Ekkehard: Sankt Gallen-i történetek (Árpád-kor)

Engilbertus pedig, akinél abbahagytuk a történetet, amint Henrikhez érkezett, megkapván tőle az apátságot, hűséget esküdött neki, és amikor az teljes tisztelettel hazabocsátotta, ő még nagyobb szerencsétlenségekre tért vissza. Mert a magyarok, meghallván az ország zavaros állapotát, dühödten megrohanják és pusztítják a noricumiakat; Augsburgot is sokáig ostromolták, de onnan Uodalrik püspöknek, ennek az összes akkor élők között legszentebb férfiúnak az imái elűzték őket, Alemanniát csapatosan rohanták meg, senki nem állván útjukat.

De Engilbertus serényen megmutatja, mennyire rátermett volt még a bajok elviselésére is. Mert amikor ezek a bajok fenyegettek, és amikor vitézei közül mindegyik csak önmagáért izgult, elrendeli, hogy a barátok közül az erősebbek öltsenek fegyvert, megerősíti a cselédséget, s ő maga, mint az Úr óriása, páncélt öltve arra vette fel a kámzsát és a stólát, s elrendeli, hogy ugyanezt tegyék a barátok is. "Testvéreim - szólt -, az ördög ellen, akivel eddig lélekben viseltünk háborút, bízva Istenben, most kérjük tőle, hogy kezünkkel is meg tudjuk mutatni erőnket." Dárdákat fabrikálnak, a nemezből vért lesz, parittyákat fonnak, táblákat és rostákat összeszerkesztve pajzsféléket készítenek, lándzsákat és hegyes fustélyokat edzenek a tűzben.

Először azonban a barátok közül néhány és a cselédség, nem adva hitelt a hírnek, nem akart menekülni. Mégis kiválasztanak egy helyet, amelyet az Isten mintegy készen ajánlott fel erődítmény készítésére a "Legyen - három-egy" folyó környékén, amelyet Szent Gál egykor a Szentháromság iránti szeretetből így nevezett el, mint mondják, a három folyó összefolyásáról. A legkeskenyebb "nyak"-nál sánccal és a növényzettől megtisztított előtérrel erősítik meg, s így igen erős erődítmény lett, ahogy ez a Szentháromsághoz illik. Sebtében összehordanak mindent, ami szükséges. Mindezt, amit Szent Wiborada legendájában annak írója nem mondott el, a barátok felvilágosítása alapján írtam le, akik mindezt jól tudták. Egy hevenyészett kápolna lett az imahely, ahová behordják a feszületeket és az irattartó tokokat a kánontáblákkal együtt, és az egyháznak csaknem egész kincstárát, a könyvtartó állványokat kivéve. Ezeket az apát Reichenauba küldötte, de mégis nem elég biztonságosan, mert amikor visszahozták őket, mint mondják, a számuk egyezett, de ők maguk nem. Az öregeket a gyermekekkel együtt Wasserburgba küldötte oltalmazás végett, amelyet gondosan megerősített a cselédséggel, amely a tavon túl volt. Ezeknek, mivel gyakran voltak hajókon, azt is megparancsolta, hogy vigyenek magukkal élelmet.

Bár a barátok hitetlenkedtek abban, hogy a barbárok Sankt Gallent valaha is megtámadhatják, mégis az őrszemek éjjel-nappal jártak-keltek a nekik jól ismert vidéken, hogy az ellenség megérkezését előre jelentsék, hogy a barátok még az erődítménybe futhassanak. Maga Engilbert is a hitetlenkedők közé tartozott, s így majdnem későn szállíttatta az erődítménybe Szent Gál kolostorának legdrágább kincseit, s így Otmár cibóriuma is ott maradt az ellenségnek.

Az ellenség ugyanis nem egy tömegben portyázott, hanem csapatonként rohanta meg a városokat és falvakat, és mivel senki sem állt ellen, azokat kifosztva felgyújtotta, és így váratlanul rohanta meg a készületlen lakosságot, amerre csak akarta. Az erdőkben is százas, vagy néha még kisebb csoportok rejtve előtörtek, mégis a füst és a tüzektől vöröslő ég jelezte, hol vannak az egyes csapatok.

Abban az időben volt a mieink között egy együgyű és félkegyelmű barát, név szerint Heribald, akinek mondásain és tettein gyakran nevettek a többiek. Ez, amikor a barátok első ízben futottak az erődítménybe, és egyesek fenyegetve felszólították, hogy ő is fusson velük, "igazán - felelte nekik - hát fusson, aki akar, én bizony nem futok, mivel a kolostor gazdája nem adta ki még ez évre a sarura való bőrt". Midőn pedig a barátok a végső veszélyben erőszakkal akarták kényszeríteni, hogy velük meneküljön, ő a végsőkig ellenszegült, és megesküdött, hogy addig nem megy velük, amíg nem adják ki neki kezébe az arra az évre járó bőrt. És így várta félelem nélkül a magyarok betörését. A barátok végre majdnem elkésve menekültek a többi hitetlenkedőkkel együtt, megrémülve a rettenetes kiáltozástól, hogy "az ellenség tüstént betör". Ő azonban rettenthetetlenül megmaradt elhatározása mellett, és nyugodtan sétálgatott.

Végre azok berontanak tegzesen, megrakodva fenyegető hajítódárdákkal és nyilakkal. Minden helyiséget gondosan átkutatnak, s bizonyos, hogy nem kegyelmeznek sem a nemnek, sem a kornak. Őt egyedül találják csak ott a középen rendületlenül állva. Csodálkoznak rajta, mit akarhat, miért nem menekült el. A tisztek eközben megparancsolják gyilkolásra kész embereiknek, hogy ne használják fegyvereiket, és tolmácsok segítségével kifaggatják őt. Amikor észreveszik, hogy félkegyelmű szörnyszülöttel van dolguk, mindnyájan nevetnek rajta és megkímélik életét.

Szent Gál kőoltárához hozzá sem nyúlnak, mivel előbb már gyakran csalódtak az ilyesmiben, mert csontokon és hamvakon kívül semmit sem találtak bennük. Végre megkérdezik bolondjukat, hová rejtették el a helység kincstárát. Midőn ez serényen a kincseskamra rejtekajtajához vezette őket, feltörik azt, de mivel itt csak gyertyatartókat és aranyozott koronákat találtak, amelyeket a sietős menekülés közben otthagytak, pofonokkal fenyegetik meg őt, mivel rászedte őket.

Kettő közülük felmászik a haranglábra abban a hitben, hogy a csúcsán levő kakas aranyból van, és nem lehetne az ily nevű helység istene, csak úgy, ha nemesfémből van öntve. Miközben az egyik erősebben kihajlik, hogy a lándzsájával lefeszítse, a magasból lezuhan az udvarba és szörnyethal. A másik ezalatt Isten szentélyének a meggyalázására a keleti homlokzat tetejére mászott, és miközben hozzákészülődött, hogy a hasát ott kiürítse, hátra zuhant és teljesen összetörte magát. Amint később Heribald elbeszélte, amikor e kettőt ajtószárnyak között égették, és a lángot okádó máglya már hevesen nyaldosta a szemöldökfát és a berakott mennyezetet, bár dorongokkal többen versengve élesztették a tüzet, mégsem tudták felgyújtani Gallus templomát, miként Magnusét sem.

A barátok közös pincéjében pedig volt két színültig tele boroshordó, amely ott maradt, mivel abban a veszélyes helyzetben senki merte befogni és hajtani az ökröket. Nem tudom, milyen szerencse folytán, ezeket az ellenség közül senki sem nyitotta fel, mivel a szekereiken már bőviben voltak az ilyen zsákmánynak. Mert amidőn az egyik közülük meglóbálva bárdját átvágott egy abroncsot, Heribald, aki már egészen otthonosan forgolódott közöttük, így szólt: "Hagyd el, jó ember, hát mi mit igyunk, ha ti elmentek?" Ez, tolmács útján megértve a dolgot, nevetve kérte a társait, ne bántsák az ő bolondjának a hordóit. És így ezek megmaradtak az apát megjelenéséig, amikor már a magyarok elhagyták a helységet.

A magyarok pedig egymás után küldik ki kémeiket, hogy az erdőket és minden egyes rejtekhelyet a legnagyobb gonddal átkutassanak; és várakoznak rájuk, vajon hoznak-e valami hírt. Végre, miután már Wiborada kiszenvedett, elszélednek bőséges étkezésre az udvaron és a mezőn. Szent Otmár ezüsttel bevont cibóriumát is lefejtik, amelyet a hirtelen támadás következtében elmenekülő barátok nem tudtak magukkal vinni.

A kolostor udvarát tisztek veszik birtokukba és bőségesen lakomáznak. Heribald is velük együtt úgy belakott, hogy mint utóbb maga mondogatta, soha jobban. S minthogy azok, szokásuk szerint, székek nélkül a zöld fűre ültek az étkezéshez, Heribald magának és egy foglyul ejtett klerikusnak székeket hozott. Azok pedig, miután az áldozati barmok lapockáit és a többi részeit félig nyersen, kések nélkül, csupán fogaikkal marcangolva lerágták, a lerágott csontokat tréfából egymáshoz hajigálták. Bort, amelyet tele csöbrökben a középre helyeztek, annyit ivott mindenki, különbség nélkül, amennyi jól esett. Miután pedig a bortól nekihevültek, mindnyájan elkezdtek rettenetesen kiáltozni isteneikhez, a klérikust pedig és a bolondjukat arra kényszerítették, hogy ugyanezt tegyék. A klerikus pedig, minthogy jól tudta a nyelvüket, s ezért is tartották meg életben, velük kiabált, ahogy csak tudott. Amikor pedig már eleget esztelenkedett az ő nyelvükön, elkezdte könnyezve a szent keresztről szóló, "Szentelj meg minket" kezdetű antifonát - másnap volt a kereszt feltalálásának ünnepe -, amelyet maga Haribald is vele énekelt, bár rekedt volt a hangja. A foglyoknak szokatlan énekére mindnyájan, akik ott voltak, összecsődülnek, és vidámságukat szabadjára engedve, táncolnak és birkóznak a főemberek előtt. Némelyek fegyverrel is összecsapva bemutatták, mennyire járatosak a hadi tudományban.

Eközben a klérikus alkalmasnak gondolván az időt ily vigasság mellett arra, hogy szabadon bocsátásáért könyörögjön, a szent kereszt segítségét kérve, könnyek között a főemberek lábaihoz borul a szerencsétlen. De ezek szerfelett vad indulattal sziszegve, és mintegy borzalmas röfögéssel közlik csatlósaikkal a kívánságát, és azok dühösen odarohannak, egy szempillantás alatt megragadják az embert, előrántják késeiket, hogy mielőtt még fejét veszik, csúfot űzzenek hajkoronájával, amit a németek picchinnek neveznek.

Eközben még ilyesmire készülődnek, a kémek az erdőben, amely az erődítmény felé fekszik, sietve közelednek hirtelen kürtjelzéssel és kiáltozással. Elmondják, hogy a közelben van egy erődítmény fegyveres csapatokkal megerősítve. Erre a klerikust és Heribaldot ott hagyván egyedül a kolostorban, a férfiak gyorsan kifelé sietnek, ki hogy tud, és ahogy szoktatva voltak, előbb, semmint hinné az ember, harcra készen csatasorba álltak. Miután pedig meghallották az erődítmény fekvését, hogy azt nem lehet megostromolni, s hogy arra a helyre az ostromlók csak egy hosszú és igen keskeny földszoroson, s csak nagy veszteséggel és kétségtelen veszéllyel juthatnának el, s hogy annak védelmezői, amíg élelemmel rendelkeznek, ha férfiak, sohasem fognak meghátrálni az ő tömegük előtt: a kürtökre és a beszédre csendet parancsolva, eltávoznak azon az úton, amely Konstanzba vezet. A falu néhány házát felgyújtják, hogy láthassanak - mert az éjszaka már közel volt -, de a monostort végül is meghagyták, mivel annak istene, Gallus - szerintük - úr volt a tűz fölött.

Az erődítménybeliek pedig, mivel azt hitték, hogy a monostor ég, miután értesültek a távozásukról, rövidített utakon üldözőbe veszik őket, és a felderítőket, akik a tömeget csak távolról követték, szembetámadva, néhányat megölnek közülük, egy sebesültet pedig fogságba hurcolnak. A többiek, miután valahogy futással kimenekültek a kezeik közül, kürtjükkel jelt adnak a tömegnek, hogy vigyázzanak. Azok pedig, amilyen gyorsan csak tudták, elfoglalják a mezőket és a síkságot, és a lehetőséghez mérten felállítják serényen az arcvonalat, s miután a kocsikat és a többi málhát körben elhelyezték, felváltva őrködnek az éjszakán át, a többiek pedig a fűben elterülve, hallgatagon borozgatnak és alszanak. Kora reggel pedig megrohanják a közeli falvakat, felkutatják és elrabolják, ha valamit az elmenekülők otthagytak, és minden épületet felgyújtanak, amely mellett csak elhaladnak.

De Engilbert, vezére az ellenség megrohanásának, visszatér az erődítménybe, és a többieket ott hagyva, a monostor megszemlélése végett néhány hozzá hasonló bátor emberrel körüljár, és kikémleli, vajon nem maradtak-e néhányan vissza lesvetés céljából. Az együgyű, bár jó születésű Heribald fráter miatt szomorkodva, gondosan kutatgat, hátha legalább a testét megtalálhatná és eltemethetné. Őt azonban sehol sem találta, mivel a klérikus rábeszélésére nagy nehezen felment vele a közeli hegynek a csúcsára, és ott a bokrok és cserjék között elrejtőzött. Az apát még szomorkodott, hátha az ellenség magával vitte az együgyűségnek ezt a rabját. Aztán megcsodálva a boroshordókat, amelyeket a szerfölött inni szerető ellenség elkerült, hálát adott az Istennek.

Azután futtában, amilyen halkan csak tudták, elmondván az éjféli istendicséretet a szent keresztről, megcsodálják a megégett ajtókat és mennyezetet, majd gyorsan eltávoznak a helyről, és Wiborada cellájánál hallgatózva vizsgálgatják, vajon él-e még Wiborada. És megtudván, hogy kiszenvedett, nem mernek ott késlekedni; felmennek a közeli hegyre, s a csak nekik ismert utakon gyorsan visszatérnek az erődítménybe, félve attól, hogy meglepi őket akár a leshelyeken visszamaradt, akár a körös-körül zsákmányolásra szétszéledt és társaikat e helységig követő ellenség. Mégis, mivel nekik csak a lelkükre volt gondjuk, el voltak szánva, hogy vagy vitézül meghalnak, vagy legalább férfiasan, karjaikkal védekeznek.

Reggelre megérkezik a klérikus is, magával hozva Heribaldot; a hegyről ugyanis meglátták az erődítményt. Ám az őrök, amikor távolról és még a szürkületben meglátták őket, kiabáltak a társaiknak, kémeknek gondolván őket. Azok serényen kirohanva Heribaldot felismerik, a klérikus esetében először haboznak, de mégis befogadják az erődítménybe, és meghallgatván az ő egész tragédiáját, barátságosan bánnak vele részint Krisztusért, részint a foglyuk gyógyítása érdekében, akinek a nyelvét ő ismerte. Végül e kettő révén mindnyájan megismerték az ellenség féktelen erkölcseit. A magyar megkeresztelkedett, megnősült, és fiai születtek neki. Azután, mivelhogy tapasztalták, hogy a magyarok vissza szoktak néha térni, az erdő fáit az erődítmény bejáratával szemben ismételten nagyobb területen kivágják, és egy mély árkot ásnak, és ott, ahol azelőtt káka szokott nőni, biztosak lévén a vízben, egy igen mély kutat ásnak, és igen tiszta vizet találnak. A bort pedig, amit a magyarok Heribaldnak meghagytak, üvegekben és amilyen edényekben csak lehetett, behordják titokban, éjjel-nappal futkosva, és így élve, állandóan az Urat hívják segítségül... De a mi Engilbertünk, mivel az ég éjjel-nappal körös-körül mindenütt vöröslött a tüzektől, nem mert már kémeket kiküldeni, és állandóan őrizte övéivel az erődítményt. Nagy ritkán azonban, amikor a monostorba kiküldött magabízóbb embereket, hogy ott misét mondjanak, ezek visszatértéig alig volt magánál. A társakat azonban a félelem és remény között nagyban erősítette Heribaldnak és a klérikusnak folytonos elbeszélése az ellenségről. A mélyebb gondolkodású barátok végül is csodálkozni kezdtek a jóságos Istenen, aki annyira kedveli az együgyűeket, hogy nem rest még a félkegyelműeket és a tompaeszűeket is megvédeni az ellenség kardjai és dorongjai között. Amikor pedig pihenőidő alatt megkérdezték Heribaldtól, hogyan tetszettek neki Sankt Gallen nagyszámú ellenségei: "Hát - szólt - a lehető legjobban. Higgyétek el nekem, nem emlékszem, hogy valaha is vidámabb embereket láttam volna a mi kolostorunkban. Ételt és italt ugyanis a legnagyobb bőséggel adtak. Amire ugyanis én azelőtt a mi hajthatatlan pincemesterünket alig tudtam megkérni, hogy akár csak egyszer is inni adott volna, ha szomjaztam, azok bőségesen adtak nekem, ha kértem."

A klérikus pedig közbeszólt: "És ha nem akartál volna inni, pofonokkal kényszerítenek rá." "Nem tagadom - mondta Heribald -, az az egy dolog nekem nagyon nem tetszett, hogy annyira neveletlenek voltak. Az igazat mondom nektek: Szent Gál kolostorában én sohasem láttam még ilyen neveletlen embereket. Sem a templomban, sem a kolostorban nem viselkedtek vadabbul, mintha kinn a mezőn lettek volna. Mert amikor egyszer a kezemmel jelt adtam nekik, hogy az Istenre gondolva legalább a templomban viselkedjenek csendesebben, hatalmas csapásokat mértek a nyakamba, de tüstént bort adtak, és így tették jóvá azt, amit ellenem vétettek, amit közületek senki sem tett volna meg velem."

Ilyen módon éldegéltek ők, rettenthetetlenül, mindig Istent híva segítségül nyomorúságaikban, amikor pihenőjük volt. Amikor pedig az a hír szállongott - amint ez történni szokott -, hogy az ellenség visszatérve, ismét a kolostorban tartózkodik, a bolond állhatatosan könyörgött, hogy bocsássák őt ki, hogy az ő kedves magyarjaihoz mehessen. És így néhány napon keresztül ők maguk is, meg a wasserburgiak is - ezek azonban gyakrabban - hajókon töltötték az időt, amelyekkel az ellenség nem rendelkezett, és így várták az ellenséges zavargások végét.

Végül meghallják, hogy Konstanz külső falait felégették ugyan, de belül megvédelmezték, továbbá, hogy Reichenau az egész környéken híressé vált összevont hajói és sok fegyverese révén, s végül, hogy a kegyetlen ellenség elvonult, miután a Rajnán innen és túl elárasztott mindent tűzzel és öldökléssel.

Végre nyugodtan be mertek menni a monostorba, kitisztogatják az imahelyeket, kisöprik a műhelyeket, és azután elhívják Nothing püspököt, és kérik, hogy hintsen be mindent szenteltvízzel, s így az ördög minden erejét eltávoztatják. És így Engilbert odahagyván a fegyvereket, ismét hozzászoktatta önmagát is, meg övéit is az égi katonáskodáshoz, és mindkettőben derék embernek mutatkozott. Ugyanis az elszéledt juhokat mintegy a vállain visszahozta a nyájhoz, megtanítva őket újból a szerzetesi szabályok megtartására. Az élelmet, amely akkor mindenki számára drága volt, teljes buzgalommal és gondos leleményességgel összekaparta; vásárolni ugyanis nem lehetett, mivel minden el volt pusztítva, és a tavaszi vetésben sem lehetett reménykedni, mivel az ellenség megakadályozta a szántást. Így ezen zavarok után nyolc évig ezen helység gondnokaként elődjének, Hartmannak a szigorúságát megtartotta szíve belsejében, kifelé pedig megtörve a szolgák szemtelen természetét, megjavította őket.

A magyarok által okozott szerencsétlenségek közül egyet-mást leírni nem szégyenlek a mi tragédiánkból.

Élt ebben az időben egy Friccouve nevű faluban egy bizonyos Hirminger. Nem volt valami nagyon hatalmas férfiú, de a karja és a lelke erős volt, és miként egykor Mathathias, hat Makkabeus fiúnak volt a vitéz atyja. Ez ugyanis körülkerítette azt a csapatot, amely a Rajnán túli társaitól különválva, a Rajnán innen minket is megrohant. Ugyanis amikor azok a säckingeni Szentkereszt helységet készültek megrohanni, és ezért a Rajna egy szűk helyén hidat verve letáboroztak társaiktól látótávolságra, és egymást a folyón keresztül szólongatva, már egészen gondtalanul viselkedtek, ő a fiaival a helyzethez mérten mindenünnen csapatokat gyűjtve, késő éjszaka, amikor már az álom és a bor elnyomta őket és készületlenek voltak, három oldalról támadást intézve ellenük, megrohanta őket, és azok kivételével, akik a Rajnát futva átúsztatták, csaknem valamennyiüket vagy megölte, vagy vízbe fojtotta. Ugyanis előre kioktatott néhány falusit, hogy a közeli hegyen tartsanak készenlétben fazekakat és parazsat, és ezek a zajongás hallatára magasra felemelték a meggyújtott fáklyákat, és mintegy kivilágítást rendeztek, hogy lehetővé tegyék társaik és az ellenség megkülönböztetését. Társaik pusztulását a folyón túli ellenség tétlenül szemlélte, és haragjukban fegyveresen a folyó partjára futnak dühösen, és dühüknek eleget téve, számos nyilat kilőnek, és kutyaszerű üvöltéssel rettenetes kiáltozást csapnak. De Hirminger az embereivel az ellenség szeme láttára összeszedvén a zsákmányt, diadalmasan a bazilikába vitte azt, és szétosztotta a környéken levő összes erődítmények között. És mivel úgy tudta, hogy a Rajnával szomszédos vidékeken ezen egy város védelmére összevont hajókon kívül nincsenek hajók, azt tanácsolta a városiaknak, hogy a hajókat híddal összekötve, szállítsanak át fegyveres csapatokat, és az ő vezetésével, minthogy ő már ismeri azok szokásait a harcban, minél előbb ütközzenek meg velük. Míg ezzel vannak elfoglalva, a magyarok Schwarzwaldból sok hajót szerezve, átszállítják, őket megelőzve, csapataikat Elzászba, és miután ott egy bizonyos Liutfred, annak a vidéknek leghatalmasabb embere, háborúsággal fogadja őket, nagy veszteségek árán ugyan, de végül mégiscsak ők nyerik el a győzelmet. Megérezték már, hogy a németekkel itt óvatosabban kell bánniuk, és hogy az ő földjükön nemigen ajánlatos késlekedniük. Miután tehát Elzászt, amerre mentek, elpusztították és felégették, sietve átkelvén a Hohfeld-hegyen és a Jura erdőn, Besanconba érkeznek.

(fordította Horváth János)

Forrás:

A magyarok elődeiről és a honfoglalásról.

Kortársak és krónikások híradásai.

Sajtó alá rendezte: Györffy György.

Gondolat Kiadó, Budapest, 1975, 234-243.