Kántor Lajos - Vargas llosára szavazok

Ha már lekéstem a Garc

ía Márquez ajánl

ásával, hiszen a Száz év

magány írója 1982-ben megkapta a Nobel-díjat, kétszer

pedig nem szokták ugyanannak odaítélni; következésképpen az

Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája, A szerelemről és

más démonokról vagy a legutóbb olvasott Bánatos kurváim emlékezete csak az én különdíjamat kaphatná – szóval ha 2008-as szavazatomat kérik, én teljes meggyőződéssel Mario Vargas Llosát ajánlom a kiismerhetetlen díjosztók figyelmébe. Ezzel a megnyilatkozásommal egy hagyományt kívánok éltetni – kontrázni, illetve megújítani. Ugyanis a romániai magyar irodalomban volt már rá példa, hogy valaki (egy tiszteletre méltó vidéki munkatársunk) beleszólt a svédek munkájába: tiltakozott Beckett (1969-es) Nobel-díja ellen, onnan Sepsiszentgyörgyről. Ami pedig a folytatást, a megújítást illeti: másfél évtizeden át éltetett Pezsgő-díjunk már miért ne volna kibővíthető a világ irodalmára?

Következzék tehát javaslatom, Vargas Llosa Nobel-díjazásának indoklása. Mindenekelőtt azt gondolom, hogy lehet olyan szerzőnek is díjat adni, akit olvasnak is – és nem csupán a Nobel-díj médiasegítségét követően (egy kevés ideig). Talán lehet olyan szerzőt hivatalosan elismerni, aki nem úgy akarja agyunkat tornáztatni, hogy közben megfájduljon a fejünk, vagy elaludjunk, hanem vállalja populáris műformák kereteit, krimibe, kaland­regénybe rejti íróságát, „mondanivalóját”, létfilozófiáját. Mario Vargas Llosa ezt nyilván jól meggondoltan teszi. Egyik esszéjében olvastam: „Kétségtelen, hogy a nyitott társadalomban, melyben számtalan mechanizmus áll rendelkezésre a problémáknak és társadalmi csoportok törekvéseinek a kifejezésére és megvitatására, az irodalom elsősorban szórakoztató kell legyen, vagy pedig egyszerűen nem lesz többé. De a szórakozta­tás nem összeegyeztethetetlen a szellemi igényességgel, a merészen szárnyaló fantáziával és a kifejező eleganciával.”

Nos, én ezt az eleganciát és a szórakoztatás közben érvényesített szellemi igényességet ajánlom illetékesek figyelmébe. Spanyolul sajnos nem tudok, így a (jó!) magyar fordításokra építhetem érvelésemet. Olyan olvasmányélményeimre hivatkozom (az utóbbi évek legemlékezetesebbjei közül), mint a Ki ölte meg Palomino Molerót, a Halál az Andokban és a legutóbbi, a legmeggyőzőbb: A rossz kislány csínytevései. A műveltebb elmék megnyugtatására mondom, hogy a regénybeli rossz kislány és különös barátja-szerelme világrészeket átívelő kalandsorozata alapján akár pszichológiai tanulmányt is lehetne írni; én persze inkább a regénytechnikát próbálnám elemezni, de ennek sem itt a helye. (A Mayta története Vargas Llosa-regényt viszont zárójelbe teszem, mert nekem ez túl átpolitizált.)

Megerősítem tehát szavazatomat. És ha 2008-ban más – világpolitikai? – szempontok érvényesülnének, legalább 2009-re tessék már tudomásul venni egy kolozsvári nemtudommicsoda figyelmeztetését.

Ui. Szeptember végi szövegem nem érhetett idejében Stockholmba. Le Clézio Nobel-díját nem kontrázom – javaslatomat viszont fenntartom a következő évekre.

Korunk 2008 November