Lev Tolsztoj: Gyónás (Eszmefuttatás az élet értelméről...) /3. rész/

- bevezetés egy kiadatlan műhöz

FIGYELEM! Nagy terjedelmű, összefüggő szövegrész harmadik szakaszát nyitotta meg. Ha nem olvasta az első két részt, nem nagyon fogja érteni amit itt talál, ezért ajánlott az írást elölről olvasni! A mű teljes hossza: 35 db. A4-es oldal, ezt én 3 db. részletben tettem fel. Ez a harmadik, a befejező rész.

___________________

10.

Tisztában voltam ezzel, de ez nem könnyített rajtam.

Most már hajlandó lettem volna elfogadni bármilyen hitet, csak ne követelje tőlem az értelem nyílt tagadását, mert az hazugság lett volna. Könyvek alapján tanulmányoztam a buddhizmust, a mohamedánizmust is, a legjobban pedig a kereszténységet: könyvekből is, a körülöttem élő emberek megnyilatkozásaiból is.

Elsősorban természetesen a mi köreinkhez tartozó hivő emberekhez, tudós emberekhez, pravoszláv teológusokhoz, szent életű szerzetesekhez, újabb felfogású pravoszláv teológusokhoz fordultam, sőt még az úgynevezett új keresztényekhez is, akik a vezeklésbe vetett hittel való üdvözülést hirdetik. És nem tágítottam ezektől a hivőktől addig, amíg ki nem faggattam őket: hogyan hisznek, és miben látják az élet értelmét.

Noha minden lehető engedményt megtettem, kerültem mindenféle vitát, nem tudtam elfogadni ezeknek az embereknek a hitét - azt láttam, hogy az, amit ők hitnek tüntetnek fel, nem magyarázása, hanem elködösítése az élet értelmének: és hogy ők maguk nem is azért vallják a hitüket, hogy feleljenek az életnek arra a kérdésére, amely engem elvezetett a hithez, hanem valami más, tőlem idegen célok végett.

Emlékszem, hogy amikor ezekkel az emberekkel érintkeztem, hányszor meg hányszor éreztem a gyötrő félelmet: a remény után visszazuhanok az előbbi kétségbeesésbe. Minél tovább, minél részletesebben fejtegették előttem hitvallásukat, annál világosabban láttam eltévelyedésüket, annál inkább elveszítettem reményemet, hogy az ő hitükben megtalálom az élet értelmének magyarázatát.

Nem az taszított vissza, hogy hitvallásuk kifejtése során a hozzám mindig közel álló keresztény igazságokhoz még egy csomó fölösleges és értelmetlen dolgot kevertek - nem ez tartott vissza, hanem az, hogy ezeknek az embereknek az élete ugyanolyan, mint az enyém, azzal a különbséggel, hogy nem állt összhangban azokkal az alapelvekkel, amelyeket hitvallásukban fejtegettek. Világosan éreztem, hogy becsapják magukat, és hogy hozzám hasonlóan ők sem ismernek más életcélt, mint azt, hogy éljenek, amíg tart az élet, és elvegyenek mindent, amit meg tud mozdítani a kezük. Ezt abból láttam, hogy ha ismerték volna az életnek olyan értelmét, amelynek birtokában megszűnik a nélkülözésektől, a szenvedésektől, a haláltól való félelem, akkor nem féltek volna tőlük. De ezek a mi köreinkhez tartozó hivő emberek ugyanúgy, mint én, bőségben éltek, igyekeztek megtartani, sőt gyarapítani a vagyonukat, féltek a nélkülözésektől, a szenvedéstől, a haláltól, és ugyanúgy éltek, mint mi, nem hivők: iparkodtak kielégíteni testi vágyaikat, ugyanolyan rossz életet éltek, mint a hitetlenek, ha nem rosszabbat.

Semmilyen okoskodás se tudott meggyőzni hitük igazságáról. Csak az olyan cselekedetek tudtak volna meggyőzni, amelyek azt bizonyították volna, hogy ismerik az életnek olyan értelmét, amelynek birtokában ők nem félnek a számomra félelmetes nyomortól, betegségtől, haláltól. De ilyen cselekedeteket nem láttam ezektől a mi köreinkhez tartozó különböző hivőktől. Ellenkezőleg: ilyen cselekedeteket csakis a mi köreinkhez tartozó leghitetlenebb emberektől láttam, de sohase a mi köreinkhez tartozó úgynevezett hivőktől.

És rájöttem, hogy ezeknek az embereknek a hite nem az a hit, amelyet én kerestem, hogy az ő hitük nem is hit, hanem csupán az életben keresett epikureista gyönyörök egyike. Rájöttem, hogy ez a hit talán megfelel - ha nem is gyönyörként, de legalább némi vigaszként a halálos ágyán bűneit megbánó Salamonnak, de nem lehet megfelelő az emberiség óriási többsége számára, amelynek nem az a hivatása, hogy a mások munkája gyümölcsét élvezve élje világát, hanem az, hogy megdolgozzék életéért. Ahhoz, hogy az egész emberiség élhessen, hogy folytassa az életet, és értelmet adjon neki, ezeknek a milliárdoknak minden bizonnyal van egy más, igazi hitből eredő tudásuk. Mert hisz nem az győzött meg engem a hit létezéséről, hogy mi - Salamon, Schopenhauer meg én - nem lettünk öngyilkosok, hanem az, hogy éltek és élnek azok a milliárdok, és életük hullámain hordoznak minket: Salamont és engem.

És ekkor közeledni kezdtem a szegény, egyszerű tanulatlan emberek közül való hívőkhöz: zarándokokhoz, szerzetesekhez, szakadárokhoz, parasztokhoz. Ezeknek a népből való embereknek a hitvallása is keresztény volt, akár a mi köreinkhez tartozó álhivők hitvallása. A keresztény igazságokhoz itt is sok babona keveredett, de volt egy különbség: a mi köreinkhez tartozó hivők számára teljesen fölösleges volt a babona, nem kapcsolódott össze az életükkel, csak amolyan epikureista élvezet volt, a dolgozó nép közül való hivők babonái pedig annyira összefonódtak az életükkel, hogy az ő életüket el se lehetett képzelni e babonák nélkül - azok ennek az életnek elengedhetetlen feltételei voltak. A mi köreink hivőinek egész élete ellentétben állt a hitükkel, a hivő és dolgozó emberek egész élete pedig alátámasztása volt az élet amaz értelmének, amelyet a hitből fakadó tudás adott. Jobban szemügyre vettem hát ezeknek az embereknek az életét és hitvilágát, és minél jobban belemélyedtem, annál jobban meggyőződtem arról, hogy őnekik igazi hitük van, hogy az ő hitük nélkülözhetetlen nekik, és számukra csakis ez adja meg az élet értelmét és lehetőségét.

Ellentétben azzal, amit a mi körünkben láttam, ahol lehetséges az élet hit nélkül, és ahol ezer közül legfeljebb egy vallja magát hivőnek, az ő körükben legfeljebb egy hitetlen akad ezer között. Ellentétben azzal, amit a mi körünkben tapasztaltam, ahol az egész élet tétlenség, szórakozás és az élettel való elégedetlenkedés közepette folyik, azt láttam, hogy ezeknek az embereknek egész élete nehéz munkában telt, és mégis kevésbé voltak elégedetlenek az élettel, mint a gazdagok. Ellentétben azzal, hogy a mi köreinkhez tartozó emberek lázadoztak a sors ellen, és háborogtak a nélkülözések és szenvedések miatt, ezek az emberek minden ellenkezés, értetlenkedés nélkül fogadták a betegségeket, a keserűségeket - azzal a nyugodt és szilárd meggyőződéssel, hogy ennek így kell lennie, mert nem lehet másként, tehát mindez jó.

Ellentétben azzal, hogy mi minél okosabbak vagyunk, annál kevésbé fogjuk fel az élet értelmét, és valami gonosz tréfát látunk abban, hogy szenvedünk és meghalunk, ezek az emberek nyugodtan, sőt a leggyakrabban örömmel élnek, szenvednek, és közelednek a halálhoz. Ellentétben azzal, hogy a nyugodt halál, a rettegés és a kétségbeesés nélküli halál a legritkább kivétel a mi köreinkben, a nyugtalan, a lázadozó és az elkeseredett halál a legritkább kivétel a nép között. És rengeteg olyan ember van, aki nélkülözi mindazt, ami Salamonnak és nekem az élet egyetlen üdvét jelenti - mégis a legboldogabbnak érzi magát. Még tágasabb körben néztem szét magam körül. Még jobban szemügyre vettem a már múltba tűnt és ma élő emberek óriási tömegeinek életét. És nem két, három vagy tíz olyat láttam, akik felfogták az élet értelmét, tudnak élni és meghalni, hanem százakat, ezreket, milliókat. És ezek a természetüket, eszüket, műveltségüket, helyzetüket tekintve végtelenül különböző emberek - az én nem-tudásommal egyformán és tökéletesen ellentétesen - mind ismerték az élet és a halál értelmét, nyugodtan dolgoztak, tűrték a nélkülözéseket és a szenvedéseket, úgy éltek és úgy haltak meg, hogy ebben nem hiábavalóságot láttak, hanem jót.

És megszerettem ezeket az embereket. Minél jobban belehatoltam az élő embereknek és a hozzájuk hasonló meghalt embereknek az életébe, akikről olvastam és hallottam, annál jobban megszerettem őket, és annál könnyebb lett élnem nekem magamnak. Így éltem két évig, és olyan fordulat történt velem, amely már régóta készülődött bennem, és amelynek csíráit mindig is magamban hordoztam. Az történt velem, hogy a mi köreinkhez tartozók - a gazdagok, a tanultak - életét nemcsak megutáltam, hanem az elvesztette előttem minden értelmét. Minden cselekedetünk, okoskodásunk, tudományunk, művészetünk - mind csupán bolondozásnak tűnt fel. Ráébredtem, hogy ebben nem lehet értelmet keresni. Az életet teremtő, dolgozó nép cselekedetei pedig az egyetlen igazi dolognak tűntek fel előttem. És rájöttem, hogy az az értelem, amelyet ennek az életnek adnak - az az igazság, és elfogadtam.

11.

És amikor eszembe jutott, hogy ugyanaz a hit visszataszítónak és értelmetlennek rémlett, amikor olyan emberek vallották, akik e hitvallással ellentétesen éltek, és hogy ugyanaz a hit vonzónak és értelmesnek tetszett, amikor láttam, hogy ez élteti az embereket - rájöttem, miért vetettem el ezt a hitet annak idején, miért találtam értelmetlennek, viszont miért fogadtam el most, miért találtam értelemmel teljesnek. Ráeszméltem, hogy eltévelyedtem, és miért tévelyedtem el. Nem annyira azért, mert helytelenül gondolkodtam, hanem mert helytelenül éltem. Ráébredtem, hogy az igazságot nem annyira gondolkodásom eltévelyedése takarta el előlem, mint inkább maga az életem az epikureizmusnak, a testi vágyak kielégítése közepette, amelyben eltöltöttem.

Rájöttem, hogy az a kérdésem: mire való az én életem, és ez a válasz: semmire - teljesen helyes volt. Csak az nem volt helyes, hogy ezt a választ, amely csakis rám vonatkozott, én általában az életre vonatkoztattam. Azt kérdeztem magamtól: mi az én életem, és ezt a feleletet kaptam: maga a rossz és az értelmetlenség. És valóban, az én életem - a testi vágyak teljesítésére fordított élet - értelmetlen és rossz volt, így hát a válasz: "az élet rossz és értelmetlen", csak az én életemre vonatkozott, nem pedig az emberi életre általában. Rájöttem arra az igazságra, amelyet később az evangéliumban találtam meg: az emberek azért szerették meg jobban a sötétséget, mint a fényt, mert gonoszak voltak az ő cselekedeteik. Mert mindenki, aki rosszat cselekszik, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, nehogy lelepleződjenek a tettei. Rájöttem: ahhoz, hogy felfogjuk az élet értelmét, mindenekelőtt az kell, hogy maga az élet ne legyen értelmetlen és rossz, és csak azután kell az értelem, hogy felfogja az életet. Rájöttem, miért kerülgettem én olyan sokáig azt a nyilvánvaló igazságot, hogy ha az emberiség életén töprengünk, arról beszélünk, akkor csakugyan az emberiség életéről kell beszélnünk és gondolkoznunk, nem pedig az élet néhány parazitájának életéről. Ez az igazság mindig olyan igazság volt, mint az, hogy 2 X 2 = 4, de én nem akartam elismerni, mert ha tudomásul veszem, hogy 2 X 2 = 4., akkor be kellett volna ismernem, hogy nem vagyok jó. Márpedig jónak érezni magamat az én számomra fontosabb és nélkülözhetetlenebb volt, mint az, hogy 2 X 2 = 4.. Ám amikor megszerettem a jó embereket, és meggyűlöltem magamat - elfogadtam ezt az igazságot. Most már világossá vált előttem minden.

Mi lenne, ha egy hóhér, aki kínvallatással és nyakazással tölti az életét, vagy egy megrögzött iszákos vagy egy őrült, aki egész életére bezárkózott egy sötét szobába, aki összerondítja a szobáját, és azt hiszi, hogy elpusztul, ha kikerül belőle - mi lenne, ha ezek megkérdeznék maguktól: mi az élet? Nyilvánvaló, hogy erre a kérdésre: mi az élet, nem kaphatnának más választ, mint azt, hogy az élet a legnagyobb rossz; és az őrültnek ez a válasza teljesen helyes lenne, de csakis őrá vonatkozóan. Hogyhogy? Hát akkor én is ugyanilyen őrült volnék? Hát mi, gazdag, tanult emberek, mind ugyanilyen őrültek volnánk?

És rájöttem, hogy valóban ilyen őrültek vagyunk. Én legalábbis minden bizonnyal ilyen őrült voltam. És valóban: a madár úgy létezik, hogy repkednie kell, élelmet gyűjtenie, fészket építenie, és én valahányszor látom, hogy a madár ezt csinálja, örülök az örömének. A kecske, a nyúl, a farkas úgy létezik, hogy táplálkozniuk, szaporodniuk kell, táplálniuk a kicsinyeiket, és nekem szilárd meggyőződésem, hogy boldogok, amikor ezt csinálják, van értelme az életüknek. De mit kell tennie az embernek? Ugyanúgy gondoskodnia kell az életről, mint az állatoknak, azzal a különbséggel, hogy ő elpusztulna, ha csak egyedül gondoskodna, őneki nem magáért, hanem mindenkiért kell gondoskodnia az életről. És nekem szilárd meggyőződésem, hogy boldog, amikor ezt csinálja, és van értelme az életének. De mit csináltam én tudatos életem egész harminc esztendeje alatt? Én nem gondoskodtam az életről mindenkiért, sőt még magamért se. Én parazitaként éltem, és amikor megkérdeztem magamtól, miért élek, ezt a választ kaptam: semmiért. Ha az emberi élet értelme az, hogy gondoskodjunk róla, akkor én - aki harminc éven át nem azzal foglalkoztam, hogy gondoskodjak az életről, hanem azzal, hogy tönkretegyem magamban és másokban - hogyan kaphattam volna más feleletet, mint azt, hogy az én életem értelmetlen és rossz? Hisz csakugyan értelmetlen és rossz volt.

A világ élete valakinek az akaratából folyik: valaki ennek az egész világnak az élete, és a mi életünk révén végzi valamiféle dolgát. Hogy reményünk legyen felfogni ennek az akaratnak az értelmét, mindenekelőtt teljesíteni kell ezt az akaratot - meg kell tennünk azt, amit akarnak tőlünk. Ha pedig én nem teszem meg azt, amit akarnak tőlem, akkor sohase fogom megérteni azt se, hogy mit akarnak tőlem, még kevésbé pedig azt, hogy mit akarnak tőlünk, mindnyájunktól és az egész világtól.

Ha egy éhes, mezítelen koldust felszednek az utcasarokról, beviszik egy gyönyörű intézmény fedett helyiségébe, ennie-innia adnak, aztán fel és le mozgattatnak vele valami rudat, akkor nyilvánvaló, hogy a koldusnak mindenekelőtt a rudat kell mozgatnia, mielőtt még azt boncolgatná, miért hozták ide, miért kell mozgatni azt a rudat, és ésszerűen van-e berendezve az egész intézmény. Ha mozgatja a rudat, akkor rájön, hogy az a rúd szivattyút mozgat, hogy a szivattyú vizet húz fel, hogy a vízzel ágyásokat öntöznek. Akkor elviszik a fedett kút mellől, és egy másik helyre állítják, ahol gyümölcsöt fog szedni úgy, hogy öröme telik benne az urának. Aztán ahogy az alantasabb munkától a különb felé mind feljebb emelkedik, ahogy mind jobban és jobban megérti az egész intézmény berendezését, és részt vesz a munkájában - soha eszébe se jut, hogy megkérdezze, miért van ő itt, még kevésbé fog szemrehányást tenni a gazdájának.

Ugyanígy nem tesznek szemrehányást az uruknak azok sem, akik teljesítik az akaratát, vagyis az egyszerű, tanulatlan dolgozó emberek, azok, akiket mi barmoknak tartunk, mi bölcsek pedig enni ugyan esszük a gazdánk kenyerét, de teljesíteni nem teljesítjük azt, amit a gazdánk akar tőlünk, sőt ahelyett, hogy teljesítenénk, körbe ülünk, és elkezdünk okoskodni. "Minek kell mozgatni ezt a rudat? Hisz ez ostobaság." Aztán addig-addig bölcselkedtünk, míg kisütöttük, hogy a gazda ostoba, vagy nincs is, mi meg okosak vagyunk, csak éppen azt érezzük, hogy semmire se vagyunk jók, és hogy valamiképp meg kell szabadulnunk önmagunktól.

12.

Az értelmi tudásból eredő hiba felismerése segített megszabadulnom a meddő okoskodás csábításától. Az a meggyőződés, hogy az igazságot csakis az élet révén lehet megismerni, kétséget keltett bennem életem helyességét illetően, de csak az mentett meg, hogy sikerült kiszakadnom a magam kivételes helyzetéből, sikerült meglátnom az egyszerű dolgozó nép igazi életét, és rájönnöm, hogy csakis ez igazi élet. Rájöttem, hogy ha meg akarom érteni az életet, és fel akarom fogni az értelmét, nem a paraziták életét, hanem az igazi életet kell élnem, és ha elfogadtam azt az értelmet, amelyet az igazi emberiség tulajdonít neki, ha eggyé váltam ezzel az élettel, akkor ellenőriznem kell értelmét.

Ugyanabban az időben a következő történt velem. Az alatt az egész esztendő alatt, amikor csaknem minden pillanatban azt kérdeztem magamtól: ne vessek-e véget az életemnek kötéllel vagy golyóval - mindazon gondolatmenetek és megfigyelések mellett, amelyekről beszéltem, egész idő alatt valami gyötrő érzéstől sajgott a szívem. Ezt az érzést nem tudom másképp nevezni, mint istenkeresésnek.

Azért mondom, hogy ez az istenkeresés nem okoskodás, hanem érzés volt, mert ez a keresés nem a gondolatmenetemből fakadt, sőt azzal éppen ellentétben állt -, mert a szívemből eredt. Ez a félelem, az árvaság, az idegen világban való egyedüllét és valamiféle segítségben reménykedés érzése volt.

Jóllehet teljesen meg voltam győződve arról, hogy az Isten létét lehetetlen bebizonyítani (Kant ezt bebizonyította nekem, és én teljesen egyetértettem vele, hogy azt nem lehet bebizonyítani), mégis kerestem az Istent, reménykedtem abban, hogy megtalálom, és régi szokásomat felújítva imával fordultam ahhoz, amit kerestem, de nem találtam. Hol a magam eszével ellenőriztem Kantnak és Schopenhauernek arra vonatkozó érveit, hogy az Isten létét nem lehet bebizonyítani, hol meg cáfolni kezdtem őket. Az ok, mondtam magamban, nem ugyanolyan logikai kategória, mint a tér és az idő. Ha egyszer én vagyok, akkor annak megvan az oka, és megvan az okok oka is. És ez a mindeneknek oka az, amit Istennek neveznek, és megállapodtam ennél a gondolatnál, és egész lényemmel igyekeztem felismerni ennek az oknak a jelenlétét. És mihelyt tudatára ébredtem, hogy van egy olyan erő, amelynek hatalmában vagyok, mindjárt éreztem az élet lehetőségét. De amikor azt kérdeztem magamtól: "Mégis, mi ez az ok, ez az erő? Mit gondoljak róla, hogyan viselkedjek azzal szemben, amit Istennek nevezek?" - csupán az ismerős válaszok jutottak eszembe: "Ő a teremtő, a gondviselő." Ezek a válaszok nem elégítettek ki, és éreztem, hogy semmivé válik bennem mindaz, amire az élethez szükségem van. Rémületbe estem, és imádkozni kezdtem ahhoz, akit, kerestem, hogy segítsen meg. És minél többet imádkoztam, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy ő nem hall engem, és hogy nincs is senki, akihez fordulni lehetne. És szívemben-lelkemben kétségbeesve amiatt, hogy nincs és nincs Isten, így szóltam: "Uram, irgalmazz, és ments meg engem Uram, Istenem, világosíts meg engem"

De senki se könyörült meg rajtam, és éreztem, hogy megint elakad az életem.

De különböző oldalakról ismét és ismét ugyanarra a felismerésre jutottam: lehetetlen, hogy én minden ok, alap és értelem nélkül jöttem volna a világra, lehetetlen, hogy olyan, fészekből kiesett fióka volnék, amilyennek érzem magam. Ám tegyük fel, hogy kiesett fióka vagyok, és a magas fűben a hátamon fekve csipogok. De azért csipogok, mert tudom, hogy engem magában hordott, kiköltött, melengetett, táplált, szeretett az anyám Hol van ő, az az anya? Ha elhagytak, hát ki hagyott el? Hisz nem leplezhetem el magam előtt, hogy engem szeretetből hozott a világra valaki. De hát ki az a valaki? - Megint csak az Isten.

"Ő látja az én keresésemet, kétségbeesésemet, tud a harcomról. Ő van" - mondtam magamnak. És mihelyt egy pillanatra elismertem ezt, rögtön feltámadt bennem az élet, és éreztem a lét lehetőségét is, örömét is. De az Isten létének elismeréséről megint áttértem a hozzá való viszony kutatására, és megint az a háromszemélyű isten, a mi teremtőnk jelent meg előttem, aki elküldte hozzánk megváltó fiát. És ez a világtól és tőlem különálló isten megint a szemem láttára olvadni kezdett, olvadozott, mint egy jégdarab, és ismét semmi se maradt, ismét kiapadt az élet forrása, kétségbeestem, és úgy éreztem, hogy nincs mit tennem mást, mint megölnöm magamat. És ami a legrosszabb volt, éreztem, hogy ezt se tudom megtenni.

Nem kétszer, nem háromszor, hanem tízszer, százszor kerültem ilyen helyzetbe - hol öröm és felélénkülés, hol megint kétségbeesés és az élet lehetetlenségének felismerése.

Emlékszem: ez kora tavasszal volt, és én egyedül voltam az erdőben, hallgattam az erdő neszezését. Hallgattam, és folyton egyen gondolkoztam, ahogy állandóan egy és ugyanazon töprengtem a három legutóbbi év alatt. Megint az Istent kerestem.

"Jó - mondtam magamban -, nincs semmiféle isten, nincs senki olyan, aki ne az én képzeletem szülötte lenne, hanem ugyanolyan valóság volna, mint az én egész életem nincs olyan. És semmi, semmilyen csoda se bizonyíthatja be a létezését, mert a csoda is az én képzeletem szüleménye. méghozzá olyan szüleménye, amely távol áll az értelemtől."

"De az Istenről alkotott fogalmam, az Istenről, akit keresek?! - kérdeztem magamtól. - Maga a fogalom honnan került belém?" És e gondolatra megint felcsaptak bennem az élet boldog hullámai. Minden újjáéledt körülöttem, és értelmet kapott. De örömöm nem tartott sokáig. Az eszem tovább dolgozott. "Az isten fogalma nem az isten - mondtam magamnak. - A fogalom olyasvalami, ami bennem keletkezik, az isten fogalma tehát olyasmi, amit ha akarom, előidézek magamban, ha nem akarom, nem idézem elő. Ez nem az, amit keresek. Én azt keresem, ami nélkül nem lehetne élet"

És ismét haldokolni kezdett körülöttem és bennem minden, és megint szerettem volna öngyilkos lenni.

Ám ekkor jobban szemügyre vettem magamat, és eszembe jutottak azok a bennem százszor és százszor végbement haldoklások és újjáéledések. Eszembe jutott, hogy csak akkor éltem, amikor hittem Istenben. Mint azelőtt, most is azt mondtam magamban: mihelyt tudomást veszek az Istenről, élek, s mihelyt elfelejtem, mihelyt nem hiszek benne, máris haldoklok. Hát mik ezek az újjáéledések és haldoklások? Mert hát én akkor nem élek, ha elvesztem az Isten létezésébe vetett hitemet, és már rég öngyilkos lettem volna, ha nem él bennem valami halvány remény, hogy megtalálom. És akkor élek, igazán csak akkor élek, ha érzem őt, és keresem őt. Hát akkor mit keresek még? - kiáltott fel bennem egy hang. - Hisz megvan, Ő az, ami nélkül nem lehet élni. Az Istent ismerni és élni - egy és ugyanaz. Az Isten az élet.

"Az Istent keresve élj, és akkor nem lesz élet Isten nélkül." és erősebben, mint valaha, minden megvilágosodott bennem és körülöttem, és ez a fény többé már nem hagyott el.

Így hát megmenekültem az öngyilkosságtól. Nem tudnám megmondani, mikor és hogyan ment végbe bennem ez a fordulat. Amilyen fokozatosan, észrevétlenül veszett ki belőlem az életerő úgyhogy végül eljutottam az élet lehetetlenségéhez, az élet megszűnéséhez, az öngyilkosság szükségességéhez -, ugyanolyan fokozatosan, észrevétlenül tért vissza belém ez az életerő. És érdekes, hogy az az életerő, amely visszatért belém, nem új volt, hanem a legrégibb - ugyanaz, amely életem első idejében vonzott. Mindenben a legrégibbhez, a gyermek- és ifjúkori világomhoz tértem vissza: ahhoz a hithez, amely szerint engem egy akarat hozott létre, és az akar tőlem valamit, amely szerint életem legfőbb, sőt egyetlen célja az, hogy minél jobb legyek, vagyis azzal az akarattal minél nagyobb összhangban éljek. Amely szerint ennek az akaratnak a megnyilvánulását abban találhatom meg, amit a múlt ködébe vesző messziségben a saját irányítására munkált ki az emberiség, vagyis az Istenbe, az erkölcsi tökéletesedésbe és az élet értelmét átörökítő hagyományba vetett hithez tértem vissza. Csak azzal a különbséggel, hogy annak idején mindezt öntudatlanul fogadtam el, most pedig tudtam, hogy e nélkül nem tudok élni.

Mintha a következő történt volna velem: egyszer, nem emlékszem mikor, beültettek egy ladikba, ellöktek valami ismeretlen parttól, megmutatták az irányt a másik part felé, evezőt adtak gyakorlatlan kezembe, és magamra hagytak. Úgy eveztem a lapátokkal, ahogy csak tellett tőlem, sikerült is előrejutnom, de minél beljebb eveztem a folyó közepe felé, annál sebesebb lett az ár, amely elfelé sodort célomtól, és annál gyakrabban és gyakrabban találkoztam olyan csónakosokkal, akiket ugyanúgy, mint engem, elsodort az ár. Voltak magányos ladikosok, akik tovább eveztek, voltak olyan ladikosok, akik eldobták a lapátokat, voltak nagy csónakok, emberekkel teli óriási hajók, némelyik küszködött az árral, némelyik feladta a harcot. És minél tovább eveztem, a valamennyi evezőst lefelé sodró ár irányát nézve, annál jobban megfeledkeztem a megszabott irányról. A folyó legközepén, a lefelé sodródó és összetorlódott hajók, csónakok közt pedig már teljesen eltévesztettem az irányt, és eldobtam az evezőt. Körülöttem mindenütt vidáman, sőt ujjongva siklottak lefelé az árral a csónakosok - ki vitorlával, ki evezővel -, és engem is, egymást is igyekeztek meggyőzni, hogy nem is lehet más irány. Én el is hittem nekik, és tovább haladtam velük. Messzire vitt az ár, olyan messzire, hogy már nem hallottam a zuhogók zúgását, amelyeken elkerülhetetlenül szétzúzódik a ladikom, és láttam is csónakokat, amelyek már szétzúzódtak. Ekkor magamhoz tértem. Sokáig nem tudtam felfogni, mi történt. Csak a pusztulást láttam magam előtt, amely felé siklottam, és amelytől féltem, de sehol sem láttam menekvést, és nem tudtam, mit csináljak. Ám ahogy hátratekintettem, számtalan csónakot pillantottam meg, amelyek szüntelenül, szívósan igyekeztek átvergődni a folyó sodrán, eszembe jutott a part, a lapát meg az irány, és ár ellen vissza, a part felé kezdtem evezni.

A part - az Isten volt, az irány - a hagyomány, a lapát - az a szabadság, amelyet kaptam, hogy kievezhessek a partra: egyesülhessek az Istennel. Így hát megújult bennem az életerő, és újra élni kezdtem.

13.

Megtagadtam a mi köreink életét, amikor rájöttem, hogy az nem élet, hanem csak látszata az életnek, hogy az a jómód, amelyben mi élünk, megfoszt bennünket az élet megértésének lehetőségétől, és ahhoz, hogy megértsem az életet, nem a kivételek életét, nem minket, az élet parazitáit, hanem az egyszerű, dolgozó nép életét kell megértenem, azét, amely az életet teremti, és azt az értelmet, amelyet a nép az életnek tulajdonít. Énkörülöttem az orosz nép volt az egyszerű dolgozó nép, így hát én hozzá fordultam, és ahhoz az értelemhez, amelyet ő ad az életnek. Ez az értelem, ha egyáltalán ki lehet fejezni, a következő volt: minden ember az Isten akaratából jön erre a világra. És az Isten olyannak teremtette az embert, hogy minden ember elveszítheti vagy megmentheti a lelkét. Az embernek az a feladata az életben, hogy megmentse a lelkét, ahhoz, hogy megmentsük lelkünket, Istennek tetszően kell élnünk, ahhoz pedig, hogy istenesen éljünk, le kell mondanunk az, élet minden öröméről, dolgoznunk kell, békével tűrnünk mindent

és irgalmasnak kell lennünk. A nép ezt az értelmet abból az egész hitből meríti, amelyet a papság és az a hagyomány örökített és örökít rá, amely a nép között él, és legendákban, közmondásokban, elbeszélésekben fejeződik ki. Az életnek ez az értelme világos volt előttem, és közel állt a szívemhez. De a nép hitének ezzel az értelmével, ami nem szakadár népünknél - amelynek körében éltem - elválaszthatatlanul összekapcsolódik sok olyasmi, amit én ellenszenvesnek és megmagyarázhatatlannak tartottam: a szentségek, a misék, a böjtök, a térdre borulás az ereklyék meg az ikonok előtt. A nép nem tudja a kettőt elválasztani egymástól, nem tudtam én se. Akármilyen furcsa is volt nekem sok minden abból, ami a nép hitéhez hozzátartozott, elfogadtam mindent, eljártam misékre reggel, este letérdeltem imádkozni, böjtöltem, áldozásra készültem, és az értelmem az első időkben semmi ellen se tiltakozott. Az, ami azelőtt lehetetlennek látszott, most nem keltett bennem semmilyen ellenkezést.

A hithez való akkori és mostani viszonyom teljesen különbözik egymástól. Azelőtt úgy tűnt fel nekem, hogy maga az élet van tele értelemmel, a hit pedig csupán önkényes megállapítása bizonyos, számomra teljesen fölösleges, értelmetlen teleknek, amelyeknek semmi közük sincs az élethez. Akkor azt kérdeztem magamtól, mi értelmük van ezeknek a tételeknek, és miután meggyőződtem arról, hogy nincs értelmük, elvetettem őket. Most pedig, éppen ellenkezőleg: biztosan tudtam, hogy az én életemnek nincs és nem is lehet semmilyen értelme, a hittételeket viszont egyáltalán nem találtam fölöslegesnek, sőt, kétségbevonhatatlan tapasztalatok alapján arra a meggyőződésre jutottam, hogy csakis ezek a hittételek adnak értelmet az életnek. Azelőtt teljesen szükségtelen abrakadabrának tekintettem, most pedig, ha nem is értettem őket, tudtam, hogy van értelmük, és azt mondtam magamnak, hogy meg kell tanulnom érteni a tételeket.

A következőképpen okoskodtam. Azt mondtam magamnak: a hitből fakadó tudás - csakúgy, mint az egész emberiség az értelmével együtt - titokzatos forrásból ered. Ez a forrás - az Isten -, az ember testének és értelmének egyaránt forrása. Ahogy a testem láncolatosan az Istentől jutott rám örökül, ugyanúgy örökül kaptam az értelmemet és életfelfogásomat is, éppen ezért ez életfelfogás különböző fejlődési fokai - nem lehetnek tévesek. Mindaz, amiben őszintén hisznek az emberek, szükségképpen igazság, ezt az igazságot különbözőképpen lehet megfogalmazni, de hazugság semmiképp se lehet, és ha énelőttem mégis hazugságnak tűnik fel, akkor ez csak azt jelenti, hogy nem értem. Ezen kívül azt mondtam magamnak: minden hit lényege abban áll, hogy olyan értelmet tulajdonít az életnek, amely nem semmisül meg a halállal. Ahhoz, hogy a hit felelni tudjon a fényűzés közepette haldokló cár, a robotban elcsigázott öreg rabszolga, az éretlen gyermek, a bölcs aggastyán, a féleszű vénasszony, a boldog menyecske, a szenvedélyek zaklatta ifjú, tehát a legkülönbözőbb körülmények között élő és a legkülönbözőbb műveltségű emberek kérdésére - természetesen akkor, ha csak egy felelet van, amely válaszol az élet egyetlen örök kérdésére: "Miért élek én, mi származik az én életemből?" -, ahhoz ennek a válasznak, bár lényegében egységes, megnyilvánulásaiban szükségképpen végtelenül sokfélének kell lennie. És minél egységesebb, minél őszintébb és mélyebb ez a válasz - az egyes emberek képzettsége és helyzete szerint - természetszerűleg annál furcsábban és torzabban kell jelentkeznie, amikor megfogalmazni próbálják. De az az okoskodás, amely igazolni próbálta előttem a hit szertartási oldalának furcsaságát, mégse volt elegendő ahhoz, hogy én az életnek ebben a számomra egyetlen fontos dolgában, a hitben, olyan cselekedeteket engedjek meg magamnak, amelyeknek helyességében kételkedhetnék. Minden lelki erőmmel igyekeztem, hogy képes legyek egybeolvadni a néppel azáltal is, hogy teljesítem hitének szertartási részét is. De éreztem, hogy ha ezt tenném, hazudnék saját magamnak, és gúnyt űznék abból, ami szent előttem. Ám ekkor segítségemre jöttek az új orosz teológiai művek.

Az új teológusok magyarázata szerint a legfőbb hittétel az egyház csalhatatlansága. E dogma elfogadásából szükségképpen következik, hogy igaz mindaz, amit az egyház hirdet. Az egyház, mint olyan hivők gyülekezete, akiket a szeretet egyesít, és akik éppen ezért birtokában vannak az igaz tudásnak - az egyház vált hitem alapjává. Azt mondtam magamnak, hogy az isteni igazság eleve nem hozzáférhető egy ember szármára, az csak olyan emberek, egész összessége előtt tárul fel, akiket a szeretet egyesít. Ahhoz hogy ezt az igazságot felfoghassuk, az szükséges, hogy ne oszoljunk meg, ahhoz pedig, hogy ne oszoljunk meg, az kell, hogy ki-ki szeresse azt is, békéljen meg azzal is, amivel nem ért egyet. Az igazság a szeretet előtt tárul fel, így hát, ha valaki nem rendeli alá magát az egyház szertartásainak, akkor vét a szeretet ellen, ha pedig vét a szeretet ellen, akkor megfosztja magát az igazság megismerésének lehetőségétől. Akkoriban nem vettem észre az okoskodásomban rejlő szofizmát. Akkor nem láttam, hogy a szeretetben való egyesülés eredményezheti ugyan akár a legnagyobb szeretetet is, de semmiképp se teheti kötelezővé az igazságnak egy bizonyos megfogalmazását. Akkor nem láttam ennek az okoskodásnak a hibáit, és ennek folytán lehetővé vált számomra, hogy elfogadjam és teljesítsem a pravoszláv egyház minden szertartását, noha jó részüket nem értettem. Akkor minden lelkierőmmel igyekeztem kerülni minden okoskodást és ellenvetést, és iparkodtam - amennyire lehet, értelmesen megmagyarázni azokat az egyházi tételeket, amelyekkel találkoztam.

Valahányszor az egyházi szertartásokat végeztem, igyekeztem csitítani az értelmemet, és alárendelni magamat annak a hagyománynak, amelynek az egész emberiség a birtokában volt. Egyesültem őseimmel, szeretteimmel - apámmal, anyámmal, nagyapáimmal, nagyanyáimmal. Ők - és a többi elődöm is mind hittek és éltek, és létrehoztak engem. Egyesültem mindazokkal a népből való milliókkal is, akiket tiszteltem. Ezen kívül pedig magukban ezekben a cselekedetekben nem volt semmi rossz (rossznak a testi vágyak kielégítését tartottam). Ha korán felkeltem, hogy misére menjek, tudtam, hogy jót cselekszem már csak azért is, mert az élet értelmének keresése nevében feláldozom a testi nyugalmamat, hogy letörjem eszem büszkeségét, közelebb kerüljek őseimhez és kortársaimhoz. Ugyanez történt, amikor áldozásra készültem, naponta többször is térdre borulva imádkoztam, amikor minden böjtöt megtartottam. Bármilyen jelentéktelenek is voltak ezek az áldozatok, azért mégis a jó nevében hozott áldozatok voltak. Böjtöltem, áldozásra készültem, elvégeztem az időre kiszabott imákat otthon és a templomban egyaránt. Ha misét hallgattam a templomban, feszülten figyeltem minden egyes szóra, és értelmet adtam nekik, amikor tudtam. A misén számomra ezek a szavak voltak a legfontosabbak: "Szeressük egymást, és éljünk egyetértésben . . ." A további szavakat: "Valljuk az Atyát, a Fiút és a Szentlelket" - eleresztettem a fülem mellett, mert nem tudtam felfogni őket.

14.

Nekem akkor annyira kellett hinnem ahhoz, hogy élhessek, hogy önkéntelenül is palástoltam magam előtt a hit ellentmondásait és homályos pontjait. De annak is volt határa, hogy ilyen módon értelmet adjak a szertartásoknak. A könyörgés lényegesebb szavai ugyan mind világosabbá és világosabbá váltak számomra, valahogy meg tudtam ugyan magyarázni ezt a szöveget: "A szeplőtlen, istenszülő szűz Máriáról és minden szentekről megemlékezvén, önmagunkat, egymást és egész életünket Krisztus istenünknek ajánljuk", a cárért és hozzátartozóiért mondott imák gyakori ismétlődését is meg tudtam ugyan magyarázni azzal, hogy ők nagyobb kísértésnek vannak kitéve, mint mások, ezért több imára van szükségük, de az ellenségeink és támadóink leigázásáért való könyörgést - ha azzal magyaráztam is, hogy az ellenség a gonosz -, meg a többi imát, mint például a kerubéneket és a felajánlásnak vagy a "Seregek Urának" egész misztériumát stb., a miséknek csaknem kétharmadát vagy egyáltalán nem tudtam megmagyarázni, vagy pedig éreztem, hogy ha magyarázatot húzok rájuk, akkor hazudok, és ezzel teljesen elrontom az Istenhez való viszonyomat, és végképp elvesztem a hit minden lehetőségét.

Ugyanezt tapasztaltam a fő ünnepek megülésekor. Az érthető lett volna számomra, ha megemlékezünk a szombatnapról, vagyis egy napot az Istennel való érintkezésnek szentelünk. De a legfőbb ünnep a feltámadás eseményéről való megemlékezés volt, a feltámadásról, amelynek valóságát én sohase tudtam elképzelni és megérteni. És éppen a feltámadásról nevezték el ezt a hetenként megült ünnepnapot.2 És ezeken a napokon ment végbe az oltáriszentség misztériuma, amely számomra teljességgel érthetetlen volt. A többi tizenkét ünnep - a karácsony kivételével - mind csodákról való megemlékezés volt, vagyis olyasmiről, amire igyekeztem nem is gondolni, hogy ne kelljen tagadnom: mennybemenetel, a szentháromság ünnepe, vízkereszt, Mária oltalma stb. Ezeknek az ünnepeknek a megülésekor - mivel éreztem, hogy éppen annak tulajdonítják a legnagyobb fontosságot, ami számomra a legkevésbé fontos - vagy megnyugtató magyarázatot igyekeztem kitalálni magamnak, vagy behunytam a szememet, hogy ne lássam azt, ami már-már vakbuzgóságba sodor.

Ez akkor jelentkezett a legerősebben, ha a legáltalánosabb, éppen ezért a legfontosabbnak tartott szentségekben: a keresztségben és a szentáldozásban vettem részt. Olyankor nem érthetetlen, hanem éppenséggel nagyon is érthető cselekedetekkel kerültem ellentétbe, ezeket a cselekedeteket annyira bigottnak találtam, hogy válaszút elé kerültem: vagy hazudok, vagy elvetem őket.

Sohase felejtem azt a kínzó érzést, amelyet azon a napon tapasztaltam, amikor sok-sok év után először áldoztam. A mise, a gyónás, az előírások - mindez érthető volt számomra, és azt a boldog tudatot keltette bennem, hogy feltárul előttem az élet értelme. Magát az áldozást olyan cselekedetként értelmeztem, amelyet Krisztus emlékére végzünk, és amely a bűntől való megtisztulást és Krisztus tanításának teljes elfogadását jelképezi. Ez a magyarázat ugyan mesterkélt volt, de én nem vettem észre mesterkéltségét. Olyan öröm volt nekem, hogy a lelkész, egy egyszerű, félénk pap előtt megalázkodva, megjuhászodva kiönthettem lelkem minden mocskát, olyan öröm volt - bűneimet megbánva - gondolatban egybeolvadni azoknak az atyáknak a törekvéseivel, akik az előírt imákat szerezték, olyan öröm volt egyesülni mindenkivel, aki hitt és hisz, hogy nem is éreztem magyarázatom mesterkéltségét. De amikor odamentem a "királyi ajtóhoz", és a pap elismételtette velem: hiszem, hogy az, amit most le fogok nyelni, valóságos test és vér, mintha szíven döftek volna, ez nemcsak hamis hang volt, hanem kegyetlen követelése olyan valakinek, aki nyilvánvalóan soha nem is tudta, mi a hit.

Most meg merem mondani, hogy ez kegyetlen követelés volt, de akkor még nem is gondoltam ezt, csak kimondhatatlanul fájt. Már nem voltam olyan helyzetben, mint fiatalkoromban, amikor úgy vélekedtem, hogy az életben minden világos, hiszen éppen azért jutottam el a hithez, mert a hiten kívül semmit, a szó szoros értelmében semmit se találtam, csak pusztulást, ezért nem dobhattam el ezt a hitet, így hát megadtam magam. És találtam a lelkemben egy olyan érzést, amely segített ezt elviselnem. Ez az önmegalázás és a béketűrés volt. Türtőztettem hát magam, és minden szentségtörő érzés nélkül lenyeltem azt a testet és vért, mert hinni akartam, de az ütést már rám mérték. És mivel előre tudtam, mi vár rám, másodszor már nem tudtam elmenni.

Továbbra is pontosan ugyanúgy elvégeztem az egyházi szertartásokat, és mindig hittem, hogy abban a vallásban, amelyet követek, van igazság, és az történt velem, ami most világos előttem, de akkor furcsának tűnt fel.

Egyszer hallottam, amit egy írástudatlan paraszt zarándok az istenről, a hitről, az életről, a megváltásról mond, és feltárult előttem a hitből fakadó tudás. Erre közeledni kezdtem a néphez, hogy hallgassam, miként vélekedik az életről, a hitről, és mind jobban és jobban megértettem az igazságot. Ugyanez történt velem a Szentek Élete és az Épületes Történetek olvasásakor is, ezek lettek a legkedvesebb olvasmányaim. Ha mellőzöm a csodákat, és ha csak egy-egy gondolatot kifejező meséknek tekintem őket, ezek az olvasmányok feltárták előttem az élet értelmét. Ott volt köztük Nagy Makarij élettörténete meg a Joaszaf királyfié (Buddha históriája), ott voltak Aranyszájú Szent János szavai, a kútba menekülő vándorról, az aranyat találó szerzetesről, Péter vámosról szóló legenda. Ott volt a vértanúk története, akik mind azt hangoztatták, hogy a halál nem zárja ki az életet, ott volt ama tanulatlan, buta remeték megmenekülésének története, akik semmit se tudtak az egyház tanításairól.

De mihelyt tudós hivőkkel kerültem össze, vagy kezembe vettem a könyveiket, rögtön kételkedni kezdtem önmagamban, valami felháborodás és vitadüh támadt bennem, és éreztem, hogy minél behatóbban tanulmányozom, amit mondanak, annál jobban eltávolodok az igazságtól, és annál jobban közeledek a pusztulás felé.

15.

Hányszor irigyeltem a parasztokat írástudatlanságukért és műveletlenségükért! Azokból a hittételekből, amelyekből az én szememben nyilvánvaló ostobaságok sültek ki, az ő szemükben nem származott semmi hazugság; ők el tudták fogadni azokat, és tudtak hinni az igazságban, abban az igazságban, amelyben én is hittem. Csakhogy énelőttem, szerencsétlen előtt, világos volt, hogy az igazságot át- meg átszövik a hazugság rendkívül finom szálai

Így hát ilyen formában nem tudom elfogadni.

Így éltem három évig, és eleinte, amikor még, mint a kába, csak apránként csatlakoztam az igazsághoz, amikor csak az ösztönömre hallgatva mentem arrafelé, ahol világosabbat sejtettem, ezek az összeütközések kevésbé döbbentettek meg. Ha nem értettem valamit, azt mondtam magamban: "Én vagyok a hibás, én vagyok az ostoba." De minél jobban áthatottak azok az igazságok, amelyeket tanultam, és minél inkább az élet alapjává váltak, annál súlyosabbak, szembetűnőbbek lettek ezek az összeütközések, és annál élesebbé vált az a vonal, amely aközött húzódik, amit nem értek - mert képtelen vagyok megérteni -, és aközött, amit nem lehet megérteni másképp, csak hogyha hazudok önmagamnak.

E kétségek és szenvedések ellenére még mindig tartottam a pravoszláv vallást. De felvetődtek az életnek olyan kérdései, amelyeket meg kellett oldani, és ekkor az a mód, ahogyan az egyház ezeket a kérdéseket megoldotta - teljesen ellentétes volt annak a hitnek az alapjaival, amely engem éltetett - végképp arra késztetett, hogy lemondjak a pravoszláviával való kapcsolat lehetőségéről.

E kérdések közt a pravoszláv egyháznak más egyházakhoz, a katolikussághoz és az úgynevezett szakadárokhoz való viszonya volt az első. Akkoriban a hit iránt való érdeklődésem folytán kapcsolatba kerültem különböző felekezetű hivőkkel ~ katolikusokkal, protestánsokkal, óhitűekkel, molokánokkal stb. És sok igazán hivő, fennkölt erkölcsű embert találtam köztük. Szívesen lettem volna testvérük ezeknek az embereknek. És mit tapasztaltam? Az a tan, amely azzal kecsegtetett engem, hogy mindenkit egy hitben és szeretetben egyesít, ez a tan a legjobb képviselőinek személyében azt mondta nekem, hogy ezek az emberek mind hazugságban élnek, hogy az, ami életerőt ad nekik, az ördög incselkedése, és hogy csakis mi vagyunk birtokában az egyetlen lehetséges igazságnak. Azt tapasztaltam, hogy a pravoszlávok eretneknek tartanak mindenkit, aki nem azonos hitet vall velünk, pontosan ugyanúgy, ahogy a katolikusok és a többiek eretnekségnek tartják a pravoszláviát. Azt tapasztaltam, hogy a pravoszlávia - bár ezt titkolni igyekszik - ellenségesen viseltetik mindazokkal szemben, akik nem ugyanolyan külső szimbólumokkal és szavakkal gyakorolják a vallásukat, mint a pravoszlávok, és ennek így is kell lennie, először is azért, mert az az állítás, hogy te hazugságban élsz, én meg igazságban élek, a legkegyetlenebb szó, amit egyik ember mondhat a másiknak, másodszor pedig azért, mert az ember, aki szereti gyermekeit és testvéreit, szükségképpen ellenségesen viseltetik az olyanokkal szemben, akik hamis hitre akarják téríteni gyermekeit és testvéreit. És ez a gyűlölség a vallás ismeretének arányában egyre fokozódik. És nekem, aki a szeretet egyesülésében véltem az igazságot, akaratlanul is az tűnt a szemembe, hogy maga a vallás rombolja szét azt, amit éppen neki kellene megvalósítania.

Ez a vakbuzgóság annyira nyilvánvaló, kivált nekünk, művelt embereknek, akik jártunk külföldön, ahol különböző vallásfelekezetek vannak, és akik láttuk azt a megingathatatlanul magabiztos, lenéző tagadást, amellyel a katolikus a pravoszlávval és protestánssal szemben, a pravoszláv a katolikussal és protestánssal szemben s a protestáns a másik kettővel szemben viseltetik - és az óhitűek, a paskovisták, a shakerek és minden felekezet ugyanilyen viselkedését -, hogy az első időben már a vakbuzgóságnak ez a nyilvánvalósága megdöbbenti az embert. Azt mondod magadban: lehetetlen, hogy ez ilyen egyszerű legyen, és az emberek nem látnák, hogy ha két állítás egymást tagadja, akkor egyikben sem lehet meg az egységes igazság, amilyennek, a hitnek kellene lennie. Itt okvetlenül van valami. Van valamiféle magyarázat - és én hittem is hogy van, és kerestem is azt a magyarázatot, és elolvastam erről a témáról mindent, amit tudtam, és tanácskoztam mindenkivel, akivel csak tudtam. És nem kaptam semmiféle magyarázatot azon kívül, amely szerint a szumi huszárok azt tartják, hogy a világ legkülönb ezrede a szumi huszárezred, a sárga ulánusok pedig azt tartják, hogy a világ legkülönb ezrede - a sárga ulánusok. A különféle felekezetek egyházi személyei - azoknak a legjobb képviselői - sem mondtak nekem semmit, csupán azt, hogy csak ők hisznek, ők élnek igazságban, amazok meg tévedésben élnek, és hogy a legfőbb, amit tehetnek az, hogy imádkoznak értük. Én felkerestem archimandritákat, érsekeket, szent életű szerzeteseket, remetéket, és faggattam őket, de senki még csak meg se próbálta megmagyarázni nekem ezt a vakbuzgóságot. Közülük csupán egy magyarázott meg mindent, de úgy megmagyarázta, hogy többet aztán nem is kérdeztem senkitől semmit.

Én arról beszéltem, hogy minden hitetlen ember számára, aki visszatér a hithez (márpedig ilyen megtérés várható az egész mai fiatal nemzedéktől), ez a kérdés jelentkezik elsőnek: miért nem a lutheránus vagy a katolikus vallásban, hanem csakis a pravoszláviában van az igazság? Ez a nemzedék gimnáziumot végez, így hát lehetetlen nem tudnia - ahogy például a paraszt nem tudja -, hogy a protestáns vagy a katolikus pontosan ugyanúgy azt állítja: csakis az ő hitvallása az igaz. A történelmi bizonyítékok, amelyeket mindegyik felekezet a maga javára magyaráz, nem elegendőek. Nem lehetne-e - mondtam - magasabbra emelni a tant, úgyhogy a tanítás magaslatáról nézve eltűnnének a különbségek, mint ahogyan el is tűnnek az igazán hivő számára. Nem lehetne-e továbbmenni azon az úton, amelyen az óhitűekkel haladunk? Ők azt állították, hogy nálunk másmilyen a kereszt, az alleluja, és a pap másképp kerüli meg az oltárt. Erre mi azt mondtuk: ti valljátok a niceai hiszekegyet, a hét szentséget, mi is valljuk. Hát ehhez tartsuk magunkat mi is, ti is, egyebekben pedig csináljatok, amit akartok, hisz egyesültünk velük azáltal, hogy azt, ami a hitben lényeges, a lényegtelen fölé emeltük. Hát nem lehetne most a katolikusoknak is azt mondani: ti is hisztek ebben és ebben, a legfontosabbakban, a filioque-t és a pápát illetőleg meg csináljatok, amit akartok. Nem lehetne-e ugyanezt mondani a protestánsoknak is, ha egyszer a legfontosabbakban úgyis megegyezünk? Beszélgetőtársam egyetértett gondolatommal, de azt mondta, hogy az ilyen engedmények miatt azzal vádolnák az egyházi hatóságokat, hogy elrugaszkodnak őseink hitétől, és akkor szakadás következik be, márpedig az egyházi hatalomnak az a hivatása, hogy teljes tisztaságában megőrizze a görög-orosz pravoszláv hitet, amely őseinktől szállt ránk örökül.

Ekkor mindent megértettem. Én a hitet, az éltető erőt keresem, ők pedig a legjobb eszközt keresik ahhoz, hogy bizonyos emberi kötelezettségeket teljesítsenek az emberek előtt. És amikor ezeket az emberi dolgokat végzik, gyarló emberi módon végzik őket. Bármennyit beszélnek is arról, hogy sajnálják eltévelyedett felebarátaikat, és imádkoznak értük az egek urához - emberi dolgok végzéséhez erőszak kell, és azt mindig is alkalmazták, alkalmazzák és fogják alkalmazni. Ha két felekezet azt hiszi magáról, hogy ő él igazságban, a másik meg hazugságban, akkor mindegyik a maga tanítását fogja hirdetni, hogy az igaz hitre térítse a felebarátokat. Ha pedig e hamis tanokat az igazságban élő egyház tapasztalatlan fiai előtt hirdetik, akkor az az egyház szükségképpen eltávolítja a fiait csábítgató embert, és elégeti könyveit. Mert hát mit tegyen a pravoszlávia azzal a véleménye szerint hamis hit tüzében égő szektással, aki az élet legfontosabb dolgában, a hitben, megkísérti az egyház fiait? Mi mást tehet vele, mint azt, hogy levágja a fejét, vagy börtönbe veti? Alekszej Mihajlovics idejében máglyán égették el az eretnekeket, vagyis az akkori legsúlyosabb büntetést alkalmazták. A mi korunkban szintén a legsúlyosabb büntetést alkalmazzák: magánzárkába csukják a szektást. Jobban szemügyre vettem, mit művelnek a vallás nevében, és elborzadtam, és immár csaknem teljesen megtagadtam a pravoszláviát. Az egyháznak az élet kérdéseihez való másik viszonya a háborúhoz és a kivégzésekhez való viszony volt.

Akkor háború tört ki Oroszországban, s az oroszok a keresztényi szeretet nevében gyilkolni kezdték felebarátaikat. Lehetetlen volt erre nem gondolni. Lehetetlen volt nem látni, hogy az öldöklés rossz, és ellentétben áll minden vallás legfőbb hitelveivel. Ám ugyanakkor fegyvereink győzelméért imádkoztak a templomokban, és a hit tanítói a hitből következő dolognak minősítették ezt a mészárlást. És láttam az egyháznak olyan tagjait, tanítóit, szerzeteseket, szent életű barátokat, akik nemcsak a háborúban való öldöklést helyeselték, hanem a háborút követő zűrzavaros időkben megtévelyedett, tehetetlen ifjak legyilkolását is. És még jobban megvizsgáltam mindazt, amit a keresztény hitet hirdető emberek cselekszenek, és elborzadtam.

16.

És megszűntek a kétségeim, mert teljesen meggyőződtem arról, hogy abban a hitből eredő tudásban, amelynek híve lettem, nem minden igaz. Régebben azt mondtam volna, hogy az egész vallás hamis, de most már nem mondhattam ezt. Az egész nép birtokában volt az igazság ismeretének - ez kétségtelen: különben nem élt volna. Azonkívül az igazságnak ez az ismerete immár számomra is hozzáférhető volt, már engem is az éltetett, és éreztem minden igazságát, de ugyanebben az ismeretben hazugság is volt. És ebben nem kételkedhettem. És most elevenen előttem állt mindaz, ami azelőtt taszítólag hatott rám. Noha láttam, hogy a nép egészében kevesebb volt a rám taszítólag ható hazugságnak az a bizonyos salakja, mint az egyház képviselőiben - mégiscsak láttam, hogy a nép vallásában is keveredik a hazugság az igazsághoz.

De honnan ered a hazugság, és honnan ered az igazság? A hazugságot is, az igazságot is az örökítette át ránk, amit egyháznak neveznek. A hazugság is, az igazság is benne foglaltatik a hagyományban, az úgynevezett szent hagyományban és szentírásban.

És akarva-akaratlanul eljutottam e szentírás és szent hagyomány tanulmányozásához, amitől mindaddig úgy féltem.

És visszatértem annak a teológiának a tanulmányozásához, amelyet valamikor olyan nagy lenézéssel elvetettem, mint fölöslegest. Annak idején a haszontalan zagyvaságok közé soroltam a teológiát, mert akkoriban az életnek olyan jelenségei vettek körül minden felől, amelyeket világosnak és értelemmel teljesnek véltem. Most is szívesen elvetettem volna én mindent, ami nem fér bele a józanul gondolkozó koponyába, de hát nem volt mit tenni mást. Erre a vallásra épül fel, vagy legalábbis ezzel kapcsolódik elválaszthatatlanul össze az élet értelmének az az egyedüli ismerete, amely feltárult előttem. Bármilyen furcsának találta is ezt az én megkérgesedett öreg agyam - ez volt a menekvés egyetlen reménysugara.

Óvatosan, figyelmesen tanulmányozni kell, hogy megértsem, sőt nem is arról van szó, hogy megértsem, mint ahogy a tudományos tételeket megértem. Erre nem törekszem, nem is törekedhetek, mivel ismerem a hitből eredő tudás sajátosságát. Nem fogok mindenre magyarázatot keresni. Tudom, hogy mindennek a magyarázata, csakúgy, mint mindennek a kezdete, szükségképpen a végtelenségben rejtőzik. Hanem úgy akarom megérteni, hogy eljussak a szükségképpen megmagyarázhatatlanhoz, azt akarom, hogy mindaz, ami megmagyarázhatatlan, ne azért legyen az, mert az én logikai követelményeim helytelenek (azok helyesek, és azok mellőzése esetén semmit se tudok megérteni), hanem azért, mert látom értelmem határait. Úgy akarom megérteni, hogy minden megmagyarázhatatlan tétel éppenséggel, mint logikai szükségesség jelentkezzék, nem pedig mint kötelesség, hogy elhiggyem.

Az, hogy a tanításban van igazság, kétségtelen számomra, de az is kétségtelen, hogy van benne hazugság is, és nekem meg kell találnom az igazságot is, a hazugságot is, és el kell különítenem őket egymástól.

És íme, hozzá is kezdtem.

Mi hamisat, mi igazat találtam ebben a tanításban, és milyen következtetésekre jutottam - ezt taglalják az alább következő részei művemnek, amely, ha érdemes rá, ha kell valakinek, akkor valamikor és valahol bizonyára megjelenik nyomtatásban.

***************

Ezt három évvel ezelőtt írtam.

Miután átnéztem ezt a nyomdába szánt részt, és felidéztem azt a gondolatmenetet és azokat az érzéseket, amelyek bennem voltak, amikor az ebben foglaltakat átéltem, a minap egy álmot láttam. Ez az álom tömör formában kifejezte mindazt, amit átéltem és leírtam, ezért úgy gondolom, hogy ennek az álomnak a leírása azok számára is, akik megértették, felfrissíti, világosabbá teszi és összefoglalja mindazt, amit e lapokon olyan hosszasan mondtam el. Íme az álom: azt látom, hogy egy ágyon fekszem. Nem érzem magam se jól, se rosszul, csak fekszem hanyatt. De elkezdek gondolkozni azon, hogy jó-e nekem így feküdni. Ekkor úgy rémlik, valahogy kényelmetlen a lábamnak: rövid-e az ágy, vagy egyenetlen - valahogy mindenesetre kényelmetlen. Megmozdítom a lábamat, és ezzel egyidejűleg azon kezdek töprengeni, hogyan és min fekszem, ami addig sohase jutott eszembe. Ahogy szemügyre veszem az ágyamat, azt látom, hogy zsinegből font hevedereken fekszem, amelyek az ágy két oldalához vannak erősítve. A lábam feje egy ilyen hevederen nyugodott, a szára a másikon - ezért volt kényelmetlen a fekvés. Valahonnan tudom, hogy ezeket a hevedereket ide-oda lehet tolni. Egy mozdulattal ellököm a lábam feje alól a legszélső hevedert. Úgy érzem, mintha kényelmesebb lenne. De túl messzire löktem, el akarom hát kapni a lábammal, de erre a mozdulatra a lábam szára alól is kicsúszik a másik heveder, úgyhogy lelóg a lábam. Most egész testemmel teszek egy mozdulatot, hogy helyrebillenjek, és szentül hiszem is, hogy sikerül jobban elhelyezkednem, ám erre a mozdulatra újabb hevederek mozdulnak el és csúsznak ki alólam. Látom, hogy nagy baj van: az egész altestem lecsüng, és a levegőben lóg, úgyhogy a lábam nem éri a földet. Már csak a hátam felső részével tartom magamat, és most már nemcsak kényelmetlenséget érzek, hanem meg is borzadok. Csak ekkor kérdezem magamtól azt, ami azelőtt eszembe se jutott. Azt kérdem magamtól: hol vagyok, és min fekszem én?! És kezdek szétnézni, mindenekelőtt letekintek, oda, ahová lecsüng a testem, és ahová, úgy érzem, mindjárt le kell zuhannom. Lenézek hát, és nem akarok hinni a szememnek. Nemhogy olyan magasan vagyok, mint a legmagasabb torony vagy hegy, hanem olyan magasan vagyok, amilyen magasságot soha el se tudtam képzelni.

Még azt se tudom megállapítani, hogy látok-e valamit odalenn, abban a feneketlen mélységben, amely föllőtt lebegek, és amelybe lefelé húz valami. Rémület száll meg, elszorul a szívem. Borzalmas oda lenézni. Érzem, hogy ha tovább a mélységbe nézek, mindjárt lecsúszok az utolsó hevederekről is, és elpusztulok. Nem is nézek már lefelé, de le nem nézni még rosszabb, mert az jár az eszemben, hogy mi lesz velem, ha most mindjárt leesem az utolsó hevederekről is. És máris érzem, hogy rémületemben elvesztem az utolsó támasztékomat is, és a hátamon lassan mind lejjebb csúszom. Még egy pillanat, és lezuhanok. Ám ekkor eszembe ötlik: ez nem lehet igaz. Ez csak álom.

Ébredj fel. Megróbálnék is felébredni, de nem tudok. Mit tegyek hát, mit tegyek?! - kérdezem magamtól, és felfelé tekintek. Odafenn is - végtelen űr. Nézek-nézek az ég végtelenjébe, és igyekszem elfelejteni a feneketlen mélységet és valóban sikerül is elfelejtenem. A lenti végtelenség taszítóan hat rám, és rémülettel tölt el, a fenti végtelenség vonz, és lelket önt belém. Ugyanúgy lebegek a szakadék fölött az utolsó hevedereken, amelyek még nem csúsztak ki alólam, tudom, hogy lebegek, de csak felfelé nézek, és elmúlik a félelmem. Ahogy álmunkban történni szokott, egy hang így szól: "Ez az! Ezt ne feledd el!" - és én mind tovább és tovább nézek a fenti végtelenbe, és érzem, hogy lassanként megnyugszom, eszembe jut minden, ami volt, felidézem, hogyan is történt ez az egész: hogyan mozdítottam meg a lábamat, hogyan maradtam lebegve, hogyan rémültem meg, és hogyan szabadultam meg a félelemtől azáltal, hogy felfelé kezdtem nézni. És azt kérdem magamtól: nos, hát még most is ugyanúgy lebegek? És nem annyira látom, mint inkább egész testemmel érzem azt a támpontot, amelyen tartom magamat. És látom, hogy most már nem lebegek, hanem szilárdan tudom tartani magam. Azt kérdezem, hogyan tudom tartani magamat, körültapogatózok, körülnézek, és azt látom, hogy alattam, a testem közepe alatt egy heveder van, és hogyha felfelé nézek, akkor a legszilárdabb egyensúlyban fekszem rajta, és hogy eddig is ez az egy heveder tartott. És ekkor - ahogy álomban történni szokott - az a szerkezet, amelynek segítségével tartani tudom magamat, nagyon egyszerűnek, érthetőnek és kétségbevonhatatlannak tetszik, noha a valóságban egy ilyen szerkezetnek semmi értelme se volna.

Álmomban még csodálkozom is, hogy ezt idáig nem értettem. Kiderül, hogy fejtől egy oszlop áll, és ennek az oszlopnak a szilárdságához a legcsekélyebb kétség se férhet, jóllehet ennek a vékony oszlopnak nincs is min állnia. Azután ettől az oszloptól - valahogy nagyon fortélyosan és mégis egyszerűen - egy hurok húzódik felém, és ha testem közepével ezen a hurkon fekszem és felfelé mézek, akkor szó se lehet arról, hogy leessem. Mindez világos volt előttem, és örültem és nyugodt voltam. És mintha így szólt volna hozzám valaki: aztán vigyázz, ezt el ne feledd! És felébredtem.

{Forrás: Lev Tolsztoj: Gyónás}