ÜNNEPI KÖNYVHÉT UTÁN

Könyvkár

Ha jól emlékszem, Mikszáth Kálmán mondotta volt, hogy az író olyan, mint a havasi kürt hangja, csak messziről szép. Beletelt pár évtizedbe, mire ezt a gondolatot is megfejtette, majd a társadalmilag megfelelő helyére illesztette a kulturális élet kirakósát szakmányban vagy üzemileg játszó szakavatott dilettánsokból álló grémium, s az irodalmat olyan messzire is vontatta a valóságtól, amennyire csak lehet, hogy kellőképpen szép, bájos, fennkölt, érthetetlen, azaz értelmetlen és ártalmatlan legyen. Örök rejtély számomra, hogy a napilapokból miért száműzték a verset, a tárcanovellát, de azt már végképp nem értem, hogy az igényes irodalmi riportnak, a velős vagy velőtrázó, írói és nem csupán újdondászi stíllel bíró publicisztikának miért nem marad egy-két flekknyi hely sehol. A hírek és hírmagyarázatok világában még a magukat értékmegőrzőnek valló orgánumok is csak az egyre szárazabb, tényszerű és meggyőző – vagy győzködő – publicisztikai írások közreadását tartják eléggé szakszerűnek – vagy minek? –, s ahol lehet, irtják is az irodalmias vagy szívbemarkolóan irodalmi megnyilvánulásokat, melyek akár közéleti témák tárgyalásakor is módját adják a nyelv, a kép, a gondolat árnyaltabb, mélyebb megmutatkozásának.

képtár

Arról, hogy irodalmi újságjaink, folyóirataink miként működnek – tisztelet a kivételnek – talán csak Bernie Eclestone tudna nyilatkozni, mert e kiadványok üzleti, politikai, üzletpolitikai működése is legalább olyan érdek és eredményorientált, mint a Forma1.
Sport ez is, az is, vannak szárpilóták és vannak csapatok is, ha tetszik érteni, mire gondolok. Sinka Istvánnak se volt könnyű megmaradni azon a lápvidéken, ami néha az irodalomnak nevezett börzering, de mondjuk Ady Endre ma úgy maradna a váradi főtéren elfeledve, mint egy fizetetlen kávéházi ceh jobb helyeken annak idején.
Hát efféle mélabús gondolatokkal sétáltam ki idén a 80. Ünnepi Könyvhétre, szétnézni, dedikálni, gratulálni, csevegni, büszkélkedni, érdeklődni, csacsogni, bámészkodni, örvendezni, trafikálni… Az egész rendezvény leginkább egy lomtalanításra emlékeztetett, s most nem valami urbánus gúny hangján akartam megszólalni, de a kép s a hangulat valóban megdöbbentően emlékeztet egy tömegkár utáni kollektív selejtezésre, minek során mindenki kipakolja azt, amije a tragédia után maradt, de igazából senki sem tudja, hogy az előadott, fellelt tárgyak közül mi mit ér.

Az olvasó sétál a standok között, pénze nincs nagyon szegénynek, hát nézelődik, felveszi a könyveket, visszarakja a könyveket, megcsodálja Nagy Bandó Andrást, s odasúgja a barátnőjének, „te, nézd, nem is gondoltam volna, hogy ilyen alacsony”, továbbhalad, megáll a kiállított Závada előtt, őt illene felhelyezni a polcra, elvégre befutott, mielőtt ide kiült, megnézi Verebest, aki szintén ír, mint Móricz, akit viszont sosem szerződtetett egyetlen kis orfeum se soha, de tőle se vásárol, mert szuszog, továbbmegy, felveszi a könyveket, aztán leteszi, körbeér, nem tud semmit, nem tud dönteni, még nézi egy darabig a színpadot, hátha fellép a Rolling Stones vagy Rost Andrea, aztán hazamegy.

Az író vagy szerző sétál a standok között, ismerősöket kutat, felveszi az ismerőst aztán ha ráunt leteszi, továbbmegy, van még egy órája, amíg „dedikál”, begazsulálja magát egy menő kiadó standjához, koccint, kontaktál, dörgölődzik, benyal vagy aláz, ezt már jobban tudja, mint azt, hogy a ciki szónak hány szinonimája van, koccint, köp, elég hegyesen, elvégre már hat könyve van, vagy nyolc, a rosseb se tudja, az olvasó se ismeri egyik munkáját se még, nézi a könyv-cunamit, attól elbizonytalanodik ugyan, hiszen ennyi fantasztikus, fontos, kihagyhatatlan, tisztán látó, őszinte, korszakalkotó, hiteles és tehetséges mű között ő csak egy a sok literátor közül, azért koccint, és begyűjt két gratulációt, ezzel elvan estig, aztán megérkezik az õ kiadójához, és önhitt, ábrándos mosollyal előhalássza tollát, amivel majd dedikálni fog.

Én nem értem, hogy jutottunk ide.
Mert voltak Írók. Nem önkifejezők és kreatívok, és nem egyéniek és sajátosak, hanem látók, gondolkodók, éles elméjűek, metsző humorúak. Akik meglátták azt a keveset (sic!) a világban, ami az Olvasónak éppen elég sok, hogy világokon röpítse át. És voltak az Olvasók, akik nem írni akartak majd holnap után, hanem egyszerűen csak szebben élni, ezért nem akarták elfelejteni a gondolatot, a mesét, a nyelvet, és önmaguk.
Ma annyi a könyv, hogy úgy tűnik, mindenki ír, valami kataklizma előtti őrült, utolsó akarással, mintha mindenki érezné, hogy valahogy muszáj megrögzíteni az emlékeit, múltját, véleményét és önmaga individuumát ezen a bolhapiacon, ami az élet - a rohanás, a kidobható, kicserélhető eszmék, mondatok és sorsok világa, egy kiáradt folyó sodrása, tele zaggyal és a tegnap még vidáman röfögő sertések püffedt hulláival. A Kiadó meg pályázik, szponzort kutat, vagy a szerzővel fizetteti meg a kiadás költségeit, s máris halhatatlan művek ezrei tarkállanak a polcokon, mint a kínai piacon a műanyag papucsok.
Az újságok kisdilinyósokat alkalmaznak, mert a hülye olcsó, vagy politikailag helyes irányba nevelhető, egyébként is kellően dühös valamire, hogy ne legyen valódi véleménye semmiről, vagy ha mégsem hülye az illető, akkor ziher, hogy trendi csaj, aki világbékét akar, és életcélja van.

A Terjesztő röhög az egész ramazurin, neki mindenkitől becsepeg a hatvan percent, ha hülye, ha trendi, ha kreatív, ha szakács, ha kurva, ha analfabéta is az illető könyv írója, írókája, de Kölcsey és Radnóti után is csak a markát tartja, mert a Terjesztő üzletember, nem egy született Hatvany.

A Kiadó persze nem fizet honort a szerzőnek, aki ha elég ügyes kiszakít magának valamit a mecénási jattból, az igaz. Komoly, nagy íróink is úgy boltolnak muszájból a szavakkal, mintha sminket árulnának egy tinidiszkó előtt. De a Kiadó fizet kulturális járulékot, s az oszlékony bestseller után éppen annyit kell az államnak befizetnie, mint Krúdy vagy Térey után, ami azért mégiscsak meglepő. De az állam már ilyen, az állam is regényt ír éppen, memoárt, némi lovagi retorikával, már csak a végén gondolkodik, nem meglepő, hogy nem tud jól (!) támogatni irodalmat, kultúrát, nyelvet, tudományt, elvan ő a saját lelkével, s csak azon segít, aki róla ír.

S az Egyesület, az MKKE, melynek dolga volna tenni valamit e siralmas helyzet megoldásáért csak önmagát ünnepelteti a könyvhéten is, mert lám, igen gazdag volt az idei termés is, annyi a könyv, mint a gomba eső után. Ha legalább ezen az egy héten, azon az egy helyszínen megmutatkozhatna a magyar irodalom, ha bemutatkozhatnának a kiadók határon innen és túlról a színpadon, megismerhetnénk a gazdag kínálatot „személyesen”, ha a műsor az írókról szólna az olvasónak, s valami elgondolás alapján, némi dramaturgia mentén, valami okkal és szándékkal, s egyfajta „műsorvezetéssel”, ha a látogató azt láthatná, hogy legalább még magunknak fontos a szó, ha a „bolond beszédben volna némi rendszer”, s kiderülhetne, hogy ezer meg ezer könyv közül melyik micsoda…
De nincsen semmi mérce.

S így sosem tudjuk meg, hogy mi a különbség Fejős Éva és Nádas Péter között. Mindkettő író, mindketten lehetnek igen büszkék is akár. S aki idén még csak elfogódott arccal járkált a dedikáló asztaluk előtt, jövőre szintén írni fog valami vicceset, édest, valami önvallomást, s arra az egy órára, amíg dedikál ő is marhára büszke lesz.

Az Író csak messziről szép. Ezért jobban is teszi, ha leírja, de távol tartja magát mindentől, ami önmagát szépnek, jutányosnak és múlhatatlannak kiáltja ki, pedig nem az.

Csikós Attila (1969, Szombathely – Párizs – Budapest) E-mail: attilacsikos@citromail.hu

Forrás: PR Herald