Bejegyzések
A csend országa, a finn táj, a szauna, a rokonság, valamint a finn csoda ábrázolása a Finnországot bemutató magyar útikönyvekben
A Finnországról szóló útikönyvirodalom csaknem olyan hosszú történetre tekint vissza, mint a finn–magyar kapcsolatok. Már Hunfalvy Pál, aki az elsők közt kezdett érdeklődni a finn nyelvrokonság és irodalom iránt, megjelentetett egy kötetet, amelyben beszámolt finnországi utazásairól, tapasztalatairól. Hunfalvy 1869-ben utazott Finnországba, és ott megismerkedett a kulturális élet kiemelkedő egyéniségeivel, többek között a Kalevala összeállítójával, Elias Lönnrottal is. Két évvel később adta ki úti beszámolóját Utazás a Balt-tenger vidékein címmel.1 Hunfalvy kötete után sorra jelentek meg az útikönyvek és úti beszámolók Finnországról. A megjelenés gyakorisága függött a mindenkori politikai helyzettől és a finn–magyar kapcsolatok alakulásától.
A finn rokonság elfogadása több lépésben történt, és mindig bizonyos háttértényezők is közrejátszottak alakulásában. A Finnországról szóló kulturális írásokból kitűnik, milyen volt az uralkodó társadalmi és politikai légkör az adott pillanatban. A finn „rokonokhoz” való viszonyulást kezdetben az idegenkedő, megvető attitűd jellemezte. Sok időbe és elkötelezett emberek munkájába került, míg a hozzáállás megváltozott. Ebben természetesen jelentős szerepet játszott az, hogy Finnország szívós kitartással felküzdötte magát a világ legfejlettebb, leghaladóbb országai sorába, és többé nem volt a nagy történelmi múlttal és jelentős kultúrával rendelkező magyaroknak okuk lekicsinyelni a finneket.
Finnország-sztereotípiák alakulása az útikönyvekben
Az idegen kultúrákat bemutató írások kollektív és egyéni tapasztalatokat gyűjtenek össze, és a kulturális hagyomány részeivé válnak, így megfelelő helyszínei a sztereotípiák létrejöttének, átalakulásának és eltűnésének.
A Finnországról kialakított képhez sokáig egyedül az útikönyvek, útleírások nyújtottak információkat, hiszen odautazni csak keveseknek volt lehetősége. Ma már mindennaposak a két ország közti kapcsolatok, a csereutak, a látogatások. A korábbi egyeduralkodó szerep viszont kiváló teret nyújtott az útikönyvek szerzői számára, hogy a Finnország-képet sztereotípiákra építsék. Az első sztereotípiákat már Hunfalvy könyve elhinti a magyar közgondolkodásban, és ez a sztereotípialista a többi könyvben kiegészül számos, Finnországra tipikusnak tartott jeggyel. Az útirajzoknak fontos szerepük van az érdeklődéskeltésben, ismeretközvetítésben. Az útikönyvek hivatkoznak bizonyos sztereotípiákra, vagy pedig ellenzik azt, nem értenek vele egyet, esetleg egy másik sztereotípiát állítanak a helyére.
1996-ban a finn nagykövetség kérésére készült egy felmérés a magyar fiatalok Finnország-képéről. Ebből a felmérésből kiderül, hogy Finnországról először az „ezer tó országa” kifejezés, a közös gyökerek és a nyelvrokonság jutott az akkori fiatalok eszébe. Többen említették még a finn természet szépségét, az erdőket és tavakat és a hideg időjárást mint Finnország főbb jellemzőit.2 Érdekes megfigyelni, milyen kevés fiatalnak jut eszébe Finnországról a szauna (6,7%), a rénszarvasok (2,6 %) és a mökki (2,0 %), amelyeket a főbb Finnország-sztereotípiák közt tartanak számon.3 A helyzet nem sokat változott azóta sem, ezek a több száz éve meggyökeresedett jelzők továbbra is a magyarok Finnország-képének alappillérei. A következőkben bemutatok néhány olyan általam jellemzőnek tartott sztereotípiát, amelyek az útikönyvekben, Finnország-ismertetésekben gyakran megjelennek, és amelyek változását, alakulását figyelemmel kísértem az egyes művekben.
A csend országa
A „Suomi, a csend országa” rögzült kifejezésként az első útikönyvek óta a Finnország-kép része. Már az első utazókat is elvarázsolta Finnországban az idilli finn táj, a nyugodt élet- és munkatempó. A csend, csendesség több dimenzióban is megjelenik a Finnországról szóló bemutatásokban: olykor a természet jellemzője, olykor emberi tulajdonság, sőt a finn költészet bemutatására is használják.
Sokak számára Finnország a „paradicsom”, az elvágyódás színtere. Főleg azokban a korokban nőtt meg a csendes, nyugalmas Finnország vonzereje, amikor Magyarországon politikailag, történelmileg nyugtalanabb időket éltünk. Amikor a finn természetre alkalmazzák a „csendes” jelzőt, gyakran kapcsolódik hozzá a nosztalgia, az elvágyódás érzése is. Mint ahogy Kodolányi írja egy finn barátjának 1936-ban: „Most hát itthon vagyok, és heves honvágyat érzek Suomi után. Olyan ez, mintha ott születtem és mindig ott éltem volna... Végtelenül vágyom egy finn tó mellé, a csendbe és a békességbe ebből a sötét, megromlott és reménytelen világból.”4
A finn természet és a csendesség kezdettől fogva összetartozott a beszámolókban. Szinnyei József például így ír: „Napnyugta után, mint mondtam, valami bűvös-bájos félhomály ömlik el erdőn, mezőn, tavon, és
A finn ember jellemzői között gyakran megemlítik, mennyire vágyik a csendre, nyugalomra. A finnek szeretnek elvonulni a civilizált életből, a természetbe menekülnek, ahol ősemberi életmódot élnek hétvégi házukban, a híres finn „mökkiben”. „
Ma már ehhez a magatartáshoz nem fűződik lenéző, megvető hozzáállás, sőt becsülik és tisztelik a finneket azért, mert korszerű, fejlett technikájuk, kényelmes, gondtalan életük ellenére megőrizték a természethez való vonzódásukat, a természetközeli életmódjukat. A korszerűség és az egyszerűség ötvözete a mai finn életben csodálatot vált ki.11 Élő Gábor szerint a finn mentalitás megértéséhez szükség van arra, hogy ismerjük azt a kettősséget, amely az egyszerűséget, a „mökkikultusz” értékvilágát és a legmagasabb szintű technikát összekapcsolja a finn életben.12 Kodolányi kultuszteremtő Finnország-könyve13 még címében is tartalmazza ezt a kifejezést: Suomi, a csend országa. A csend szerinte a béke, harmónia, egészséges életritmus jele. Számára Finnország olyan hely, ahol „befelé nézel magadba, [...] lelked pillanatról pillanatra könnyebbé, tisztábbá, csendesebbé válik.”14
Természetszeretet és a természettel való együttélés
A magyaroknak és a finneknek eltérő a természetképük és a természethez fűződő viszonyuk. N. Sebestyén Irén szerint a finnek tudatában és a szépirodalmi művekben a természet a maga realitásában van jelen, míg a magyar írók inkább misztifikálják, túlzottan romantikus képet festenek róla.15 Az útikönyvek Finnországot legtöbbször mint paradicsomi tájat mutatják be. Még a főként tényekre, adatokra koncentráló útleírások, úti beszámolók is átváltanak lírai, elfogódott hangra, amikor a finn természetet ábrázolják. N. Sebestyén Irén írja: „Nehéz objektívan írni – akik már látták Finnországot, azokat mind elvarázsolja.”16 Kezdetben a finn táj egzotikus, festői, titokzatos az utazók számára, „meseország” (Bognár) vagy az „ígéret földje” (Erdődi). A finn természeti sztereotípiák olykor romantikusan túlzóak, idealizálóak: „csillogó vizű, ezer tótól ragyogó, fenyőkkel zöldellő, nyírfáktól aranyló messzi Finnország”,17 „varázslatos északi táj, hallgatag, méltóságos erdők, tundra, ahol rénszarvas száguld”.18 Így egzotikus, távoli képet festenek Finnországról. Ezek a vadregényes, gyakran az igazságtól elrugaszkodó vagy túlzó leírások főleg azoknak az íróknak a műveiben jelennek meg, akik kalandvágyból indultak el Finnországba, és egy egzotikus, különleges országot vágytak megismerni (pl. Ispánovits, Sebes Tibor).
A magyar utazók egy csoportja, a Finnország szakértőinek tartott, a finn ügy iránti elkötelezettségből és a kulturális kapcsolatok kialakítása miatt érdeklődő utazók (pl. Szinnyei József, Kodolányi János, Varga Domokos) nem osztják ezt a sztereotipikus, leegyszerűsítő képet. Ők az ún. „beavatottak”, „közvetítők”, akik ezeket, a főképp fantáziából táplálkozó képeket igyekeznek megdönteni. Kodolányi erről így ír: „Mi nem gondoltunk Finnországra soha úgy, hogy itt jegesmedvék cammognak a hóval borított utcákon, s az erdőből farkasordítás hallatszik.”19 A szakértő közvetítők módszere általában az, hogy felsorolják a közismert, téves jellemzőket, majd sorban megcáfolják azokat. Ilyen, gyakran előforduló, a finn éghajlatról és természetről kialakult tévképzetek például az örökös tél, a keményre fagyott föld, a sose olvadó hó, a ritka nap, az élettelen természet, a jeges tenger. A Finnországot jól ismerő, ott már többször járt szerzők igyekeznek meggyőzni az olvasót, hogy a finn természet nem ilyen mostoha, a tél nem tart örökké.20 Próbálják realizálni a túlságosan romantikus vagy elrettentő Finnország-képet. Az első utazók természetesen maguk is egzotikusnak találják a távoli, ismeretlen országot, például Szinnyei is csodálkozik az északi ország zordonságán, de hozzáteszi: nincsenek borzalmas lények, mesebeli szörnyek, szellemek, és nincs állandóan sötét, mint a közhiedelem szerint világszerte akkoriban gondolták.21 Major Árvácska a külföldi útikönyvekben kialakult „jegesmedvék országa” képet igyekszik megcáfolni, illetve a hideg nyárról kialakult téves elképzelést kérdőjelezi meg. Szerinte a finn tél sem tűnik olyan hidegnek, mivel a száraz északi hideg nem kellemetlen.22 A saját tapasztalatok a finn tájról, éghajlatról megváltoztatták a közvélekedésen alapuló elképzeléseket.
„Hideg” északi emberek
Az éghajlati viszonyokkal függ össze, hogy a finneket az útirajzok írói gyakran mint északi, hideg, durva embereket ábrázolják. Többen úgy gondolják, hogy a hideg, hosszú tél idején a lelkivilág alkalmazkodik az éghajlati viszonyokhoz, így „telente elkel a lelki vigasz”.23 Varga szerint a zord éghajlat, a sötétség, az éhség és az idegen uralom is hozzájárult ahhoz, hogy mogorva, komor, magának való lett a természetük.24 Kodolányi János alaposságához hozzátartozik az is, hogy igyekszik megvizsgálni azoknak a kijelentéseknek a valóságtartalmát, amelyeket otthon hallott a finnekről, például az északi lélek „hűvösségéről”. A finnek szerinte azért látszanak hidegnek, mert a tettek és nem a szavak emberei, és ott mások az emberek közti viszonyok, mint nálunk. Fegyelmezettek, uralkodnak önmagukon, tartózkodóak.25 A tévhitek (kibírhatatlan hideg, jegesmedvék, fókák) kialakulását az idegenforgalmi propaganda hiányosságával magyarázza.26 Kardos Vera is úgy véli: „a finnek egyik legjellemzőbb tulajdonságaként mindig zárkózottságukat említik meg.” Ő nem száll vitába ezzel az előítélettel, hanem kiegészíti, pontosítja azzal, hogy nem kitárulkozó, mások ügyeibe beleavatkozó nép, ezért könnyen alakul ki olyan kép, hogy barátságtalanok.27 Zentai Gábor így ír: „módosítani érdemes az útikönyvek azon megállapításait, miszerint a finnek zárkózott, nehezen oldódó, kedélytelen emberek.” Saját tapasztalatai szerint inkább jellemző, hogy „melegszívű, jó kedélyű, hangulatteremtő emberek északi rokonaink”.28
A Finnországról szóló leírásokban a finn természetet és a hozzá fűződő érzéseket sokszor a finn identitás szerves alkotórészének tartják: „...a nemzeti identitásban nagy szerepe van a vidéknek és a vidékinek. [...] Az erdő és a tavak, a vadászat és a halászat, a hó és a magányos erdei ház a nemzeti szimbolika fontos alkotóelemei.”29 Hangsúlyozzák, hogy a mostoha természet hozzájárult a finn jellem kialakulásához: az élet alkalmazkodik az időjáráshoz. A finnekre jellemző a bámulatos szívósság, a mostoha körülményekhez és környezethez való idomulás.30 Major Árvácska szerint „a fél lábbal erdőben élés lehet az alapja annak a keménységnek és fegyelemnek, ami a legtöbb finn sajátja”.31 A régi életmódot, a természethez kötöttséget, az éghajlati változásoknak való kiszolgáltatottságot szintén sokan említik. Koczogh Ákos szerint a régi viszonyokból, „a finn tájból meg lehet érteni a finn embert” és azt, miért lett olyan igénytelen, szerény, miért becsüli meg a keveset is.32 A finneket még ma is gyakran ábrázolják természeti népként: puritán, őszinte, nyugodt, nem indulatos emberekként. A finn ember a könyvekben a magány embere, teste-lelke összeforrt az erdő életével.33
Szauna
A szaunakultúra Magyarországon régen ismeretlen volt, így a Finnországgal való ismerkedés kezdetén számos hiedelem, tévhit kapcsolódott hozzá. Az első utazók a legegzotikusabb finn szokások egyikeként írnak róla. Meg kellett alaposabban ismerniük a finn kultúrát és embereket ahhoz, hogy ezt az egzotikusnak számító szokásukat el tudják fogadni, hiszen a benyomásformálás kezdeti szakaszában a sztereotípiáknak nagy szerepe van, de később helyet adhat a célszemélyről szóló specifikus információknak. Az elegendő információ és a motiváció képes legyőzni a sztereotípiákat.34 A sztereotípiák megváltozhatnak, ha a csoport tagjaival a megítélő találkozik, és róluk személyes tapasztalatokat szerez. Az útikönyvekben ez a folyamat nyomon követhető. Megfigyelhetjük, hogy a Finnországról kezdetben csak szórványos, hiányos információval rendelkező utazó viszonyulása változik, ismeretei bővülnek a személyes találkozások, tapasztalatok eredményeként. Az útikönyv szövege lassanként a sztereotípiákkal, általános megfogalmazásokkal teli leírás helyett speciális ismereteket, egyéni megfigyeléseket tartalmazó bemutatássá válik. A szövegek írói ábrázolják beszámolójukban azt a folyamatot, amely során a kezdeti sztereotipikus megállapításaik, hiedelmeik az adott népről csiszolódtak, formálódtak az ott töltött idő eredményeként.
A szauna leírása már Hunfalvy beszámolójában megtalálható. Ő azonban a szaunát még a cselédek és munkások fürdőjének tartja, és maga nem próbálta ki, sőt nem is látta, leírása is hallomáson alapul.35 A „finn nemzeti fürdőnek”,36 valamint magának a fürdőzés menetének a leírása nem sokat változott Hunfalvy óta, csupán a hozzá való viszonyulásban látszanak különbségek. Lassanként a magyarok kezdik elfogadni a szaunázást mint az egyik tipikus finn hagyományt, de sokáig maguk nem barátkoznak meg vele. A szaunázást kötelességként, kötelező rosszként értékelik. Gyakran bizonyos erőpróbának, erőfitogtatásnak fogják fel, úgy érzik, a finnek próbára akarják tenni kitartásukat, hőtűrőképességüket. Így kezdetben a szaunázás az útikönyvekben mint a magyar becsület megvédése jelenik meg.37
A finnek „nemzeti szimbóluma”, a finn vendéglátás legfőbb kelléke később is ellentétes érzelmeket vált ki az útirajzok szerzőiből. Vannak, akik lelkesen várják az első szaunázást, és vannak, akik bár hallottak, olvastak róla, félelemmel gondolnak az első kipróbálásra. Papp István odautazása előtt azért fél a szaunától, mert amit olvasott róla (meztelenség, nyírfavesszőzés), annak alapján egy nem túl kecsegtető kép alakult ki benne. Kezdetben pokoli kínokat él át a forróság és a vesszőzés miatt, de aztán úgy érzi, mintha újjászületett volna, és „törzsvendég” lesz belőle. A szauna csodálójává válik: egészséges találmánynak, az erkölcsi tisztaság szimbólumának tartja.38 Ugyanígy Sebes Tibor először azt írja a szaunáról: „mintha a világ vége jönne, s már elviselhetetlen a forróság.” Később véleménye megváltozik: „Kezdem megérteni, miért szeretik a finnek annyira a szaunát.”39
Később a szaunázást már nem botrányos, ijesztő szokásnak tartották, hanem hangsúlyozták, hogy a szaunába invitálás a finneknél a vendég megbecsülésének jele.40 Sokan tartják a „finnek fórumának”, a vendéglátás, a társasági élet színhelyének. Ahogy a szaunázás szokásához való hozzáállás változik, egyre pozitívabb képet kapunk róla a Finn-országot bemutató könyvekből. Ehhez hozzájárulhat az is, hogy a szaunázás szokása kezdett elterjedni, ismertté és kedveltté válni Európa-szerte. A szauna a finn egészség és tisztaság szimbólumává válik a köztudatban, az odautazók számára pedig kipróbálásra érdemes hagyománnyá, vonzó, kellemes időtöltéssé.
Finnország és a szauna Kardos Vera szerint ma már összetartozó fogalmak. „A szauna szó hallatán annak is elsősorban a finnek jutnak eszébe, aki nem sokat hallott Finnországról.”41 Koczogh szerint a szaunához téves mendemondák, történetek kapcsolódnak. Ezeket akarja megszüntetni azzal, hogy leírja, milyennek látja ő ezt a finn szokást: „A szaunázáshoz természetesen hozzátartozik a fürdőzésen kívül a nyugalom, a teljes kikapcsolódás, a testi-lelki harmónia, a bizalom...”,42 „a szauna a finnek számára nem csupán tisztálkodás, testi felfrissülés, hanem világnézet”.43 Varga szerint a szauna azért fontos a finneknek, mert „része sorsuknak, történelmüknek, egyéni létüknek és elmúlásuknak”.44
A szaunáról ma már bőven vannak ismereteik a magyaroknak, az útikönyvek leírásai is egyre reálisabbak.
A „finn csoda” és a finn példa
Finnországról születtek írások propagandacéllal is, egyes írók feladatul tűzték ki az ország követendő mintaként való bemutását. A finn csoda mára mintegy fogalommá vált, tartalma azonban az idők során állandóan változott. Az 1939–40-es években a finn–orosz háború kapcsán a finnek bátorsága, szívóssága, leigázhatatlansága váltotta ki a csodálatot. Úgy tűnik, a finn jellemrajz, a finn ember Magyarországon ismert és elterjedt prototípusa is a finn–orosz téli háború idején született beszámolókból alakult ki. Akkor a finnek más népek példaképévé váltak, hazafiasságukat, hősiességüket, kitartásukat, példamutató önfeláldozásukat, erkölcsi állóképességüket Európa-szerte csodálták.46 Az akkori beszámolók tele voltak a finnekről szóló pozitív, elismerő jelzőkkel: „bátor, munkás, szorgalmas, puritán, becsületes, hűséges, alapos kultúrájú, hazaszerető, a nemzeti függetlenség eszméjén rajongással csüggő, összetartó és mélyen vallásos nemes nép.”47
Az akkori leírások szóhasználata, jellemzései, idealizált képe hosszú időre rányomták bélyegüket a Finnország-bemutatásokra. A leghatásosabb, leginkább nyomot hagyó műnek mégis Kodolányi János Suomi című munkáját tekinthetjük, amely „egy nemzedék katekizmusa lett”.48 A legjelentősebb Finnország-propagandának ma is ezt a könyvet tartjuk, az újabb szerzők is ebből idéznek legszívesebben.
Erdődi József szerint Kodolányi Finnországot az „ígéret földjének” mutatja be,49 az író maga az „álomország”, „álmaim földje” kifejezést használja.50 Ifj. Kodolányi szerint apja „Nem törekedett arra, hogy csak jót lásson, írásai mégis egy hibátlan Finnországot tárnak elénk”.51 Számára Finnország a szebb, jobb, harmonikusabb emberi élet ígérete volt.52 Kodolányi számára Finnország a Magyarországgal való összevetés alapján vált mintaországgá: „A kínzó ellentét lépten-nyomon torkon ragadja az embert.”53 Kodolányi utazásának célja az volt, hogy kiderítse, mi Finnország társadalmi erejének, harmóniájának, egyensúlyának a titka. Számára Finnország „a kultúra és civilizáció tökéletes egysége”, ahol
Kodolányi tudatos Finnország-propagandát fejtett ki hazaérkezése után, számos írásban, cikkben állította Finnországot követendő példaként a magyarok elé. A „magyarság nagy iskolájának” hirdette Finnországot, és ezzel nem aratott osztatlan tetszést a magyar sajtó és politika köreiben. A helyzet nem volt elég érett ahhoz, hogy az akkori közvélemény el tudjon szakadni a megkövesedett „kicsiny, szegény és hideg Finnországról” kapott képtől. Kodolányi érzi-látja, hogy Magyarországon nehéz elfogadtatni a finn gondolkodás, életmód formáit: „mekkora út áll még előttünk, amíg oda jutunk, ahol a finnek vannak.”56
Kodolányi Finnország-propagandájának célja nem finnkultusz teremtése volt, hanem mindig Magyarország sorsát, jövőjét tartotta szem előtt: „Amikor Finnországban ideálokat keresett és talált, a magyarságot igyekezett velük formálni, erősíteni.”57 A magyarok önbizalmára, önértékelésére igyekezett hatni azzal, hogy bemutatta egy kis nép „sikertörténetét”, fejlődését. „Kodolányi nem azt hangsúlyozza, hogy le kell másolnunk a finneket, hanem hogy lehetséges önerőnkből is a megújítása a magyarság életének.”58
A finn csoda fogalmát sokan mások is próbálták már megmagyarázni vagy körülírni. Az írásokból kitűnik Finnország sokoldalúsága, hiszen mindenki valami mást tart csodálata tárgyának. 1940-ben Karácsony Sándor még arról ír, hogy a finnek becsülték őt mint magyart, mert Magyarország idősebb, módosabb, nagyobb lélekszámú, boldogabb ország volt a szemükben.59 Csodálták országunkat termékenysége, napsütéses éghajlata, Európa közepén való fekvése miatt is.60 Később azonban megfordult a helyzet: a korábban lenézett nép többre vitte nálunk, mi tanulhattunk eredményeiből.
Az 1960–70-es években a magyarok a hirtelen fejlődés: a mezőgazdaság és az ipar eredményei miatt csodálták a finneket. Később az elismerést a kisebbségi kérdés megoldása, a szociális helyzet és az életszínvonal váltotta ki. Erdődi szerint az 1900-as évek első felében Magyarországon „északmániáról beszélhetünk”. Finnországot „paraszt-Eldorádónak”, „boldog parasztok országának” tartották.61 Erdődi számára a finn csoda a mezőgazdaságban rejlik, az erdőművelésben és a szorgalmas munkában.62 Radó a nemzetközi megbecsülés és a világpolitikai tekintély miatt néz föl a finnekre.63 Bernáth szerint Suomi titka: a munkás szorgalma, szívóssága, rendszeretete. Ennek segítségével alakult ki a jóléti társadalom, a magas életszínvonal, a társadalmi juttatások magas színvonala, a magas lakáskultúra, a kényelmes közlekedés, a színvonalas oktatás, a jó szociális és áruellátás.64 Varga kiemeli még versenyképességüket, alkalmazkodóképességüket, amelyről a magyarok példát vehetnének. Szerinte a finn ipar és kereskedelem sikerének titka: a minőségi termelés, a megbízható munkások, a praktikusság, a fantázia, a fejlesztés és a korszerűsítés. Csodálatot váltott ki Magyarországon Finnország gyors fejlődése: a két világháború között még falusi-erdei Finnországról beszéltek, majd néhány évtized múlva modern ipari-agrár államról.65 Felnézhetünk rájuk békepolitikájuk miatt is: aktívan semlegesek, sőt nagy ellenfelükkel, az oroszokkal is sikerült higgadtan rendezett kapcsolatot létrehozniuk.66 Kardos Vera Finnország titkát egyszerűen így foglalja össze: „egy ország, amelyik működik”, ahol rend és szervezettség uralkodik.67
Más írók a finn jellemet csodálják: „az emberi és társadalmi együttéléshez szükséges erényekben és jellemvonásokban aligha van őnáluk gazdagabb föld.”68 Koczogh szerint: „humanitásban van mit tanulni tőlük”.69 Zongor Gábor pedig úgy véli: „Bizonyos, akik megtérnek finnországi útjukról, egy kicsit másképpen látják a világot. Sok megszívlelendő tapasztalattal gazdagodhatnak”, hiszen az emberek életritmusa, szorgalma, munkaszeretete példaértékű.70
Ma már Magyarország más országokat állít példaképnek, de Finnországnak továbbra is különleges, kiemelkedő szerepe van a közgondolkodásban. Sütő László ezt a kivételes helyzetet így indokolja: „A finn példa nekünk magyaroknak nemcsak egy példa a sok közül. A népeinket összekötő történelmi gyökér még élőbbé, sürgetőbbé teszi a tanulságok és egymás megismerését...”71
Az elemzett sztereotípiák a magyar Finnország-kép állandó elemei, de csupán példaként emeltem ki őket a listából, amely alapján a finneket általában jellemezni szoktuk. Rákos Péter szerint a nemzeti jelleg és identitás idővel változik, és ezért a sztereotípiák is változnak és változtathatók.72 A finn nemzet képe is bizonyos útirajzok, Finnország-utazók által kialakított elemekből állt össze az idők során. Finnországról több általános, negatív sztereotípia élt a kapcsolatok kezdeti szakaszában, amikor még nem kívánt rokonoknak tekintették őket. Később változik a kép, több pozitív tartalmú sztereotípia egészíti ki az összképet, sőt megfigyelhetjük korábban negatívnak tartott sztereotípiák pozitívvá, előnyösebbé fordulását is.
Az egyes nemzetekről, népekről kialakult sztereotípiák nem csupán előítéletbe átforduló, negatív képződmények lehetnek. A nemzeti, kulturális csoportoknak vannak általánosan jellemző sajátosságaik, amelyek azokat más csoportoktól megkülönböztetik. Ezek az általános sajátosságok is a sztereotípiák részei, vagyis léteznek a kultúrára vonatkozó, értékelő többletű sztereotipikus általánosítások is.73 Ezek az évek során meggyökeresedett sztereotípiák, amelyek a magyar közvélemény gondolkodását befolyásolják, irányítják a Finnországról érkező információkat, és csaknem valamennyi Magyarországon megjelent Finnország-ismertetőben jelen vannak. Megállapíthatjuk, hogy a sztereotípiák makacsul fennmaradtak, a személyes kapcsolatok hatására sem változtak alapvetően. Ugyanakkor a Finnország-képbe ma már beleférnek a negatív jellemzők is, az utazók nem csak eszményített, tökéletes képet látnak már. A bemutatások írói mernek kritizálni, ellentmondani, kételkedni és rosszallani bizonyos dolgokat. Látják és be merik mutatni a hibákat, és így őszintébb, hitelesebb képet nyújtanak. A Finnország-bemutatások történetét nem tekinthetjük lezártnak, folyamatosan jelennek meg újabb – elemzésre alkalmas – írások, hiszen mint a Bernáth-könyvhöz kapcsolódó paratextusban, a hátlapon található kiadói ismertetőben olvashatjuk: „Északi rokonaink élete és kultúrája sajátos kettős vonzóerővel hat nálunk: a rokonság és idegenség, a valahai közös eredet és távolra-szakadás, a más táj és más életkörülmények kialakította másfajta életmód és szemlélet összetett, egymással hatványozott vonzásával.”
_kicsi.JPG)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése