Jaberits Zsolt: Akikhez lábujjhegyen jön a Jézuska

Ez a karácsony más lesz, mint eddig volt. Mert nincs velük az, akiért annyira dobog a szívük, aki nélkül az ünnep nem igazi ünnep, aki tágra nyílt szemmel áll a feldíszített fa előtt, és akivel együtt énekelhetnék el a Mennyből az angyalt. Elérkezett a várva-várt este, de a gondolatok másutt járnak.

Gyönyörű májusi vasárnap reggel volt, virágillatú tavasz, énekeltek a madarak és szikrázóan kék az égbolt. Nagy meccsre készültünk: az angol- magyarra! Mi, a népszerű budai Szép Ilona Vendéglő törzsvendég-válogatottja és a gyermekeiket a közeli Pető Intézetben kezeltető angol szülőkből verbuválódott csapat. Ez aztán a derby, lehet csettinteni. Hogy mi volt az eredmény? Kit érdekel, és ki emlékszik már arra: talán 6:3, - természetesen ide! A lényeg, hogy a találkozó vége felé az egyik angol anyuka lélekszakadva futott be a pályára a férjéhez: - Nagy baj van, a gyereket azonnal kórházba kell vinni! - panaszolta. Természetesen rögvest félbeszakítottuk a focit, gyors mosdás, autóba be, nagy gázadás, át a városon, irány a kórház! Baleseti ambulancia, fehér köpenyek, steril lapok, injekciós tű, kis pityergés. Szerencsére, hamar kiderült, nincs nagy baj, ám az angol csemetét néhány órás megfigyelésre mindenképpen benn kell tartani. Van tehát időm bőven, addig kicsit körülnézek a kórtermekben. Az ötlet akkor jónak tűnt - mindaddig, amíg a súlyosabban sérült gyerekek szobájához nem értem. Oda talán jószántamból be sem megyek, ám valahogy mégis engedtem kíváncsiságomnak. És akkor találkoztam valakivel, akit azóta sem tudok elfelejteni. Már indultam volna kifelé, amikor megfogott egy élmény, megfogott valaki. Ott állt a kiságyába kapaszkodva, egy tündöklően szőke hajú kislány. Kristálytiszta, csillogó kék szemeivel úgy nézett rám, mintha könyörögne: - Ugye, meggyógyulok és hazaviszel? - Hát persze, kicsim, - gondoltam akkor, és legszívesebben felkaptam volna, magamhoz ölelem és repüljünk el innen, a szellők vigyenek messze, messze... Megfordult a világ ott és akkor velem egy pillanatra és szégyen ide vagy oda, kiszaladtam a kórház elé, lekuporodtam a lépcsőre, közben patakokban folytak a könnyeim. Mindez majd' húsz éve történt, és most újra itt vagyok. Kopogtat a karácsony, sok kis beteg hazamehet a szüleihez, és boldogan várhatja a Jézuskát, ám akadnak, akiknek állapota nem engedi meg, hogy szeretteik körében ünnepelhessenek. Állok itt, a kórház kapujában, a kezemben egy nagy fekete plüss-elefánt, és el kell döntenem: kinek is adom az én Jézuskámat? Sok a kórterem, még több a kiságy. - Ezt nem lehet eldönteni, - fut át az agyamon; te jó ég, hogyan is tehetnék különbséget gyermek és gyermek között. De az elefántot nem adhatom mindenkinek, csak egy valaki lehet a kiválasztott. - Nincs mese, annak adom, akinek a kiságyában egyetlen játékszer sem lesz, - jó így? - várom a választ a messzi magasságokból. - Hová is menjek, kinek is adjam az ajándékomat, és aki nem kap tőlem semmit, mit gondol majd rólam. Úristen! - ezt nem mértem fel igazságosan, mielőtt ide indultam. Egy kisfiút az autó gázolt el, a másikat leforrázták, egy harmadik kislány leesett a lépcsőn és a lábát törte, a következő meg szervi megbetegedésben szenved. Mitévő legyek...? A kettes kórterem sarkában találom meg, akit keresek: négy-öt év körüli fekete hajú kislány, a homlokán, a karján kötés és mindenféle csövek kusza szövevénye. Egy pillanatra meghátrálok, aztán amikor megállapítom, éppen szunyókál, erőt veszek magamon és úgy, hogy senki ne lássa, egy ügyetlen mozdulattal odahelyezem az elefántot a kiságy sarkába. Még néhány másodpercig tétován állok, már nyújtom a kezem, hogy megsimítsam a buksiját, aztán úgy döntök: inkább hagyom pihenni, egyben megígérem, az éjféli misén gondolni fogok rá - szeretettel. Hirtelen sarkon fordulok és gyors léptekkel irány a kijárat, közben az jár a fejemben: holnap szenteste, ugye ide is ellátogat a Jézuska az angyalok szárnyán, mert a gyerekek nagyon-nagyon várják! Odakinn metsző, decemberi szél fúj, gyorsan átfut rajtam a hideg, és fázósan hajtom fel a kabátom gallérját, ám legbelül melegséget érzek. Egyszer csak rám köszön Andrea, az ápolónő, aki éppen most végzett a szolgálattal. Kedvesen invitál egy forró teára, de én zavaromban, udvariatlanul visszautasítom, talán majd legközelebb. Még egy darabig látom alakját, ahogyan elindul a belváros felé, aztán lassan elmosódik a képe a szememben. És ismét leülök a lépcsőre... Forrás: Mixonline