Bejegyzések
Mintha egy detektívregényt olvasnánk. Hangsúlyozom, mintha. Kara-fiáth Orsolya ügyes regényíró lenne. S hogy én is gyakorolhassam a feszültségkeltés és -fokozás eszközeit, s gyanakvást keltsek az olvasóban, jelzem, e mintháról és lennéről csak később rántom le a leplet.
Akkor kezdjük a legelején: Karafiáth Orsolya két verseskötet (1999 – Lotte Lenya titkos éneke, 2004 – Café X után prózával jelentkezett, A Maffia-klubbal. Hangot kell adnom abbéli kíváncsiságomnak, vajon miféle viszony és átfedés lesz a művésznő verseinek és prózájának rajongótábora között. Nem is beszélve arról, hogy bizonyára van olyan tábor is, amely újabb és újabb szenzációkkal előrukkoló ún. „celebként” ismeri őt.
A regény nem sokáig váratja az előbb emlegetett „újabb szenzációra” áhítozókat. A körömrágós olvasók már az első oldalaktól kezdve hódolhatnak jó szokásuknak. Ugyanis Lajos eltűnt. A világ minden tájáról körleveleket küldözget. De Ágota tudja, érzi, ezeket nem Lajos, a Maffia-klub egyetlen hímnemű tagja írta, sőt, az e-mailek nem is egy embertől származnak. Felébred benne a kétely: talán Lajos már nem is él. Felkeresi tehát a klub rég szétszéledt tagjait, a Café X félvilági díváit, hogy fokozatosan feltáruljanak előtte a múlt mozaikdarabkái. Mindenki gyanús. Lajos bűvkörében gyűlölettel, szenvedéllyel, szerelemmel, bosszúvággyal teli nőalakok tűnnek fel.
Előbbi bekezdés akár egy új Agatha Christie-regény fülszövege is lehetne. (Talán még a „lebilincselő olvasmány”-kitétellel és a „le se lehet tenni”-fordulattal is élhettem volna benne.) A regény számtalanszor reflektál is az írónőre: minden fejezetnek egy Agatha Christie-idézet a mottója, a hősnő pedig – akit krimirajongó anyja nem véletlenül keresztelt Ágotának – poirot-i módszerekkel lát neki a nyomozásnak.
A detektívregényre való utalások listája itt véget is ér. Az írásban tulajdonképpen egyre inkább a gyanúsítottak személyiségére kerül a hangsúly, nemcsak a nyomozó, de talán még az olvasó számára is. Az izgalom fennmarad az utolsó szóig, de már egyre kevésbé a tettes kiléte a lényeg. Nők tűnnek fel, női sorsok, a hangjukkal együtt. Ez az, ami már egy csöppet sem Christie-s, ugyanis a regényben markánsan érvényesül a szerző költőnő mivolta – amit bizonyára sokak nagy meglepetésére váltott le krimiíró-álarcba bújva. A nők vallomásainak – és az ál-Lajosok különböző leveleinek – sorozata nyelvi kavalkád: játék a stílusokkal, egy-egy sorshoz, helyzethez, szemszöghöz társított hanggal. S nem utolsósorban a formával: novellával, naplóval, levéllel, színjátéknak induló, majd a gyengeségeket is feltáró nagymonológgal, hirtelen kitörő, tudat alatt sokáig gyűjtögetett keserű vallomással. Minden formából és minden hangból egy emberi figura születik – vagy ez utóbbi szüli az előbbieket. Megjelenik tizenkét különböző nő tizenkét különböző viszonya egyetlenegy férfival. Úgy tűnhet, a férfialak dominál, még a halálból is dróton rángatja a maffiás lányokat. Mégis a hús-vér emberként érzékeltetett szereplők a lényegesek, vagyis a nők, s talán fontosabb az ő viszonyuk egymással: a tizenkétszer tizenkettő per kettő viszony. Igaz, e a kapcsolatokra a regény legtöbbször csak finoman utal, de mégis ezek az igazán érdekfeszítőek. Realitás, líraiság és parodisztikusság szépen megfér egymással. Olvasás közben kétszer is nevettem, talán pont annyiszor, ahányszor ez indokolt. Kedvenc figuráim a Tescóban dolgozó rajzfilm- és leárazásmániás őrült leszbikus, valamint a női magazinok és reklámok szépségtippjei és tanácsai szerint élő csődtömeg-díva. No és az ál-Lajosok. A tragédiák, a kiúttalanul szorongó alakok többnyire átélhetőek. Minden felvillanó sorsnak – még a szorongató líraisággal megfestetteknek is – vannak ismerős szólamai, amilyenekhez hasonló beszédet hallottam már magam körül vagy pont magamtól. S a felemlegetett helyszínek az én életem helyszínei is: a Sziget, a Szimpla, a Blaha, az albérletek. Akármilyen esetleges indok az utóbbi, e sorok írója – budapesti lányként – nemhiába érzi otthon magát a megénekelt budapesti lányok között. A bűnügyi száltól függetlenül. A bűnügyi szál csak az ajándék csomagolópapírja, vagy ha úgy tetszik, a fotók bőrkötésű albuma.
Csalódni fog, aki valódi Christie-féle, katartikus befejezést vár. A körömrágás sem segít. A végén persze „minden kiderül”, de nem ám csak a gyilkosságról. Ugyan. Itt semmi sem az, ami. Viszont egyáltalán nem Agatha Christie-i értelemben nem az. A bűnügyi cselekményszál elvarrása szinte lényegtelen, esetleges. Ez és ez történt? Hát akkor ennek is kellett történnie. Lényegtelen. A könyv úgysem bűnügyi regény, sőt talán nem is regény, mindez csak illúzió, amit a könyv anyagi mivolta kelt: a lapszéltől lapszélig tartó sorok, a történetszerű szálak. Bizonyos szempontból mégis furmányos a befejezés. Lelepleződik, ahogy a mű álcázza magát: detektívregénynek, regénynek, többszereplős epikus műnek. Az olvasó talán örülhet is önnön szürke agysejtjeinek: dörzsölgetheti a tenyerét, nem engedte magát becsapni. A mű arcképcsarnok, önéletírás, sőt novelláskötet, sőt verseskötet. E sorok előítélettel teli írójának ugyanis néha afféle paradox kényszerképzetei támadtak, hogy prózában írt szerepversek, helyzetdalok gyűjteményét olvassa. Az elbeszélés a költőnő korábbi munkásságára is sokszor visszautal. Egyetlenegy szereplője van, Karafiáth Orsolya. Megmutatja, mennyiféle hangon lehet szólni. Megmutatja, mennyiféle összeegyeztethetetlen egyéniség lakozhat egy emberben, mennyiféle összeegyeztethetetlen történetet lehet megélni. Vagy csak gondolni. Esetleg érezni vagy ismerni. De birtokolni mindenképp.
Lehetséges, hogy címemet valaki a szerző írásművészetének epés kritikájaként értelmezte, most viszont lelepleztem magamat is: szó szerint értettem. Itt egy nő, aki gyilkolni tudott volna, szándékosan, véletlenül, gondolatban. Megírta, s talán meg is tette. Bizonyítékom még nincs rá. Gyanúmat az elvárásoknak megfelelő, ideiglenes véleménnyel palástolom: élvezhető, szerethető, szórakoztató regény A Maffia-klub. Lebilincselő olvasmány, le se lehet tenni.
*Ulpius-ház, Bp., 2008.
_kicsi.JPG)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése