Hugo von Hofmannsthal: A költő és az élet

Blätter für die Kunst, 1897

Akinek örökké csak tükörképekkel van dolga, se jóban, se rosszban nemigen tudja elképzelni majd, hogy létezik valami állandó. Ami valódi: alig több, mint a tűz gomolygó füstje, amelyből a jelenségeknek ki kell lépniük; de a jelenségek mégiscsak ennek a füstnek gyermekei.
A legveszélyesebb hivatás ez, mely örökké csak a való élet visszfényével foglalkozik; oda vezet, hogy végül megelégedjünk már a való élet lehetőségeivel is.
Az ábrázolhatóság tudata vigaszt nyújt a leigázó erejű élettel szemben? az élet tudata megvigasztal az ábrázolás árny-voltáért. Így kapcsolódnak egymásba tehát; s ez a gyenge tehetséget mélybe húzza, az erőset magasabbra ösztökéli.
A költő egy vérből származó gyermekeknek-fivéreknek tekinti a dolgokat; ez azonban nem vezet nála zűrzavarhoz. Végtelenül nagyra tartja a történések egyszerűségét. Mindenek fölé helyezi az egyes lényt, az egyes eseményt, mert mindegyikükben ezernyi szál összetalálkozását csodálja, melyek a végtelenség mélyeiből indulnak el és soha, soha nem találkoznak többé pontosan így. Így tanulja meg a költő, hogy helyesen ítélje meg a maga életét.

(Tandori Dezső)

Forrás: Pók Lajos: A szecesszió (332-333. oldal) - Gondolat Kiadó Budapest, 1977