Bejegyzések
Gondolom, nem mondok senkinek újdonságot azzal, hogy Magyarországon az, amit úgy lehetne nevezni, hogy vásárlási kultúra, egyszerűen nem létezik.
Vannak próbálkozások néhányunk részéről, hogy terjesszük és meghonosítsuk a más országban már régóta létező kulturált vásárlási rendszert, de sajnos inkább kevesebb, mint több sikerrel járunk.
Kezdjük azzal, ahogyan autóval megközelítjük a bevásárló központokat, vagy hipermarketeket. Körforgalom. Nem is gondolnánk, de egyeseknek a körforgalomban való közlekedés is komoly kihívást jelent, vagy egyszerűen csak a „mindentudók” nyugodtságával hajtanak be szabálytalanul a kétsávos körforgalom belső sávjába, majd a számukra kedvező kijáraton ugyanúgy a belső sávból hajtanak ki.
A két sáv – mint mindenhol – a gördülékeny, és lendületes közlekedést tenné lehetővé, de így, hogy a bevásárolni szándékozók nagy része nem megfelelően használja, inkább balesetveszélyes, és még azokat is „töketlenkedésre” kényszeríti, akik elvileg szabályosan, párhuzamosan használnák a körforgalmat.
Parkolás. Ez lenne a következő, és most szándékosan nem térek ki arra, hogy miért is kell szabálytalanul, forgalom elöl elzárt területen parkolni, amikor több száz parkolóhely áll e célból rendelkezésre, inkább azzal foglalkoznék, hogy egyesek miért érzik elégtételnek azt, hogy lendületből, „nemtörődöm” módon vágják ki ajtóikat, mikor ki akarnak szállni gépjárművükből. Korábban én is rossz szemmel néztem, ha néhányan úgy álltak be felsőkategóriás, drága autóikkal a parkolóba, hogy nem egy, hanem két parkolóhelyet foglaltak el, de amióta én is az átlagembereket bosszantó jobb autóval járok, teljes mértékben meg tudom őket érteni, sőt – kövezzenek meg – én is gyakorta választom a parkolásnak ezt a sznobosan hanyag, de biztonságosabb módját. (Így esetenként akár százötvenezer forintot is spórolhatok, ugyanis ennyi lenne a fényezés költsége.)
Azzal a különbséggel teszem mindezt, mármint a dupla helyre parkolást, hogy én, vállalva a teli bevásárlókocsival való sétálgatást a parkoló területén, kicsit messzebb állok meg a bejárattól, ezzel talán kevésbé bosszantva embertársaimat. Néhányan azért követhetnék ezt a rendszert!
Szerezzünk bevásároló kocsit! Nem kis feladat. Néhány perc rendezgetés, tologatás után – amikoris kipakolom a szemetet a bevásárlókocsiból, megnézem, hogy minden kereke gurul-e – végre elindulhatok vásárolni…
Amikor kevesen vannak a hipermarketben, akkor sokkal könnyebb dolgunk van a lavírozás terén, mint amikor – mondjuk egy hosszú hétvége előtti – teltházas péntek délutánt vagyunk kénytelenek kifogni.
Az emberek az élelmiszer részlegen tömörülnek, kisebb-nagyobb „dugókat” okoznak, ami nem is oldódik addig, míg az elhagyott bevásárló kocsi – ami mondjuk a fennakadást képezi – gazdája vissza nem érkezik egy joghurttal, vagy tejjel a kezében, vagy valaki arrébb nem tolja a magára hagyott gurulós kosarat a saját kocsijával, így oldva meg egészen egyszerűen a helyzetet. (Aztán majd keresheti a kocsiját! Megérdemli!)
A sorok közepén álldogáló, teljes beleéléssel dilemmázó családok a kedvenceim, akik két-három gyerekkel kénytelenek a bevásárlási projektet végrehajtani, esetleg nagymama nagypapa kíséretében, akik mellett egyáltalán nem lehet nemhogy a kocsival, de még gyalogosan sem elmenni. Meg kell várnunk tehát, míg eldöntik, hogy a nagyobb kiszerelésű, gazdaságos és olcsó terméket, vagy a kevésbé nagy, de márkás árut választják. Néha szoktam segíteni, és elmondom, hogy én melyiket használom, és mennyire vagyok elégedett a minőségével, csak, hogy hamarabb folytathassam küldetésem. Általában kedvesen szólítom meg az embereket, és ez hatásos, mert gyors döntés születik, és oldódik a kordon.
Aztán még azokat a „mellesleg vásárlókat” is nagyon kedvelem, akik a sor közepén mondjuk sms-t írnak, vagy telefonálnak rádőlve a kocsijukra. Ha tele a saját kocsink, akkor van, hogy elég nehéz kerülgetni a folyamatosan képződő „emberi akadályokat”.
Egyébként a vásárlási kultúra - szerintem - abban nyilvánulna meg elsősorban, hogy figyelünk egymásra. Arra törekszünk, hogy ne tartsuk fel egymást, és gyorsan, hatékonyan oldjuk meg az elkerülhetetlen bevásárlási procedúrát.
Ha végre megvan minden a listáról, sikerült olyan zsemlét vásárolnunk, amit még csak kb. tucatnyian fogdostak össze, megküzdöttünk a zöldségosztályon az öreg nénikkel, besuvasztottuk a kijáratnál elhelyezett ásványvizes kartonokat, az amúgy már teli bevásárló kocsinkba, mehetünk fizetni!
Ekkor már a nehezén túl vagyunk, már csak azt kell kibírnunk, hogy a mögöttünk álló figyelmes vásárlótársunk a kocsijával – nem egyszer, nem kétszer - döfködi a fenekünket, az előttünk álló „kolléga” étkezési jegyekkel és bankkártyával fizet, majd kipakolunk a szalagra, a morcos pénztáros hölgy dobálja, és megfogdossa - a pénztől koszos kezével - az általunk vásárolt termékeket, és vége! Megvagyunk! Hip-hip hurrá!
Most jön a bepakolás a bevásárló kocsiba, fizetés, majd bepakolás a gépjárműbe, küzdés a körforgalomban, otthon kipakolás a konyhapultra, bepakolás a hűtőbe és a kamrába. Kész!
És milyen jó lenne, ha mindezt jókedvűen, bosszankodás nélkül, egymásra odafigyelve tudnánk mindnyájan megtenni… Talán ezt lehetne Vásárlási Kultúrának nevezni…
Forrás:
_kicsi.JPG)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése