HEGEDŰS GYULA: A SZÍV-UTCAI LEÁNY II.

Bálint két napig nem látta a leányt. Egész nap nem volt otthon és este, amikor hazament, már mindenki aludt a lakásban. A harmadik nap már ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy lássa és este felé, alig hogy fölért a szobájába, visszafordult, hogy a leány elé menjen. Az Andrássy-útra tért ki s amint beleragyogott a szemébe a széles út világossága, akkor vette csak észre a Szív-utca sötétségét. Önkéntelenül hátrafordult és megrettenve látta a sűrű füstöt, amely a nyugati pályaudvar felől özönlötte el az utcát. A füst szállt, lecsapódott az ablakokba, a tetőkre és elkomorította a házak falát. A három- és négyemeletes épületek mintha fuldokoltak volna a vastag füstben, a füst pedig szállt, egyre hatalmasabb tömegben s csak a házak fölött vált széjjel, hogy a házak közé esve elhomályosítsa a Iehunyó napot.

- Füst, - mondta öntudatlanul Bálint és lehajtotta a fejét hogy ne lássa a szennyes feketeséget, amely úgy olvadt össze az ég kékjével, mint a friss fehérségű liszt az országút mocskos sarával.

A világosságban, a fák között nem gondolt többé a füstre, de úgy érezte, hogy a mellére szállt gyilkos feketesége, és azt szorongatja kétségbeejtő erejével. Rosszkedvű volt, pedig egy perc előtt még boldog nyugtalansággal gondolt arra, hogy találkozni fog a leánnyal s vissza is fordul, ha nem jelenik meg előtte a leány képe; piros ajka, nevető szeme és kedves, közvetlen mozdulatai. Erre elfelejtett mindent, a rosszkedve elrepült s türelmetlenül sietni kezdett, mintha azzal korábban jönne eléje a leány. Pedig még sokáig kellett várnia, föl és alá sétálnia az utcán és unottan, másfelé nézve megállani a kirakatok előtt, hogy elhúzza az időt. S már régen kigyúltak a lámpák és berregve csapódtak le az üzletek vasredői, amikor a Károly-körúton meglátta a leányt. Nem jött egyedül. Egy fiatalember kisérte, akin kopott, szürke kabát volt és sárral becsapkodott cipő, pedig nem is esett az eső még tegnap sem. Bálint elsápadt és azt gondolta, hogy elbújik, de már késő volt: a leány meglátta. Mikor közel értek egymáshoz, Bálint köszönt és a leány anélkül, hogy elbúcsúzott volna a kisérőjétől, odament hozzá:

- De régen nem láttam magát!

S ott ment mellette s nem is nézett vissza a fiatalemberre, aki álmélkodva bámult a leány után.

- Hát nem is búcsúzik el tőle? - kérdezte Bálint.

- Minek? Majd megmondom neki, hogy maga nálunk lakik és azért mentem magához, mert féltem, hogy megmondja az anyámnak.

Bálint nevetett.

- Milyen okos kislány maga? És kicsoda az?

- Egy cukrász. Ott dolgozik az üzletünk mellett és annyi süteményt és csokoládét hoz nekem mindig, hogy nem is tudom megenni. Úgy osztogatom szét a lányok között s azok mégis irigykednek rám, mert nekem hozza.

- Most majd nem fog hozni magának, hogy otthagyta.

- Nem? Most még többet fog hozni, mint ma vagy tegnap. Mindig úgy szokta. Ha rossz vagyok hozzá, akkor ő annál jobb.

Bálint fürkészve nézett a leány arcába. Úgy hangzott ez, mintha öntudatosan mondotta volna, de a pajkosan villogó szeme, a kedves gödröcskék az arcán, sajátságosan tipegő járása mind azt mutatták, hogy gyerek, aki csak eltalálja az igazságot, anélkül, hogy annak a jelentőségét tudná. Mégis, Bálint már csak elfogódva mert tőle kérdezni valamit s úgy érezte, mintha félne ettől a leánytól, hogy belát a belsejébe, hogy eltalálja a gondolatait és kineveti értük. Így értek haza, a Szív-utcába, a komor, füstös házak közé, amelyek falán a lámpák is szomorúbban pislogtak, mint másutt. A háztól néhány lépésnyire megállott a leány.

- Én fogok előbb fölmenni. Talán otthon vannak és nem akarom, hogy az anyám együtt lásson bennünket. De az se jó, ha a házban látnak. Mindjárt beszélnek.

Előre ment, Bálint elsétált a legközelebbi utcáig. Aztán ő is fölszaladt a lépcsőn. Az ajtót a leány nyitotta ki és örvendezve mondta:

- Senki sincs még itthon. Biztosan a keresztanyámnál vannak, az István-úton.

És beszaladt a Bálint szobájába. Mire Bálint beért, már az egyik széken ült, amelyik magas volt neki és a lábát lóbálta le róla. A szobába érve, Bálint orrát kellemetlenül ütötte meg a savanyú káposztaszag, amely erősebb volt, mint tegnap vagy tegnapelőtt és úgy érzett, mintha a szekrényen, a mosdón, az ágyon, az asztalon, mindenütt káposztástálak állanának, de elfelejtette és nem érezte, amikor meglátta a leány lábát, amely kemény húsosságában kiduzzadt a fekete harisnyából. Remegés fogta el, a szűk szoknyából, a szűk blúzból mintha ki akart volna ugrani a friss, fiatal, rugalmas test; maga előtt látta hamvas rózsaszínűségét, lágy gömbölyűségét s lihegve szívta be magába az illatát, amely belehullámzott a vérébe s a vére zsongva, szikrákat vetve égette a bőrét. Odaugrott a leányhoz, erősen megszorította a karját és az ajkát odatapasztotta a leány forró, nedves ajkára. A leány kicsit ellenkezett, de aztán hagyta, hogy Bálint csókolja és mozdulatlanul maradt a széken. Bálint elfáradt, amint a leányhoz való odahajlásban kifeszültek az izmai; visszament az asztal felé és lesütött szempillái alól alattomosan nézett a leányra.

Nem is volt piros az arca és nem futotta át az a remegés, amely még most is lázban tartotta Bálintot. Mosolygott, azzal a félig gyerekes, félig szemérmetlen mosolygással, amelytől rettegett Bálint, mert nem tudta megmagyarázni, mit jelent s hogy mi lappanghat mögötte. Szeretett volna mégegyszer odarohanni hozzá, átfogni és addig csókolni, olyan forrón, akkora erővel, hogy belesikolt a fájdalomtól, de ez a mosolygás nyugtalanította. Mért mosolyog? Gyerek ez a leány, vagy annyi esze van a kicsi fejében, hogy nevet rajta? Mindegy, akármiért, Bálintot idegessé tette, mert ismeretlen és titokzatos volt előtte. És alázatosan, lehajtott fejjel közeledett feléje s amint hozzáért, gyöngéden érintette meg remegő kezével.

De ott, ettől az érintéstől elszédült; borzasztó erőt érzett magában, fölkapta a leányt és az ölébe ültette.

- Nagyon szeretlek... - mondta elfojtott hangon és a szeme különös fényben égett. Nem tudott parancsolni az izmainak; kilendítették a karját, összezsugorították a lábát és bolond erejükkel a melléhez szoríttatták a leányt.

- Nagyon szeretlek... - hörögte és fölkelt a székről s a leányt vitte a karjaiban.

- De alig tett egy lépést, a leány, mint egy kis macska, kiugrott a karjaiból és ott állott vele szemben, az ágy előtt.

- Bálint úr... - mondta.

Bálint elképedve nézett rá s pirosság öntötte el az arcát. A leány hallgatott és újra visszament a szék felé, de nem ült le. Most mondania kell valamit, úgy gondolta Bálint és akadozva, ki-kipirosodó arccal ejtette ki:

- Én nagyon szeretem magát...

A leány a haját igazította s amikor a Bálint szavait hallotta, önkéntelenül is feléje pillantott. Bálint nem látott abban a szemben semmit. Gyerekszem volt.

A haját már rendbehozta és ki akart menni, amikor az asztalon meglátott egy zsebkendőt.

- Jaj de szép zsebkendő! - kiáltotta - és milyen finom! A magáé?

- Az enyém.

- Nagyon szép.

- Magának adom, - felelte kényszeredetten Bálint.

Boldogan szorította a kebléhez a zsebkendőt s a tekintetében elragadtatás és hála volt.

- Megvár holnap? - kérdezte kedveskedve.

Bálint mohón felelte:

- Megvárom.

- Van még egy ilyen zsebkendője?

Bálint kinyitotta a szekrényét, kivett belőle egy zsebkendőt és odaadta neki.

- Most megyek, - mondta és kezet adott Bálintnak.

Bálint megszorította a kezét és érezte, hogy a leány visszaszorítja. A szemét nézte. Megborzongott: mintha nem az a szeme lett volna, ami előbb.

Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 1. szám · / · HEGEDŰS GYULA: A SZÍV-UTCAI LEÁNY