművességük, állattartásuk és ruházatuk ugyanolyan volt, mint a hunoké. A magyarság számára azért fontos e nép, mert az 568-ban a Kárpát-medencébe érkezett avar nép a zsuanzsuanokból és a uar-hunokból (varchonitákból) ötvöződtek.

Belső-Ázsiában a VI. század közepén a Zsuanzsuan Birodalom helyén új nép, a türk alakított birodalmat egységbe fogva Belső-Ázsia népeit Kínától Bizáncig. A kínai Csou su és a Szuj-su szerint valaha a hsziungnu törzsszövetség egyik törzsét alkották, vagy ők voltak a Belső-Ázsiában maradt hsziungnúk. Van felfogás, amely szerint a szienpíkkel azonosíthatók. A belső-ázsiai türk kánság 551-ben alakult, majd egy keleti - belső-ázsiai - és egy nyugati ágra szakadt, mely utóbbinak tagjai 571-ben már az az Amu-darjánál állomásozik, de öt évvel később a Krim-félszigeten találjuk őket. A Belső-Ázsiában maradt türkök kivívták ugyan függetlenségüket, de az ujgurok, a kínaiak, a tatabik és a kitajok elleni harcban erejüket vesztik. A türkök életmódjáról a kínai források ugyanazt írják, mint amit a hsziungnúkról és a zsuanzsuanokról írtak. Nagyállattartó, de emellett a földet is művelő egyistenhívő lovas nép volt a türk, táltosaik voltak, világképükben a világ rétegekre oszlott, ismerték a turul-eredetmondát, a csodaszarvast és írásukat "türk rovásírás" néven nevezték.

745-ben őrségváltás történt az Orhon-folyó partján. A türkök helyét az ujgur - kínai nevén hujho - törzsszövetség vette át, amely Harbaglan (Ordu-Balik) fővárossal 840-ig e terület ura lett. Az ujgurok a baszmilok és a karlukok szövetségében megdöntötték a türkök birodalmát, majd önálló birodalmat alapítottak. Uralkodójuk a "kilenc törzs (tokuz-oguz vagy kiu-szing) kagánja" nevet vette föl, ami világosan utal az ujgurok oguz származására. A Tang kori kínai feljegyzések szerint az ujgurok ősei a hunok, "akiknek nyelvét is beszélték". A módosított szogd írásból az ujgurok alakították ki az un. "hu-írást", amely később a mongolok és a mandzsúk írása lett. A kínaiak az ujgurokat "Belső-Ázsia arisztokratáinak" nevezték. 840-ben egy lázadó ujgur törzs behívta az ellenséges eltörökösödött kienkun kirgizeket, akik az ujgurokat délnyugati irányú távozásra kényszerítették; ennek ellenére az ujgur kultúra tovább fejlődött. Az ujgurok a 840-es évek után Kelet-Turkesztánba, a Tien-san vidékére érkeztek és városaik (Bes-balik, Turfán, Kashgár és Kucsa stb.) kultúrközpontokká fejlődtek; mai lélekszámuk 8-12 millió közötti. Az ujgurok egy másik csoportja Nyugat-Kanszuban lelt menedéket és a Selyem Úttól félrevonulva máig megtartotta ősi kultúráját, nyelvét és zenéjét. Ők - ma már csak mintegy 10 569-en - a jugarok (yugurok) vagy yükuk vagy sarig uygurok (sárga ujgurok), akikhez Kőrösi Csoma Sándor is indult. Ma a hegyek szabdalta Sunan Yugur Autonóm Megyében és a "Hexi-folyósó" síkságain élnek. Két csoportjukat yao-huernek és en-geernek nevezik. Ők őrzik legjobban a hajdani hsziungnu, illetve a belső-ázsiai türkök kultúráját; "élő múzeumnak" tekinthetők. Téli- és nyári szállásaik vannak, jurtjaiban ősi szokásaikat őrzik. Zeneviláguk igen közel áll a magyar népzenéhez, az ősi hagyományokat ételkultúrájukban is őrzik, halottaik emlékére kopjafákat állítanak.

Attila nagykirály

Annak az Attila-portrénak, melyet az első évezred egyik vagy "a" legnagyobb uralkodójának személyisége köré ellenségeinek gyűlölete és az európaiak rosszindulatú alkotó képzelete vont vajmi kevés köze van a valósághoz. A középkor keresztény szemléletében Attila Isten ostora ("flagellum Dei") volt, akivel Isten a bűnös világot sújtotta, pedig legnagyobb hőse volt annak a kornak, amelyben élt. Nevét évszázadok múltán is csodálattal és rettegéssel emlegették. Dante Attilát a pokolba küldte és a Michelangelo festette vatikáni sixtusi kápolnában Attilát az Isten is megfenyegeti. Milyen a valóságos Attila-kép? Theodóziosz császár a két hun főember - Edekon és Oresztész - követjárása után Maximosz vezetésével követséget küldött Attilához. E követségnek volt a tagja Priszkosz rhétor és Vigilász tolmács. Priszkosz leírja Attila európai szemmel nézve is pompás és fényűző palotáját, fürdőjét és lakomáját; a vendégeknek arannyal és ezüsttel volt terítve és az asztalok roskadtak a húsoktól és a kenyerektől. Attila személyének leírását Priszkosz elmondása alapján Jordanes őrizte meg. "Hatalmát büszke magatartása és kevélyen körüljáratott szemeinek parancsoló tekintete is elárulta…Elhatározásaiban szilárd, könyörgésre engesztelékeny és kegyelmes azokhoz, kiket egyszer hívei közé számított. Külsejében igazi hun, alacsony termetével, széles mellével, nagy fejével, apró szemével, ritka szakállával, lapos orrával és sötét testszínével egyesítvén magában nemzetének sajátosságait…" Jobban szeretett békében élni, mint fegyverrel uralkodni. Maga a római Onogesius úgy nyilatkozott, hogy inkább lenne szolga Attilánál, mint úr és gazdag a rómaiaknál.

Attila valahol a Duna-völgyben született Kr.u. 396 körül; gyermektúszként tizenkét évesen Honorius császár udvarába került, ahol megismerte a rómaiak kül- és belpolitikáját. Hazatérve egyesítette és megbékítette a hun törzseket és igyekezett a germán és szláv törzseket hatalma alá vonni. Az "Isten kardja" mítosz nevéhez fűződik; a számára küldött hegyével fölfelé a földből kiálló kardból Attila arra következtetett, hogy e karddal Isten kezébe adta a világ fölötti uralmat. Az auktorok elmondása szerint 700 000 lovast tudott hadirendbe állítani. 451-ben a Catalaunum-i síkságon Chalons-sur-Marne közelében szembekerült Aetius római lovastiszttel, aki cseretúszként Attila udvarában nevelkedett, de Attila visszavonta csapatait, mert sok jó harcost vesztett volna. Valentinianus császár húgát, Honoriát ajánlotta fel Attilának feleségül, de Attila azt visszautasította, Bizánc pedig 422-től adót fizetett Attilának. Rómát I. Leó pápa kérésére nem égette fel, mert erre őt az idős Róma püspöke kérte. 453-ban élete derekán meghalt utód nélkül, ahogyan a magyar történelem nagyjainál (Szent Istvánnál, Mátyás királynál stb.) ez azóta is megtörtént. Fiai - Csaba, Dengizik, Emnedzad, Uzindur, Gheism és Hernak - nem léptek apjuk nyomdokaiba; népük sorsának irányítására is alkalmatlanok voltak. Attilát valahol a Tisza mentén temették el; sírkamrájára -, mint minden hun uralkodóéra - halmot emeltek.

Attila a hun-germán szövetségi rendszer egységét akarta megvalósítani, ezáltal kiegyenlítődött volna Európa északi és déli felének egyenlőtlensége. Az Attila célkitűzéseit ismerő germán királyok a hun uralkodó halála után maguk is, majd később utódaik is ezt akarták megvalósítani, s ez a Karoling Birodalom keretében részben sikerült is. Attila joggal tekinthető az egységes kultúrájú Európa egyik megalapozójának, hiszen udvarában és célkitűzéseiben ott volt már az Európai Unió gondolata. Udvarában egyesült Róma, Bizánc, Germánia és a Hun Birodalom. Attila udvarában kancellária működött, tűrte és támogatta a különböző ideológiákat és vallásokat; Szent Jeromos írja róla 403-ban: "a hunok zsoltárokat tanultak" és nyelvükre lefordították a Bibliát. Attila megtanulta, hogy a legyőzötteket nem szabad porba sújtani, hanem sorstárssá kell fogadni őket. Attila palotájában római és hun fürdő működött és konyháján a hun ételeket éppúgy készítették, mint a germánt, a rómait vagy a bizáncit; hun bort és germán sört egyaránt fogyasztottak.

A hun-magyar és a hun-székely "azonosság" és "rokonság" kérdése

Kivétel nélkül minden ránk maradt középkori történeti munka - magyar szerzők tollából - egyetért abban, hogy a magyarság valamilyen formában a hunok rokona, a honfoglalás "második bejövetelünk" volt és a Kárpát-medencét Attila örökségeként vettük birtokba. Feltételezhetjük, bár bizonyítani nem tudjuk, hogy az Attila-hagyomány már megvolt a honfoglaló magyarságnál. II. Géza király apácává lett Zsófia húga bátyját "a hunok győzedelmes királyának" nevezi. Anonymus szerint a vezérek "választása Pannónia földjére esett, ugyanis azt hallották, hogy Attila király földje, akinek ivadékából Álmos vezér, Árpád apja származott". Kézai Simon szerint pedig Attila halála után fia, Csaba "visszatért Szkítiába apja népéhez és rokonaihoz", de háromezren a Kárpát-medencében maradtak, székelynek nevezvén magukat. "Midőn értesültek arról, hogy a magyarok ismét Pannóniába költöznek, elébük mentek". A Képes Krónika szerint pedig "A magyarok, vagyis a hunok másodszor is elfoglalták Pannóniát". Thuróczy János és krónikástársai a magyar történetet a hunokkal kezdik, Oláh Miklós 1537-ben a székelyekről írja, hogy "a hunok leszármazottai", de ezt olvassuk Farkas Andrásnál 1538-ban, Székely Istvánnál 1559-ben Heltai Gáspárnál 1575-ben, Bornemissza Péternél 1578-ban és Szenczy Molnár Albertnél 1621-ben; "Magyar népünknek a hadierény örökkétartó dicséretét fegyvereivel és katonai bátorságával Attila király nyerte el". E szellemben ír Zrinyi Miklós 1651-ben, Bessenyei György 1773-ban, Csokonai Vitéz Mihály 1802-ben, Virág Benedek 1804-ben és sokan mások. Így vélekedtek a magyarokról a külföldi szerzők is. Regino prümi apát a honfoglaló magyarokat hunoknak nevezi és Viterbói Gottfried 1185-ben és 1189-ben Attiláról, mint magyar királyról emlékezik meg.

A történettudomány csak a kiegyezés utáni években "bizonyította be", hogy a hunok és a magyarok között nincs rokonság és a hunok történetét ettől kezdve elválasztották a magyar történettől. E "történészek" azzal érvelnek, hogy a rokonsági tudat csak a honfoglalás után vált a magyarság előtt ismertté és krónikásaink a külföldiektől vették át ezt a hiedelmet. Ezen nézeteiket azért alakították ki, mert a mesterségesen gyártott finnugor származtatási elmélettel a hun-magyar kapcsolat nem magyarázható. És itt a finnugor nyelvészeti iskola súlyos bűnt követett el azzal, amikor pusztán filológiai alapon beavatkozott történelmi, néprajzi és embertani problémák megoldásába. Márpedig Attilát és hunjait igazán csak a magyar ember és a magyar tudomány értheti meg. A nyugati történetírás közömbösségével és értetlenségével pörbe szállni csak az igazi magyar és nem a monarchista-marxista történettudománynak lehet joga.

A hun-székely azonosság tudata történelmi tényen alapszik. Kézai Simonnál és a többi krónikánkban kevés változattal olvassuk, hogy a nagy "összeomláskor" 3000 hun a Chigle- (Csigle-) mezejére menekült és, hogy az ellenséges pannóniai népek fel ne ismerjék bennük az ősi ellenséget, zatuloknak nevezték magukat. Csigle-mező az erdélyi Mezőségben van; Mezőbánd, Mezőménes és Bazéd határánál húzódó dobsort ma is Csiglának nevezik; az alján húzódó térség neve pedig Csigla-mező volt. A hagyomány szerint az ottmaradt hunok innen népesítették be Erdélyt - utódaik a székelyek.

Forrás: Dr. Kiszely István: A magyar nép őstörténete