Mátyás és az erdélyi lázadás

E. Kovács Péter

„Erdély és Moldva felütik magokat, a király szerencséjének ellen mernek rúgni: bolondok nem jól gondolják meg a végét. Nehéz az alattvalónak igazságos királya ellen támadni, a király méltósága csak maga is eloszlathatja a bolond pártolkodó felhőket. Erdély adónak nagyságát veszi okul, de rosszul. Szükséges a királynak az adó, főképpen olyan királynak, mint Mátyás volt.” 1656–57-ben vetette papírra ezeket a sorokat Zrínyi Miklós a Mátyás király életéről való elmélkedések című munkájában. A költő-hadvezér elítélően beszél az erdélyi felkelésről, az első igazán jelentős Mátyás elleni megmozdulásról, mert véleménye szerint: „Nincs a népnek nyugalma hadsereg nélkül, nincs hadsereg zsold nélkül és zsold adó nélkül.” Az erdélyi felkelés kiváltó okát valóban az adóterhek növekedésében kell keresnünk, pontosabban egy régi kiváltság elvesztésében. Az Ernuszt János kincstartó nevéhez köthető új gazdasági reformok keretében megváltoztatták az adózás régi rendszerét is. 1467-ben megszüntették a régi adót (kamara haszna), és helyette, változatlan tartalommal, a „királyi kincstár adóját” vezették be. Hasonló elv szerint változtatták meg a külkereskedelmi vámot (harmincad) is, ezt ezentúl koronavámnak nevezték. A látszólag érthetetlen névváltoztatással valamennyi régi és a Mátyás által adott összes adózási kiváltság megszűnt, hiszen azok a kamara haszna fizetésére vonatkoztak, de az új adó bevezetésével mindenki tiszta lappal indult. A váltást elsősorban Erdélyben fogadták hatalmas ellenállással, hiszen az ott élő jobbágyok katonai terheik miatt nem fizették a kamara hasznát, de a királyi kincstár adójának beszolgáltatása rájuk is vonatkozott. Ezzel a lépéssel az erdélyi jobbágyoknak az eddiginél többet kellett fizetni, és így áttételesen csökkentek az erdélyi nemesség bevételei, nem elhallgatva azt a tényt, hogy az egy évben akár több alkalommal is kivetett rendkívüli adónak sem örült az ország nemessége. Az új gazdaságpolitikával szemben – érthető módon – Erdélyben tört ki a legjelentősebb lázadás, de számos oklevélben arra is találni utalást, hogy Bácskában, Temes megyében, Szlavóniában, sőt a Felvidék északkeleti részén is fegyveres harcok folytak. 1467 februárjában ugyanis Mátyás a törvényeknek megfelelően még beszedette a régi adót, de miután tavasszal az országgyűlés elfogadta a királyi kincstár adóját, azt is be kellett fizetni. A kincstári fiskális politika azonban még nem ért véget. Az év nyarán a király a katonáskodás megváltása fejében újabb egyforintos adót vetett ki, majd az év végén – már a felkelés leverése után – a szokásos egyforintos hadiadót is be kellett fizetni. A korszak elbeszé­lő forrásai szerint az erdélyiek el akartak szakadni Magyarországtól, és az akkori vajda, Szentgyörgyi és Bazini János gróf személyében fejedelmet, mi több, királyt is választottak maguknak, aki csak nagy vonakodva fogad­ta el a felkérést. Szerencsére azonban egy 1467. augusztus 18-án kiadott oklevél megismerése után talán közelebb kerülhetünk a valósághoz. A kolozsmonostori konvent előtt az erdélyi három nemzet képviselői ezen a napon szövetséget kötöttek. A szászok, a székely székek és a magyar megyék magukat az „erdélyi részek országlakosainak” nevezik, és kijelentik: Magyarország szabadságának a megvédése miatt szövetkeznek Mátyás ellen, aki a régi szent királyoktól eredő kiváltságokat eltörölte. A gyűlésen többek között ott találjuk Gerendi Mihályt, Iklódi Mártont, Farnasi Veres Benedeket és Zsuki Mihályt is. Vezetőiket is ismerjük: Szentgyörgyi és Bazini János és Zsigmond grófokat, Ellerbach Bertold (erdélyi vajdák), valamint Szapolyai Imre és István szepesi grófokat. Az iratban nem tesznek említést elszakadásról, a felkelők kijelentették, hogy egész Magyarország érdekében szövetkeznek a király ellen. Mátyásnak döntenie kellett, hogy az ország több pontját kitört lázadások közül melyikkel számol le elsőnek. Azt kell mondanunk, hogy remek érzékkel választotta ki Erdélyt mint a legjelentősebb lázadási gócot, annak ellenére, hogy a katonai beavatkozás itt tűnt a legveszélyesebbnek, hiszen a tartományban, a határvidék jellegből adódóan, jelentős számban éltek harci tapasztalattal rendelkező férfiak. Abban az esetben ugyanis, ha a kisebb felkelési gócokat kezdi felszámolni, egyrészt elaprózza katonai erejét, másrészt mire Erdélybe érne, beláthatatlan következményei lehetnek a késlekedésnek, nem beszélve arról, hogy egy sikeres visszavágás a legerősebbel szemben azonnal jobb belátásra térítheti a többi lázadót. Mátyás és csapatai augusztusban indultak Erdélybe, és a királyi itinerárium a következő településeket érintette: Buda–Kecskemét–Debrecen–Várad–Szeben–Kolozsvár–Torda–Enyed–Gyulafehérvár–Szeben–Medgyes–Segesvár–Szászkézd–Földvár– Brassó. Janus Pannonius pécsi püspök és titkos kancellár csak október közepe után csatlakozott Mátyás csapataihoz, de ezalatt a király nevében sikeresen helyreállíttatta a rendet Szlavóniában. A költő megérkezésekor már semmilyen hadiesemény sem történt, hiszen a királyi csapatok gyors megjelenését látva a lázadók gyakorlati­lag semmilyen ellenállást nem tanúsítottak, és szétszéledtek. Thuróczy János történetíró szerint: „A király úr mint valami heves forgószél rontott rájuk vasba öltözött hadaival, noha katonáinak létszámát tekintve nem mérkőzhetett velük. Azok pedig félelmükben megrettenve, ütközetbe nem bocsátkoztak, és mint riadt vadak az oroszlán láttára, megfutottak előle. A király úr tetszés szerint törhette be őket. Ezért közülük sokan siratják mind a mai napig paraszti sorsukat, mert emiatt jutottak erre az állapotra.” Az erdélyi vajdák behódoltak, és Mátyás csak azzal büntette őket, hogy tisztségükből mindegyiket leváltotta. Hamarosan megbocsáthatott nekik, hiszen alig egy év elteltével a lázadó vajdák újból helyet kaptak a királyi tanácsban. A bárókkal ellentétben Mátyás nem kímélte azokat az előkelő magyar nemeseket, a szászság és a székelység vezetőit, akiket elfogtak. Lefejezésekről, karóba húzásokról, tüzes fogók marcangolásáról beszélnek a kortársak. A szerencsésebb lázadók Lengyelországban találtak menedéket, ezek birtokait a király egytől egyig elkobozta. Híres erdélyi famíliák – Farnasi Veres, Bogáti, Suki, Illei stb. – váltak pillanatok alatt nincstelenné. Ezzel a lépéssel nemcsak a felkelőkön állt bosszút, hanem hosszú időre megakadályozta az erdélyi nagybirtok kialakulását, hiszen megfelelő anyagi háttér nélkül a vajdai hatalom soha nem lehetett olyan erős, hogy a jövőben a tartomány elszakadásáról gondolkodhassanak. Azok sem jártak jobban, akik nem vettek részt a lázadásban. Mátyás kollektív büntetést szabott ki az erdélyi nemességre: 100 forintról 66 forintra csökkentette a vérdíjukat, amit egy megölt nemes után fizetni kellett. Eddig is jóval több volt az „anyaországi” nemesség vérdíja (200 arany), de ettől kezdve – Mátyás halála után is – a megkülönböztetés még nagyobb lett. A megtorlással gyakorlatilag egy időben megindult a kegyelmezés is. A magyar király 1467. október 3-án Tordán adott ki egy oklevelet, amelyben Kolozs megye nemességét mentesítette a lázadás bűne alól. Mátyás az „oszd meg és uralkodj” elve alapján hozhatta meg döntését, hogy a jövőben a távoli tartományban elejét vegye a hasonló próbálkozásoknak. Hasonló menleveleket kaptak a következő évben Beszterce városa, az aranyos- és marosszéki székelyek is. A nagyszebeni kivégzések után néhány esetben egyénileg is megbocsátott egy-egy felkelőnek, almakeréki Apafi Mihálynak éppen a moldvai hadjáratban mutatott hősiessége fejében. Ismerünk olyan családot is, amely a birtokelkobzás után visszakapta javait, igaz, sok idő múlva és csak töredékében. Így jártak a Torockaiak és az illyei Dienesek is. A lázadás leverése után a magyar király 1467 végén seregével Brassóból Moldvába vonult, ahol azonban decemberben vereséget szenvedett Ştefan cel Mare vajda csapataitól. A harcban Mátyás is megsebesült, aki csak magának köszönhette a kudarcot. Katonáinak egy része a Szapolyaiakkal viaskodott, míg az erdélyi hadjáratban részt vevő csapatainak egy hányada Várad környékén állomásozott. A magyar király lebecsülte a moldvai vajda haderejét, és a sikeres erdélyi hadjáratát egy sikertelen moldvaival fejezte be. 1468 elején, a Brassó–Kolozsvár–Várad–Debrecen–Nádudvar útvonalon visszatért Budára. Az erdélyi lázadás mégis eredménnyel zárult. Az uralkodó a kincs­tári adót betudta a rendkívüli adóba, sőt eredeti tervéről, hogy az összeköltöző jobbágycsaládokat külön-külön is megadóztassa, a lázadás leverése után lemondott. Államférfiúi bölcsességre vall, hogy a hibás döntést korrigálta, igaz, a korabeli erdélyi társadalom jócskán megszenvedte az uralkodó és a kincstár kísérletező kedvét.

Forrás: Korunk 2008. Július