Alfred Lord Tennyson: The Lady of Shalott - Shalott asszonya

Lord Tennyson szobra a Cambridge-i Szentháromság Főiskola kápolnájában.

Alfred Tennyson (I. Tennyson báró) (1809. augusztus 6. – 1892. október 6.) az Egyesült Királyság nemzeti költője és egyben Anglia egyik legnépszerűbb költője.

Költészetének túlnyomó része klasszikus mitológiai témákon nyugodott, bár híres költeménye az In Memoriam legjobb barátja és volt osztálytársa, a költő Arthur Hallam halálára íródott, aki Tennyson lánytestvérével volt eljegyezve, ám az esküvő előtt szívrohamot kapott és meghalt. A költő számos verset írt Artur királyról és a hozzá kapcsolódó legendákról. Az egyik leghíresebbet ezek közül Albert hercegnek ajánlotta, Viktória királynő férjének. Tennyson a drámaírással is megpróbálkozott, azonban darabjai még életében sem voltak túlzottan népszerűek.

The Lady of Shalott

Music by Loreena McKennitt
Lyrics by Alfred Lord Tennyson (1843)

On either side the river lie
Long fields of barley and of rye,
That clothe the wold and meet the sky;
And thro' the field the road run by
To many-towered Camelot;
And up and down the people go,
Gazing where the lilies blow
Round an island there below,
The island of Shalott.

Willows whiten, aspens quiver,
Little breezes dusk and shiver
Thro' the wave that runs for ever
By the island in the river
Flowing down to Camelot.
Four grey walls, and four grey towers,
Overlook a space of flowers,
And the silent isle imbowers
The Lady of Shalott.

Only reapers, reaping early,
In among the beared barley
Hear a song that echoes cheerly
From the river winding clearly;
Down to tower'd Camelot;
And by the moon the reaper weary,
Piling sheaves in uplands airy,
Listening, whispers ''tis the fairy
The Lady of Shalott.

There she weaves by night and day
A magic web with colours gay.
She has heard a whisper say,
A curse is on her if she stay
To look down to Camelot.
She knows not what the curse may be,
And so she weaveth steadily,
And little other care heat she,
The Lady of Shalott.

And moving through a mirror clear
That hangs before her all the year,
Shadows of the world appear.
There she sees the highway near
Winding down to Camelot;
And sometimes thro' the mirror blue
The knights come riding two and two.
She hath no loyal Knight and true,
The Lady of Shalott.

But in her web she still delights
To weave the mirror's magic sights,
For often thro' the silent nights
A funeral, with plumes and lights
And music, went to Camelot;
Or when the Moon was overhead,
Came two young lovers lately wed.
'I am half sick of shadows,' said
The Lady of Shalott.

A bow-shot from her bower-eaves,
He rode between the barley sheaves,
The sun came dazzling thro' the leaves,
And flamed upon the brazen greaves
Of bold Sir Lancelot.
A red-cross knight for ever kneel'd
To a lady in his shield,
That sparkled on the yellow field,
Beside remote Shalott.

His broad clear brow in sunlight glow'd;
On burnish'd hooves his war-horse trode;
From underneath his helmet flow'd
His coal-black curls as on he rode,
As he rode down to Camelot.
From the bank and from the river
He flashed into the crystal mirror,
'Tirra lirra,' by the river
Sang Sir Lancelot.

She left the web, she left the loom,
She made three paces thro' the room,
She saw the helmet and the plume,
She look'd down to Camelot.
Out flew the web and floated wide;
The mirror crack'd from side to side;
'The curse is come upon me,' cried
The Lady of Shalott.

In the stormy east-wind straining,
The pale yellow woods were waning,
The broad stream in his banks complaining.
Heavily the low sky raining
Over tower'd Camelot;
Down she came and found a boat
Beneath a willow left afloat,
And around about the prow she wrote
The Lady of Shalott.

And down the river's dim expanse
Like some bold seer in a trance,
Seeing all his own mischance -
With a glassy countenance
Did she look to Camelot.
And at the closing of the day
She loosed the chain, and down she lay;
The broad stream bore her far away,
The Lady of Shalott.

Heard a carol, mournful, holy,
Chanted loudly, chanted lowly,
Till her blood was frozen slowly,
And her eyes were darkened wholly,
Turn'd to tower'd Camelot.
For ere she reach'd upon the tide
The first house by the water-side,
Singing in her song she died,
The Lady of Shalott.

Under tower and balcony,
By garden-wall and gallery,
A gleaming shape she floated by,
Dead-pale between the houses high,
Silent into Camelot.
Out upon the wharfs they came,
Knight and Burgher, Lord and Dame,
And around the prow they read her name,
The Lady of Shalott.

Who is this? And what is here?
And in the lighted palace near
Died the sound of royal cheer;
And they crossed themselves for fear,
All the Knights at Camelot;
But Lancelot mused a little space
He said, "she has a lovely face;
God in his mercy lend her grace,
The Lady of Shalott."

Shalott asszonya

(ford.: Vida Andi)

A folyó partján végtelen
Széles árpa-, zabmezők
Messzi dombok ékei;
S ahol útjuk végetér,
Soktornyú Camelot.
Föl-le járnak ott a népek,
Nyíló liliomot néznek
S arra ott egy kerek sziget,
Minek neve Shalott.

Fehér füzek, rezgő nyárfák,
Röpke szellő, homály reszket
Az örök-futó hullámon át
A szigetnél a folyóvízben
Iránya Camelot.
Négy szürke fal, szürke tornyok,
Vadvirágos rétre nézők,
És a sziget némán rejti
Shalott asszonyát.

Aratók csak, koránkelők
Árpatoklász közt kaszálva
Hallják a dalt, a messzezengőt
Folyókanyar felől tisztán
Elõttük Camelot.
S Hold fényénél fáradt munkás
Vígan kévét köt a réten
Hallja a dalt, súgja:
"Tündér Shalott asszonya".

Ott szövöget ő nap mint nap
Tarkaszínü bűvös szőttest.
Suttogó hang szóla hozzá:
Átok rajta, indulni kell,
Mert várja Camelot.
Nem tudhatja, mi az átok,
Így hát tovább sződögél,
Semmi mással nem törődik
Shalott asszonya.

S mindenféle furcsa árnyak
mindig őelőtte függő
Fényes tükrében lebegnek
Lát kanyargó országutat
Iránya Camelot.
Olykor meg a kék tükörben
Lovagok is közelednek.
Nincsen igaz, hű Lovagod,
Shalott asszonya!

Ám ő vígan szövi tovább
Mit a bűvös tükörben lát,
Máskor gyakran csöndes éjjel
Gyászmenet jő, tollak, fények,
Zene, céljuk Camelot.
Vagy ha Hold süt feje fölött,
Ifjú pár jött, boldogságos.
"Elég már az árnyakból!" - szólt
Shalott asszonya.

Nyíllövésre birtokától
Árpakévék közt egy lovas,
Lombok közt a nap szikrázott,
S kinek rézpáncélja izzott:
Bátor Lancelot.
Egy lovag, szíve örökké hű
Pajzsán hordott asszonyához,
Amint feltűnt sárga mezőn
A távolban Shalott.

Fényes, dús szemöldje izzik,
Csataménje fényeslábú;
Sisakjából elővillant
Szénszín haja szélbe röppen,
Célja Camelot.
A partról és a folyóból is
Kristálytükörbe pillantott,
"Tíra-raram" -- a folyónál
Dalolt Lancelot.

Az asszony felállt, szövést letett,
Hármat lépett szobájában,
Sisakot látott és tollat,
Elõtte Camelot.
Leszakadt a szőttes, foszlott;
Tükre szilánkokra tört;
"Elért hát az átok!" -
kiált Shalott asszonya.

Vad keleti szélgyötörte
Fakósárga fák pusztultak,
A széles ár a partjain sír.
Sűrű eső hull az égből
Ázik Camelot.
Jő az asszony, csónakot lelt
Fűzfasátor alatt hagyva,
S felírja a hajóorra:
Shalott asszonya.

S lenn, hol szélesebb a vad víz,
Mint transzba esett merész látnok,
Önnön balvégzetét látva
Az asszony elrévülve nézi:
Elõtte Camelot.
S mire vége lett a napnak,
Lánc eloldva, ő alélva;
A széles ár elsodorta
Shalott asszonyát.

Dal csendült föl, gyászos és szent,
Énekelt ő zengve s halkan,
Míg a vére meg nem dermedt,
S míg a szeme elsötétült,
Elõtte Camelot.
Mire elérte a dagály
A folyóparti első házat
Dalait dúdolva megholt
Shalott asszonya.

Torony alatt, balkon alatt,
Kert falánál, folyosónál,
Ragyogó alakként lebeg
Holtsápadtan nagy házak közt
Várja Camelot.
Lovag, Polgár, Úr és Úrnő
Folyópartra kisétáltak
Olvassák a hajóorron:
Shalott asszonya.

Ki ez? Mi ez? Kérdezgetik
és a fényes palotában
Királyi vígságnak vége;
Riadtan keresztet vetnek,
A lovagok, ó, Camelot.
Csak Lancelot tünődik kissé,
Így szól: "Milyen szép az arca;
Irgalmas Isten kegyeltje
Shalott asszonya."

Forrás