A legjobb az lenne talán
s talán a legkívánatosabb is:
feloldódni a tengervíz ölelésében,
beletűnni, örökre beleveszni
a kéken homályló ködökbe,
a vizek mögötti párákba,
igen: a tenger szépségesen üzenő
kék hullámaiba,
ebbe a nyugtató örök zúgásba;
a partszegély arany homokján
csak árva lábnyomom maradna egy időre,
míg az újrázva partra szaladó
habtarajok ki nem törölnék, ki nem mosnák
utolsó, visszahozhatatlan jeleiként annak,
hogy én is éltem, hogy itt éltem én is,
itt járkáltam arany sugárözönben,
itt ragyogtam ebben a parti tájban,
s itt sajogtak szívemben bánatok
és furcsa, mert még ritkább, örömök –
itt éltem, innen
vesztem bele a morajló vizekbe,
a dörgő hullámzásba, idegen
partok alatt, ahol lábnyomnyi
jel se marad utánam a homokban.
Aranjuezban és Aranjuez után
Évtizedekkel ezelőtt könyvet olvastam
Aranjuezről; vagy hogy még pontosabb legyek:
olyan spanyol regényt, amely Aranjuezban
játszódott le. Cselekményére,
meséjére ma már alig-alig emlékszem,
szinte csak a könyv címe maga él már bennem:
„Aranjuezi szép napok”. De ez a pár szó
dacol évek porával-hamujával
s valami távolit, szépet és kívánatost,
titokzatost hordoz magában, mások
emlékeinek emlékét, egy messzi nyárét,
melynek ege s fái alatt nem is én járkáltam,
egy városét, melyet eddig még sose láttam,
csupán neve aranylik egyre felém, mintha
betűit aranyból faragták volna ki.
Toledóból jövet akarva-akaratlan
s váratlan-vártan mégis,
itt állok most a márciusi délután
fényeiben dombjaidon, Aranjuez,
tavaszi naptól izzó ablakaidat
s tetőidet bámulva messziről jött
turistaként-idegenként, spanyol királyok
nyaralójának udvarait, kertjeit,
melyek közé tévedésből a rendőr
beküldte a mi gépkocsinkat is.
Összejártuk utána keresztbe és hosszába
a város utcáit, a kiutat keresve
hálójukból Albacete felé, fokonként
elveszítve közben az egykori varázst,
amit aranyló neve s az a hajdani
regény ígért annyi évtizeden át.
„Aranjuezi szép napok” – így zsugorodtál
aranjuezi szép percekké kétezerkettő
márciusában, egy máskülönben valóban aranyló,
bár kissé hajszás napján életünknek,
mikor, még későbben, a műút mentén
megbámultuk a szélmalmok sorát
s Aranjuezban némileg megcsalatkozva
lelkünkben még megértőbbekké váltunk
Don Quijote végsőkig elszánt, hősi,
de reménytelen küzdelme iránt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése