CSŐGL JÁNOS: HÁZASSÁGI ABC 7. rész

20. Miért olyan borzasztó dolog a válás?

Nem mondom, hogy soha, senki nem gondolhat a válásra. Ha az egyik házastárs szélsőségesen olyanná válik, hogy lehetetlen vele együtt élni és minden próbálkozás hiábavaló, akkor Isten sem ellenzi, hogy váljék el tőle a vétlen. Ilyen eset, ha valakinek az élete, az ép elméje, vagy a gyerekek nevelése kerül komoly veszélybe, például egy alkoholista vagy szadista mellett. Nem bűn, sőt némelykor - főleg a gyerekek miatt - kötelesség az ilyentől külön költözni. Akkor is szabad válni, ha valakinek a társa menthetetlenül hűtlen, nem hajlandó a hűségre. Ez utóbbi esetben mégis jól meg kell gondolni a válást, ismét csak elsősorban a gyermekek érdekét kell előtérbe helyezni. És persze a másik hűtlensége miatt csak annak van joga válni, aki maga hűséges.

Amikor Jézus kimondta a törvényt: "Amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza" (Máté evangéliuma 19,6), akkor nem egyszerűen arra gondolt, hogy a templomi házasság felbonthatatlan. Erről is, de ennél sokkal többről van szó. A Teremtő eleve olyannak alkotott meg bennünket, hogy ösztönösen és egész lényünkkel óhajtsuk: a házastárssal való összetartozás örökké meglegyen. Minden igazi szerelemben az örökké vágya él. Akiben nem így van, az lelkileg beteg, valószínűleg kiégett ember. Márpedig ha arra vágyunk, hogy a hitvesi egység örök maradjon, akkor csak a hűség jegyében maradhatunk egészen emberek és lelhetünk emberi boldogságot. Az örök hűség - ha néha nagyon nehéz is - nem meggátolja az emberi személyiség önmagára találását, az önmegvalósítást, hanem ennek egyik elsőrendű fontosságú eszköze.

Mindenki vágyik arra, hogy legyen valakije és az a belső törvény, hogy ilyen csak egy lehet. Aki elhagyja az egyetlent, menthetetlenül magányossá válik. Ez személyiségromboló erő. Volt már róla szó, de nem árt megismételni: a legaranyosabb és legjobb gyermekek sem pótolhatják a hitvest. Minden elvált tapasztalata, hogy gyermekekkel, de társ nélkül talán még magányosabbnak érzi magát a férfi is, a nő is, mint gyermekek nélkül.

De lehet új házasságot kötni! Akkor vége a magányosságnak. Igaz, polgárilag lehet újra házasságra lépni, csak Isten színe előtt nem, amíg valakinek a hites párja él. De ez sem igazi megoldás. Említettük, és nagyon igaz, hogy az első hitvesen, a valóban igazin nem lehet túljutni sohasem. Az ő hiánya, a vele kapcsolatos kudarc - a válás mindig kudarc, az újraházasodás ennek megpecsételője - végigkíséri az ember életét. Valamiképpen sikerülhet ugyan a második vagy többedik házasság, de azt a szép csodát, amelyről az eddigiekben szó volt, csak az elsővel lehet átélni, felépíteni.

Akikben felötlik a válás gondolata, tudniok kell: általában jóval nagyobb az esély arra, hogy az elromlott, bomladozó házasságot meg lehet javítani, lehet újrakezdeni, semmint arra, hogy igazán jól sikerüljön egy második házasság.

Válni, ráadásul még egy új házasságot kötni annak, akinek gyermekei vannak, egyszerűen kegyetlenség. Semmi sem viseli meg jobban a gyermekeket, mint ez. Egyszerűen elveszítik normális tájékozódási képességüket. Csalódnak az életet leginkább széppé tevő értékekben, mielőtt még belekóstolhattak volna az életbe. Csalódnak a hűségben, a megbízhatóságban, a szeretetben, a boldogság lehetőségében, és abban, akit olyan nagyon szeretnek, akibe kapaszkodni akartak volna. Hogyan tud majd szép életet kialakítani az az ember, aki gyermekkora óta nem hisz már azokban a dolgokban, amelyekért érdemes élni? Aki valóban kényszerítő, súlyos ok nélkül válik, nem szereti igazán gyermekeit, bármennyire akarná is birtokolni őket. Mert a szép, teljes élet lehetőségébe és az emberek jóságába vetett hitüket pusztítja el.

Aki valóban kénytelen válni vagy akit elhagytak, ne kössön új házasságot. Hivatkozhatnék egyszerűen arra, hogy Isten tiltja. Mégis inkább arra utalok, hogy az elváltnak és az elhagyottnak jobb egyedül maradnia, hiszen éppen ezért is tiltja az Úr az újraházasodást.

A Szentírás nagy titkot mond el nekünk, amikor leírja Jézus életbölcsességét. Eszerint csak az talál teljes életet, aki hajlandó egészen odaadni az életét. Aki csak önmagát keresi, az önzésében elveszíti önmagát, a teljes életet. Másképpen így is lehet fogalmazni: az önzőnek nincs boldogsága a földön, csak az önzetlenség hozza meg az élet igazi örömét.

Így van ez minden téren. Aki például kizárólag a pénzért dolgozik, az örvendezhet a jövedelmének, de elveszíti igazi önmagát, a boldogság lehetőségét. Ezt csak az tapasztalja meg, igazi önmagává az érlelődik, aki odaadó a munkában, a legjobbat, a legtökéletesebbet akarja nyújtani, egyrészt az alkotás örömében, másrészt emberszeretetből.

Pontosan ugyanígy van a házasélettel is. Aki benne önmagát keresi, el van veszve. Önző ember nem lelheti meg önmagát és a házasélet teljes örömét. Csak azé a boldogság, csak az az élet nyertese, aki adja magát, feltétel nélkül, igazán. Ebben az odaadásban fejlődik igazi önmagává, sőt átugorja saját árnyékát, valamiképpen önmaga fölé nő.

Igaz ez nemcsak akkor, ha földi értelemben is boldog a házas együttélés. Igaz akkor is, ha valaki magára marad, mert elhagyták. Aki ilyenkor új házasságot köt, az ezzel önmagát keresi, az önzés diktál szívében. Az igaz szeretet így dönt: igaz, a párom hűtlenné vált (kénytelen voltam elhagyni), méltatlanná vált a szeretetre. De én neki adtam az életemet, nem veszem vissza. Akkor is az övé vagyok, ha nem kellek neki (nem lehet vele egy födél alatt élni). Fenntartom számára a szívemet. Az új házasság a szakadás végső megpecsételése lenne. Ezt nem akarom, főleg magam nem akarom ezt a pecsétet kapcsolatunk végére ütni. Az övé vagyok, mert neki adtam magam, az én hűségem a sírig tart.

Sok mai ember bizonyára ostobaságnak tartja ezt. Erre mondja az Írás: Isten "ostobasága" bölcsebb az emberek okosságánál. És a leírt mentalitás Isten gondolkodásmódja. Ő maga üzente Szent Pál apostollal: ha ti hűtlenek lesztek is hozzám, megbüntetlek ugyan benneteket, de hű maradok hozzátok, bármikor kész a visszafogadásra, mert önmagamat nem tagadhatom meg. Akinek életformája a szeretet önátadása, önfeláldozása, az hű marad ehhez az állásponthoz hitvese irányában akkor is, amikor ez emberileg már oktalanságnak tűnik is.

Aki ilyen nehéz helyzetbe kerül, magára marad, az ne féljen, hogy a boldogság lehetőségéről mond le azzal, hogy egyedül marad. Éppen ellenkezőleg, csak ez lehet boldogságának záloga. Nem is emberi módon lesz boldog, hanem Isten módjára. Mert aki úgy él, amint Isten él - az egészen másokért adott szeretet hűségében - az olyanformán lesz boldog is, ahogyan Isten boldog. És nemcsak odaát, a mennyben, hanem már most. Megtapasztalja az áldozatos emberek jutalmát, a Szentlélek örömét és békéjét.

21. És ha már nem szeretem?

A házasságnak is megvannak a maga súlyos válságai. Oka számtalan lehet, ezeket sorra venni reménytelen vállalkozás. De nem is szükséges. Egyetlen olyan jelenség lehetséges, amely az ember számára valóban tarthatatlannak tünteti fel a házasságot. Az, ha úgy érzi, már nem szereti a párját, sőt ellenszenvessé vált. Ilyenkor mondja ki az ember magában vagy hangosan: "Nem bírok vele élni".

Gyakran megmagyarázhatatlan, miért válik el két ember, hiszen olyan csekélységeket hoznak fel okul, hogy biztos benne az ember, van itt még valami a mélyben, amiről nem tudunk. Nos, ez szokott a mélyben lenni: egy kölcsönös, de legalább az egyikük részéről kialakult ellenszenv. Ha ez megfészkeli magát a szívben, akkor elég bármilyen apróság, hogy robbanást idézzen elő és válásra gondoljanak.

Szép számmal vannak megalkuvók, akik ilyenkor úgy döntenek: ha nem is szeretik már hitvesüket, azért vele maradnak ilyen vagy olyan okból és majd élnek, ahogy tudnak. Akadnak szenvedélyesebb és magukat őszintébbnek nevező emberek is, akik azt mondják: ha vége, legyen valóban vége! Szerintük nincs értelme az ilyen együttélésnek. Sőt talán még erkölcstelennek, magukhoz méltatlannak, énjük megtagadásának is tartják, tehát válnak.

Mindkét embertípusnak azt mondom: a teljes kiábrándulás állapota elágazási pont. Egyenesen nem megy tovább út, csak jobbra vagy balra. Innét kezdve tehát már nem lehet olyan a házasélet, mint volt. Vagy rosszabb, egyre rosszabb lesz, vagy jobb, sokkal jobb. És ez tőled függ, igen tőled, aki eluntad a társadat, aki kiábrándultál belőle, aki ellenszenvesnek érzed őt. A te viselkedéseden múlik, végleg elromlik-e, vagy szebb, sokkal szebb lesz-e a jövendőben minden.

A megalkuvók ne nyugodjanak bele a változhatatlannak hittbe, mert semmi sem megváltoztathatatlan! A forrófejűek ne rohanjanak válóperes ügyvédhez, nem rá van ilyenkor szükség! Mit is kell tenni?

Először is nem szabad ostobaságot csinálni. Ilyen ostobaságok: válás, kalandok keresése, csak a gyerekeknek élés, kizárólag a munkába vagy valamilyen kedvtelésbe menekülés. Ezek egyike sem megoldás, mindegyik csak kiüresítené az életet.

Mit kell hát tenni? A szabály egyszerű: úgy kell viselkedned, hogy a párod meg se sejtse, hogy nem szereted már. Szeretnél tőle ezer kilométerre lenni: azért is hozzá bújsz. Szeretnéd felpofozni: azért is megsimogatod. Szeretnél vele ordítani: azért is kedves dolgokat mondasz neki. Szeretnéd többé nem látni: azért is nagyon gyöngéd vagy hozzá.

Szóval hazudni kell? Nem létező érzelmeket mutatni, nagyon is meglévő érzelmeket eltussolni? Képmutatásra kell építeni a jövendőt?

Az ilyen viselkedés nem hazugság, hanem kötelességteljesítés. Ha például egy bolti eladó úgy kel fel reggel, hogy utálja az egész világot, a munkáját és főleg a "kedves" vevőket, mégis, érzelmei ellenére serény és figyelmes a kiszolgálásban, akkor, ugye, nem hazudik, hanem egyszerűen a kötelességét teljesíti. Azt teszi, amit vállalt.

Ugyanígy, akinek ellenszenves a párja, mégis szépen beszél vele, gyöngéd hozzá, az nem hazudik, hanem a kötelességét teljesíti. Azt a kötelességét, amelyet vállalt. Mert ez a házasság: vállalom, mégpedig egy életre, hogy a hitvesemet szolgálom, az életét széppé teszem. Amikor tehát valaki szerelmes módjára viselkedik, miközben mást érez, az egyszerűen nem akarja elrontani a hitvese életét.

Van itt egy lényegesebb ellenvetés is. Az, hogy így, mégiscsak egyfajta képmutatásban nem lehet leélni egy életet. Valóban nem lehet, képtelenség lenne. Hosszabb távon legfeljebb az bírná, aki egészen jellemtelen ember, vagy képmutatásra született, színészkedő alak. De ezt nem is kell hosszú távon tenni. Mert aki hajlandó erre az áldozatra, az hamarosan érezni fogja, hogy valóban kedveli, sőt szereti a férjét, a feleségét.

Ha az ember meghozza ezt az áldozatot a társáért, nagyon hamar - lehet, hogy rögtön - visszatér szívébe a szeretet, sőt a szerelem. Nem mondom, hogy az első szerelem, talán más valami. Nem az első szerelmet melegíti fel a szív, hanem egy egészen újfajta, szebb, boldogítóbb szerelem ébred benne.

Aki ezt a megoldást választja, meg fogja tapasztalni, hogy igazat beszélek. A kiábrándulást nem kell megalkuvással ellensúlyozni, nem kell elválni, a házasság sem lesz teherré, hanem minden megjavul, sőt szebbé lesz, mint volt annak idején, az első hetekben.

Valóban így van?

Biztosan jó receptet ajánlottam az imént? Azt lehet rá mondani, tessék kipróbálni! Túlságosan nagy türelem nem kell hozzá, a szívbéli eredmény hamar megmutatkozik. Csak jóakarat kell hozzá meg egy kis emberség és önfegyelem. Aki megpróbálja, rá fog jönni, valóban csodaszerről van szó. Elmondom azt is, miért van ez így, milyen lélektani törvényszerűségeken alapszik e jelenség.

Először is tény, hogy kétféle szeretet létezik: önző és önzetlen. És persze minden szeretetben e két motívum ilyen vagy olyan arányban keveredik. A szerelem a jegyesség idején és a házasélet kezdetén túlnyomóan önző szeretet szokott lenni. Szeretsz vele lenni, szereted őt átölelni, szereted megcsókolni, vele jókat beszélgetni. De miért? Elsősorban azért, mert mindez neked jó, nagyon jó.

Az önző szeretet egyik tulajdonsága, hogy könnyen elunja tárgyát, ha túl sokszor van benne része. A rántott csirkét például önmagunkért szeretjük, de ha valaki naponta rántott csirkét ebédel és vacsorázik, hamarosan rá se tud nézni. Aki önző módon szereti élete társát, az egyszer csak elunja, hiszen mindennap őt kapja. Így jut el a legtöbb házas arra a pontra, amikor hitvesét már nem szereti, sőt ellenszenves neki.

Attól fogva, hogy valaki elunja a párját, de jó akar lenni hozzá, nemcsak emberileg, de szerető társként is, és ezért erőt véve magán szerelmes módjára viselkedik, már nem önző módon szereti. Hiszen a jót nem azért teszi, mert neki magának jó, hanem hogy hitvesének jó legyen. Nem a maga, hanem a másik javát óhajtja szolgálni, tehát önzetlen.

Az önzetlen szeretet pedig visszahat a szívre, a legszebb érzelmeket támasztja benne. Ezért lobban fel újra a szerelem, mégpedig egy más, szebb, boldogítóbb érzés formájában, hiszen ezt a szerelmet már nem az önzés vezeti, hanem az önzetlenség. Minden téren igaz: jobban és boldogabban szeret az, aki jót tesz valakivel, mint az, akihez jók voltak. Ezért szeretik általában a szülők jobban a gyermekeiket, mint viszont.

Az önzetlen szerelmet pedig már nem lehet elunni. Gondoljunk csak a szülőkre! Ha egy apa vagy anya igazán önzetlenül ragaszkodik a gyermekéhez, akkor ezt a szeretetet soha, ötven év múlva sem unja el, még akkor sem, ha a gyerek talán érdemtelenné válik rá. Az önzetlen szeretet és az önzetlen szerelem elunhatatlan. Még akkor is nagy kincs, ha nem talál kellő viszonzásra, mert akkor is gazdaggá, embernyi emberré teszi az embert.

Aki tehát kicsit is azon kapja magát, hogy túlságosan megszokta a párját, kicsit talán unni is kezdi, az gyorsan nyúljon az orvossághoz, ne várja meg a teljes kiábrándulást. A csodaszer: kezdje maradék szerelmét tervszerűen és teljes jóindulattal kimutatni. Nem bánja meg. Akinek van ehhez ereje, önuralma, az boldognak és szerelmesnek fogja érezni magát. Kezdetben önző szerelme átalakul boldog, önzetlen szerelemmé.

Forrás: Polczer Porta