Fejtő Ferenc számára gyermekkorában Zágráb volt a világ

- Ön Nagykanizsán született, de egyik írásában azt állította: igazi hazájának Zágrábot érzi... - Ezt itt és most hivatalosan visszavonom. Ezt az állítást olyan időszakomban vetettem papírra, amikor érzelmileg nagyon közel éreztem magam Zágrábhoz. Ebben a városban született édesanyám, s itt dolgozott állomásfőnökként apai nagyapám. Ebből adódóan gyermekkorom egy részét itt töltöttem. Valóban Zágráb volt akkoriban számomra a világ. De azért én büszkén vallom magam nagykanizsainak, Nagykanizsa díszpolgárának. - Az interneten Önről keringő életrajzok egy része szerint Zágrábban végezte iskolái egy részét. Ez igaz? - Nem, én mindvégig a nagykanizsai piaristák tanítványa voltam, az első osztálytól a maturámig. A piaristák küldtek engem 1927-ben a budapesti országos tanulmányi versenyre, ahol első lettem a Vörösmarty élet-bölcselete című tanulmányommal. Nagy tisztességben részesültem ezután Nagykanizsán. A legjobb emlékeim a gimnazista évekről vannak. - Miképp a zágrábi időtöltésekről is, jóllehet, Ön 1918-ban szemtanúja lehetett az ottani, magyarellenes tüntetéseknek. - Valóban láttam Zágrábban magyarellenes tüntetéseket, amikor ott nyaraltam. De néhány év elteltével már szerbellenes tüntetéseket láttam. A horvát nacionalisták erősen magyarellenesek voltak, de 1918 után, a szerb uralom idején rájöttek arra, hogy a magyar uralom alatt szabadabbak voltak és jobban érezték magukat. - Sokszor sétált a zágrábi Jellasics téren. Milyen gondolatok közepette, miután ismert a bán nem igazán dicséretre méltó szerepe a magyar forradalom és szabadságharc történetében. - Ebből még családi vitáim is adódtak. Az egyik nagybácsim olyan erős horvát nacionalista volt, hogy Bonyhádi Ottóról Ilija Babić-ra horvátosította nevét. Én pedig nagy magyar hazafi voltam Zágrábban is. - Felnőttkorában gyakorta visszajárt Zágrábba? - Igen, hiszen afféle jugoszláv specialista lettem a francia távirati ügynökségnél. Évente két-három alkalommal jártam Zágrábban - de Belgrádban, Szarajevóban és Ljubljanában is. Nagyon sok barátságot tapasztaltam a magyarok iránt. Tito részéről is, akivel hosszú interjút készíthettem. Az írók körében is hasonló kedvező megítéléssel találkoztam. - Gyermekkorában Horvátország az Osztrák-Magyar Monarchia része, Magyarország társországa volt. Azután megérte a Horvátországgal is megnagyobbodott királyi Jugoszláviát, később a titói Jugoszláviát, majd az államalakulat felbomlását a kilencvenes évek elején. Történészként mi a véleménye ezekről a fejleményekről? - Mint történész, elég hamar rájöttem arra, hogy az első világháború után a Nyugat óriási hibát követett el két mesterséges államalakulat létrehozásával. Csehszlovákiáról és Jugoszláviáról van szó. Ezek az országok maguktól nem jöttek volna létre. Jól ismertem és kedveltem mind a cseheket, mind a szlovákokat. De, hogy nem férhetnek meg egymással huzamos időn át, kétségtelen volt számomra. A szlovákok ezer évig éltek együtt a magyarokkal: a magyarellenességükben tetten érhető az az érzés, amit a “szerelmi gyűlölet” kifejezéssel lehet érzékeltetni. - A gyűlöletből - főleg a tőlünk délre található, volt jugoszláv területeken - lesz-e valaha legalább egymás elviselése, netalán tisztelete? De a kérdés általánosságban vonatkoztatható a közép-kelet-európai térségre. - Már most is tapasztalhatjuk az emberi kapcsolatok erősödését. Nekem megjelent az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásáról írt könyvem cseh nyelven is. A kötetben nem éppen melegen nyilatkozom Benešnek és Masaryknak, az 1918 utáni csehszlovák állam első vezetőinek tevékenységéről. Ehhez képest engem megünnepeltek egy cseh történészkongresszuson. Van haladás, van remény. Szeri Árpád Fejtő Ferenc, a “boldog békeévek” egyik utolsó tanúja Fotó: Gottvald Károly

Forrás