Schmidt Irén - A magyarságkutatás időszerű feladatai

Engedjék meg, hogy egy kutató szemszögéből közelítsem meg azokat a problémákat, melyek kihívást jelentenek a magunkfajta, felelősségtudattal még rendelkező értelmiségi számára (mert ilyen is van még, csak kényszerűen rejtőzködő életmódot folytat…)

A kérdés – ami megválaszolásra vár – nem kevesebb, mint hogy „mi lesz veled, Magyarország?” Mi, bölcsészek, történészek, nyelvészek – akik az ősi múlttal foglalkozunk – mit tehetünk nemzetünkért, milyen rendezőelvek mentén, hogyan kellene végeznünk munkánkat, és milyen célokat tűzzünk ki, hogy az ezekben a tudományágakban fennálló anomáliákat felszámoljuk? Mert azok vannak bőven: örököltek és újratermeltek is! Ilyenek az „örökifjú” finnugorelmélet, ősgesztáink félremagyarázása, de legalábbis félrefordítása, összes történelmi nagyságunk deheroizálása, nemzeti jelképeink napi gyakoriságú mocskolása, a kisebbrendűségi érzés minden eszközzel történő fenntartása, nehogy véletlenül valaki föl merje emelni a fejét a rabszolga-mentalitásból, és rájöjjön: a király meztelen! Az újratermelők sorában pedig ott üdvözölhetjük a Magyar Tudományos Akadémia „megmondó urainak” új generációját, ahol a tagok ugyanazokat a nézeteket vallják, mint egykori professzoraik, és elkeseredett hévvel őrzik a mundér becsületét. Ez ugyanis jóval kényelmesebb és jövedelmezőbb, mint gondolkodni, és kemény munkával új utakra törni!

A finnugorelmélet napjai azonban (hála Istennek) meg vannak számlálva, mert ha az itthoniak nem is tudják áttörni a hallgatás falát, kívülről egyre többen megkérdőjelezik az MTA dogmává merevült téziseit. Itt utalok Angela Marcantonio, Alinei professzor vagy a kitűnő „holland” nyelvész, Dr. Marácz László munkásságára. Egészen friss hír: nemrég jelent meg Ucsiraltu mongol nyelvész professzor kitűnő könyve, mely a hivatalosság által „nem létezőnek” tartott hun szavakról értekezik, mongol és kínai források alapján.

Itthon közel 60 évig tiltva volt a vallásos élet és a magyar szemléletű múltkutatás, ezért az érzelmi lefojtás miatt óriási igény keletkezett őstörténetünk megismerésére. Sajnos, ennek következtében – a „fogyasztói igényeket” kielégítendő – kialakult egy őstörténeti kutatási vonulat, ami úgy viszonyul az eredetihez, mint az autentikus népviselet a díszmagyarhoz. Ebből eredően a nem kellően tájékozott rétegek még jobban elbizonytalanodnak, és végképp nem tudják eldönteni: kinek/minek is higgyenek igazán? Már sokan kérdezték tőlem: mit tegyenek, hogy kiigazodjanak a rájuk omló óriási mennyiségű irodalomban, mit érdemes olvasni, és mit nem? Erre csak azt tudom mondani, amit magam is végigcsináltam: rengeteg művön kell valakinek átrágnia magát, amíg kiderül, hogy melyik való a szemétkosárba, és mi az, ami elfoglalhatja örökös helyét a könyvespolcunkon! Ez körülbelül olyan, mint a boltok régiségkínálatából az igazi értékek fölismerése: idővel kialakul az embernek egy érzéke, amire azután biztosan számíthat. A tudás valóban hatalom, és a közvéleményt is csak addig lehet manipulálni, míg a felvilágosult népesség aránya meg nem halad egy kritikus tömeget, amely azután az előző, begyöpösödött ideológiák elsöprésére képes. Hát olvassunk – lehetőleg minél többet, hogy minél előbb bekövetkezzék ez az áttörés! Csak remélni tudom, hogy nem lesz túl késő, mire a lakosság nagy része fölismeri e kérdés alapvető fontosságát...

Mai ismereteink alapján nyugodtan állíthatjuk, hogy a politikai elit árulása következtében – a média aktív közreműködésével – a magyarság kulturális és most már etnikai értelemben is vett megsemmisítése céljából a teljes hatalmi struktúra összezárt; s ez alól nem jelent kivételt az egyházi vezetés sem! Ezért nincs más lehetőségünk, mint hogy a meglévő rendszereken kívül hozzunk létre új közösségeket, melyek nem az ismert piramisrendszer mintájára épülnek, hanem új ismereteken és főként új szellemiségen alapulnak. Ha valaki, akkor mi igazán jól tudjuk, hogy a magyarok történelemtudatából rengeteg tény kimaradt, és már a harmadik generáció nőtt fel, akinek ez föl sem tűnik! Teleki Pál ismerte föl elsőként, hogy nem annyira a magyarlakta településeket kell meg- vagy visszaszerezni, hanem az egész országot kell – elsősorban tudatilag – újjáépíteni. Sajnos, azt is tudomásul kell vennünk, hogy az évtizedek alatt lerombolt és hiányzó erkölcsöt, hitet, nemzeti azonosságtudatot nem lehet egyik napról a másikra pótolni, főként egy olyan országban, melynek elmúlt századait török, osztrák, német, orosz megszállás jellemezte, és önazonossága számtalanszor sárba lett tiporva. Ahhoz, hogy az eljövendő generációkat fölkészítsük feladataira, elsősorban pozitív ön- és jövőképet kell kialakítanunk számukra! Már nem tudom, hol olvastam, de az itt citált megállapítás szerzőjével feltétlenül egyetértek abban, hogy „az élhetetlen szülőföld miatt siránkozó, önmagáért harcolni képtelen, elanyátlanodott nemzet nem alakíthat ki pozitív jövőképet magának”. Egyik legfontosabb feladatunk tehát megfordítani a velejéig hazug „merjünk kicsik lenni” szlogent és a naponta ránk ömlesztett negatív üzenetet! Ha rajtam múlna, ismét megszervezném a Millenárison megrendezett (és viharos gyorsasággal bezárt) Álmok álmodói című kiállítást, mely a mindenkori magyar géniusznak állított emléket, és kötelezővé tenném annak megtekintését valamennyi korosztály számára. Mert ilyen és hasonló pozitív példák kellenek a saját hazájukban hovatovább ellenségnek kikiáltott magyaroknak, akik lefojtott indulataikból adódóan szó szerint belebetegszenek elnyomatásukba. (És ezt is igen rosszkor teszik, mert – mint tudjuk – éppen most verték szét az egészségügyet…)

Meg kell változtatnunk a külföldi közvélemény Magyarország-képét is, mert még mindig a „nyereg alatt puhított hús” Ázsiából betolakodott népének tartanak bennünket, akik minden kulturális vívmányukat Európában szerezték (erre természetesen jó szomszédaink erősen rájátszanak). Tehetik, mert nincs viszontválasz, és amíg ők a mi érdemeink fölhasználásával történelmet csinálnak, addig mi elveszítjük azt a keveset is, ami Trianon után még megmaradt. (Erről jut eszembe, a mezopotámiai térségen kívül nincs még egy nép, melynek ősi értékeit úgy szanaszét hordták volna, mint a miénket: Szent István kardja Prágában, a Seuso-kincseknagyszentmiklósi kincs Bécsben van stb. – s még senkinek nem jutott eszébe nyomatékosan visszakérni őket. Persze talán jobb is, hogy most nincsenek itthon, mert esetleg még azt is eladnák…) Angliában, a

Fentiek alapján talán nyilvánvaló, hogy elsőként az egészséges nemzettudat kialakítása a feladatunk. Ez pedig csak hiteles tanítók/tanárok közreműködésével lehetséges, lásd az eddig is elévülhetetlen érdemeket szerzett Dr. Bakay Kornél, Dr. Gyárfás Ágnes, Molnár V. József, Pap Gábor és mások munkásságát, akik rendre lehetetlen anyagi körülmények között és néha kifejezetten ellenséges politikai környezetben kénytelenek dolgozni. Hogy ennek a munkának milyen óriási jelentősége van, arra összehasonlításul álljon itt néhány adat, amit Magyarország egyik legnagyobb bölcsészképző intézményének szabadon hozzáférhető adatbázisából nyertem.

Az elmúlt 5 évet figyelembe véve megvizsgáltam a doktorképzésben ott végzett hallgatók disszertációinak témáját, és arra a megdöbbentő következtetésre jutottam, hogy az utóbbi évtizedek „magyartalanítási” törekvései rendre célba értek, sőt kifejezetten jól sikerültek. Azért vizsgáltam ezt a csoportot, mert – mint tudjuk – egyetemi oktató csak doktorált személy lehet, és aki egy doktorit megír, az többnyire élete végéig megmarad választott témája és (a képzés ideje alatt kialakult) szemléletmódja mellett. Ez általában a kutatókra is érvényes. Csak arányszámokat mondok, de ezek is magukért beszélnek. (Az ún. „honosított” doktorikat nem vizsgáltam, mert ott a témákat nem közölték.)

2003-ról 2007-re az irodalom szakos doktori képzés eredeti létszámának 46 százalékára esett vissza, ezen belül a választott idegen témák aránya 50 százalékról 56 százalékra nőtt. Nyelvtudományokban a képzés konstans létszámmal történt, ezen belül azonban csak 33 százalékot tesz ki a magyar tematikájú anyag. 2006-ban a 28 főből mindössze hárman (!) kívántak magyar nyelvvel foglalkozni (a finnugor nyelvterületre vonatkozó dolgozatokat természetesen nem számítottam ide), 2007-ben pedig a választott témák 74 százalékát más nemzetek nyelveiből merítették. Mi ez, ha nem egy teljesen hamis, elfogadhatatlan értékrendet tükröző jelenség? De az is lehet, hogy az ifjúságnak csak a tanszéki diktátummal szemben megnyilvánuló, egészséges kritikai érzékét láthatjuk viszont e számokban…

Történelemtudományokból évente 25-30 doktori munka született, ebből 65% a magyar témát választók aránya. Feltűnően kevés, évente 4-5 néprajz szakos munka jön létre, és nem sokkal jobb a helyzet a művészettörténet és a filozófia területén sem.

Érdekesek és roppant tanulságosak a nevelés és sport szak adatai: hiszen innen kerülnek ki a jövő pedagógusai, és nem mindegy, hogy mit visznek a tarsolyukban! Nos – bár létszámuk közel négyszerese a más szakokon végzetteknek –, az összlétszám mindössze 42 százaléka választ magyar védési témát, ebből adódóan a többség idegen kötődésű. Erre azonnal magyarázatot kapunk, ha megnézzük a végzettek összetételét: a 236 doktori értekezésből 138 külföldi állampolgáré, ezek közül csak 6 fő európai!

Ugyanakkor pozitív jelenségként értékelhető, hogy a természettudományi karokon (fizika, kémia, biológia) végzettek létszáma folyamatosan nő, és kifejezetten korszerű, a tudomány mai állásának megfelelő témákat dolgoznak föl. Majdnem biztosak lehetünk benne, hogy közülük fognak kikerülni a jövő új Nobel-díjasai.

Most szeretném összefoglalni, mi is lehet legfontosabb feladatunk, és a történelemtudomány becsületének helyreállítása érdekében milyen témákat kell választanunk, hogy valamit is behozzunk közel 150 év mulasztásából. Nos, a legfontosabbat két szóval is elmondhatom: irány kelet! Bár a nyugat-európai levéltári feltárásokat közel sem tekinthetjük lezártnak, meggyőződésem, hogy a Kárpát-medencétől keletre valóságos kincsesbánya áll rendelkezésünkre. Elég, ha itt az eddig is gyümölcsöző kazahsztáni, mongol és kínai kapcsolatokra utalok, ahol a magyar kutatók eddig is szép sikereket értek el; de igen fontosak lehetnek a grúz, az örmény és iráni adatok is. (Utóbbi az eszkalálódott politikai helyzet miatt sajnos még egy darabig nem elérhető.)

Eltekintve a szlavisztika tanszékek munkájától, kevés az egykori szovjet területekre vonatkozó történelmi adatunk; ezen az egyébként kiváló orosz szakirodalom nagyobb arányú használata sokat segítene. (Kár volt az orosz nyelvet a fürdővízzel együtt kiönteni, mert ma sok fiatalnak hasznára válhatna.) Kb. 20-25 éve a volt szovjet tagköztársaságok területén francia, angol és amerikai közreműködéssel (és tőkével) gőzerővel folyik a kurgánok feltárása és a szkítakutatás. Ukrajnában még lengyelek is dolgoznak. Kérdem én, miért nincs egyetlen magyar kutató sem a szkítakutatások helyszínén; hiszen annak örökségét szinte már mindenki kisajátította magának – csak egyetlen, Európában fennmaradt hiteles maradékuk, a magyarok nincsenek sehol? Ez akkora felelőtlenség, hogy még minősíteni sem lehet...

Nagyon sok még a földerítetlen török forrás: elsősorban Anatóliában (de a Kaukázusban is) számos régészeti lelet található, melyek magyar szempontból nincsenek kellően kiértékelve; a törökországi múzeumok raktáraiban rejtőzködő darabokról pedig több tíz disszertációt lehetne megírni. Az arab szakirodalmat is csak kevéssé aknázzák ki – bár ezt most az ELTE-n elkezdték föltárni, mert rájöttek, milyen értékes.

Ha a szóba jöhető kutatási témákat kellene megjelölni, akkor ezek listája végtelen, és természetesen sokban függ a kutató adottságaitól és személyes motivációjától. Ezzel együtt egy érdekes, a nyelvészet körébe eső témát szeretnék megemlíteni. Ez a sokak által talán már ismert, ún. Tamana-jelenség: magyar földrajzi nevek előfordulásának vizsgálata több kontinensre kiterjedően. Nos, most nem az eredeti helynévkutatásra gondolok (ami Vámos-Tóth Bátor Hawaiin élt kutató nevéhez fűződik), hanem arra, hogy ezeknek az elnevezéseknek előfordulási helyei öt ponton egybeesnek a (magyarokra kifejezetten jellemző) pentaton zene előfordulásának öt foltjával: ezek a közép-ázsiai Ural környékén, de nem szláv területeken, Kínában és Japánban, Közép-Afrikában, az amerikai indián vidékeken, ill. Skóciában találhatók. (Fentiek Baráth Tibor és Árkay László kutatók adatai. Véleményem szerint nemcsak Skóciáról, hanem Írországról és Walesről is szó lehet, mert a Kárpát-medence egy részét az írek elődei, a kelták lakták, így náluk is találhatunk nyelvi, zenei és egyéb analógiákat.) Ezeket és mindazon helyeket célszerű vizsgálni, ahol a magyar őskultúra nyomai, őseink jelképei megtalálhatók. Sokkal több ilyen hely van, mint gondolnánk – különösen érvényes ez olyan rovásírásos emlékekre, melyek ma más nemzetek birtokában vannak.

Legősibb történetünk feltárásához tartozik az is, amit Dr. Sokuto Faisi japán történész professzor javasolt, nevezetesen: már régen meg kellett volna vizsgálnunk a Bibliában hemzsegő magyar elnevezések, nevek, földrajzi helyek kérdését – hiszen az egyértelművé tehetné e legkorábbi időkig visszavezethető ősiségünk bizonyításának még nyitott kérdéseit. Ugyanez érvényes a világ számos múzeumában porosodó, szumir (azaz turáni nyelvű) kép- és ékírásos táblák megfejtésére is, melyek kifogyhatatlan forrásai lennének a magyar őskutatásnak. Elsődleges kutatási feladatunk közé kell még sorolni Ős-Budavár és a pilisi Fehéregyháza, ill. közvetlen környéke teljes régészeti föltárását is (200 éve folyamatosan megakadályozzák), beleértve a kapcsolódó okleveles adatok újraértékelését, mert ez Kárpát-medencei őstörténetünkre, korai államiságunkra nézve perdöntő bizonyítékokat tartalmazhat.

Az őstörténet-tudomány szemléletében és ezen belül a kutatásban tehát nemcsak egyszerű változtatásra, hanem egyenesen paradigmaváltásra van szükség! Ez a megállapítás a nyelvészeti jellegű kutatásokra kiemelten vonatkozik, hiszen anyanyelv és nemzetvédelem egymástól el nem választható fogalmak. Sikereket csak úgy érhetünk el, ha kutatásainkban alkalmazzuk a legújabb módszereket, és kölcsönösen segítjük egymást, megvalósítva ezzel az egyes tudományágak közötti átjárhatóságot.

Összefoglalva tehát kijelenthetjük:

Új országot kell építenünk, alulról, a magunk törvényei és ízlése szerint, és ehhez meg kell nyernünk nemzettársainkat is. Nagy a feladatunk és felelősségünk az ifjú, de a középgeneráció nevelésében is, hiszen rajtunk múlik, milyen nemzettudattal rendelkezik ez az ország öt, tíz vagy akár húsz év múlva. Mert a beépült tudás generációkon keresztül hat, lerakódik és továbbél. Kutatóként pedig tehetségünket és ambícióinkat a közösség érdekeinek kell alárendelnünk, megvalósítva az egyén és a tudományos műhelyek akár többszintű integrációját, gondosan ügyelve arra, hogy eredményeink bel- és külföldön egyaránt elérhetők és ismertek legyenek.

Feltétlenül szükség lenne még egy hiteles történelmi tényeken alapuló, minden túlzástól mentes országimázs kialakítására és nemzetközi terjesztésére is, mert a mostani minden, csak nem a magyar nemzet javát szolgálja!

Végül Babits Mihály A magyar jellemről c. műve előszavából szeretnék aktuális útravalót adni Önöknek: „Hogy épülő templomunk ne omoljon össze, ezért magunkba kell szállni. Nem elzárkózni s nem feloldódni. Nem behódolni a nagyobbnak, erősebbnek, s nem kuckónkba vonulni meghatódva értékes csöppségünktől. Magyarnak lenni annyi: Európában építeni magyar templomot!”

Felhasznált irodalom

Dr. Árkay László: Monográfok No. 5. (A Penfield-kutatás eredményei) In: www.arvisura.van.hu/keret.egi?/magyar.gen.htm

Babits Mihály: A magyar jellemről. Bp., 1981, Magvető. (Szigethy Gábor előszavával)

Berenik Anna: Hogyan hamisítható a történelem? In: www.dobogommt.hu/dobogo/cikk.php

Hankó Ildikó: Jaj annak a nemzetnek, amelynek ellensége írja a történelmét. In: Demokrata. 2004/20. sz.

Károvits Tamás: Magyarkép, nemzeti arculat. In: Magyar Fórum. Bp. 2001. december 27.

Schmidt Irén: Mindennapi manipulációink a globalizáció érdekében. Előadás az MBE Nagy Lajos Király Magánegyetemén, 2004/2005. tanév.

Schmidt Irén: A magyarságtudomány és -kutatás időszerű feladatai (Az egyetemi oktatás szempontjai − javaslatok.) Előadás az MBE Nagy Lajos Király Magánegyeteme által szervezett XII. Őstörténeti Fórumon. 2007. aug.

Sokuto Faisi: Levélrészlet a magyar tudósokhoz. In: www.k.info/r/21/14857

Gr. Teleki Pál: Merjünk magyarok lenni. Összeállította: dr. Mádai Béla, Fiatal Magyar Szövetség kiadása. Bp., 1943, Forrás Nyomda Műintézet és Kiadó Rt.

Ucsiraltu: A hun nyelv szavai. Bp., 2008, Napkút.

www.bibl.u-szeged.hu/filo/hir/doktoriskola.htm

www.elte.hu/file/doktorok2003.pdf − 2007.pdf

Forrás: KAPU