Bejegyzések
1500 Június 23. (509 éve történt)
Június 24. előestéje volt a szertartásos tűzgyújtás legfontosabb időpontja, hogy a gonosz szellemeket, sárkányokat elűzzék.
Június 24. előestéje volt a szertartásos tűzgyújtás legfontosabb időpontja. A más időpontokban gyújtott ünnepi tüzek népszerűsége nem vetekedhetett a nyári napforduló időpontjában gyújtott tűzzel. A tüzet azért gyújtják - a falun kívül, dombon, temetőben -, hogy a gonosz szellemeket, sárkányokat elűzzék. Ezért a tűzzel csontokat, szemetet égetnek, hogy nagy füstje legyen. ("Mintha az ördögnek akarnának tömjénezni.") A tüzet a lányok át szokták ugrani, ebből jósolnak férjhezmenetelükre vonatkozóan. A szokás a XVI. században már általánosan ismert volt. Szintén a XVI. század óta ismert ez a szólás: "Hosszú, mint a szentiváni ének." Heltai Gáspár 1570-ben ezt írta: "Hallottam, hogy igen hosszú a Szent Iván éneke, hogy az ördög megkezdvén, el nem végezhette, hanem megfulladott rajta." A XIX. századtól a magyar proverbiumgyűjtemények a szólást a tűzgyújtást kísérő több részes, igen szép rítusének-sorozatra vonatkoztatták, mely a Nyitra környéki magyarok közt volt ismeretes. Akárcsak a pünkösdölő ének, ez is gazdag mitikus motívumkincset ölel át. A szentiváni tűzgyújtáshoz sokféle hiedelem fűződött. Bod Péter feljegyzése szerint (1750-es évek) üszögöket vittek a gyermekek, és felszúrták a káposztáskertben, hogy a hernyó a káposztát meg ne egye, vagy a vetések közé, hogy a gabona meg ne üszkösödjék. A tűzugrás alkalmából a tűzbe dobott gyümölcsnek gyógyító erőt tulajdonítottak. Szokás volt mezei virágokból, füvekből koszorút kötni s ezt a ház elejére akasztani, tűzvész ellen. A tűzgyújtás
1.
Minthogy e tanulmány – célkitűzésénél fogva – nem a jelenlegi néprajzi gyűjtés anyagából, hanem a történeti adatokból indul ki, elsősorban azokkal a mozzanatokkal kell foglalkoznunk, amelyekről ezek az adatok szólnak. Ezek között hazai emlékeinkben első helyen szerepel a tűzgyújtás.
Emlékezzünk meg néhány szóval a nemzetközi kutatás eredményeiről e tűzzel kapcsolatosan.
A Keresztelő János ünnepén az ő tiszteletére gyújtott tüzet már régen kapcsolatba hozták a nyári napfordulóval. A „tudományos” irodalom ezt a tényt az évszázadok folyamán sohasem tévesztette szem elől, a népi hiedelemben azonban ez a képzettársítás nem mindenütt egyformán tudatos és erőteljes. A Keresztelő Jánossal kapcsolatos tudós fény-szimbolika egyházi magyarázatának kiindulópontja a János evangélium sokszor idézett helye: „Annak növekednie kell, nékem pedig alább szállanom.” (3.30) Ehhez az evangéliumi helyhez járult még az augustinusi „in Johannis nativitate dies decrescit” (Sermo XII. In Nativitate Domini). Az ágyházi írók a kereszténység évszázadain, sőt évezredein keresztül gondoskodtak ennek a képzettársításnak terjesztéséről és fenntartásáról, úgyhogy ennyi év távlatában igen nehéz lenne különválasztani az egyházi eredetű képzeteket az európai népeknek a nyári napfordulóra vonatkozó, feltételezett kereszténység-előtti hiedelmeitől.
Ami a nyári napfordulónak tűzgyújtással való megünneplését illeti, a régi adatok elsősorban a Földközi-tenger keleti partján fekvő országokra, valamint Egyiptomra látszanak utalni. Elfogadhatónak látszik Liungman nézete, aki szerint a nyári napfordulón gyújtott ünnepi tűz szokása két úton jutott el Európa országaiba. Az egyik út az Égei-tengeren, a Balkánon s Közép-Európán keresztül vezetett, a másik útvonal pedig Északnyugat-Afrikából Franciaország felé.* Ettől függetlenül a különböző európai népeknek régebben is lehettek hasonló rítusai. A galloknál pl. a történeti adatok említik a nyári tűzgyújtást, ezt azonban Van Gennep nem kapcsolja a napfordulóhoz.*
A keresztény világban a nyári napforduló körüli Keresztelő Szent János ünnep az V. században lett általánossá. Nyugat-Európában Keresztelő János ünnepének és a napfordulónak kapcsolatára az első megbízható adatot Eligius (Eloy), Noyon püspöke szolgáltatja (583–659): „Nullus Christianus in pyras credat neque in cantu sedeat, quia opera diabolica sunt; nullus in festivitate St. Joannis vel quisbuslibet Sanctorum solemnitatibus solstitia aut vallationes, vel saltationes aut caraulas aut cantica diabolica exerceat.”*
A szentiváni tűzgyújtásra vonatkozó írásos dokumentumok a Balkánon valamivel későbbiek, azonban nem kétséges, hogy a szentiváni tűzgyújtás hagyománya a Balkánon is igen régi múltra megy vissza.
Ami a magyar szokásokat illeti, Liungman úgy találja, hogy a magyar és nyugati szláv szokások közt igen sok az egyezés – s hogy mindkettő délszláv hatás alatt fejlődhetett ki.* Liungman felfogása megegyezik a magyar kutatók többségének véleményével is. Az ünnep szlávos Szent „Iván” neve – mely az egyházi használatban szokásosabb Szent János név mellett makacsul fenntartotta magát – kétségtelenné teszi, hogy itt igen régen begyökerezett átvételről van szó.* Azt hisszük, hogy az ünnep s a hozzá fűződő szokások átvétele a kereszténység igen korai, még bizánci hatás alatt álló korszakában történhetett meg, sőt esetleg korábban is, még a vándorlás ideje alatt megismerkedhetett a magyarság e szokásokkal. (Érdekes, hogy a szlovákok nem az Iván, hanem a „János” névformát használják az ünneppel kapcsolatban.)
Bellosics Bálint a század elején térképet készített az akkori Magyarország területén a magyar és a nemzetiségi nyelvterületek szentiváni szokásairól. E térképpel azt akarta bizonyítani, hogy a szokást a germánoktól és szlávoktól vette át a magyarság. Csakhogy, – mivel a szokás jóval régebbi a török megszállásnál és az ezt követő népesség-cserénél – ez a térkép kevés bizonyító erővel bír a múltra nézve. Bellosics térképe csupán azt bizonyítja, hogy a szlávság és germánság hasonló szokásai hatással voltak a magyar szokás életbentartására és újkori alakulására, eredetére nézve azonban keveset mond.*
Csak hipotézisekkel felelhetnénk arra a kérdésre, hogy a pogánykori magyarságnak voltak-e nyári tűzgyújtással kapcsolatos ünnepi szokásai, melyekhez a szentiváni tűzgyújtás kapcsolódhatott. A valószínűség az, hogy ilyen szokásaik voltak. Ibn Ruszta és más források megemlékeznek a pogány magyarok „tűzimádásáról”; de hogy a tűzzel kapcsolatos szertartások napfordulókhoz vagy más időponthoz kapcsolódtak – erről semmi adat nem szól. Nyár eleji tűzáldozatról a pásztorkodó nomád népeknél bőven hallunk, azonban itt is igen elterjedt, közép-euráziai gyakorlattal állunk szemben.
Az előbbiekben már szóltunk arról, hogy az átvétel nálunk délszláv közvetítéssel is történhetett. Gavazzi is a szentiváni tűzgyújtást a délszlávok egyik jellemző közös kultúrjavának tartja.* Azonban ez nem ad feleletet az átvétel módjára. Egyházi kezdeményezésre történt, vagy pedig a régebben itt lakó szláv lakosságtól tanultuk-e a szokást? Az egyház e tűzgyújtást s a kapcsolódó szokásokat néha pogány babonának nevezte, máskor azonban maga is résztvett bennük és szentesítette őket. Temesvári a következőkben idézendő helyen egyenesen egyházi szokásnak nevezi a szentiváni tüzet. – A XV. századi osztrák adatok is gyakran főúri körökre utalnak. Bécsben Zsigmond herceg 1456-ban keresztelő János ünnepe utáni vasárnap táncmulatságot rendez. A XV. század közepén a bécsi polgármester is megüli az ünnepet.*
Már említettük, hogy a szentiváni ünnephez a tűzgyújtáson kívül más rítusok, hiedelmek is fűződnek. Ezekről hazánkban első ízben Bod Péter értekezik részletesen. Azonban már Marót Károly is megállapította, hogy Bod nem szorítkozik a magyar szokásanyag ismertetésére, hanem régi „tudós” nemzetközi forrásokból is merít. Így pl. az idézett „büdös füst”, mely arra szolgál, hogy a sárkányokat távoltartsa – aligha származott a magyar hiedelmekből; nemzetközi forrásai a XII. századig nyomon követhetők.
A magyar szentiváni szokásoknak a XIX–XX. századi adatok szerint lényeges alkotórésze a szerelemvarázslás és az ezzel kapcsolatos praktikák és jóslások. A magyar kutatók ezt a kérdéscsoportot általában nagyon jelentősnek tartották. E tárgyról itt mégsem szólunk, mert a régi források ezt a mozzanatot még nem említik, itt tehát csak utalunk Marót és Róheim fejtegetéseire. – A XVIII. századi boszorkányperekben többször is emlegetik mint fontos dátumot: a miskolci táltosok 1741-ben vallják, hogy „Szent János napra el is kell nékiek menni vagdalkozni”.*
Fontos szerepet töltenek be más országokban a fürdésre, vízbemerülésre vonatkozó hiedelmek és szokások is. Ezeket hazánkban csak elvétve találjuk meg. Különösen a keleti szlávokra jellemzők ezek: az oroszoknál rituális fürdés kapcsolódik az ünnephez. (Kupala ünnep)* Az ünnepnek a növényekkel való kapcsolatáról Marót Károly részletesen szólt.
2.
Nézzük ezek után, hogy az írásos források mit árulnak el a magyarországi szentiváni, tűzgyújtás szokásairól.
Temesvári Pelbárt a XV. század végén így emlékezik meg róla: „Ecclesia tripliciter solet solennizare hanc nativitatis Joannis diem. Primo vigiliam jejunando… Secundo solennizat ecclesia festum Joannis hodie ignem vel faculas ardentes faciendo; primo pro representando, quod Joannis ossa fuerunt combusta in Sebaste civitate, que fuit olim Samaria… secundo ad significandum, quod juxta Christi dictum ipse erat lucerna ardens et lucens etc.”*
Temesvári leírásának érdekessége, hogy a tűz és fáklyagyújtásról mint egyházi s nem mint elvetendő pogány szokásról emlékezik meg. Hasonló felfogásban ír a katolikus Telegdi Miklós is a szentiváni tűzgyújtásról a XVI. században: „Ennek az örömnek jelentésére szoktanak Szent Iván estin szerte szertén tüzeket rakni, mintha még mostanis örvendeznének néki, hogy Szent Jánost Isten e világra küldötte. Mert szokás (idegen nemzetek között kiváltképpen), hogy mikor valami közönséges örömek mutatását mívelik az emberek, lámpásokat gyuitanak házuknak és tornyoknak ablakin és a piaczon avagy uczákon tüzeket gyuitanak.”*
Mint látjuk, Telegdi megjegyzése nem annyira hazai, mint külföldi jelenségekre utal. Azonban nem kétséges, hogy a XVI. században a szentiváni tűzgyújtás hazánkban igen elterjedt volt. Igen érdekes és a néprajz által még ki nem aknázott Istvánfi Pál idevonatkozó szövege (Historia Regis Volter. 1539):
|
Mint a szövegből kiderül, a szentiváni tüzet Istvánfi a lakodalom lefolyásával kapcsolatban említi, azonban nem derül ki, hogy átvitt értelemben, valamely lakodalmi játékot nevez-e így, vagy pedig a lakodalmi tűzrakást tényleg szentiváni tűznek nevezték? Itt csak mint lehetőségre utalunk Seprődi véleményére, aki az észak-magyarországi szentiváni énekeket lakodalmi párosító énekkel vetette össze.* Azonban úgy látszik, hogy a Szent Iván tüze a XVI. században egyszerűen örömtüzet is jelentett. Szerémi György írja pl. János királyról, hogy egy győzelem alkalmából „Szent Iván tüzet gyújtott”.*
A további, XVI–XVIII. századi említéseknél feltűnő, hogy kivétel nélkül hazánk észak-északnyugati részéről származnak. Ez azonban nézetünk szerint még nem jelenti azt, hogy az ország más részén ismeretlen volt; a szentiváni énekről pl. Heltai Gáspár is említést tesz. A felvidéki kálvinista és evangélikus források egyaránt tiltják. Mint már a pünkösdi királyválasztásnál említettük, a felvidéki szlovák és magyar lakosság egyaránt gyakorolhatta a szokást. A Gömör megyei evangélikus egyházi források pl. tiltják 1578-ban, 1596-ban.*
Maksay 1599-ben feljegyzett adatot közöl Szepes megyéből (amelyet ő tévesen a szentiváni tűz legrégibb említésének tart). Az 1598-as évben Szent Iván napja körül (circa festum Nativitatis Beati Joannis Baptiztae) a Joó-család szolgái a Szepes megyei Miklósfalva közelében a szent tűz körül tartózkodtak (circa ignem sacram, qualis antiquitus in memoriam Sancti Joannis extrui fuit solitus, constituti fuissent).*
A XVII. században is többször említik a szentiváni tűzrakást. Szepsi Csombor Márton az Europica Varietasban írja, mikor 1618-ban a lotharingiai Pfalzburgba érkezett: „Úrnapján voltunk benne, mely nap az egész várost zöld ágakkal megékesítették volt. Az gyermekek az utcákon tüzeket raktak és azokat ugrándozták, nemkülönben mint nálunk Szent János napján némely falukban szokott lenni.”*
Sok vitára adott már alkalmat a néprajzi irodalomban Miskolczi Csulyak István zempléni ref. esperes egyházlátogatási jegyzőkönyvében a következő adat, melyet 1629-ben Kövesd községről jegyzett fel: „A szent János tüzét a falu közepin kezdették volt rakni melyet környül vöttek és ugy fontak. De erről elszoktattak.”*
Egy másik érdekes forrásunk a XVIII. századból Inchofer, aki az Annales Ecclesiastici Regni Hungariae c. művében (1644) az 1025-ös évnél szól Keresztelő János ünnepéről s említi meg ez alkalommal a magyar szokást is: „Ac tum, si unquam antea, festa Joannis Baptistae solennitas, variis ludis celebrari coepit, quae hodieque passim multiplici ritu obtinet; sed apud Hungaros admirando ignium et luminum plausu, et circa ignes carminum, cum tripudiis, solennique saltatu, clamosa concinnitudine pene in superstitionem aliquando deerravit, donec ad moderationem quandam revocata est.”* [Ha valamikor, úgy abban, az időben kezdhették megülni Keresztelő János ünnepét különféle játékokkal és ez ma is helyenként változatos szokásokkal divatozik. A magyaroknál azonban a szemet kápráztató fénnyel és tűzgyújtással, a tűz körüli ugrándozással és ünnepi tánccal, harsány nótázással olykor már ez pogány babonába fulladt, míg egynémely mérséklő rendelkezéssel ennek véget nem vetettek.]
A XVII. századi csiki zsinatok is tiltják a Szent János ünnepének estjén való táncolást.*
A XVIII. századi források közül a legtöbbet idézik Bod leírását az ünnepről. Bod két helyen is foglalkozik a szentiváni szokásokkal: a Szent Heortokratesban és a Históriákra utat mutató magyar Lexikonban. Már említettem, hogy Bod elsősorban nem a magyar szokásanyagot kívánja rögzíteni, hanem felsorolja mindazt, amit tudós forrásai ez ünnepről említenek. Itt közöljük Bod mindkét szövegét: „Ezen a napon pedig ilyen dolgokat szoktak cselekedni: 1. A gyermekek szemetet, csontot egybeszednek, hogy azt megégessék és füstöt csináljanak, melynek ezt az okát tartják, hogy a tájban a pogányok a kutak körül tüzet szoktanak volt tenni, hogy a kígyók ne szaporodjanak ott; minthogy ez a Szt. János napja tájban szokott lenni, a keresztyének, a tudatlanság is segítvén, a tájba tüzeket tettek, azokat által szögdösték s azt kívánták, hogy minden nyomorúságuk égjen el. 2. Égő üszköket szoktak kezekben hordozni s azokkal a határokat kerülni, így gondolkodván, hogy így áldatik meg az ő földeiknek termése. 3. Némely helyeken ezen a napon kerekeket forgatnak, amelyek azt jelentik, hogy a nap már az égen felső pontjára hágott s onnan megfordult, s minden dolgok változnak.*
„Keresztelő János Innepe. Mitsoda Innep ez? A' Keresztelő János születése' emlékezetére való: a'melly meg-vólt immár az ötödik Században. A' Görögök régen szentelték a' Keresztelő János feje, meg-találásának emlékezetére. Mitsoda Babonák mennek ezen véghez? 1. Néhól a' gyermekek ifjak tsontot, szemetet, kaptzát, egybe szednek s rut büdös füstöt támasztanak. A' melly szokás maradott a' Pogányoktól, kik ollyan vélekedésben vóltanak hogy a' Sárkányok ez idő tájban, nem szenvedhetvén a' meleget, a' kutak és források körül szárnyálnak, s oda hullatják mérgeket: az afélé büdös füstel akarták azért el-üzni. 2. Tüzeket tsináltanak a' mező széliben és égő üszögökkel a' vetéseket kerülték. 3. A' Magyarok midőn K. J. Feje, meg-talállásának Innepének mondották, szokásban volt, hogy akkor nagy tüzeket tettenek az erdő, s' mező szélekben, énekeltek, tántzoltak körülötte, üszögöket vittek az házakhoz, mellyeket fel-szurtanak az káposztás kertbe, hogy az hernyó a'káposztát meg-ne egye; vagy a' vetések közzé, hogy a' gabona meg ne üszögesedjék. Ez is maradott vólt a' Rómaiaknak szokásoktól a' kik hasonlóképpen tselekedtenek in Paliliis Sacris. 4. Néhol kerekeket forgattak annak emlékezetére hogy a' nap immár a' maga abroncsának felső Pontyára fel-hágott s meg-is fordult. 5. Az Parasztok ugy tartyák, hogy ha azon a'napon eső lészen, a' magyaró abban az esztendőben megnyüvesedik.” „Miért nevezték Szent Iván Havának? Bizonyosan nem egyéb az oka, hanem ez: mivel Keresztelő Sz. János napja ebben az Hónapban esik, Jánost pedig a Magyarok régen mondották Joánnak, Ivánnak; és így Jánosról nevezvén vagy Joánról az Hónapot, az Iváni nevezet maradott rajta.”*
Utolsónak Bartholomaeides Lászlónak a századforduló körüli leírására hivatkozunk, melyben a magyar és a szlovák szokásokról egyaránt megemlékezik: „Moris ignem et rogos in villis et compitis feriis Johanis accendendi Slavis harum partium olim usitati, jam meminimus, causasque ejus verosimiles depromimus. Nunc idem describendus est. Nimirum feriis Johanis aut pridie vesperascente coelo, in plateis aut comptitis pyram construere solebant incolae, de qua succensa cum Virgilio scripseris dixerisque: Illam omnis tectis agrisque effusa Juventus Turbaque miratur matrum, et prospectat ardentem Attonitis inhians animis. Juvenus imprimis Virginesque loci, laeti et jocabundi rogo adstabant eumque subinde transiliebant, nec nisi consumta penitus ignis materia relinquebant. Anno 1780. ritum hunc adhuc quibusdam in locis usurpatum meminimus, qui vero hodie vix jam alicubi obtinet. Ita ritus etiam et opiniones inveteratae, alterum rerum instar, ipso usu et exercitio adteruntur quasi et abolentur! Nam hic a se ipso desit.”* [Már említettük, hogy ezen a vidéken a szláv népek János napján miként szoktak majorságokban és útkereszteződéseknél tüzet gyújtani, máglyát rakni. Ugyancsak elmondtuk ennek okát is. Főként János napján vagy annak előestéjén alkonyatkor a falusiak valamely feldíszített térségen tüzet szoktak gyújtani. Erről a lángról ide írhatjuk Vergilius szavait:
|
Különösen a falubeli ifjak, de a lányok is vidám tréfa közepette körülállják a máglyát és átugrálják, míg a tűz egészen elhamvad. Emlékezetes, hogy ez a szokás egyes helyeken még 1780-ban is divatban volt. Manapság azonban már alig fordul elő. A régi szokások és hiedelmek, mint sok más egyéb dolog, a használatban és gyakorlatban kopnak, elenyésznek. Ez is eltűnt magától.]
Ezek a leírások azonban átvezetnek a másik fő kérdéshez, a „hosszú” szentiváni énekhez.
_kicsi.JPG)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése