IGNOTUS: KELET NÉPE

Szerző: IGNOTUS

Mindez lehet, de mindebből csak az következik, hogy legyen szeme a világban való helyzete iránt, legyen mértéke a maga kicsinysége, legyen számítása a maga ereje felől. Vigyázzon arra, hogy meg ne szólják, értesse meg, amit csak maga ért, s amit magának nem kíván, ne tegye felebarátjának. De ahhoz, hogy élni akar, csak neki magának van köze, mert köszönni életét is csak magának köszönheti. Amit teremt, legyen bár másodrendű, hacsak a legtöbb, amit tud, és megbecsüli, mert ő termette. Érjen el többet vagy kevesebbet: csak jussát tartsa mindenre és idegen ne legyen semmitől. A nap s az emberiség s a történelem keletről nyugatra tart. Kelet népének is ez az útja, s ha járja: azon nap alatt jár, annak az emberiségnek felese, annak a történelemnek alakítója, mint a legnagyobb nemzetek.

...A finnekkel is úgy vagyunk, mint a legtöbb iskolai szerzeményünkkel: tisztelettel elegy semmit nem gondolás, amit nevük hallatára érzünk. S mint ahogy a megszokás gondolattalansága révén némely ismerősünk külső formájáról két kép is tud bennünk élni - a régi, amilyennek elképzeltük, mikor még látásból sem ismertük, s a mostani, a személyes érintkezésből való: úgy fér meg tudomásunkban a finnekről is két kép. Az egyik ez az iskolai, akadémikus, kalevalás, a sajnovicsos és hómezős tizennyolcadik századbeli eszkimó-kép. A másik a svéd mellékízű frauenrechtleres, az arisztokratába oltott demokratikus, az újságtelegramokból kirajzolódott huszadik századbeli. S mi tagadás benne: egyik sem szól atyafiságosan szívünkhöz. Tisztelni való mind a kettő, de mint a kettő idegen tőlünk. Az ural-altaji rokonság legyen bár még oly megtámogatott: a mi szalonnás világunk csak papiroson rokon azzal a halzsírszagúval. Viszont a mi ugorból sarjadt osztrák maiságunk más természetű kultúrvilág, mint ez a skandinávvá fejlett lapp-szamojéd. Ahogy ez a fajbeli magyarságnál is majdnem háromszorta kisebb nép az orosz elnyomás ellen sarkára áll és talpán megáll, az, bizonyára, szívdagasztóan gyönyörű látvány. De ugyanígy eltelt volt szívünk a búrok veszedelmén, s ugyanígy feldobbant, mikor a norvégok felszabadultak. Pedig a magyarnak egyik sem atyafia, s ezenfelül a búr kapzsi s a műveltségre dühös rabszolgatartó pásztorfajta, melynek igen jól futja számadása angol uralom alatt is, a norvég pedig parasztban fogant kalmárnép, mely azért becsületes, mert becsületesség a legjobb üzlet.

Itt járt a minap Budapesten egy finn színi társulat. A star, aki maga köré szerezte, egy elvirágzott, de viszont nagy gyakorlatú drámai színésznő, Aalberg Ida. A neve svéd hangzású, termete, szőkesége is germán, csak arca csontjában, szeme metszésében talál az ember, ha ugyan ennyi is nem képzelődés, mongol adalékot. Truppal olyannal veszi magát körül, mint Sarah Bernhardt, de nincs akkora színésznő. Duse Eleonórát meg éppen túlzás emlegetni. Ida asszony intrádára a Rosmersholm Rebekáját adta, másodszor pedig a Sudermann Magdáját. Ami kevés nézőjük a finneknek akadt, abból harmadnapra egész Budapestet bejárta a csalódás. Először is: nem beszélnek magyarul; amit egy és más szavukat megérthetni, az német behatás; hangzásra sem magyaros a beszédjük, inkább olyan, amilyennek az ó-görögöt erasmusi olvasás szerint ejtjük. Aztán meg: középszerűen játszanak, eredetiség nincs bennük; másodrendű európaiak, mint egy bukaresti divatárús bolt. Harmadik este ez a rossz benyomás még fokozódott. Eredeti finn darabot adtak; nemesi szerelmi drámát a tizenötödik századból. Sok emberhalál, kevés drámaiság; egészben véve vieux jeu - persze, Helsingfors messze van Páristól; irodalomtörténeti menetrend szerint csak most ér oda Victor Hugo. S ahogy a színészek ágálnak: Weimar is csak most ért oda. Nemzeti táncot is járnak; a karzatról a lelkes ifjúság finn nótákkal örvendezteti meg őket. Egyhangú muzsika, dadogó melódiák. Egészben véve: furcsa, hogy ez a kis nép oly súlyt vet arra, hogy a világon legyen. Mit szeret ezen a nyelven, mely nem jelent egyebet, mint egy kényelmetlenséggel többet? Mit mond neki ez a muzsika, mely nem mond semmit? Mit félt ezen a kultúrán, mely halovány leöntés tea a nyugat főzetésből? Mit veszítene: nemcsak a világ, de ő maga is, ha átolvadt volna a svédségbe, vagy elvegyülne abba a nagyszerű tengerbe, melynek vizei felett a Tolsztojok s a Dosztojevszkik lelke lebeg?

Igen, igen, ez így van. Érthetetlen erőlködés, és főképp: rossz darab és közepes színjátszás. Csak ebből az avittas francia romantikából ne csapna ki olykor olyan levegő, mint a Vörösmarty rossz francia drámáiból. Csak ezek a színészek ne kántálnának aszerint a kóta szerint, ahogy a mi nemzeti színészeink. Csak ahogy az a csapnivaló ripacs, a főhős, végigdöng, kong és dübörög a színpadon, éjjel-nappal díszmagyarban vagy díszfinnben: ne juttatná folyton eszembe a mi szegény szép Nagy Imrénket, az ő kálvinista papos koriolánusi zengzetességét, burgbeli trikóból kidagadó komorbikaságát! Amelyiknek féreg rág szívén: iszik, hogy elfelejtse; akármi legyek, ha nem sírva vigad. A bűnbeesett úr elmegy a paphoz, hogy az feloldja; a pap pénzt kér; az úr olvasatlan löki neki oda, gavallérul, de királyi megvetéssel, mint a kutyának a csontot. Eltelik borral, szerelemmel; az ökle halált oszt, ahová ér, de fél a maga lelke kísérteteitől, és hálójába kerül a hajszálból font asszonyi intrikának. Felkapja az asszonyt, kit bűnösnek hisz, magasan a levegőbe, s ahogy leteszi, az asszonynak vége. Sem famíliája nem fajzik rá, sem története nem az, mégis egyre azt érzem, hogy ez Toldi Miklós. Vagy Hűbele Balázs, a délibábok hőse. Arany jánosi. Vagy arany lászlói. Urak, akik parasztok, parasztok, akik urak. Eszkimó vagy skandináv, rendi alkotmányú és frauenrechtleres, de kelet népe.

Kelet népe - s e perctől fogva nem idegen. Az idegen ám ne tudja, hogy mért csügg ez a maroknyi nép az életen. Az idegennek ám legyen igaza, hogy az emberiségnek kevés tőle a várnivalója, s legvadabb erőfeszítésének sincs több foganatja, mint hogy későn és tökéletlen még egyszer megcsinálja, amit egyebütt már el is felejtettek. A nyelve lehet, hogy csak neki szép, s költői lehet, hogy csak az ő szívéhez szólnak. Lehet, hogy csak helye van a világban, de nyomot nem hagy benne, s amin csügg, értéktelen, s amit akar, mértéktelen. Lehet, hogy maga magának sem igaz barátja; megrontóihoz hű, legjobb fiaihoz mostoha. Lehet, hogy amit érte tesznek, fitymálja, s maga is vak az iránt, ami kebeléből sarjad. Lehet állhatatlan, lehet jó sorban elkapatott, bal szerencsébe ellankadó. Mindez lehet, de mindebből csak az következik, hogy legyen szeme a világban való helyzete iránt, legyen mértéke a maga kicsinysége, legyen számítása a maga ereje felől. Vigyázzon arra, hogy meg ne szólják, értesse meg, amit csak maga ért, s amit magának nem kíván, ne tegye felebarátjának. De ahhoz, hogy élni akar, csak neki magának van köze, mert köszönni életét is csak magának köszönheti. Amit teremt, legyen bár másodrendű, hacsak a legtöbb, amit tud, és megbecsüli, mert ő termette. Érjen el többet vagy kevesebbet: csak jussát tartsa mindenre és idegen ne legyen semmitől. A nap s az emberiség s a történelem keletről nyugatra tart. Kelet népének is ez az útja, s ha járja: azon nap alatt jár, annak az emberiségnek felese, annak a történelemnek alakítója, mint a legnagyobb nemzetek. Kicsinységében tán nem szabad, hogy viszont lenézze, akik őt lenézik, és nagyon kell szeretnie, akik őt szeretik. A szeretetnek sok módja van, s egyet sem szabad fitymálnia; fia pedig mentül kevesebb van, annál több iránt kell türelmesnek lennie. Ez minden, amivel kelet népe a nyugatnak tartozik. Ennyit megér az, hogy mégis csak magának él, mikor részt vesz a világ életében, s hogy a helyet, melyen kívül a nagy világon más nincsen számára, ez a nagyvilág mégis csak az önnön biztonsága őrálló helye gyanánt védje és bástyázza körül. A Csaba útja az égen írt utat honfoglaló kelet népének. S így van megírva, hogy égen és földön, tudásban, szépségben és munkában mindenütt honfoglaló legyen kelet népe.

Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 1. szám