Lev Tolsztoj: Gyónás (Eszmefuttatás az élet értelméről...) /2. rész/

- bevezetés egy kiadatlan műhöz

FIGYELEM! Nagy terjedelmű, összefüggő szövegrész második szakaszát nyitotta meg. Ha nem olvasta az első részt, nem nagyon fogja érteni amit itt talál, ezért ajánlott az írást elölről olvasni! A mű teljes hossza: 35 db. A4-es oldal, ezt én 3 db. részletben tettem fel. Ez a második, a középső rész.

___________________

5.

"De hátha elnéztem, hátha nem értettem meg valamit? - mondtam magamnak többször is. - Hisz lehetetlen, hogy ez a kétségbeesett állapot lenne jellemző az emberekre." És kerestem, kerestem a magyarázatot kérdéseimre mindazokban az ismeretekben, amelyekre szert tettek az emberek. Gyötrődve, sokáig kerestem, nem üres kíváncsiságból nem ímmel-ámmal, hanem kínlódva, szívósan, éjjel-nappal, úgy kerestem, ahogy a pusztulás szélén álló ember a menekvést keresi - és nem találtam semmit. Kerestem minden ismeretben, de sehogyan sem találtam, sőt éppenséggel arról győződtem meg, hogy mindazok, akik hozzám hasonlóan a tudásbán keresték, pontosan ugyanúgy nem találtak semmit, és nemcsak, hogy nem találtak semmit, hanem világosan felismerték: az ember számára elérhető egyetlen kétségbevonhatatlan tudás éppen az, ami engem kétségbeesésbe sodort: az élet értelmetlensége.

Kerestem mindenütt, és mivel tanulással töltöttem az életemet, meg kapcsolatban voltam a tudományos világgal -- könnyen érintkezésbe léphettem magukkal a legkülönfélébb ismeretágak képviselőivel, akik készséggel feltárták előttem minden tudásukat, mégpedig nem csak könyvekben, hanem beszélgetésekben is megtudtam mindazt, amit az élet kérdésére a tudomány válaszol.

Sokáig sehogy se tudtam elhinni, hogy a tudomány csak azt tudja válaszolni az élet kérdéseire, amit válaszol - semmi mást. Mialatt figyeltem a tudomány komoly, sőt méltóságteljes hangnemét, ahogy hangoztatta tételeit, amelyeknek semmi közüli sincs az emberi élet kérdéseihez, sokáig úgy véltem, hogy nem értek valamit. Sokáig félénken álltam a tudás előtt, és úgy éreztem, nem a tudomány, hanem az én tudatlanságom az oka annak, hogy a válaszok nem vágtak össze a kérdéseimmel, de számomra ez nem tréfadolog, nem holmi szórakozás volt, hanem életbevágóan fontos ügy, így hát akarva-akaratlanul arra a meggyőződésre jutottam, hogy kérdéseim az egyedül jogos kérdések, amelyek minden ismeretnek alapjául szolgálnak, és hogy nem én vagyok hibás a kérdéseimmel, hanem a tudomány, ha igényt tart arra, hogy ezekre a kérdésekre válaszoljon.

Kérdésem, amely ötvenéves koromban az öngyilkosság szélére sodort, a legegyszerűbb kérdés volt, tudniillik a buta kisgyermekektől kezdve a bölcs aggastyánig ott szunnyad minden ember lelkében ez az a kérdés, amely nélkül lehetetlen az élet, miként ezt én a gyakorlatban tapasztaltam is. Ez a kérdés így hangzik: "Mi származik abból, amit ma csinálok, amit holnap fogok csinálni mi származik az én egész életemből?"

Másképpen megfogalmazva így szól a kérdés: "Minek éljek én, minek kívánjak, minek csináljak bármit is?" De még így is meg lehet fogalmazni a kérdést: "Van-e az én életemnek olyan értelme, amely ne válna semmivé elkerülhetetlenül bekövetkező halálommal?"

Éppen erre a különbözőképpen megfogalmazott, de egy és

ugyanazon kérdésre kerestem választ az emberi tudásban, és azt találtam, hogy e kérdéshez való viszonyában minden emberi tudomány mintegy két ellentétes féltekére oszlik, amelyeknek ellentétes végein két pólus van: az egyik negatív, a másik pozitív, de sem az egyik, sem a másik póluson nincs válasz az élet kérdéseire.

A tudományok egyik csoportja mintegy nem is vesz tudomást erről a kérdésről, de világosan és pontosan felel a saját, függetlenül felvetett kérdéseire: ez - a tapasztalati tudományok csoportja, melynek legszélső pontján a matematika áll, a másik tudománycsoport tudomást vesz e kérdésről, de nem ad választ rá, ez a spekulatív tudományok osztálya, melynek legszélső pontján a metafizika áll.

Kora ifjúságom óta nagyon érdekeltek a spekulatív tudományok, de később a matematika és a természettudományok is vonzottak, és amíg világosan fel nem vetettem a magam kérdését, amíg sürgetően megoldást követelve magától ki nem bontakozott bennem ez a kérdés, addig megelégedtem azokkal a válasz-hamisítványokkal, amelyeket a tudomány e kérdésre ad:

A tapasztalati tudományokat illetőleg azt mondtam magamnak: Minden fejlődik, differenciálódik, a komplikálódás, a tökéletesedés felé halad, és vannak törvények, amelyek ezt a folyamatot irányítják. Te - az egésznek része vagy. Ha a lehetőséghez képest megismered az egészet, és megismered a fejlődés törvényét, akkor megismered a magad helyét is ebben az egészben, és saját magadat is. Bármennyire röstellem is bevallani, volt idő, amikor mintegy megelégedtem ezzel. Ez az az idő volt, amikor én magam is komplikálódtam és fejlődtem. Izmaim egyre nőttek, erősödtek, emlékezetem gazdagodott, gondolkodó- és felfogóképességem gyarapodott, nőttem, fejlődtem, és e növekedést érezve, természetszerűleg gondolhattam, hogy ez az a törvénye az egész világnak, amelyben megtalálom az én életem kérdéseinek a megoldását is. De eljött az idő, amikor megszűnt bennem a növekedés - éreztem, hogy nem fejlődöm, hanem összeaszalódom, az izmaim gyengülnek, a fogaim kihullanak - és akkor átláttam, hogy ez a törvény nem magyaráz meg nekem semmit, sőt hogy ilyen törvény soha nem is volt, és nem is lehetett, csupáncsak én törvénynek véltem azt, amit életemnek egy bizonyos időszakában, saját magamban találtam. Szigorúbban nyúltam e törvény meghatározásához, és ekkor világossá vált előttem, hogy nem is létezhetnek törvényei valamiféle végtelen fejlődésnek, világossá vált, hogy azt mondani: a végtelen térben és időben minden fejlődik, tökéletesedik, bonyolultabbá válik, differenciálódik - ez annyit jelent, mint semmit se mondani. Mindezek tartalmatlan szavak, mert a végtelenben nincs se bonyolult, se egyszerű, nincs se elöl, se hátul, nincs se jobb, se rosszabb.

A legfontosabb pedig az, hogy az én személyes kérdésem: mi is vagyok én a vágyaimmal - immár teljesen válasz nélkül maradt. És rájöttem, hogy ezek a tudományok nagyon érdekesek, nagyon vonzók, de az élet kérdéseire való alkalmazhatóságukhoz viszonyítva fordított arányban pontosak és világosak: minél kevésbé alkalmazhatók az élet kérdéseire, annál pontosabbak és világosabbak, és minél inkább igyekeznek választ adni az élet kérdéseire, annál kevésbé válnak világossá és vonzóvá. Ha azokhoz a tudományágakhoz fordulsz, amelyek feleletet próbálnak adni az élet kérdéseire - a fiziológiához, a lélektanhoz, az élettanhoz, a szociológiához - akkor megdöbbentő gondolatszegénységet, nagyfokú homályosságot találsz, ezen kívül: semmivel meg nem alapozott igényt arra, hogy megoldjanak hatáskörükön kívül eső kérdéseket, ráadásul az egyik gondolkodó szüntelenül ellentmond a másiknak, sőt önmagának is. Ha azokhoz a tudományágakhoz fordulsz, amelyek nem foglalkoznak az élet kérdéseinek megoldásával, de választ adnak a maguk tudományos szakkérdéseire, akkor elragad az emberi ész ereje, de előre tudod, hogy az élet kérdéseire nincs válasz. Ezek a tudományok nem is vesznek tudomást az élet kérdéseiről. Azt mondják: "Arra, hogy mi vagy te, és miért élsz, nem tudunk válaszolni, de ezzel nem is foglalkozunk, de ha ismerni akarod a fény törvényeit, a vegyületeknek, az organizmusok fejlődésének a törvényeit, ha ismerni akarod a testeknek és formáiknak törvényeit, a számok és a nagyságok viszonyát, ha ismerni akarod tulajdon gondolkodásod törvényeit, akkor mi minderre pontos, világos és kétségbevonhatatlan választ adunk."

Általában a tapasztalati tudományoknak az élet kérdéséhez való viszonyát így lehetne megfogalmazni: Kérdés: "Miért élek én?" - Felelet: "A végtelenül nagy térben, a végtelenül hosszú időben végtelenül kis részecskék végtelen bonyolultságban folytonosan változnak, és ha majd megérted e változások törvényeit, akkor megérted, miért élsz".

A spekulatív tudományokat illetőleg azt mondtam magamnak: "Az egész emberiség az őt irányító szellemi őselveknek, eszményeknek alapján él. Ezek az eszmények a vallásokban, a tudományokban, a művészetekben, az államformákban fejeződnek ki. Ezek az eszmények mind magasztosabbak lesznek, és az emberiség a legnagyobb boldogság felé halad. Én az emberiség része vagyok, így hát az a hivatásom, hogy előmozdítsam az emberiség eszményeinek megismerését és megvalósítását." És gyengeelméjűségem idején megelégedtem ezzel, de amikor nemsokára világosan felvetődött bennem az élet kérdése, egy pillanat alatt összeomlott ez az egész teória. Nem is beszélve arról a lelkiismeretlen pontatlanságról, amellyel az effajta tudományok az emberiség elenyésző részének tanulmányozásából levont következtetéseket általános érvényű következtetéseknek tüntetik fel. S nem is beszélve e nézet különböző híveinek kölcsönös ellentmondásairól azt illetőleg, hogy mik az emberiség eszményei - e nézet furcsasága, mondhatnám, ostobasága abban rejlik, hogy az embernek, mielőtt erre a mindenki előtt felvetődő kérdésre válaszolna: "mi vagyok én", vagy "miért élek én", vagy "mit tegyek" - ezt a kérdést kell megoldania: "mi az egész, számomra ismeretlen emberiség élete, amelyből csak egy parányi részt ismerek egy pillanatnyi időszakban"? Ahhoz, hogy megértsem, micsoda is vagyok, előbb meg kell értenem, mi az az egész titokzatos emberiség, amely ugyanolyan emberekből áll, mint én magam, vagyis azok se tudják, hogy kicsodák is ők.

Be kell vallanom, volt olyan idő, amikor hittem ebben. Ez az az időszak volt, amikor megvoltak azok a kedvenc eszményeim, amelyek igazolták szeszélyeimet, és igyekeztem kiagyalni olyan elméletet, amelynek alapján az emberiség törvényének tekinthettem szeszélyeimet. De mihelyt egész világosan felvetődött lelkemben az élet kérdése, ez a felelet rögtön szétpattant, mint a buborék. És ráeszméltem, hogy miként a természettudományok között vannak igazi tudományok és féltudományok, amelyek nem rájuk tartozó kérdésekre próbálnak feleletet adni, akként ezen a területen is van egy sereg igen elterjedt tudomány, amelyek nem rájuk tartozó kérdésekre igyekeznek válaszolni. E terület féltudományai - a jog, a társadalom- és a történettudomány. - azzal próbálják megoldani az ember kérdését, hogy látszólag, mindegyik a maga módján, az egész emberiség életének kérdését iparkodik megoldani.

De miként a tapasztalati tudományok területén az az ember, aki őszintén kérdezi, hogyan éljek, nem elégedhet meg ezzel a válasszal, tanulmányozd a végtelen térben, a végtelen részecskéknek időben és bonyolultságban végtelen változásait, és akkor megérted a saját életedet -, pontosan akként nem érheti be az őszinte ember ezzel a válasszal: "tanulmányozd az egész emberiség életét, amelynek se kezdetét, se végét nem ismerhetjük, és nem is ismerjük még egy töredékét sem, és akkor megérted tulajdon, életedet". És ugyanúgy, mint a tapasztalati féltudományok ezek a féltudományok is annál inkább tele vannak hiányossággal, pontatlansággal, ostobaságokkal és ellentmondásokkal minél messzebbre eltérnek feladataiktól. A tapasztalati tudomány feladata az anyagi jelenségek okozati összefüggéseinek tanulmányozása. Mihelyt a tapasztalati tudomány felveti a végok kérdését, rögtön badarság lesz belőle. A spekulatív tudomány feladata az élet, ok és okozat nélküli lényegének megismerése. Mihelyt nekifog az olyan okozati jelenségek tanulmányozásának, mint a társadalmi és történelmi jelenségek, rögtön badarság lesz belőle.

A tapasztalati tudomány, csakis akkor ad tényleges tudást, akkor példázza az emberi értelem nagyságát, ha kutatásainak körébe nem vonja be a végokot. És megfordítva: a spekulatív tudomány csak akkor tudomány és csak akkor példázza az emberi értelem nagyságát, ha teljesen mellőzi az okozati jelenségek összefüggéseinek kérdéseit és csakis a végokhoz való viszonya alapján vizsgálja az embert. Ilyen ezen a téren az a tudomány, amely e félteke pólusát alkotja: a metafizika, vagy a spekulatív filozófia. Ez a tudomány világosan felveti a kérdést: mi vagyok én, mi az egész világ? És miért vagyok én, és miért van az egész világ? És amióta csak van ez a tudomány, mindig egyformán válaszol. A filozófus, akár ideáknak, akár szubsztanciának, akár szellemnek, akár akaratnak nevezi az élet lényegét, amely bennem és minden létezőben van, egyaránt azt mondja, hogy ez a lényeg van, és hogy én ugyanaz a lényeg vagyok, de, hogy miért van e lényeg, azt nem tudja, és nem is válaszol rá, ha precíz gondolkodó. Én azt kérdezem, miért van ez a lényeg? Mi származik abból, hogy van és lesz? S a filozófia nem válaszol, sőt maga is éppen ezt kérdezi. És ha igazi filozófia, akkor egész tennivalója csakis abból áll, hogy világosan felvesse ezt a kérdést. És ha szilárdan ragaszkodik feladatához, akkor erre a kérdésre: "Mi vagyok én, és mi az egész világ?" - csakis így válaszolhat: "Minden és semmi", arra a kérdésre pedig: "Miért létezik a világ, és miért létezem én?" - csakis így: "Nem tudom."

Így hát bárhogyan forgassam is a filozófiának ezeket a spekulatív feleleteit, nem kapok semmilyen válaszfélét, mégpedig nem azért, mert a válasz nem az én kérdésemre vonatkozik - miként a világos, tapasztalati területen -, hanem azért, mert itt, jóllehet az egész szellemi tevékenység éppenséggel az én kérdésemre irányul, nincs felelet, és felelet helyett ugyanazt a kérdést kapom, csak bonyolultabb formában.

6.

Amikor feleletet kerestem az élet kérdésére, pontosan ugyanazt az érzést tapasztaltam, amelyet az erdőben eltévedt ember tapasztal.

Kijutottam egy tisztásra, felmásztam egy fára, és világosan láttam a végtelen területeket, de azt is láttam, hogy ott nincs hajlék, és nem is lehet. Aztán elindultam a sűrűbe, a homályba, és csak homályt láttam, és ott se volt hajlék.

Így bolyongtam én az emberi ismereteknek ebben az erdejében a matematikai és a tapasztalati tudományok tisztásai között - amelyek világos látóhatároltat tártak elém, de olyanokat, amelyeknek irányában nem lehetett hajlék - és a spekulatív tudományok homálya között, amelyekben annál nagyobb sötétségbe kerültem, minél messzebb hatoltam, míg végül meggyőződtem arról, hogy nincs kivezető út, és nem is lehet.

Amikor a tudományok világosabb oldalának szenteltem magam, ráeszméltem, hogy csupán elfordítom tekintetemet a kérdésről, akármilyen csábítóak, világosak is voltak az előttem feltáruló látóhatárok, bármilyen csábító is volt belemerülni e tudományok végtelenjébe, én már kezdtem ráébredni, hogy ezek a tudományok annál világosabbak, minél kevésbé van szükségem rájuk, és minél kevésbé válaszolnak a kérdésre.

- No - mondtam magamnak -, én tudom mindazt, amit olyan makacsul akar tudni a tudomány, de ezen az úton nincs válasz arra a kérdésre, mi értelme van az én életemnek. A spekulatív területen pedig rájöttem, hogy bár a tudomány célja határozottan az volt, hogy választ adjon a kérdésemre - vagy éppen ezért -, nincs más válasz, mint az, amelyet én magam adtam magamnak: Mi értelme van az én életemnek? - Semmi. - Vagy: Mi származik az én életemből? - Semmi. - Vagy: Miért létezik mindaz, ami létezik, és miért létezek én? - Azért, mert létezik.

Amikor az emberi tudományok egyik oldalát faggattam, rengeteg pontos választ kaptam olyasmire, amit nem kérdeztem: a csillagok vegyi összetételére, a napnak a Herkules csillagkép felé haladására, a fajok és az ember származására, a végtelenül kicsiny atomok formáira, az éter végtelenül kicsiny, súlytalan részecskéinek ingadozására vonatkozóan, de a tudományoknak ezen a területén erre a kérdésre: "Mi az én életem értelme?" - csak egy volt a válasz: te az vagy, amit az életednek nevezel, te a részecskék ideiglenes, esetleges összekapcsolódása vagy. E részecskék kölcsönhatása és megváltozása idézi elő benned azt, amit az életednek nevezel. Ez az összekapcsolódás egy bizonyos ideig tart, azután e részecskék kölcsönhatása megszűnik - tehát megszűnik az, amit te életnek nevezel, és ezzel megszűnik minden kérdésed is. Te csupán valaminek egy véletlenül összetapadt csomója vagy. Ez a csomó rothad. A csomó ezt a rothadást nevezi az életének. Ha a csomó szétmállik, akkor vége szakad a rothadásnak, és minden kérdésnek. Így válaszol a tudományok világos része, és semmi mást nem tud mondani, ha valóban szigorúan követi alapelveit.

Az ilyen felelet hallatára azonban az derül ki, hogy az nem a kérdésre válaszol. Nekem az életem értelmét kell ismernem, az pedig, hogy az életem a végtelennek egy részecskéje, nem ad neki semmi értelmet, sőt eleve megfosztja minden lehetséges értelemtől.

Az a gyanús engedmény pedig, amelyet a pontos, a tapasztalati tudománynak ez a része tesz a spekulációnak, mondván: az élet értelme a fejlődésben és e fejlődés előmozdításában rejlik - pontatlansága és homályossága miatt nem tekinthető feleletnek.

A tudományok másik, spekulatív része - ha szigorúan ragaszkodik alapelveihez, ha egyenesen válaszol a kérdésre - mindenkor és mindenütt egy és ugyanazt felelte és feleli: a világ végtelen és felfoghatatlan valami. Az emberi élet ennek a megfoghatatlan

egésznek egy megfoghatatlan része. Megint kirekesztem a spekulatív és a tapasztalati tudományoknak mindazon alkuit, amelyek az úgynevezett jogi, politikai, történeti féltudományok egész ballasztját alkotják. Ezekbe a tudományokba megint csak ugyanolyan helytelenül vonják be a fejlődés, a tökéletesedés fogalmát, azzal a különbséggel, hogy ott az egésznek, itt meg az emberi életnek a fejlődéséről van szó. A tévedés egy és ugyanaz: a fejlődésnek, a tökéletesedésnek a végtelenben nem lehet sem célja, sem iránya, és az én kérdésemre ezek nem adnak választ.

Ott pedig, ahol a spekulatív tudomány pontos, tehát éppen az igazi filozófiában - nem abban, amelyet Schopenhauer professzori filozófiának nevezett, és amely csak arra szolgál, hogy új filozófiai rublikák szerint osztályozzon és új névvel nevezzen el minden létező jelenséget -, ott, ahol a filozófus nem téveszti szem elől a tényleges kérdést, a válasz mindig ugyanaz, vagyis az a válasz, amelyet Szókratész, Schopenhauer, Salamon, Buddha adott:

"Csak annyira közeledünk az igazsághoz, amennyire eltávolodunk az élettől - mondja Szókratész, amikor a halálára készül. Mire törekszünk az életben mi, akik szeretjük az igazságot? Arra, hogy megszabaduljunk a testtől és mindama rossztól, ami a test életéből származik. És ha ez így van, akkor miért ne örüljünk, amikor eljön hozzánk a halál?"

"A bölcs egész életén át keresi a halált…", így hát nem fél a haláltól."

"Ha megismertük a világ belső lényegét mint akaratot - mondja Schopenhauer -, és a természet sötét erőinek öntudatlan törekvéseitől az ember teljesen tudatos tevékenységéig minden jelenségben csakis ennek az akaratnak a tárgyiasulását fedezzük fel, semmiképp se kerülhetjük el azt a következtetést, hogy az akarat szabad tagadásával, önmegsemmisítésével együtt eltűnnek mindazok a jelenségek is, az a tárgyiasulás valamennyi fokán tapasztalható, cél és pihenés nélküli, állandó igyekezet és törekvés is, amelyekben és amelyek által fennáll a világ, eltűnik az egymás utáni formák sokfélesége, a formával együtt eltűnik annak minden jelensége is, általános formáival, a térrel és az idővel, végül még a világ legutolsó alapformája, a szubjektum és az, objektum is. Nincs akarat, nincs képzet, nincs világ sem. Végső soron csak a semmi marad előttünk. De az, ami ellenszegül ennek a semmibe való átmenetnek, a természetünk - csupán maga a létezésre irányuló akarat (Wille zum Leben), amely minket, magunkat és világunkat alkotja. Az, hogy annyira félünk a megsemmisüléstől, vagy - ami ugyanazt jelenti - annyira akarunk élni, csak azt jelenti, hogy mi magunk nem vagyunk egyéb, mint ez az életakarat, és ezen kívül semmit se tudunk. Éppen ezért az, ami számunkra, akik még tele vagyunk akarattal, az akarat teljes megsemmisítése után megmarad, természetesen - a semmi, de megfordítva is: azok számára, akikben az akarat elfordult magától, megtagadta magát, azok számára ez a mi olyannyira reális világunk, valamennyi Napjával és Tejútjával együtt - a semmi."

"Felette nagy hiábavalóság - mondja Sálamon -, felette nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság ! Micsoda haszna van az embernek minden ő munkájában, mellyel munkálkodik a nap alatt? Egyik nemzetség elmegy, és a másik eljő, a föld pedig mindörökké megmarad . . . A mi volt, ugyanaz, ami ezután is lesz, és a mi történt, ugyanaz, a mi ezután is történik, és semmi nincs új dolog a nap alatt. Van valami, a miről mondják: nézd ezt, új ez, régen volt már száz esztendőkön át, melyek mi előttünk voltak. Nincs emlékezet az előbbiekről, azonképpen az utolsó dolgokról is, melyek jövendők, nem lesz emlékezet azoknál, a kik azután lesznek. Én, prédikátor, királya voltam Izraelnek Jeruzsálemben. És adám az én elmémet mindazok vizsgálására és bölcsen való tudakozására, melyek lesznek az ég alatt. Ez gonosz hiábavaló foglalatosság, melyet adott Isten az emberek fiainak, hogy gyötrődjenek vele. Láttam minden dolgokat, melyek lesznek a nap alatt, és imé minden csak hiábavalóság és, a léleknek gyötrelme !... Szóltam az én elmémmel, mondván: imé, én naggyá lettem, én gyűjtöttem bölcsességet mindazok felett, a kik fők voltak én előttem Jeruzsálemben, és az én elmém bőven látott bölcsséget és tudományt! Adtam annakfelette az én elmémet a bölcsességnek tudására, és az esztelenségnek és bolondságnak megtudására. Megtudtam, hogy ez is a lélek gyötrelme! . . . Mert a bölcsességnek sokaságában sok búsulás van, és valaki öregbíti: a tudományt, öregbíti a gyötrelmet. Mondék az én szívemberi: no, megpróbállak téged a vígan való lakásban, hogy lásd meg, mi a jó! És íme, az is hiábavalóság! A nevetés, azt mondom: bolondság, a vigasságról pedig, mit használ az? Elvégezem az én szívemben, hogy boritalra adom magamat (pedig szívem a bölcsességet követé), és előveszem ezt a bolondságot, mígnem meglátom, hogy az emberek fiainak mi volna jó, a mit cselekedjenek az ég alatt, az ő életük napjainak száma szerint. Felette nagy dolgokat cselekedtem, építek magamnak házakat, ültetek magamnak szőlőket. Csinálék magamnak kerteket és ékességre való kerteket, és ültetek beléjük mindenféle gyümölcstermő fákat. Csinálék magamnak víztartó tavakat, hogy azokból öntözzem a fáknak sarjadó erdejét. Szerzek szolgákat és szolgálókat, házamnál nevekedett szolgáim is voltak nékem, öreg és apró barmoknak nyájaival is. Többel bírtam mindazoknál, a kik voltak én előttem Jeruzsálemben. Gyűjték magamnak ezüstöt és aranyat is, és királyok drágaságait és tartományokat, szerzek magamnak éneklő férfiakat és éneklő asszonyokat, és az emberek fiainak gyönyörűségit, nőt és nőket. És naggyá levék, és megnövekedem mindazok felett, a kik előttem voltak Jeruzsálemben, és az én bölcsességem is helyén volt. Valamit kívántak az én szemeim, meg nem vontam azoktól, meg sem tartóztattam az én szívemet semmi vigaszságtól. És tekintek minden dolgaimra, melyeket cselekedtek vala az én kezeim, és az én munkámra, mit fáradsággal végeztem, és íme az mind hiábavalóság és a léleknek gyötrelme, és nincsen annak semmi haszna a nap alatt! Azért fordulék én, hogy lássak bölcsességet és bolondságot és esztelenséget . . . De ugyan én megismerem, hogy ugyanazon egy végük lesz mindezeknek. Annakokáért mondám az én elmémben: a bolondnak állapota szerint lesz az én állapotom is, miért valék tehát én bölcsebb? És mondék az én elmémben, ez is hiábavalóság! Mert nem lesz emlékezete sem a bölcsnek, sem a bolondnak mindörökké, mivelhogy a következendő időkben már mind elfelejtetnek, és miképpen meghal a bölcs, azonképpen meghal a bolond is. Azért gyűlöltem az életet, mert gonosznak látsszék nékem a dolog, ami történik a nap alatt, mert mindez hiábavalóság, és a léleknek gyötrelme. Gyűlöltem én minden munkámat is, mellyel munkálkodom a nap alatt, mivelhogy el kell hagynom azt oly embernek, aki én utánam lesz . . . Mert micsoda marad meg az embernek minden ő munkájából és elméjének nyughatatlan fáradozásából, mellyel ő munkálkodott a nap alatt? Holott minden napja bánat, és búsulás az ő foglalatossága, még éjjel is nem nyugodt az ő elméje. Ez is hiábavalóság! Nincsen csak e jó is az embernek hatalmában, hogy egyék, igyék, és azt cselekedje, hogy az ő szíve lakozzék gyönyörűséggel az ő munkájából . . .

Minden olyan, hogy mindenkit érhet, egyazon szerencséje van az igaznak és gonosznak, jónak vagy tisztának és tisztátalannak, mind annak, aki áldozik, mind, aki nem áldozik, úgy a jónak, mint a bűnösnek, az esküvőnek úgy, mint a ki féli az esküvést. Mind az ég alatt való dolgokban e gonosz van, hogy mindeneknek egyenlő szerencséjük van és az emberek fiainak szíve is teljes gonoszsággal, és elméjükben minden bolondság van, amíg élnek azután pedig a halottak közé mennek. Mert akárkinek, valaki minden élők közé csatlakozik, van reménysége, mert jobb az élő eb, hogynem a megholt oroszlán. Mert az élők tudják, hogy meghalnak, de a halottak semmit nem tudnak, és azoknak semmi jutalmuk nincs többé, mivelhogy emlékezetük elfelejtetett. Mind szeretetük, mind gyűlöletük, mind gerjedezésük immár elveszett és többé semmi részük nincs semmi dologban, a mely a nap alatt történik."

Így beszél Salamon, s mit mond az indiai bölcsesség?

Szakia-Muni, a fiatal, boldog királyfi - aki elől eltitkolták a betegséget, az öregséget, a halált - kikocsikázik, és egy borzalmas, nyáladzó szájú, fogatlan öregembert lát. A királyfi, aki elől mindaddig eltitkolták az öregséget, megdöbben, és azt kérdezi kocsisától, mi ez, és mitől került az az ember ilyen siralmas, ilyen undorítóan csúnya állapotba. És amikor megtudja, hogy ez minden ember közös sorsa, hogy őrá, a fiatal királyfira is kikerülhetetlenül ugyanez vár, már nem tud tovább kocsikázni, hazahajtat, hogy gondolkozzék a dolgon. És bezárkózik és töpreng. És bizonyára kitalál magának valami vigaszt, mert vidáman és boldogan ismét kikocsikázik. De ezúttal egy beteg kerül elébe, egy zavaros szemű megkékült, reszketeg, elcsigázott embert lát. A királyfi, aki elől eltitkolták a betegségeket, megáll, és azt kérdi, mi ez. És amikor megtudja, hogy ez betegség, amely minden embert fenyeget, és hogy akár holnap ő maga, az egészséges és boldog királyfi is ugyanígy megbetegedhet, ismét elmegy a kedve a szórakozástól, hazahajtat, megint megnyugvást keres, és bizonyára meg is találja, mert harmadszor is kikocsikázik, ám a harmadik alkalommal megint egy újabb látvány fogadja: azt látja, hogy visznek valamit. "Mi ez?" - "Halott." - "Mit jelent az, hogy halott?" - kérdezi a királyfi. Azt a választ kapja, hogy halottá válni annyit jelent, mint azzá lenni, amivé ez az ember lett. A királyfi odamegy a halotthoz, kitakarja és megnézi. "És mi lesz vele ezután?" kérdi a királyfi. Azt a választ kapja, hogy elássák a földbe. "Miért?" - Azért, mert immár bizonyára sohase lesz élő, hanem csak bűzt áraszt, és megférgesedik. - "És ez a sorsa mindenkinek? Velem is ugyanez történik? Engem is elásnak, belőlem is bűz árad; engem is megesznek a férgek?" - "Igen." - "Vissza! Nem kocsikázom tovább, és soha nem is fogok többé." És Szakia-Muni nem tudott vigaszt találni az életben, így hát megállapította, hogy az élet a legfőbb rossz, és minden lelkierejét arra fordította, hogy megszabaduljon és másokat is megszabadítson tőle. Mégpedig úgy, hogy a halál után meg ne újuljon valahogyan az élet, tehát hogy az életet teljesen, gyökerestül megsemmisítsék. Ezt mondja az egész indiai bölcselet.

Ezek hát azok az egyenes válaszok, amelyeket akkor ad az emberi bölcsesség, ha az élet kérdésére felel.

"A test élete maga a rossz és a hazugság. Éppen ezért a test életének megsemmisítése üdv, így hát azt kell kívánnunk" - mondja Szókratész.

"Az élet az, aminek nem volna szabad lennie, vagyis rossz, és a semmibe való átmenet az élet egyetlen üdve" - mondja Schopenhauer.

"A világon minden - az ostobaság is, a bölcsesség is, a gazdagság is, a nyomorúság is, a vidámság is, a bánat is - minden hiábavalóság és semmiség. Az ember meghal, és nem marad utána semmi. Ez is ostobaság" - mondja Salamon.

"Nem lehet a szenvedések, az elgyengülés, az öregség és a halál elkerülhetetlenségének tudatában élni, meg kell szabadítanunk magunkat az élettől, az élet minden lehetőségétől" - mondja Buddha!

És ugyanazt, amit ezek a lángelmék gondoltak, ugyanazt mondta, gondolta és érezte millió és millió hozzájuk hasonló ember. És ezt gondolom, ezt érzem én is.

Úgyhogy a tudományokban való bolyongás egyáltalán nem vezetett ki kétségbeesésemből, sőt csak fokozta. Az egyik tudomány nem válaszolt az élet kérdéseire, a másik tudomány pedig a válaszával éppenséggel alátámasztotta kétségbeesésemet, és azt bizonyította, hogy az eredmény, amelyre jutottam, nem holmi eltévelyedésnek, agyam beteges állapotának gyümölcse, ellenkezőleg: megerősítette bennem, hogy helyesen gondolkoztam, és eredményem egybevág az emberiség legnagyobb elméinek következtetéseivel.

Nincs értelme, hogy áltassam magamat. Minden hiábavalóság: Boldog az, aki meg se születik, a halál jobb az életnél, tehát meg kell szabadulni tőle.

7.

Mivel a tudományban nem találtam magyarázatot, az életben kezdtem keresni, azt remélve, hogy megtalálom a körülöttem élőkben, így hát figyelni kezdtem a hozzám hasonlókat, hogyan is élnek köröttem, és hogyan szemlélik azt a kérdést, amely engem kétségbeesésbe döntött.

Elmondom, mit találtam azoknál, akik műveltség és életmód tekintetében ugyanolyan helyzetben vannak, mint én.

Azt találtam, hogy a mi körünkhöz tartozó emberek számára négy kivezető út van abból a szörnyű helyzetből, amelyben vagyunk.

Az első kiút - a tudatlanságé. Ez abban áll, hogy az ember nem tudja, nem érti, hogy az élet rossz és értelmetlen. Az embereknek ez a csoportja - javarészt nők vagy nagyon fiatal, vagy nagyon buta férfiak - még nem értette meg az életnek azt a kérdését, amely Szókratész, Schopenhauer, Salamon és Buddha előtt felvetődött. Ezek nem látják sem a rájuk váró sárkányt, sem az egereket, ahogy rágcsálják azt a bokrot, amelybe ők kapaszkodnak, csak nyalogatják a mézcseppeket. Ámde ezek csupán ideig-óráig nyalogatják a mézcseppeket, mihelyt a sárkányra meg az egerekre irányítja a figyelmüket valami, rögtön vége a nyalogatásnak. Tőlük nekem nincs mit tanulnom, és szükségképpen, változatlanul tudom azt, amit tudok.

A második kivezető út - az epikureizmusé. Ez abban áll, hogy - az élet reménytelenségét ismerve - legalább egyelőre élvezzük azokat a javakat, amelyek éppen vannak, ne nézzünk se a sárkányra, se az egerekre, hanem nyalogassuk a mézet a lehető legjobb gusztussal, kivált, ha sok akad azon a bokron. Salamon így fogalmazza meg ezt a kiutat:

"Annakokáért dicsértem én a vígasságot, hogy nincsen embernek jobb e világon, hanem hogy egyék, igyék és vígadjon, és ez kísérje őt munkájában az ő életének napjaiban, a melyeket ad néki Isten a nap alatt . . .

No azért egyed vígassággal a te kenyeredet, és igyad jó szívvel a te borodat . . . Éld életedet a te feleségeddel, a kit szeretsz, a te hiábavaló életednek minden napjaiban, a melyeket Isten adott néked a nap alatt, a te hiábavalóságodnak minden napjaiban, mert ez a te részed a te életedben és a te munkádban, mellyel munkálkodol a nap alatt. Valamit hatalmadban van cselekedni erőd szerint, azt cselekedjed, mert semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcsesség nincs a halálban, ahová menendő vagy."

Ezt a második kiutat választja a mi köreinkhez tartozó emberek többsége. Életkörülményeik folytán több jóban van részük, mint rosszban, erkölcsi eltompultságuk pedig lehetővé teszi, hogy megfeledkezzenek arról: az ő helyzeti előnyük csak véletlen, mert nem lehet mindenkinek ezer asszonya és palotája, mint Salamonnak, és minden egyes, ezer asszonyt bíró emberre ezer olyan jut, akinek nincsenek asszonyai, és minden egyes palotára ezer olyan ember esik, aki azt arca verítékével építi, és mert az a véletlenség, amely ma Salamonná tett engem, holnap Salamon rabszolgájává tehet. Képzeletük eltompultsága pedig lehetővé teszi ezeknek az embereknek, hogy megfeledkezzenek arról, ami Buddhának nem hagyott nyugtot: a betegség, az öregség kikerülhetetlenségéről, meg a haláléról, amely maholnap irgalmatlanul véget vet ezeknek az élvezeteknek. Az, hogy ezek között némelyek azt állítják, hogy gondolkodásuk és képzeletük tompasága filozófia, amelyet ők pozitivistának neveznek, nézetem szerint nem emeli ki őket azoknak a kategóriájából, akik a kérdést nem látva a mézet nyalogatják. Ezeket az embereket sem utánozhattam: képzeletem nem olyan tompa, mint az övék, mesterségesen pedig nem tudtam kifejleszteni magamban azt a tompaságot. Ha egyszer már megláttam a sárkányt és az egereket, erővel sem tudtam többé levenni róluk a szememet, ahogy egyetlen igazán élő ember se tudja.

A harmadik kivezető út az erőé és az energiáé. Ez abban áll, hogy miután rádöbbentünk, hogy az élet rossz és értelmetlen, meg kell semmisíteni. Így cselekszenek a gyérszámú erős és következetes emberek. Miután átlátták, mennyire ostoba az a tréfa, melyet velük űznek, és ráeszméltek, hogy a halottak sorsa sokkal jobb, mint az élőké, és hogy a legjobb nem lenni, így is cselekszenek, és mindjárt véget vetnek ennek az ostoba tréfának, mert hisz megvannak hozzá az eszközök: a kötél, a víz, a kés, amelyet a szívedbe döfhetsz, vagy a vonatkerék, s köreinkben egyre többen és többen akadnak, akik így cselekszenek, s az emberek többnyire életük legjobb időszakában cselekszenek így, amikor szellemi erejük teljében vannak, az emberi értelmet lealacsonyító szokásokból pedig még nem sokat sajátítottak el. Én láttam, hogy ez a legméltóbb megoldás, és én is így akartam cselekedni.

A negyedik kiút a gyengeségé. Ez abban áll, hogy ha átlátja is az ember, mennyire rossz és értelmetlen az élet, tovább húzza, bár előre tudja, hogy semmi jó se származhat belőle. Az effajta emberek tudják, hogy a halál jobb az életnél, de mivel nincs erejük ahhoz, hogy értelmesen cselekedjenek, vagyis minél előbb véget vessenek a csalásnak, és megöljék magukat, mintegy várnak valamire. Ez a gyengeség kiútja, mert ha egyszer tudok jobbat, és ha az hatalmamban is áll, akkor miért nem arra a jobbra szánom rá magamat? Ebbe a kategóriába tartoztam én.

Így hát a magamfajta emberek négy úton igyekeznek menekülni a szörnyű ellentmondás elől. Bármilyen feszült figyelemmel kerestem is, e négy kiúton kívül nem láttam egyebet. Az első megoldás: nem érteni azt, hogy az élet ostobaság, hiábavalóság, sőt rossz, és hogy jobb nem élni. Én képtelen voltam nem tudni ezt, és ha egyszer rájöttem, nem tudtam szemet hunyni előtte. A második, elfogadni az életet olyannak, amilyen, és nem törődni a jövővel. Erre is képtelen voltam. Akárcsak Szakia-Muni, én se tudtam elmenni vadászatra, mikor tudtam, hogy van öregség, szenvedés, halál. Túlságosan élénk volt a képzeletem. Ezen kívül én nem tudtam örülni annak a pillanatnyi véletlennek, amely egy percnyi élvezetet vetett oda nekem. A harmadik kiút: az ember, ha ráeszmélt, hogy az élet rossz, hogy ostobaság, vessen véget neki, ölje meg magát. Én ráeszméltem erre, de valahogy mégsem öltem meg magamat. A negyedik kiút - Salamon, Schopenhauer helyzetében élni: tudni, hogy az élet ostoba tréfa, melyet velem űznek, mégis élni, mosakodni, öltözködni, ebédelni, beszélni, sőt holmi könyveket is írni. Ez undorító, gyötrelmes volt számomra, de mégis megmaradtam ebben az állapotban.

Most már látom: ha nem öltem meg magamat, annak az volt az oka, hogy homályosan sejtettem gondolataim helytelenségét. Akármennyire meggyőzőnek és kétségtelennek is látszott saját gondolatmenetem meg azoké a bölcseké, akik rávezettek bennünket az élet értelmetlenségének felismerésére, azért homályosan mégiscsak kételkedtem eszmefuttatásom kiindulópontjának helyességében.

Ez a következő volt: Én, az én értelmem felismerte, hogy az élet értelmetlen. Ha nincs valami felsőbb értelem (márpedig ezt senki se tudja bebizonyítani), akkor számomra az értelem az élet teremtője. Ha nem volna értelem, akkor számomra élet se lenne. Hát, akkor hogy tagadhatja ez az értelem az életet, ha egyszer ő maga az élet teremtője? Vagy más oldalról nézve: ha nem volna élet, nem lenne az én értelmem sem - tehát az értelem az élet gyermeke. Az élet minden. Az értelem az élet gyümölcse, az értelem pedig tagadja magát az életet.

Éreztem, hogy itt valami nincs rendben.

Az élet értelmetlen rossz, ez kétségtelen - mondtam magamnak. - De éltem, és élek még, és élt és él az egész emberiség. Hát hogy lehet ez? Miért él, ha azt is megteheti, hogy ne éljen?

Hát csak Schopenhauer meg én vagyunk olyan okosak, hogy rádöbbentünk: milyen értelmetlen és rossz az élet?

Az élet hiábavalóságáról való elmélkedés nem boszorkányság, azt már régóta csinálják a legegyszerűbb emberek is, és mégis éltek és élnek. Hát hogyan lehet, hogy ők mégis élnek, és soha eszük ágában sincs kételkedni abban, hogy az életnek van értelme?

Tudásom, amelyet a bölcsek bölcsessége támasztott alá, feltárta előttem, hogy a világon minden - szerves és szervetlen, rendkívül okosan van felépítve, csakis az én helyzetem ostoba. Ezek a bolondok pedig - az egyszerű emberek óriási tömegei semmit se tudnak arról, hogyan van felépítve a világon minden szerves és szervetlen, hanem csak élnek, és úgy érzik, hogy az élet nagyon okosan van berendezve!

Meg aztán az is eszembe jutott: hátha még nem tudok valamit. Mert pontosan így cselekszik a tudatlanság. Hisz a tudatlanság mindig pontosan ezt mondja. Ha nem tud valamit, akkor azt mondja, hogy ostobaság az, amit ő nem tud. Valójában az a helyzet, hogy van az egész emberiség, amely úgy élt és él, mintha felfogná életének értelmét, mert ha nem fogná fel, nem tudna élni - én pedig azt mondom, hogy ez az egész élet értelmetlen, és én nem tudok élni.

Senki sem akadályoz bennünket - Schopenhauert meg engem - hogy tagadjuk az életet. De akkor öld meg magad, és nem fogsz, tépelődni! Ha nem tetszik neked az élet, öld meg magad! Ha élsz, de nem tudod felfogni az élet értelmét, akkor vess véget neki, de ne sürögj-forogj, ne magyarázz, ne mesélgess arról, hogy nem érted az életet. Ha vidám társaságba érkeztél, amelyben mindenki nagyon jól érzi magát, és mindenki tudja, mit csinál, és te mégis unatkozol, sőt - utálkozol, akkor menj el.

És valóban: hát mik vagyunk mi - akik szentül hiszünk az öngyilkosság szükségességében, de mégse merjük végrehajtani -, ha nem a leggyengébb, a legkövetkezetlenebb és kereken megmondva: a legbutább emberek, akik úgy örülnek a butaságuknak, mint majom a farkának!

Hisz a mi bölcsességünk, bármennyire kétségtelenül helyes is, nem adta meg nekünk az élet értelmének megismerését. Az emberiség, amely az életet éli, az a sok millió, mégsem kételkedik az élet értelmében.

Valóban: azoktól a régi-régi időktől fogva, mióta van élet, amelyről tudok egyet-mást, sokan éltek olyanok, akik ismerték azt az élet hiábavalóságára vonatkozó felfogást, amely nekem bebizonyította az értelmetlenségét, és mégis éltek, mégis valami értelmet tulajdonítottak az életnek. Amióta elkezdődött valamiféle emberi élet, az emberekben már meg volt az életnek ez az értelme, és folytattak az életet, amíg az eljutott hozzám. Minden, ami bennem és körülöttem, van, az ő életismeretüknek a gyümölcse. Még a gondolkodásnak azokat az eszközeit is, amelyekkel megítélem és elítélem ezt az életet, még azokat is ők csinálták, azok sem az enyéim. Én magam is őnekik köszönhettem, hogy megszülettem, felnőttem, felnevelkedtem. Ők bányászták a vasat, ők szelídítették meg a tehenet, a lovat, ők tanítottak meg bennünket fát vágni, vetni, együtt élni, ők rendezték be a mi életünket, ők tanítottak meg engem gondolkozni, beszélni. És én, az ő alkotásuk, akit ők etettek-itattak, tanítottak, én, aki az ő gondolataikkal és szavaikkal gondolkozom, most bebizonyítottam nekik, hogy létezésük maga az értelmetlenség. "Itt valami nincs rendjén - mondtam magamban. - Valahol hibáztam." De arra, hogy hol az a hiba, sehogy se tudtam ráakadni.

8.

Mindezeket a kétségeimet, amelyeket most már képes vagyok többé-kevésbé összefüggően elmondani, akkor nem tudtam volna kifejezni. Akkor csupán éreztem, hogy logikailag bármennyire kikerülhetetlenek is voltak az élet hiábavalóságára vonatkozó következtetéseim, amelyeket a legnagyobb gondolkodók is alátámasztottak, valami nem volt rendben velük. Magában a felfogásban-e vagy a kérdés felvetésében - ezt nem tudtam, csupán azt éreztem, hogy az értelmi meggyőző erő tökéletes volt, de ez nem volt elég. Mindezek a következtetések sem tudtak engem meggyőzni annyira, hogy megtegyem azt, ami felfogásomból eredt volna, vagyis hogy megöljem magamat. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy az értelmemmel jutottam el ahhoz, amihez eljutottam, úgyhogy végül is - nem öltem meg magamat. Működött az értelmem, de működött még valami más is, amit nem tudnék másként nevezni, mint élettudatnak. Működött még az az erő is, amely arrafelé irányította a figyelmemet, és nem errefelé, és éppen ez az erő vezetett ki kétségbeejtő helyzetemből, ez fordította teljesen más irányba értelmemet. Ez az erő terelte rá figyelmemet arra, hogy én a hozzám hasonló, néhány száz emberrel nem vagyok az egész emberiség, és hogy én még nem ismerem az emberiség életét.

Ahogy végignéztem a velem egyívású emberek szűk körén, csak olyanokat láttam, akik nem értik a kérdést, vagy akik értik ugyan, de életmámorral elfojtják a kérdést, vagy akik értik, és véget is vetnek életüknek, vagy akik szintén értik, de csupa gyengeségből végig élik ezt a kétségbeejtő életet. Nem láttam másféléket. Abban a hitben éltem, hogy a tanult, gazdag és ráérő embereknek az a köre, amelyhez tartoztam, az alkotja az egész emberiséget, az előttünk élt és ma élő emberek milliárdjai pedig - azok csak olyanok, akár a barmok, azok nem emberek.

Bármilyen furcsának, bármilyen hihetetlenül érthetetlennek látszik is most már, hogy az életről elmélkedve hogyan tudtam figyelmen kívül hagyni az emberiség életét, amely mindenfelől körülvett, hogyan tudtam annyira nevetségesen eltévelyedni, hogy azt higgyem: az én életem meg a Salamonoké és Schopenhauereké az igazi, a normális élet, a milliárdok élete pedig figyelemre sem érdemes körülmény, bármilyen furcsa is ez most nálam, látom, hogy így volt. Büszke értelmem tévelygése idején annyira kétségtelennek látszott, hogy Salamon, Schopenhauer meg én olyan helyesen és őszintén vetettük fel a kérdést, hogy nem is lehet másként, annyira kétségtelennek látszott, hogy ama milliárdok mind azok közé tartoznak, akik még nem jutottak el a kérdés teljes mélységének megértéséig, hogy csak a saját életem értelmét kerestem, és egyszer se ötlött fel bennem: "Hát milyen értelmet tulajdonítanak és tulajdonítottak a saját életüknek mindazok a milliárdok, akik éltek és élnek a világon?"

Sokáig éltem ebben az őrültségben, amely - nem szavakban, hanem tettekben - különösen ránk, a legliberálisabb és legműveltebb emberekre jellemző. De talán mivel valami furcsa, fizikai szeretettel vonzódtam az igazi dolgozó néphez, s e szeretet megértette és megláttatta velem, hogy nem olyan ostoba az, amilyennek mi gondoljuk, vagy mivel egészen őszinte volt az a meggyőződésem, hogy semmit se tudhatok, csupán azt: az a legjobb, ha felakasztom magamat - megéreztem, hogy ha élni akarok és fel akarom fogni az élet értelmét, akkor az életnek ezt az értelmét nem azoknál kell keresnem, akik elvesztették az élet értelmét, és meg akarják ölni magukat, hanem az előttünk élt és most élő embereknek azoknál a milliárdjainál, akik az életet teremtik, és elviselik a saját életük terhét, még a miénket is. Jobban megnéztem hát az előttünk élt és ma élő egyszerű, nem tanult és nem gazdag emberek óriási tömegeit, és egészen mást tapasztaltam. Azt láttam, hogy az egykor élt és most élő embereknek a milliárdjai, kevés kivétellel valamennyien, nem felelnek meg az én osztályozásomnak, hogy nem tekinthetem őket olyanoknak, akik még nem értik a kérdést, mert ők maguk vetik fel, és rendkívül világosan válaszolnak rá. Epikureusoknak se minősíthetem őket, mert nem annyira élvezetekből, mint inkább nélkülözésekből és szenvedésekből tevődik össze az életük, még kevésbé minősíthetem őket olyanoknak, akik értelmetlenül élik végig értelmetlen életüket, mivel életüknek minden aktusát, sőt magát a halált is meg tudják magyarázni. Az öngyilkosságot pedig a legnagyobb rossznak tartják. Kiderült, hogy az egész emberiségben megvan az élet értelmének valamiféle ismerete, amelyet én nem fogadok el, sőt lenézek. Kiderült, hogy az értelmi ismeret nem ad értelmet az életnek, sőt kizárja az életet, az az értelem pedig, amelyet az emberek milliárdjai, az egész emberiség tulajdonít az életnek, valamiféle megvetett, hazug ismereten alapszik.

Az értelmi tudás a bölcsek és a tudósok személyében tagadja az élet értelmét, az emberek óriási tömege, az egész emberiség pedig valamiféle értelmen kívüli tudásban fedezi fel ezt az értelmet. Ez az értelmen kívüli tudás pedig a hit, vagyis az, amit nekem szükségképpen el kellett vetnem. Ez az egy és a három isten, ez a teremtés hat nap alatt, az ördögök, az angyalok és mindaz, amit nem fogadhatok el, amíg meg nem őrülök.

Szörnyű volt a helyzetem. Tudtam, hogy az értelmi tudás útján semmit se találok az élet tagadásán kívül, amott a hitben pedig semmit az értelem tagadásán kívül, ami még lehetetlenebb volt számomra, mint az élet tagadása. Az értelmi tudás alapján az derült ki, hogy az élet rossz, és az emberek tudják ezt, az emberektől függ, hogy ne éljenek, azok pedig éltek és élnek, és én magam is élek, holott már régóta tudtam, hogy az élet értelmetlen és rossz. A hit alapján pedig az derült ki, hogy ha fel akarom fogni az élet értelmét, meg kell tagadnom a józan észt, vagyis éppen azt, aminek szüksége van erre az értelemre.

9.

Ellentmondás keletkezett, amelyből csak két kiút volt: vagy az, amit én értelmesnek neveztem, nem volt olyan értelmes, amilyennek én gondoltam, vagy pedig az, amit értelmetlennek sejtettem, nem volt olyan értelmetlen, mint én gondoltam. Ekkor kezdtem ellenőrizni értelmi tudásomból eredő gondolatmenetemet.

Ahogy ellenőriztem az értelmi tudásomból eredő gondolatmenetet, tökéletesen helyesnek találtam. Az a következtetés, hogy az élet semmi - elkerülhetetlen volt, de felfedeztem a hibát. A hiba abban volt, hogy nem annak a kérdésnek megfelelően gondolkoztam, amelyet felvetettem. A kérdés ez volt: minek élek én, vagyis mi maradandó, micsoda igazi származik az én megsemmisülő, kérészéletemből, mi értelme lehet az én véges létemnek ebben a végtelen világban? És hogy erre a kérdésre válaszolni tudjak, töprengeni kezdtem az életen.

Az élet valamennyi lehetséges kérdésének megoldása nyilvánvalóan nem elégíthetett ki, mert kérdésem, bármilyen egyszerűnek is látszik első pillantásra, azt a követelést foglalja magában, hogy a végest a végtelennel magyarázzuk meg - és fordítva.

Én azt kérdeztem: milyen időn, okon, téren kívüli jelentősége van az életemnek? De erre a kérdésre akartam felelni: milyen időbeli, oksági és térbeli jelentősége van az életemnek? A végén hosszas tépelődés után, azt válaszoltam - semmi!

Töprengéseim során állandóan a végest a végessel, a végtelent a végtelennel vetettem össze - de nem is járhattam el másképp -, éppen ezért mindig az lett az eredmény, aminek szükségképpen lenni kellett: az erő erő, az anyag anyag, az akarat akarat, a végtelenség végtelenség, a semmi semmi, és egyéb nem is lehetett az eredmény.

Valami ahhoz hasonló volt ez, ami a matematikában, amikor az ember egy egyenletet akarván megoldani, az egyenlőséget oldja meg. A gondolatmenet helyes, de eredményeként ezt kapjuk válaszul: a = a, vagy x = x, vagy 0 = 0. Ugyanez történt az én gondolatmenetemmel is, amellyel az életem jelentőségének kérdését akartam tisztázni. Azok a válaszok, amelyeket az egész tudomány ezekre a kérdésekre ad - szintén csak egyenlőségek.

És valóban: a szigorúan értelmi tudomány, amely - miként Descartes tette - a mindenben való teljes kételkedéssel kezdi, elvet mindenféle a hitre hagyatkozó tudást, és az értelem meg a tapasztalat törvényei alapján épít fel újra mindent, úgyhogy nem is adhat más feleletet az élet kérdésére, csak azt, amelyet én kaptam, vagyis - bizonytalan választ. Én csak vélni kezdtem azt, hogy a tudomány határozott feleletet adott - Schopenhauer válaszát: az életnek nincs értelme, az élet rossz. De amikor jobban megvizsgáltam a dolgot, rájöttem, hogy ez a válasz nem határozott, hogy csak az én érzésem fejezte így ki. A szigorúan megfogalmazott válasz pedig - ahogy a brahminok is, Salamon is, Schopenhauer is megfogalmazta - megint csak bizonytalan, vagy pedig egyenlőség: 0 = 0, tehát az élet, amely előttem semminek tűnik fel, valóban semmi. Így hát a filozófiai tudás semmit se tagad, hanem csak azt válaszolja, hogy ő ezt a kérdést nem tudja megoldani, hogy az ő számára is bizonytalan marad a megoldás.

Amikor ezt megértettem, arra is ráébredtem, hogy az én kérdésemre nem is lett volna szabad racionális tudományban keresni a választ, hogy az a válasz, amelyet az értelmi tudás ad, csupán utalás arra, hogy feleletet csakis akkor kaphatok, ha másképpen teszem fel a kérdést, csakis akkor, ha gondolatmenetembe bevezetem a véges és a végtelen viszonyának kérdését. Ráeszméltem arra is, hogy bármennyire értelmetlenek és torzak is azok a válaszok, amelyeket a hit ad, megvan az a fölényük, hogy minden feleletbe bevonják a végesnek a végtelenhez való viszonyát, ami nélkül nem lehet válasz. Akárhogyan teszem fel a kérdést: hogyan éljek - a válasz: az Isten törvényei szerint. Mi maradandó származik az én életemből? Örök kínok vagy örök üdvösség. Mi értelme van az életemnek, ami nem semmisül meg a halállal? - A végtelen Istennel való egyesülés, a paradicsom.

Így hát szükségképpen el kellett jutnom annak felismeréséhez, hogy az értelmi tudáson kívül, amelyet előbb az egyetlennek véltem, minden élő ember számára van még valami más, nem értelmi tudás is - a hit, amely lehetővé teszi az életet. A hit egész értelmetlensége változatlanul kétségtelen maradt előttem, de nem tagadhattam azt, hogy csakis az ad választ az élet kérdéseire, következésképpen az teszi lehetővé az életet.

A racionális tudomány elvezetett annak felismerésére, hogy az élet értelmetlen, erre elakadt az életem, és meg akartam semmisíteni magamat. Ahogy szemügyre vettem az embereket, az egész emberiséget, azt tapasztaltam, hogy az emberek élnek, és azt állítják, hogy ismerik az élet értelmét. Aztán szemügyre vettem magamat: én csak addig éltem, amíg ismertem az élet értelmét. Ahogy a többi embernek, nekem is a hit adta meg az élet értelmét és lehetőségét.

Ahogy a továbbiakban szemügyre vettem más országok embereit, kortársaimat és a már meghaltakat, ugyanazt tapasztaltam. Ahol élet van, ott - amióta csak létezik az emberiség - a hit teszi lehetővé az életet, a hit fő vonásai pedig mindig és mindenütt ugyanazok.

Bármilyen hit bármilyen választ adott bárkinek, a hitnek minden egyes felelete a végtelen értelmét kölcsönzi az ember véges létének, tehát olyan értelmet, amelyet nem semmisítenek meg a szenvedések, a nélkülözések, sőt a halál sem. Tehát csakis a hitben lehet megtalálni az élet értelmét és lehetőségét. És rájöttem, hogy a hit a leglényegesebb jelentésében nemcsak a "láthatatlan dolgok feltárása" stb., nem kinyilatkoztatás (ez csupán a hit egyik ismertetőjelének leírása), nemcsak az ember viszonya az Istenhez (előbb a hitet kell meghatározni, azután az Istent, nem pedig az Istenen keresztül meghatározni a hitet), nemcsak belenyugvás abba, amit mondtak az embernek - ahogy a legtöbbször a hitet értelmezik -, a hit az emberi élet értelmének olyan ismerete, amelynek következtében az ember nem semmisíti meg magát, hanem él. A hit az életerő. Ha az ember él, akkor valamiben okvetlenül hisz. Ha nem hinné, hogy valamiért kell élnie, akkor nem élne. Ha nem látja, és nem érti a végesnek árnyszerűségét, akkor ebben a végesben hisz, ha viszont érti a végesnek tovatűnő jellegét, akkor a végtelenben kell hinnie. Hit nélkül nem lehet élni.

Ekkor eszembe jutott belső vergődésem egész lefolyása, és megrémültem. Most már világos volt: ahhoz, hogy az ember élni tudjon, szüksége van arra, hogy vagy ne lássa a végtelent, vagy pedig legyen valami olyan magyarázata az élet értelmére, amely a végest egy kalap alá veszi a végtelennel. Ilyen magyarázatom volt, de ez nem kellett, amíg hittem a végtelenben, és az értelemmel nem kezdtem ellenőrizni. És az értelem fényénél minden addigi magyarázat szertefoszlott. De jött egy idő, amikor nem hittem többé a végesben s akkor abból, amit tudtam, értelmi alapokon olyan magyarázatot kezdtem felépíteni, amely értelmet adott volna az életnek, de nem épült fel semmi. Az emberiség legkülönb elméivel együtt rájöttem arra, hogy 0 = 0, és nagyon elcsodálkoztam, hogy ilyen eredményt kaptam, holott más nem is jöhetett volna ki.

Mit csináltam én, amikor a tapasztalati tudományokban kerestem a választ? Azt akartam megtudni, miért élek, és e célból tanulmányozni kezdtem mindazt, ami rajtam kívül van. Világos, hogy sok mindent megtudhattam, de abból, amire szükségem lett volna - semmit!

Mit csináltam, amikor a filozófiai tudományokban kerestem a választ? Azoknak a lényeknek a gondolatait tanulmányoztam, akik ugyanabban a helyzetben voltak, mint én, akik ugyanúgy nem találtak választ erre a kérdésre: miért élek én? Világos, hogy semmi mást nem tudhattam meg, mint azt, amit én magam már tudtam - hogy nem lehet tudni semmit.

Mi vagyok én? A végtelennek egy része. És éppen e néhány szóban rejlik az egész feladat. Ezt a kérdést talán csak tegnap tette fel magának az egész emberiség?! És énelőttem talán senki se tette fel magának ezt a kérdést, ezt az annyira egyszerű kérdést, amely minden értelmes gyermeknek a nyelvére tolul?

Hiszen ezt a kérdést mindig felvetik azóta, amióta emberek vannak, és amióta emberek vannak, azóta világos, hogy e kérdés megoldásához egyaránt elégtelen összevetni a végest a végessel, a végtelent a végtelennel, és amióta csak emberek vannak, kutatták és meg is fogalmazták a végesnek a végtelenhez való viszonyát.

Ha logikai vizsgálat alá vesszük mindezeket a fogalmakat, amelyekben összevetik a végest a végtelennel, és amelyek értelmet adnak az életnek - az Isten, a szabadság, a jó fogalmát - akkor ezek nem bírják ki az értelem bírálatát.

Ha nem volna olyan szörnyű, akkor nevetséges lenne, hogy milyen büszkeséggel és önelégültséggel szedjük szét az órát, akár a gyermekek, kivesszük belőle a rugót, játékszert csinálunk belőle, aztán csodálkozunk, hogy nem jár az óra.

Szükséges és becses a véges és a végtelen ellentmondásának feloldása, és olyan válasz az élet kérdésére, amelynek birtokában lehetséges az élet. És ezt az egyetlen megoldást, amelyet mindenütt, minden időben és minden népnél megtalálunk - ezt a megoldást, kiragadva az időből, amelyben elvész számunkra az emberek élete, ezt a megoldást, amely annyira nehéz, hogy semmi hasonlót nem tudunk csinálni - ezt a megoldást könnyelműen szétromboljuk azért, hogy ismét felvessük azt a kérdést, amely kikívánkozik mindenkiből, és amelyre nincs felelet...

A végtelen Istennek, a lélek isteni eredetének, az emberi dolgok és az Isten kapcsolatának, az erkölcsi jónak és rossznak a fogalma, mind olyan fogalom, amelyet az emberiség életének a mi szemünk elől immár semmibe vesző történelmi messzeségben dolgoztak ki. Mind olyan fogalom, amely nélkül nem volna élet, nem volnék én magam se, én pedig az egész emberiség egész munkáját félredobva egymagam mindent új módon, a magam módján akarok megcsinálni.

Nem pontosan így gondolkoztam én akkor, de ezeknek a gondolatoknak a csírái már megvoltak bennem. Tisztán láttam, 1. hogy helyzetem - meg a Schopenhaueré és a Salamoné - minden bölcsességünk ellenére is ostoba: tudjuk, hogy az élet rossz, és mégis élünk. Ez nyilvánvalóan értelmetlenség, mert ha az élet ostoba - én pedig annyira szeretek mindent, aminek van értelme -, meg kell semmisíteni az életet, és akkor nem lesz, aki tagadja. 2. Tisztában voltam azzal, hogy minden okoskodásunk bűvös körben forog, vagy úgy jár, mint az a fogaskerék, amely nem akad bele egy másik kerékbe. Bármilyen jól okoskodunk is, nem kaphatunk választ a kérdésre, és mindig 0 = 0 lesz, és hogy épp ezért a mi utunk bizonyára tévút. 3. Kezdtem rájönni, hogy a hit adta feleletekben rejlik az emberiség legmélyebb bölcsessége, és hogy nincs jogom cáfolni őket az értelem alapján, és ami a fő, hogy csakis ezek a válaszok adnak feleletet az élet kérdéseire.

{Forrás: Lev Tolsztoj: Gyónás}