SHAKESPEARE SZONETTEK a szerelemről... 6.rész

76. Shakespeare: LXXVI. szonett

Új dísztől dalom mért oly tar? Dicső
Hangszerelés mért nincs, s gyors csere, benne?
Mér nem sandítok, ahogy az idő,
Új módszerekre, ritka ötvözetre?
S ötletem mindig a tegnapival
Födve, miért ismétlek egyre csak,
Hisz minden szó szinte nevemre vall,
Mutatva, honnan s hogy jött, az utat?
Ó, drágám, én mindig rólad írok,
Versem ti vagytok, te s a szerelem;
Még jó, ha vén szókra új mezt húzok,
A már adottat adva szüntelen:
Mert ahogy a nap régi s új naponta,
Szerelmem, amit mondott újra mondja.


77. Shakespeare: LXXVII. szonett

A tükör int: szépséged színe vesz,
Az óra: drága perced elsuhan,
De e fehér könyv elméd őre lesz
S lapjaidnak ily tanulsága van:
A tükör sok mély ráncában szemed
Ásító sírok seregére lát
S órád árny-keze jelzi, hogy siet
A tolvaj perc az öröklétbe át.
Amit nem tud megőrizni agyad,
Bízd ez üres lapokra s egykor itt
Úgy látod viszont a fiaidat,
Mint szellemed új ismerőseit.
Tégy így, és ha felütöd lapjait,
Nyersz vele és könyved gazdagodik.


78. Shakespeare: LXXVIII. szonett

Múzsámul annyit invokáltalak
És erőd oly szépen megsegített,
Hogy utánoznak, s védelmed alatt
Más pennák is ontják verseiket.
Szemed, melytől a néma dalra kap
S égbe röppen a tunya butaság,
A tanult szárnynak újabb tollakat
S a bájnak kétszeres fenséget ád.
De legbüszkébb az én munkámra légy,
Mert te nemzetted s tőled születik;
Stílusban javítod csak más művét
És éked művészetet ékesít.
Míg nekem mim vagy? Művészetem álma,
Nehéz agyam égjáró tudománya.


79. William Shakespeare: LXXIX szonett

Míg más, hogy segítsd, nem fordult feléd,
Verseimé volt minden gráciád,
De romlik édes zeném, s most helyét
Beteg múzsám másnak engedi át.
Tudom, szívem méltóbb munkára vár
S tollra édes tartalmad; de mikor
Költőd rólad valamit kitalál,
Csak rád költi, amit tőled rabol.
Erényt említ; s honnan lopta szavát?
Magatartásodtól! Szépséget ad;
S arcodon lelte: bármit mond reád,
A dicséret élő lelke te vagy.
Ne köszöngesd hát, amit emleget,
Hisz bármit nyújt, te magad fizeted.


80. William Shakespeare: LXXX szonett

Hogy lankaszt tudni, ha rólad írok,
Hogy egy jobb szellem használja neved
S úgy magasztal teljes hatalma, hogy
Glóriáddal elnémít engemet:
De mert értéked (roppant óceán)
Hord vitorlát, sok délceget s kicsit,
Friss sajkám, bár az övéhez silány,
Ím nyílt tengeredre merészkedik.
Legcsekélyebb segítség fölkap engem,
Míg hangtalan mélységed szántja ő;
Vagy (zátonyon) mint csónak roncsa fekszem,
S ő büszke alkotmány, nagy és dicső.
Így, ha győz, s engem szirtek összetörnek,
Legjobban az fáj, hogy szerelmem öl meg.

Forrás