Egyszer itt éltem én is; Aranjuezban és Aranjuez után (vers)

Sulyok Vince

A legjobb az lenne talán

s talán a legkívánatosabb is:

feloldódni a tengervíz ölelésében,

beletűnni, örökre beleveszni

a kéken homályló ködökbe,

a vizek mögötti párákba,

igen: a tenger szépségesen üzenő

kék hullámaiba,

ebbe a nyugtató örök zúgásba;

a partszegély arany homokján

csak árva lábnyomom maradna egy időre,

míg az újrázva partra szaladó

habtarajok ki nem törölnék, ki nem mosnák

utolsó, visszahozhatatlan jeleiként annak,

hogy én is éltem, hogy itt éltem én is,

itt járkáltam arany sugárözönben,

itt ragyogtam ebben a parti tájban,

s itt sajogtak szívemben bánatok

és furcsa, mert még ritkább, örömök –

itt éltem, innen

vesztem bele a morajló vizekbe,

a dörgő hullámzásba, idegen

partok alatt, ahol lábnyomnyi

jel se marad utánam a homokban.

Aranjuezban és Aranjuez után

Évtizedekkel ezelőtt könyvet olvastam

Aranjuezről; vagy hogy még pontosabb legyek:

olyan spanyol regényt, amely Aranjuezban

játszódott le. Cselekményére,

meséjére ma már alig-alig emlékszem,

szinte csak a könyv címe maga él már bennem:

„Aranjuezi szép napok”. De ez a pár szó

dacol évek porával-hamujával

s valami távolit, szépet és kívánatost,

titokzatost hordoz magában, mások

emlékeinek emlékét, egy messzi nyárét,

melynek ege s fái alatt nem is én járkáltam,

egy városét, melyet eddig még sose láttam,

csupán neve aranylik egyre felém, mintha

betűit aranyból faragták volna ki.

Toledóból jövet akarva-akaratlan

s váratlan-vártan mégis,

itt állok most a márciusi délután

fényeiben dombjaidon, Aranjuez,

tavaszi naptól izzó ablakaidat

s tetőidet bámulva messziről jött

turistaként-idegenként, spanyol királyok

nyaralójának udvarait, kertjeit,

melyek közé tévedésből a rendőr

beküldte a mi gépkocsinkat is.

Összejártuk utána keresztbe és hosszába

a város utcáit, a kiutat keresve

hálójukból Albacete felé, fokonként

elveszítve közben az egykori varázst,

amit aranyló neve s az a hajdani

regény ígért annyi évtizeden át.

„Aranjuezi szép napok” – így zsugorodtál

aranjuezi szép percekké kétezerkettő

márciusában, egy máskülönben valóban aranyló,

bár kissé hajszás napján életünknek,

mikor, még későbben, a műút mentén

megbámultuk a szélmalmok sorát

s Aranjuezban némileg megcsalatkozva

lelkünkben még megértőbbekké váltunk

Don Quijote végsőkig elszánt, hősi,

de reménytelen küzdelme iránt.

Korunk 2008 November