Az öregség jutalma: a szabadság

A lélekgyógyászat egyik hazai "guruja", Popper Péter nem hisz az embermegismerés mélységeiben. Alighanem ez az első lépés e mélységek felé.

- A könyvesboltokban egy teljes polcot kitöltenek a kötetei. Ennyire szeret írni? Vagy örökül hagyni szeretne? Ennyire magányos? Vagy kitárulkozó? Ennyire reménytelinek látja a helyzetet vagy ennyire reménytelennek?

- Egy rövid, fiatalkori periódus után, egészen 48 éves koromig letiltottam magamnak az írást. 19 éves korom körül Benjámin László költő megbarátkozott velem, és úgy gondolta, van irodalmi vénám. Bevitt a Fiatal Írók Munkaközösségébe, és ennek a lapjába elkezdtem írogatni. Később asszisztense lettem Pethő Andrásnak, a világhírű mozgásterapeutának. Egy napon azt mondta nekem a főorvos: "Hallom fiam, hogy írogatsz, miért nem mutatod meg nekem?" Nagyon meg voltam tisztelve, és vittem neki verseket. "Nézd fiam!" - így szólt az ítélete. -"Ezek egész jó versek. Sőt, vannak köztük igazán jók is! Csupán egy gond van ezekkel: hogy nem írsz jobban, mint Baudelaire! És mondd, van értelme Baudelaire után rosszabb verseket írni?" Ezzel tőrt döfött a szívembe. Elgondolkoztam. Sajnos nagyon jól értettem, amit mondott. Hogy másod- harmadrendű orvosnak vagy pszichológusnak szabad lenni, mert az a maga területén százszázalékos tud lenni, még akkor is, ha nem ő csinálja az évszázad nagy agyműtétjét vagy szívátültetését, de ha meggyógyít valakit, akkor azt nem lehet jobban meggyógyítani. Viszont másod- harmadrendű költőnek, írónak nem szabad lenni! Mert az tragikus sors. Az egy életen át mindig a művészet előszobájából kukucskál befelé.

Akkor megfogadtam, hogy többé nem jelentetek meg írást. Továbbra is írtam, de a teleírt papírokat bedobtam egy ládába. Jóval később egy jó barátommal, Gera György író-műfordítóval arról vitatkoztunk, hogy az esszének van-e helye, tere ma Magyarországon. Ő azt mondta, hogy igen, én, hogy nem. Én akkoriban éppen befejeztem egy színésznő-szerelmemmel való kapcsolatomról szóló esszét, és odaadtam neki. „Te, ez jó, miért nem jelenteted meg?” - kérdezte. Én csak röhögtem. De Gera Gyuri négy nap múlva meghalt infarktusban, és ettől a korábbi kijelentése olyan lett számomra, mint egy végrendelet. Beküldtem Kardos G. Györgynek a Magvetőhöz, aki megjelentette. Több se kellett nekem: föloldottam magam, mondván, hogy én már úgyis csak egy írogató pszichológus leszek, és nem író, az némi felmentést ad. Hát azóta írogatok. „C’est tous”…

- Csodálom, hogy túl akárhány életéven, még ilyen hihetetlen alkotóenergiák buzognak önben...

- Lehet, hogy ezt mondják grafománnak? Nézze! Én lassan otthagytam majdnem minden egyetemet, ahol tanítottam. Egy kivétellel: a Rabbiképző megmaradt. Engem a hatások kezdtek ugyanis érdekelni. A művészi hatás, a vallásos hatás, meg ilyesmik, aztán ez is leszűkült a vallás irányába, úgyhogy, most már hosszú ideje csak összehasonlító valláspszichológiát tanítok.

- Nagyon imponáló a szabadsága, gondolkodásának szuverenitása...

- Nem az öregség jutalma ez? Amikor Kellér Dezsőnek mondták, hogy van az öregségnek számos előnye is. – Na, mondj egyet! – vágott vissza. Én már tudnék egyet mondani. Nincs kockázat. Mit árthat nekem a világ? Semmit. Nem érdekel. Egy ilyenfajta belső biztonságnövekedés kialakult bennem.

- Mitől van az, hogy egyikünk érzékenyebb, a másikunk kevésbé? Vagy egy emberen belül is: bizonyos dolgokra betegesen érzékenyek vagyunk, másra pedig oda se hederítünk…

- Nagy kérdés! Nem tudok rá válaszolni. Nem hiszek az embermegismerés mélységében. Ez egy félreértése a pszichológiának, de szerintem a tudománynak is. A külső alapján orientálódunk a világban. Minél mélyebbre megyek, annál inkább eltűnik az egyéni, és csak a közös emberi mutatkozik. A pszichológiában ugyanez a helyzet. Nem igaz, hogy egy Jung-i kollektív tudattalan többet mond az egyénről! Kevesebbet mond! Az archetipikus a másikban éppúgy benne van. És ezért én nem hiszek ezekben a mély kutatásokban. Mindig azt gondolom, hogy a legtöbb ismeretet a felszín adja. Lélektanilag is ez a helyzet: minél mélyebbre ás egy analitikus, annál inkább távolodik az egyénitől, s a közös felé megy el, ami minden emberben azonos. Tele van a világ pszichológiai félreértésekkel. Például évekkel ezelőtt volt az „akarat-mítosz”. Majd’ megvesztem tőle, mikor azt hallottam: „Tanár Úr! Ez egy nagyon rendes gyerek, nagyon, csak nincs akaratereje. Ezért megbukik matematikából.” Komolyan azt hiszik, hogy az ember lelkében van egy szerv, mondjuk „akaróka”, és, ha elromlott, elvisszük a pszichológushoz? Újabban az „önismeret” az új kedvenc. Hiába mondom, hogy a racionális terápia eredményeképpen az önmagáról keveset tudó fóbiásból lesz egy önmagáról sokat tudó fóbiás - de a fóbia marad! Ezt nem hiszik el általában. Azt gondolja sok hülye fiatal, ha pszichológus lesz, akkor kiegyensúlyozottabb lesz a lelke. Egy frászt!

- Én sokféle emberrel beszélgetek, és néha azt gondolom, olyan bonyolult, kiismerhetetlen az ember. Máskor meg azt, hogy végtelenül primitív az emberi lélek: egyszerűen életben akarunk maradni…

- Azt hiszem, mindkettő igaz. Török Sándorral nagyon jóban voltam, és amikor nyolcvan éves lett, többen összegyűltünk, fiatalabbak, megünnepelni. Arra kértem: „Sándor bácsi! Mondjál valami fontosat az életedből, valami jellemzőt, a nyolcvanadik születésnapodon!” Azt mondta: „Tudjátok gyerekek, én mindig irtózatosan dolgoztam, hogy kiküzdjem magam valami rettenetes helyzetből, amibe saját magam juttattam magamat. És ha sikerült, akkor megcsináltam a következő abszolút helyzetet, és megint elkezdődött elölről. Ezzel telt el az életem.”

- Tehát, gyakorlatilag a szenvedélyeink, vágyaink, indíttatásaink rabjai vagyunk, és csak folytonosan körbejárjuk rítustáncok közepette önmagunkat?

- Azt gondolom, hogy igen. Én nem tudok hozzászólni különböző misztikus fejlődés-elméletekhez, transzcendentális elképzelésekhez. Én mindent lehetségesnek tartok, de semmiben sem hiszek abszolút biztonsággal. Volt egy előadásom - még akkor működött a Fiatal Művészek Klubja – a keleti, és a nyugati gondolkodásmód különbségeiről. Ott maradt a végén pár egyetemista srác, és azt mondták, azért érezték jól magukat, mert én vagyok az első tanár, aki nem az egyetlen igazságot tanítja, hanem az igazság lehetséges változatait. Adtak is nekem egy nevet: a „bizonytalanság guruja”. Elfogadtam, büszke vagyok rá. Mindig úgy éreztem, az a feladatom, hogy minél nagyobb zűrt csináljak a fejekben, hogy nekik kelljen rendet csinálni. Aztán újra zűr lesz, és megint rendet kell tenni. Evvel el lehet szórakozni az élet végéig. Szóval, egy ilyen ronda, szkeptikus álarcot viselek. Ez onnan jön, hogy Lukács György szemináriumára jártam esztétikából, és egyszer föltettem a kezem: „Lukács elvtárs! Ki az a Jakob Böhme?” Lukács egy darabig hallgatott, és azt felelte: „kérem, én a múlt héten is mondtam már Jakob Böhme nevét.” Azt mondtam vidoran: „én a múlt héten sem tudtam, most sem tudom, de úgy látszik, fontos ember, ha kétszer is említi...” Azt kérdezte Lukács, némi csend után: „hánykor szokott maga lefeküdni?” Mondtam, éjfél körül. Mire Lukács így: „kérem, hagyja el a szemináriumot! Ha én mondok egy nevet, és maga nem tudja, hogy az kicsoda, majd ahelyett, hogy hajnalig kutatna utána lexikonokban, történelmi munkákban, képes nyugodtan aludni, akkor ne járjon az én szemináriumomra, mert én undorodom a szellemileg lusta emberektől!” Ki is rúgott a szemináriumáról, és sosem vett vissza. De én nem lettem volna egyetemi tanár e nélkül a mondat nélkül. Lukácsnak igaza volt. És a szellemi lustaságtól való viszolygás nagyon belém ivódott. Azóta én is ez ellen küzdök, csak én nem vagyok már ennyire agresszív. Ha van egy gyerek a bölcsészkaron, aki nem tud semmit a vizsgán, és azt mondja, ez azért van, mert őt „nem érdekli az európai kultúra”, ma már csak azt mondom erre: „nézze barátom! Ha ezt tíz évvel ezelőtt mondja, magába karolok, az ajtóig elvezetem, és lerúgom a lépcsőn. Mert ez az Eötvös Loránd Tudományegyetem, és itt az európai kultúra dolgaival foglalkozunk. Még két évvel ezelőtt is letolom, azért, hogy’ mondhat ilyet! Most kap egy elégségest, hogy ne kelljen még egyszer a maga arcát látnom.” Úgy látszik, abban a korban vagyok, amikor puhul, és morálisan züllik az ember…

- Ha nem lett volna egyetemi tanár, ha ezt nem mondja a Lukács, akkor ez olyan nagy baj lett volna?

- Az egyetemi tanárság azért jött be, mert felismertem, hogy nem szabad középre állni. Én nem bírom el, hogy van egy főnök, aki azt kérdezi, hol voltál kilenckor, miért nem voltál bent? Tehát, vagy le kell menni az egzisztenciális nihilnek arra a szintjére, ahol a Svejk él például, vagy, valamennyire föl kell kapaszkodni, hogy független legyek.

- Biztos, hogy olyan rossz dolog Svejknek lenni?

- Hogy tudnék-e úgy élni? Nem tudom. Lehet, hogy szeretnék… Amikor letartóztatják, és azt kérdezi az őrmester, hogy magánál miért nincs semmi, csak egy pakli dohány, meg egy gyufa? – Mert nincs másra szükségem – mondja a Svejk. Nagy dolog! Talán a legnagyobb…

Forrás: Ötvenentúl.hu